4-5. díj (:

Barby és Lilibella meglepett egy újabb díjjal.
Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek. El sem tudom mondani, milyen jól esik. :')))

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról.


Mivel még nemrég kaptam egy díjat, és azt is odaadtam 5 embernek, most ezt kihagynám, ha nem gond. :$ Akiket néztem, már mindenki megkapta.

Hét dolog rólam:
1. Szeretem előre írni a fejezeteket, mivel utólag mindig eszembe jut valami, amit beletehetnék vagy elvehetnék belőle.
2. Utazás közben mindig zenét hallgatok.
3. Felnőttként mindenképpen Amerikában szeretnék élni, lehetőleg a keleti részen.
4. Idegesít Elena mártírkodása.
5. Kedvenc rajzfilmem jelenleg a Gru. (:
6. Hiszek a paranormális dolgokban... Sajnos.
7. Nem értem, hogy Klausnak miért jó, ha előhozza a vérfarkas énjét.

09. My First Kiss

Sziasztok!
Indítottam múltkor egy szavazást a jövőbeli Stelena fejezetről, aminek végül nem lett túl rossz az eredménye. Kicsit megosztottam az olvasókat, 25-ből 10 ember szeretne Stefan szemszöget, 5 Elenát, 2 E/3. személyűt, és 8 egyáltalán nem kíván Stelenát olvasni. (Őket sajnos el kell keserítenem, mert a Stefanra szavazók kicsivel többen voltak.) Valószínűleg ez a fejezet a 16. körül várható majd. :)
Az újról nem tudok mondani semmit, talán kicsit elnagyoltam, de lehet, hogy csak nekem tűnik úgy. Fele flashback rész, úgyhogy aki szereti az ilyeneket... :)
Véleményeket egy Tetszik-Nem tetszik formájában IS várom. ;)
Jóóóó olvasást.:)

(Charity)
  Damon hamar megunta a beszélgetésemet Williammel, amiről elmondhatom, hogy sikeres volt. Kaptam sok munkát és még Damont is sikerült valószínűleg féltékennyé tenni. Ez már jelent valamit.
  Ahogy az ajtócsapkodásból hallottam, elhagyta a házat, aztán úgy másfél óra múlva keveredett csak vissza, akkor viszont kissé idegesnek tűnt. Úgy tépte fel az ajtót, mint egy őrült, amit nem igazán értettem, mivel csak beszélgettünk Rose-zal. Ha eltekintek attól, hogy ő szabadította rám Katherine-t azzal, hogy vért adott neki, és jelenleg ő Damon házimacskája, egész rendes nő.
- Ti meg mit csináltok? – nézett ránk dühösen.
- Minek tűnik? – kérdeztem vissza.
- Csak beszélgetünk – felelt Rose.
  Damon fura arcot vágott, de nem kérdezősködött, inkább sarkon fordult és bezárta maga mögött az ajtót. Nemsokára Rose is követte őt, mert egyre inkább álmosodott. Egy sóhajtás kíséretében én is bezártam a szerkesztőt, aztán lecsuktam a laptopot.
  Stefan szobája kényelmes volt, talán azért, mert látszott is rajta, hogy valaki lakik ott. Szétnéztem a könyvespolcon, hátha találok valamit zuhanyzás utánra, de így sem sokáig bírtam nyitva tartani a szemem, nemhogy még az olvasáshoz. Bevonultam a fürdőszobába és 20 perc után ki is másztam a forró vízből. Megtörölköztem, és felvettem egy hálóinget bugyival. Amikor kiléptem a fürdőszobából, Damon a bőrkanapén ülve várt engem. Még mindig nyugtalannak tűnt, de láttam rajta, hogy próbálja leplezni. Mellé ültem, hogy kiderítsem, mi a baja.
- Mi történt? – kérdeztem aggódva, féltem, hogy valami nagy baj történt.
- Mit csináltatok, amíg nem voltam itt? – felelt kérdéssel a kérdésre.
- Beszélgettünk, miért?
- Rose nem hajlandó elmondani, hogy hogyan lettetek ilyen jóban, főleg, úgy, hogy azt láttam rajtad, hogy szívesen megtépnéd, ha nem lenne nálad 400 évvel idősebb.
- Damon, ez komoly? Azt hittem, hogy valaki megsérült vagy meghalt, vagy nem is tudom, erre bevágod, hogy azért vagy egész este ilyen savanyú, mert nem tudod, hogy miről beszéltünk Rose-zal, amíg te Isten tudja mit csináltál??? – csattantam fel.
- Igen. Szóval?
- Áthívtam, hátha tud segíteni egy program telepítésében, és közben elkezdtünk mindenféléről dumálni.
- Aha, jó. Tudod mit? Hagyjuk. Amúgy ha tudni szeretnéd, Rose már nem alszik velem. Tulajdonképpen félig már egy barátjánál, valami Slater nevű gyereknél lakik.
  Nem válaszoltam. Tudom, hogy ő is tudja, hogy legszívesebben éjjel-nappal vele lennék, de most reálisan kell gondolkodnom, nem adhatom fel a büszkeségemet, mert az biztos, hogy Damonnál ez nem lenne több néhány éjszakai kalandnál.
  Damon a szemembe nézett, én pedig voltam olyan hülye, hogy nem fordultam el, és a szemeitől az összes gondolat elszállt a fejemből egy pillanat alatt. Ennyit az ésszerűségről.
  Teljes alakkal felém fordult és az ajka egyre közelebb került az enyémhez. A szívem egyre hevesebben dobogott és boldogan húztam volna magamhoz, hogy gyorsítsam az eseményeket, de teljes mértékben lebénultam alatta. Ebben a pillanatban megcsörrent az átkozott telefonja, ám ő kinyomta, majd az ágyra dobta azt, így már semmi nem akadályozta meg abban, hogy szája az enyémre tapadjon és utat törjön magának. Végigdőltem a kanapén, és a hajába túrva húztam magammal őt is. A csók közben mindkettőnkből halk sóhajok szakadtak fel, és ha az előbb azt mondtam, hogy minden gondolatom eltűnt, akkor azt megszorozva tízzel talán érthetővé válik, hogy mennyire volt tele a fejem azzal az idétlen rózsaszín köddel.
  Érezni akartam, megérinteni a teste minden egyes apró részletét, és tudtam, hogy ezzel ő sincs másképp. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem magam, mint egy tini az első csókjánál. Pont úgy, mint 1863-ban.
*
(Benjamin Lockwood polgármesterré választása utáni bál, 1863, Mystic Falls)
- Olivia, hozd be kérlek a kék ruhát, amit az apám hozatott! Ha minden igaz, a vendégszobába rakták az új darabokat.
- Igenis, Miss Sparks – hajtott fejet, és loholt is, hogy teljesítse a kérésemet, majd mikor visszajött, sebesen föl is adta rám a ruhát. Amíg a fűzővel babrált, kicsit megdorgáltam:
- Mondtam már neked, hogy nyugodtan hívj Charity-nek, amikor apámék nincsenek itt. Tudod jól, hogy barátomként tekintek rád.
- Legközelebb úgy lesz – láttam halvány mosolyát a tükörben.
  Olivia folytatta a fűzőm ráncigálását, én pedig a gondolataimba mélyedtem. Damonra gondoltam, vajon ő készül már az esti bálra? Vajon lesz alkalmunk kettesben maradni, hogy beszélhessünk? Reméltem, hogy igen. Vajon ő is annyira várja ezt a találkozót, mint én?
  Olivia rántott egy nagyot a derekamon, amivel engem is sikerült visszahoznia a jelenbe. Rendbe hozta a ruhámon a gyűrődéseket, majd leültetett a fésülködőasztalomhoz, hogy egy kis arcpírt kenjen rám, és a hajamat kifésülje. Amíg ezzel foglalatoskodott, nem szóltunk egy szót sem.
  Ahogy végzett, engedélyt kért, hogy elmenjen, én pedig egy köszönet kíséretében elengedtem. Olivia fejet hajtott, és sűrű léptekkel viharzott ki a szobámból.
  A szüleim teljes harci díszben érkeztek meg, csak engem kellett felvenniük a lovaskocsival, máris mehettünk a Lockwoodék báljába. Édesapám politikus lévén természetesen egyik díszvendég volt, és vihetett minket is magával. Mivel nekünk jót tett, ha találkozunk a Salvatore családdal, nem volt kérdés, hogy otthon maradunk-e vagy sem. A végigdöcögött út után végre boldogan és türelmetlenül nyújthattam ki végtagjaimat, szemeimmel egyből Damont és Stefant keresve. Ők épp az egyik szabadtéri asztalnál ültek Giuseppe-vel, aki egyből kiszúrt minket, és felállt, hogy üdvözöljön. Rutinból nyújtottam kezet, hogy megcsókolja, ahogyan anyám is, apámmal pedig kezet fogtak és megveregették egymás vállát. Így indultunk el a táncterem felé, ahol Benjamin legkisebb fia, Marcus mindenkit egyenként köszöntött.
  Időközben Damon és Stefan is csatlakozott hozzánk, és miután a szüleink elmentek, hogy gratuláljanak Benjamin Lockwoodnak, Damon fel is kért táncolni. Igent mondtam, mire ő a derekamra tette a kezét, én az enyémet a vállára, és lassan, ritmusszerűen ringatózni kezdtünk. Amíg a lábaink bírták, táncoltunk, aztán elhatároztuk, hogy kimegyünk egy eldugottabb helyre. Megkértük Stefant, aki mosolyogva egyezett bele, hogy fedezzen nekünk. Csöndben lépkedtünk egymás mellett a kertben, nem volt szükség szavakra, azok nélkül sem éreztük magunkat kínosan.
  Senki nem figyelt ránk, ezért könnyen el tudtunk bújni a fák mögött. Találtunk egy rönköt, amire ráülhettünk. Majdnem telihold volt, így tökéletesen láttunk mindent az egyik tisztáson. Egy ideig csak csodáltuk egymás arcát, aztán az övé egyre csak közeledett az enyémhez, és azt vettem észre, hogy egyáltalán nem ellenkezek, még úgy sem, hogy pontosan tudom, mire készül. Egy úrilány nem engedhetné meg ezt magának, de tettem én akkor magasról a szabályokra. Ha akarom őt, és ő is akar engem, semmi nem akadályozhat meg minket, senki nem változtathatja meg az érzéseinket.
  Az ajkaink találkoztak, a szívem pedig egyre gyorsabb tempót diktált, és annyira dobogott, hogy már rendesen vártam, mikor akad ki és áll le. De nem tette. Ez volt az első csókunk minden értelemben. Az emberek többsége azt állítja, hogy rettenetes volt az első csókja, ellenben a mienk tökéletesnek tűnt akkor is, most is. Talán ez azért van, mert a mai fiataloknál már gáz, ha tizennégy éves korukban még nem volt legalább öt pasijuk… Miért sietteti mindenki annyira a szerelmet? Tizennégy éves korban nem a fiúkkal kellene foglalkozniuk.

  Damonnal egyszerre váltunk el, számomra olyan volt, mint egy igazi filmben. Hozzábújtam, ő pedig szorosan átölelt. Így ülhettünk a fatörzsön néhány percig, óráig – teljesen elveszítettem az időérzékemet -, amikor Stefan hangját véltem felfedezni a fák mögött. Csöndesen szólongatott minket, úgy, hogy mi meghalljuk, de senki más ne.
  Azonnal fölpattantunk, hogy megtaláljuk Damon öccsét. Stefan keresése nem volt egy hosszú folyamat, néhány másodpercen belül egymásra akadtunk.
- Végre, hogy megvagytok! Édesapád be szeretne mutatni titeket valakinek, és engem bízott meg azzal, hogy kerítselek elő. Char, bűzlesz Damon kölnijétől! – legyezte az orra előtt a levegőt.
- Nem tudod, hogy kinek? – kérdezősködött a bátyja.
- Nem, azt nem mondta. Gyertek, mutatom az utat! – indult el Stefan, majd követtük mi is. Damon kézen fogott, úgy mentünk, amíg az erdőben jártunk.

  Apám ugyanott állt, ahol Stefan hagyta. Odamentünk hozzá, természetesen tartva a távolságot, nehogy lebukjunk. Türelmetlenül pillantott ránk, majd az egyik asztal felé tessékelt minket.
- Nem tudom, Stefan mondta-e, de be akarlak mutatni a leendő férjeddel együtt egy nagyon távoli rokonunknak – mondta halkan. Mi válaszként csak bólintottunk.

  Ez a rokon tényleg nagyon távoli lehetett, hiszen soha nem is hallottam a nevét, és egyetlen családi fotón sem volt rajta. A neve Harrison Normand, és elmondása szerint Alabama államból jött, hogy megismerje Mystic Falls és környéke történelmét. Nem is tudtam, hogy ilyen fontos lehet ennek a kisvárosnak az a csöppnyi történelme, őt mégis érdekelte.
  Leültünk hozzá, apámnak viszont mennie kellett tovább, mert rengeteg emberrel kellett még beszélnie. Stefan is lelépett, hogy Giuseppével beszélgessen, így hárman maradtunk. Harrison egész jó társaság volt, de olyan félóra után az apám annyira sietett volna haza, mint akit megcsíptek.

  Amikor senki, de senki nem figyelt, nyomtam egy puszit Damon arcára, aki alig akart elengedni, végül mégis kénytelen volt. Anyámmal alig bírtuk követni Landont a kocsiig.
  Otthon Oliviának mindenről beszámoltam, amíg segített átöltözni. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen cseléddel áldott meg a sors, aki megtartja minden titkomat, és segít bármilyen problémámmal megküzdeni. Olivia egy kész főnyeremény.
  Alig vártam már, hogy végre ágyba kerülhessek, és elaludjak, ugyanis teljes mértékig biztos voltam benne, hogy éjjel Damon Salvatore lesz az álmaim középpontjában.
*
(Jelen.)
  Nem szívesen szakítottam meg a csókot, mégis kénytelen voltam megtenni, ha nem akartam újra elveszíteni a fejem – ezúttal alkohol nélkül. Damon nem kérdezett, néhány másodpercnyi döbbenet után – gondolom, ez nem gyakran esik meg vele - egyszerűen csak felállt, lazán megeresztett egy félmosolyt, ami azt sugallta, hogy fogom én ezt még máshogy is gondolni, majd kisétált a szobából.
  Beletelt egy kis időbe, mire magamhoz tértem, és eljutottam arra a pontra, hogy ideje elfoglalnom Stefan ágyát. Mielőtt elalszom, mindig összefogom a hajam, ez most sem történt másképp. Ezután nyugodtan húzhattam magamra a takarót.
  A szívem még mindig erősebben vert, nem csak a pár perccel ezelőttiektől, hanem úgy az egész naptól. Hosszú volt, szinte olyan, mintha azt a halott lányt nem is ma, hanem legalább három-négy napja találtuk volna meg. Ránéztem az órára, ami hajnali félkettőt mutatott. Kimerültségemben azonban hamar lenyugodott a szívem is, és elnyomott az álom.

Véleményeket várom. :)

3. díj :$

Kaptam egy díjat Audrey-tól, amit nagyon-nagyon köszönök! :) Sokat jelent ez nekem. :))

Szabályok:
Add tovább 5 bloggernek, és értesítsd is őket, valamint árulj el 5 dolgot magadról!

 
1. Nem szeretem az angol akcentust, azt alig értem meg.

2. Ha valamibe beleélem magam, sosem sikerül.
3. Az önbizalmam rendszerint a béka segge alatt van. :D
4. Twitterbolond vagyok.
5. Túl könnyen meg tudnak bántani.



1. Kata: http://thevampirediaries-2.blogspot.com/
2. nOmiee: http://vd-fanfiction.blogspot.com/ 
3. euphoria: http://twilight-evelyn.blogspot.com/ 
4. zaphire: http://www.zaphire-zest.gportal.hu/
5. Kate: http://www.katamytail.gportal.hu/

Köszönöm még egyszer Audrey-nak! :)

08. Bad News

Sziasztok!
Ahogy azt már észrevehettétek, szerkesztgettem kicsit az oldalt... Nekem így jobban tetszik, de hát kinek melyik a jobb, ugye... A véleményeket várom ezzel (is) kapcsolatban bármilyen formában. ;)
A 8. fejezetről nem tudok sokat mondani... Ez az első Damon-szemszögös rész, ööö... Nem tudom, mennyire találtam el, de tök mindegy. :')))
Ha valami eszembe jutna - bár ma már biztos nem egy ilyen hosszú nap után... -, akkor azt pótolni fogom. :)

- Körbenézek a környéken, hátha van erre valami gyanús alak – jelentette ki, és gyorsan el is indult. Stefan velem maradt, és próbált beszélgetni, de nekem nem volt túl sok hangulatom hozzá. Rászóltam, hogy hallgasson el, és megöleltem, mire a hátam kezdte simogatni csöndben. Így ültünk a kanapén addig, amíg Damon vissza nem tért.
- Találtam egy kis embervért nem messze – tépte fel az ajtót. – Vagyis nem is olyan kicsit – húzta a száját.
- Nézzük meg – pattant fel Stefan, és mindkettőnket maga után húzott. – Damon, mutasd az utat!
  Nagyon ideges lett a vér-témától, amit azzal magyarázott, hogy az már nem állapot, ha valaki szórakozik velünk, ráadásul ártatlan embereket öl hozzá. Egyetértek vele.
  Mivel mindhárman képesek voltunk olyan gyorsan menni, ahogyan egy ember soha, most ki is használtuk ezt a képességünket. A hely, ahová Damon vezetett minket, tényleg nem volt messze a házamtól. Az erdő közepén, egy tisztáson találtuk magunkat, ami egy igazi romantikus film tökéletes helyszíne is lehetett volna, ha egy tizenéves lány holtteste nem rondít bele a képbe. A vére csábító volt, erősen kellett koncentrálnom, hogy rá ne vessem magam. Erről Stefannak sem lehetett más véleménye, ugyanis a szemei alatt hamar megjelentek a feketedő erek.
- Hogy…? Az előbb még csak vér volt itt! – méregette Damon óriási szemekkel a lányt.
- Nézzétek, a nyaka! – mutattam rá.
- Ez nem vámpírharapás – jegyezte meg Stefan, miután visszaváltozott az arca.
- Valószínűleg most először halt meg valaki igazi állattámadásban itt – mondta Damon. – Talán egy medve vagy hegyi oroszlán kaphatta el, kiharapta a nyakát és elvitte a búvóhelyére, utána visszahozta. Nem kérdezed meg a mókusokat, Stefan? Mondjuk, valószínű, hogy nem segítenének pont neked.
- Mi van, ha valaki pont azt akarta, hogy azt higgyük? Vagy ha ez egy jelzés, hogy nem épp egy teadélutánra vágyik? – Stefan figyelmen kívül hagyta Damon megjegyzését.
- Túl sok krimit olvasol, jobb lenne, ha áttérnél valami szelídebb műfajra – hurrogta le Damon az öccse elméletét, pedig szerintem van benne igazság.
- Ne felejtsd el, hogy a rejtélyes üzenetküldőnk tudott arról, hogy lefeküdtetek és tudta, hogy este elmész hozzá, és újra részeg vagy. Különben miért írta volna azt, amit írt? A második pedig bizonyítja, hogy komolyan kell vennünk a dolgot, egy ilyen halálesetet nem vehetünk félvállról – érvelt Stefan.
- Igaza van – csatlakoztam, mire Damon csak megforgatta a szemét.
- Szólok a sheriffnek, hogy megtaláltuk a lányt – tárcsázott.
  A sheriff néhány percen belül megérkezett, addig mi leültünk egy-egy fa tövébe és vártuk őt. Én azt hittem, hogy férfi, ehelyett egy negyvenes szőke nő közeledett, majd kezet rázott Damonnal. Úgy láttam, hogy elég jól ismerik egymást, mert a beszélgetésük számomra bizalmasnak tűnt. A nő szerintem nem tudja, hogy Damon egy vámpír. Kicsit elbambulhattam, mert amikor felnéztem, a sheriff előttem guggolt, és kétféle növényt nyújtott felém.
- Üdvözlöm, Elizabeth Forbes sheriff vagyok. Szeretném, ha ezt a két füvet mindig magával hordaná – hát persze, verbéna. -, akár készíthet belőle teát is, vagy a medáljába teheti, a lényeg, hogy magánál legyen. Érti? – ez a nő azt hiszi, hogy valami fogyatékos vagyok?
- Igen, értem. De milyen füvek ezek? – tettem az ártatlant.
- Verbéna és farkasölőfű.
- Miért olyan fontos, hogy nálam legyenek?
- Nagyon egészségesek. Szeretjük, ha mindenki biztonságban van errefelé – erőltetett egy mosolyt az arcára, miközben az egészségről beszélt. Feltartottam neki a táskám, hogy csak ejtse bele, aztán megköszöntem. Még szerencse, hogy magammal hoztam, nem?
  Felajánlotta, hogy hazavisz minket, amit el is fogadtunk. Elmondtam neki a címemet, és mindhármunkat kitett ott. Ahogy beértünk, kérdőre vontam Damont.
- Tudja ez a nő, hogy ti is vámpírok vagytok?
- Nem, csak én is a Tanács tagja vagyok, elég sok vámpírt öltem már meg nekik.
- Ahogyan Lexit is – húztam a szám.
- Igen, őt is. A lényeg, hogy fedezem magunkat a Tanács előtt – zárta le a témát.
- Nincs valami csipeszetek vagy kesztyűtök véletlenül? – kérdeztem fintorogva.
- Miért? – nézett rám furcsán Stefan.
- Ki akarom szedni a verbénát a táskámból, mielőtt teljesen megmérgezi az egészet. Mondjuk szerintem már ki is dobhatom… Remek – a táskám bűzlött a vasfűtől. – A farkasölőfű nem a vérfarkasok ellen van?
- De igen. Tudod, a Lockwoodok. Habár Liz nem tudja, hogy ők azok.
  Sokáig beszélgettünk a farkasokról és a titkos „imádómról”, de Stefannak hamar mennie kellett. Elena apja, John visszajött a városba és ez állítólag semmi jót nem jelenthet. Jenna, Elena, Jeremy és Alaric is teljesen ki vannak akadva miatta, ezért kellett közéjük valaki, aki nyugodtan tudja kezelni az ilyen helyzeteket, így egyedül maradtam Damonnal a házban.
- Ha gondolod, jöhetsz hozzánk megint éjjel. Én szívesen látlak – jelent meg az arcán az a kaján félmosoly.
- Nem tudom, lehet, tényleg jobb lenne úgy – komorodtam el, és egy pár percnyi mérlegelés után végül megszólaltam. – Rendben, megyek.
- Örülök – vigyorodott el szélesen. – Szedd össze a ruháidat, és ha gondolod, mehetünk is.
  Hat óra körül érkeztünk meg a Salvatore házba. Amikor beléptünk, a nappaliban egy eléggé lengén öltözött nő állt. A haja olyan, mint Alice Cullennek, az alakja tökéletes és a szaga alapján biztos, hogy nem ember. Közben leesett, hogy a híres Rose áll előttem egy szál selyemhálóingben. Damon feszülten figyelt, szerintem várta, hogy mikor tépem meg a kis barátnőjét. De egész nyugodt maradtam.
  Amikor észrevett minket, kicsit elpirult és felvett egy köntöst, aztán odajött bemutatkozni.
- Szia! Rose vagyok – mosolygott, és kezet nyújtott.
- Charity – fogadtam el.
- Én nem is zavarok tovább. Ha kellenék, a szobádban leszek – kacsintott Damonra, amit én elképedve néztem végig. Kecsesen felment a lépcsőn és eltűnt az ajtó mögött. Ha képes lennék ölni a tekintetemmel, lehet, hogy Rose már nem élne.
- Ez meg mi volt? – fordultam Damonhoz.
- A szobámban alszik – mondta érzelemmentes arccal egy vállvonás kíséretében. Kedvem lett volna felpofozni.
- Imádok veled lenni… Folyton sikerül valami olyat csinálnod, ami miatt elfelejtem, hogy mi is a valódi oka annak, hogy itt vagyok! – nem viccnek szántam, de ő mégis mosolygott rajta.
- Akarod, hogy elküldjem?
- Nem – hát hogy a fenébe ne akarnám? Ennyire pasinak lenni…
- Biztos?
- Biztos. Stefan még Elenával van? – tereltem a témát.
- Igen és valószínűleg vele is marad. Most le akarod tépni a fejem, ugye?
- Miből gondolod?
- Morcosnak tűnsz, és gondolom, hogy ennek mi az oka. Nem tudtam, hogy így lesz.
  Nem válaszoltam, csak ledobtam magam a kanapéra. Remek éjszakának nézünk elébe: Stefan itt hagyott Damonnal és Rose-zal. Még jó, hogy nem csak Damon szobájában van hely, legalább nem kell ott aludnom. Felhívtam Stefant, hogy várható-e, hogy még éjjel hazajön, de azt mondta, hogy Elenával marad, ezért elkértem tőle a szobáját mára.
  Örültem, hogy magammal hoztam a laptopomat, így elvonulhatok fordítani, ha unatkozom. Mivel nem akartam Rose-zal találkozni, megkérdeztem Damont, hogy van-e itt internetkapcsolat. Szerencsére a válasz igen volt, tehát elfoglaltam Stefan szobáját a táskámmal együtt. Bekapcsoltam a gépet, aztán megnyitottam a szövegszerkesztőt és kinyitottam mellé azt a szörnyen unalmas könyvet is. Vonakodva kezdtem el, de hamar rájöttem, hogy most különösen gyorsan haladok, amitől kedvet kaptam ahhoz, hogy lefordítsak akár egy egész könyvtárnyi könyvet. Nos, ennyit nem sikerült, de azt az egyet befejeztem pár óra alatt.  Skype-on bejelentettem ezt Williamnek, és megkértem, hogy küldjön még néhány fordításra való anyagot, ha lehet, minél hamarabb. Damonnak sikerült pont arra belépnie, hogy nevetgélek a laptopom előtt, aminek a képernyőjéről egy csúnyának nem mondható harmincas pasi nevetett vissza rám. Damon arcáról sütött a féltékenység. Gondoltam, ha már lúd, legyen kövér, úgyhogy még rátettem egy lapáttal, úgy beszéltem Williammel, mintha nem is tudnám, hogy ő bent van.
*
(Damon)
  Tudhattam volna, hogy Rose-t el kell küldenem, mielőtt Charity-t ide hozom, de nem, nekem természetesen most sem kellett gondolkoznom, mielőtt csinálok valamit. Rám jellemző szerencsével Rose egy nem túl sokat takaró hálóingben várta, hogy hazaérjek, és ez rohadtul nem segített a helyzetemen, Charity elég feldúlt lett.
  Na, jó. Miért is érdekel engem, hogy mit gondol a szerelmi életemről? Ő úgysem túl fontos része az életemnek.
  Ez baromság volt, oké. Nyilvánvaló, hogy boldognak érzem magam a közelében, még ha ez nem a régi is már.
  Visszagondoltam 1864-re, mint már annyiszor tettem, és eszembe jutott minden egyes fájdalommal töltött pillanat, amit nélküle töltöttem. Eszembe jutott az utolsó éjszakánk, az utolsó szavak, és az első napok nélküle. Senki sem tudta, merre van, kivéve a kedves öcsémet, akinek ezúton is köszönöm, hogy titokban tartotta. Ha szólt volna, talán esélyem lehetett volna egy normális életre. Lehet, nem hallgattam volna rá, mert Katherine bűvölete erősebb lett volna, de ha megpróbált volna komolyan beszélni azzal a hülye fejemmel, most biztosan nem itt tartanánk.
  Elég az érzelgősségből, Damon, ez nem neked való!

  Charity a laptopja társaságában bezárkózott Stefan szobájába. Nem kérdeztem, mit csinál, nem mentem utána, gondoltam jobb, ha most hagyom lenyugodni. Felmentem Rose-hoz, aki már egy farmer-póló összeállítást viselt, úgy ült az ágyamon, de még így is túl jól nézett ki. Legszívesebben letepertem volna és egész éjszaka… Jó, ezt most kell kivernem a fejemből.
- Ez elég ciki volt. 500 év alatt nem sokszor kerültem ilyen helyzetbe – hajtotta le a fejét.
- Hát igen, ez határozottan az volt. Szeretném, ha elkerülnétek egymást, mielőtt valakinek bántódása esne. Nem szeretnék cicaboxot.
  Rose elég furán nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy ez mit jelenthet, pedig eddig azt hittem, a női agyban elég jól kiismerem már magam.
- Most ezzel mire célzol?
- Mindegy, a lényeg, hogy ne nagyon keresd a társaságát – zártam le a témát, majd bekapcsoltam a tévét. Miután elég idő eltelt ahhoz, hogy Char biztosan lenyugodjon, átmentem hozzá. A laptopja előtt hasalt, és vidáman nevetgélt valami pasival a webkamerán keresztül. Lehet, hogy Charity nyugodt lett, én viszont nagyon nem. Valami olyat éreztem, amit utoljára Isten tudja mikor. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi lehet, mindenesetre nagyon dühítő volt, ahogy a gyomrom összeszorul az idegtől, és legszívesebben földhöz vágnám abban a pillanatban az egész laptopot. Char egyre jobban érezte magát ezzel a szépfiúval, és úgy tett, mintha nem is állnék az ajtóban, úgyhogy itt jött el az idő arra, hogy lelépjek, ha nem akarok kárt tenni a házban.
  Felvettem egy bőrdzsekit, szóltam Rose-nak, hogy később jövök és elindultam a semmibe. Az utam a Mystic Falls végét jelző táblához vezetett, ahol nem kellett sokat várnom egy önkéntes véradóra, hamar szembe jött velem egy autó. Eljátszottam a szokásos trükköt, miszerint úgy teszek, mintha elütött volna, aki vezette a kocsit. Ebben legalább szerencsém volt, és egy elég csinos huszonéves nő volt az áldozatom.
  Egyből kipattant a kocsiból és remegő kézzel jött hozzám, hogy megnézze, élek-e, és már ütötte is be a mentők számát. Nem hagytam, hogy megnyomja a zöld gombot, egy gyors mozdulattal máris ő volt alattam, én pedig tökéletes pozícióban ahhoz, hogy kiszívjam a vérét az utolsó cseppig.
  A testét ott hagytam, majd visszamentem inkább a házba. Olyan rég ittam friss embervért, hogy most teljesen feltöltődtem, és százszor erősebbnek éreztem magam, még akkor is, ha nem a kedvenc vércsoportomat kaptam.
  A házban két női hang csapta meg a fülem: Rose és Charity. Megmondtam neki, hogy kerülje el messzire! Ennyit nem lehet megérteni?


Véleményeket várom egy sorral lejjebb... ;)

07. Quiet Little Voices

 Sziasztok!
Nem kaptam valami sok véleményt az előző fejezethez, ami eléggé elszomorított. Nagyon örülök annak, hogy 13 ember elolvasta és kattintott egyet (a 2 kommentárt külön köszönöm), de a blogger szerint van 20 rendszeres olvasóm, az eddigi részekhez pedig nagyjából 25-30 tetsziket kapok. :|
Ezért is megkérnék minden embert, aki rászánja az idejét, hogy végigolvassa, valamilyen formában jelezzen már, hogy bejött-e a fejezet, mert ez így elég idegesítő... Ráadásul a nézettség is csökkent, amit nem tudok mivel magyarázni. :(
Láthatjátok, hogy nem ragaszkodom a kommentekhez, mint sok ember, elég csak a végén eldöntened, hogy tetszik/nem tetszik és EGYET kattintanod. Amúgy soha nem akartam bevezetni azt, hogy ha nem kommentálsz, nincs fejezet, de ha még a Tetszikek is csökkennek, akkor elgondolkozom rajta. :S Szóval tényleg... (képzeljétek magatokat a helyembe...)
(Akinek nem inge, nem veszi magára!)
Bocsi a kis érzelemkitörésért, de komolyan nem esik valami jól. :(

Viszont(a fentiek miatt) a 7. fejezetet egy nappal korábban hoztam, mint beígértem. :)

Megjegyzés (már ha hajlandó voltál eddig elolvasni:D): http://kingofpainandhurt-infos.blogspot.com/ Általában néhány nappal az új rész után kiteszek néhány képet, ami alapján könnyebben elképzelhetitek a ruhákat, új szereplőket, akiket a sorozatban nem láthattok, stb. Ott meg végképp semmi forgalom nincs, tehát örülnék, ha benéznétek. Köszönöm. :)
 Jó olvasást!

  Legalább harmincszor elolvastam, miközben folyamatosan tudatosult bennem, hogy figyelnek, és betörtek a házamba. Hiába vagyok vámpír, ez teljesen ledöbbentett és egyre inkább felülkerekedett rajtam a félelem. Soha nem törtek még be hozzám, úgyhogy ez nekem annyira sok volt, hogy le kellett ülnöm, különben itt esek össze. Damon látta a szemeimen, hogy valami nem oké, leült mellém az ágyra, kivette a kezemből a lapot, és olvasni kezdte a szöveget.
„Csak részegen működik? Régebben könnyebb volt, nemde?”
- Ez meg mi? Ki írta?
- Nem tudom – suttogtam pár másodperc után. – Damon, én félek – emeltem rá a tekintetem, és egyenesen a szemeibe néztem. Azok a jégkék szemek valamiért legtöbbször meg tudtak nyugtatni.
- Ma éjszaka nálunk alszol – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, bár nem is utasítottam volna vissza az ajánlatot. Ha itt maradok egyedül, megbolondulok.
  Átvettem a pizsamát egy póló-farmer összeállításra, összeszedtem néhány ruhát és a fontosabb dolgokat is összébb pakoltam. Damon felhívta az öccsét, hogy jöjjön értünk kocsival, aki 10 percbe sem telt, hogy ideért. Gyorsan beszálltunk, és 130 km/h sebességgel téptük a kacskaringós, nem túl széles utakat. Stefan nem kérdezett, és mi sem mondtunk semmit. Néma csönd uralkodott abban a 10 percben az autóban.
  Elena most meglepetésemre nem tartózkodott a villában, és Damon kis partijának sem láttam utónyomait. Akárki is takarított, jöhet hozzám is.
  Elmeséltük Stefannak a cetli-dolgot, és meg is mutattam neki a bizonyítékot. Stefan kevésbé ijedt meg, mint én, helyette egyből azon kezdett el kattogni az agya, hogy vajon kinek lehetett rá alkalma vagy indítéka, hogy ezt tegye.
- Mikor került oda a papírdarab? – kérdezte végül.
- Fogalmam sincs, amikor elmentem zuhanyozni, még semmi nem volt ott. Damon érkezése után fedeztem fel – válaszoltam, miután Damon egy pohár whiskyt nyomott a kezembe. Szükségem is volt rá. Könnyedén lehúztam, majd elé tartottam az üres poharat, hogy öntsön még egyet.
- Srácok, nagy baj, ha elmegyek néhány percre? Le kell ellenőriznem, hogy Elenáék rendben vannak-e. Ha baj van, hívjatok fel! – mondta, és már itt sem volt.
  Idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban, és el sem tudtam képzelni, hogy én is tudnék-e olyan nyugodtan üldögélni, mint Damon. Kipróbáltam, leültem a vele szemben levő kanapéra, de nem bírtam ki 3-4 percnél tovább mozgás nélkül, vagy az ujjaimmal doboltam, vagy a lábaimmal. Felpattantam és egy újabb pohár whiskyvel újra mászkálni kezdtem. Damon nem sokáig bírta elviselni a nyugtalanságomat, néhány perc után felállt, magával húzott egészen a fürdőszobájáig, és engedett nekem egy kádnyi forró vizet, amibe levendulából készült olajakat öntött. Hálásan néztem rá, mire ő megeresztett egy kisebb mosolyt, majd behúzva maga után az ajtót visszament a nappaliba.
  Sokáig ültem ott, de sajnos olyan 1 óra múlva már eléggé kihűlt a víz. Sokkal nyugodtabban szálltam ki, úgy tűnik használt a levendula. Levettem az ablak alatti törölközőtartóról a kendőt és körültekertem magamon. A fürdőszoba Damon szobájából nyílt, ezért próbáltam minél többet takarni magamból azzal a pici kendővel, de szerencsére az említett egyén nem tartózkodott a szobában. Rájöttem, hogy mégis kénytelen leszek lemenni, ugyanis a ruháim a nappaliban maradtak. Levágtattam értük és Damon szobájában felvettem egy pántos, mell alatt húzott, függőlegesen csíkozott halványkék hálóinget.
  A folyosón Stefanba ütköztem, aki végignézett rajtam, és azt mondta, sokkal jobban nézek ki, mint mikor megérkeztünk.
- Nem akarlak ezzel zaklatni, de lehet, hogy Elijah-nak tudnia kellene erről, nem gondolod? Persze ki tudja, hogy ki tette az ágyad mellé, de mégiscsak több vámpír többet lát.
- Nem tudom, szerintem egyelőre még nem mondom el neki, hátha ennyi volt az egész.
  Stefan rávett, hogy nézzünk valami filmet, hogy elterelje a gondolataimat, és én örömmel bólintottam rá. Néha Damon is csatlakozott, de minden filmnézéssel töltött ötödik perc után bevágta, hogy „ez hülyeség” és kiment. Negyedóránként pedig vissza és kezdődött elölről.
  Amikor ránéztem az órára, már elmúlt éjfél. Teljesen elálmosodott a kis csapatunk, mindenki elkezdett készülődni az alváshoz. Az még mindig kérdéses volt, hogy én hol alszom, erről eddig még egy szót sem ejtettünk. Damon természetesnek vette, hogy vele, ezért a cuccaim már az ő szobájában vártak. Ebből persze egy kisebb veszekedés lett, de a végén mégis beleegyeztem abba, hogy vele aludjak.
  Nem értem, miért kéreted magad mindig, ha úgyis mindenre rábólintasz a végén – mondtam magamban.
  Amíg ő elment zuhanyozni, én elfoglaltam a hatalmas ágyát. Nagyokat szippantottam a levegőből, imádtam azt az illatot, ami áradt az ágyneműből. Igazi Damon-illat.
  Egyre inkább hatalmába kerített az álmosság, és már fél lábbal egy álomban voltam, amikor éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy. Amikor felpillantottam, egy félmeztelen Damonnal találtam magam szemben. Kényelmesen elhelyezkedett, és már vártam, mikor ölel át. Már-már hiányérzetet kelt bennem, ha mellettem van, és nem közeledik, ezért magamhoz húztam és a mellkasára bújtam. Adott egy puszit és a fülembe súgta, hogy vigyáz rám, aztán elaludtunk. Bár az is megeshet, hogy azt a mondatot csak álmodtam, esetleg a képzeletem játszott velem, de nem számít.
  Reggel kissé összegabalyodva ébredtünk, amin csak nevetni tudtunk. Igazából én azt hittem, mindenkinél jobban ismerem Damont, de rájöttem, hogy fogalmam sincs, mi az igazság. Melyik az igazi Damon: a kedves vagy a bunkó? Gyakorlatilag már nem érdekel, én mind a kettőbe bele vagyok zúgva. Az igaz, hogy néha totál kikészít a viselkedése, de mégis hiányzik, ha nincs velem.
  Kibújtam a karjai közül és a fürdőbe masíroztam. Rendbe szedtem a hajam – már amennyire lehetett –, és felöltöztem. Közben ő is magára kapta a ruháit, és követett a fürdőszobába.
- Minden oké? – kérdezte.
- Igen, már sokkal jobban érzem magam – bólintottam. – Tényleg, el is felejtettem, Rose merre van?

- Nem tudom, van, hogy nem alszik itt – felelt közömbösen.

Ezek után mindenki tette a dolgát, nem nagyon szóltunk egymáshoz. Én szépen összepakoltam, amíg a fiúk kitudja mit csinálhattak. A kis táskámmal együtt ballagtam le a lépcsőn, ahol mindkét testvér a telefonját babrálta. Idegesnek tűntek, de gondoltam, jobb lesz nem belekeveredni. Ha rólam van szó vagy tudnom kellene róla, úgyis elmondják, nem?
  Damon hazavitt motorral, és bár felajánlotta, hogy velem marad, visszautasítottam arra hivatkozva, hogy 150 éves vagyok, van gyűrűm is, így valószínűleg nem lesz semmiféle támadóm, akivel ne bírnék el, kivéve, ha Elena több őst is idevonzott, akikkel nem vagyok jóban. Miután elment, csináltam egy kakaót és beültem a tévém elé. Sokáig kapcsolgattam, amíg végül egy talkshownál találtam magam.
  Nem sokáig kötötte le a figyelmem, Rose-on kezdett el kattogni az agyam. Ahhoz képest, hogy állítólag nagyon közel kerültek egymáshoz Damonnal, nem úgy tűnt, mint akit annyira érdekel, hogy merre járhat. Lehet, hogy nem akart ezzel idegesíteni, ezért nem mutatta az érzéseit. Francokat, ennyire még nem őrült meg a világ, hogy Damon Salvatore-t érdekeljék bárki érzései.
  Az is előfordulhat, hogy csak azért ajánlotta fel neki, hogy lakhat náluk, mert így bármikor vele lehet valaki, akin kiélheti vágyait. Kicsit felhúztam magam ezen a Rose-dolgon, úgyhogy inkább a műsorra koncentráltam és megittam a kihűlőben levő kakaómat.
  A telefonom egy hangos csörgéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett. Elhatároztam, hogy mindenképpen le fogom venni róla a hangerőt, mert nem sok kedvem van folyton megijedni egy új SMS miatt. Megnyitottam az ismeretlen számról küldött üzenetet, és amint elolvastam, egyszerűen kiejtettem a telefont a kezemből félelmemben. Csoda, hogy nem tört darabokra.
„Komolyan azt hiszed, hogy egy éjszakát a hercegednél töltesz, és ennyivel máris megszabadulhatsz tőlem? Tévedtél…”
  Az első gondolatom az volt, hogy most azonnal összeszedem a cuccom, és az első géppel megyek vissza Minneapolisba. Mély levegőt vettem, felvettem a telefont a földről és felhívtam Damont, hogy tájékoztassam az eseményekről. Szinte alig tettük le, mikor mindketten az ajtómban álltak a szemükben színtiszta aggódással.
- De jó, hogy itt vagytok! – sóhajtottam, mikor megláttam őket. Stefan megölelt, annak örömére, hogy nem esett bajom, Damon pedig csak feszülten nézelődött, mintha keresne valamit vagy épp valakit.


Véleményeket ne felejtsétek el!;) Köszönöm..:)

06. An Old Friend

Kiegészítést itt találtok: http://kingofpainandhurt-infos.blogspot.com/

 Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni az új részre, de kicsit elszámítottam magam. :$
Vigasztalásképp elmondanám, hogy 2150 szavasra sikeredett, tehát úgy másfélszer hosszabb a tőlem megszokott fejezetektől. :)
Valamint hozzáteszem, hogy lassan elkezdem bonyolítani a történetet. ;) Mondjuk talán ezt még egy kis átvezetésnek is hívhatjuk, de azért...

Mindegy, nem húzom az időt, majd eldöntitek ti, hogy minek tartjátok! :D
Jó olvasást! :)

 (jobb minőségért katt rá.)

  Másnap reggeltől estig dolgoztam - fordító vagyok egy chicagói cégnél. Az évek során elég sok nyelven megtanultam, így összekötöm a kellemest a hasznossal. Szerencsére a mai technológia megengedi, hogy a világ bármely pontjáról el tudjam küldeni a főnökömnek a kész munkát. Általában csak leveleket fordítok, néha egy-egy könyvet is, ha szükséges.
  Harminc két- vagy többoldalas levél és majdnem egy fél könyv – 340 oldalas! – után jutottam el arra a szintre, hogy én ezt már nem bírom tovább. Elküldtem az eddigieket Williamnek, aztán elmentem a Grillbe, mert úgy voltam vele, hogy még egy betű és rosszul leszek.

  Ezt elpanaszoltam Mattnek is, és kész csoda, de Caroline most nem lógott ott. Ellenben ahogy Matt munkaideje lejárt, belépett az ajtón Jeremy, Elena kisöccse is. A pulthoz vezette útja, hogy kérjen egy kólát. Ahogy összeakadt a tekintetünk, elmosolyodott és elfoglalta a mellettem levő széket.
- Fura, most nem a megszokott módon találkozunk – mosolygott szélesen.
- Hát igen, meglepő – nevettem.
- Vársz valakit? Mert akkor elmehetek innen.
- Ó, nem, nem, csak kiszellőztetem a fejem. Ma egész nap leveleket fordítottam, és már kezdtem bekancsítani a sok betűtől.
- Itt az emberek a piától kancsalok, szóval tökéletes helyválasztás!
Jeremy egy kis beszélgetés után gyorsan lelépett, de nem sokáig maradtam társaság nélkül. Elena, Stefan és Damon hármasa hamar felváltották a lány testvérét. Damonnal egész jól viseltük egymás társaságát. Elena elkotyogta nekik, hogy beszélgettünk erről-arról, így kaptam néhány csípős beszólást, de nem túlzottan érdekelt. Örültem, hogy legalább a múltkori grilles incidensünket nem emlegeti fel folyton a csapat, és még Damon sem vágta tönkre az idegrendszeremet vele. Stefan felvázolta az eseményeket: most, hogy a farkasok megjelentek, mert igen, megjelentek – nem tudtam, hogy léteznek még -, és meg akarják törni a Nap és a Hold átkát, Elena, a hasonmás vére kell nekik. De nem csak nekik, a világ legöregebb vámpírja, Klaus is Elenát akarja. Előkerült valami Rose nevű nőszemély, akivel Damon elég szoros kapcsolatba került, miután az egyik ősvámpír letépte az ő Trevorja fejét. Az már egy másik kérdés, hogy ezután miért terelte az útja pont a Salvatore házba… Szép kilátások! Az ős is itt van jelenleg a városban, és ki tudja, kinek az oldalán áll. Mit ne mondjak, már csak Katherine hiányzik a kis csapatunkból! Bár van egy olyan érzésem, hogy lesz szerencsénk találkozni vele is.
- Azt akarjátok mondani, hogy a világ legidősebb vámpírja rám vadászik? Ráadásul a farkasok is?
- Nem is te lennél, Elena – veregette hátba Damon. – Most mi lesz? Stefan, nincs kedved szólni a mókusbarátaidnak? Bár nem hiszem, hogy segítenének azok után, hogy kiirtottad a családjaikat.   Damon poénján csak én mosolyodtam el, Elena és Stefan most túlságosan aggódtak ahhoz.
- Nem vagy vicces! – torkollta le Elena.
- Üdvözletem! Csatlakozhatok? – hallottam egy hangot a székem mögül, mire mindenki megkövülten nézett a férfira. Megfordultam, és egy ismerős arccal találtam szembe magam.
- Elijah – visítottam és a nyakába ugrottam.
- Charity! Jó veled újra találkozni – köszöntött csöndesen, ahogy szokott.
- Nem láttalak már vagy ötven éve. Hogy kerülsz te Mystic Fallsba?
- Akadt egy kis dolgom – pillantott Elenára, aztán a fiúkra, akik még mindig mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel bámultak minket.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezte Elena.
- Együtt éltünk Chicagóban, amíg el nem kellett utaznom Kanadába – válaszolt csöndesen Elijah.
- Miért vagytok ennyire meglepődve?
- Ja, semmi, csak nem tudtuk, hogy te már csak ősökkel haverkodsz – legyintett Damon.
- Ős? Elijah az ős, akiről beszéltetek? – raktam össze a képet.   Ez most sokkolt. Régen nagyon jó barátok voltunk Elijah-val. Sokat jelentett, hogy átsegített az összes problémámon. Tudtam, hogy erősebb, mint én vagy Katherine, de nem sokat beszéltünk arról, hogy őt ki, mikor és hogyan változtatta át. Ehelyett elvitt a környék összes báljába, lakhattam vele és mellette elfelejtettem a fájó múltat. Legjobb barátom helyett volt legjobb barátom.   És ugyanez az ember van most itt velünk. Ő az ős, akitől mindenki, talán még Katherine is fél. Olyan büszke vagyok rá!   Ahogy végigpillantottam a csapaton, Damon szemében mintha némi féltékenység lobbant volna fel. Lehet, hogy csak bemesélem magamnak, mert képes vagyok ezt tenni, de ha jól láttam, akkor nem értem. Ne legyen féltékeny, neki úgyis ott van Rose! Az már mellékes, hogy én mit csinálnék fordított helyzetben, bár feltehetőleg semmi jót.   Rendeltünk egy pizzát, de csak Elena és én ettünk belőle. A fiúk feszültségét szerintem még egy kilométerrel arrébb is érezték az emberek. Elijah nyugodt volt, és úgy cseverészett velünk, mintha nem is Elena vagy Katherine kellene neki. Persze Damon – mint mindig -, most is nagyon tökösnek érezte magát, minden válasza rosszindulatúan csengett. A helyében nem engedném meg magamnak ezt a hangnemet egy ősvámpírral szemben. Néha próbáltam finoman célozni is erre, de nagyon nem vette a lapot, még tahóbban viselkedett.   Elijah-val hamar leléptünk, beszélnem kellett vele. Hazakísért, így behívtam egy kis csevegésre.
- Damon? Komolyan? Még mindig nem vagy túl rajta? – a hangja hitetlenül csengett.
- Amint látod. De hagyjuk őt. Te mit csinálsz itt?
- Egyelőre még nem árulhatom el, de bízhatsz bennem.
- Ugye nem lesz bajuk?
- Ha Katerina előkerül, akkor nem. Klausnak ő kell, persze ha minden kötél szakad, megfelel a hasonmás is. Személy szerint szívesebben látnám Katerina kivégzését, mint a szerencsétlen Elenáét. Nem tehet róla, hogy Petrova-vér kering az ereiben.
- Ígérd meg, hogy az első sorból nézhetem végig, ahogy meghal! – tudom, ez elég morbid. Mondjuk kicsit átértékelődött már számomra a morbid szó fogalma az évek során. Ha róla van szó, nem állok senki útjába, aki ki akarja őt végezni.
- Mindenképpen – bólintott a régi mosollyal az arcán. – Lassan mennem kell.
- Nem maradsz éjjel? Ránk férne egy kis beszélgetés, nem gondolod? – marasztaltam.
- Ma dolgom van, de összefuthatunk a héten, ha nem lesz semmi elintéznivalóm.
- Rendben, akkor majd találkozunk – kísértem el az ajtóig, majd egy ölelés után be is csuktam mögötte.
  Soha nem gondoltam, hogy látom még őt, arra pedig nem is gondoltam volna, hogy pont ilyen körülmények között. Zuhanyzás közben elgondolkoztam azon, miket is tudok az ősökről. Érdekes dolgok jutottak eszembe, olyanok, amikről nem hittem, hogy hasznát vehetem az életben. Eldöntöttem magamban, hogy délelőtt benézek Stefanhoz, aztán bedőltem az ágyba és egyből el is aludtam.
*
  Bekopogtattam a Salvatore panzió hatalmas ajtaján, hátha meghallja a kicsit túl hangos zene ellenére is, aki bent van. Stefan néhány pillanaton belül ki is nyitotta, miközben a háttérben eltáncolt előttem valaki egy melltartó- tanga-párosításban. Gondolom nem Elena volt az…
- Ez meg ki?
- Fogalmam sincs, de szerintem ő sem tudja, Damon már azt is kitörölhette a memóriájából. Gyere be! – tárta ki előttem az ajtót. Kénytelen voltam a nagy nappalin keresztül átmenni, ugyanis csak ez az egy út vezet a konyhába, ahová Stefannal be akartunk ülni. A nappalival csak az az egy problémám volt, hogy Damon ott tartotta a pizsamapartit a csajokkal és a whiskysüvegekkel. Damon épp az emelet korlátján kívül táncolt, a lányok pedig szétszéledve az egész házban. Ha jól számoltam, voltak úgy öten-hatan. Mindjükön tisztán éreztem az alkoholt anélkül, hogy közelebb jöttek volna. Épp beléptem volna a konyhába Stefan után, mikor Damon előttem termett, és szenvedéllyel teli tekintettel a szemembe nézett, majd néhány másodpercnyi hatásszünet után magához vont és megcsókolt. Egy kis részem viszonozta volna, de a józanabbik győzött, így elszakadtam tőle és nem olyan erősen rácsaptam az ajtót. Fél percnél tovább nem szomorkodott rajta, már hallottam a hangját messzebbről:
- Ki a következő? – mire mindegyik lány odatáncolt hozzá, és önként ajánlották fel neki a vérüket.
- Te komolyan Elijah-val voltál Chicagóban? – ráncolta a homlokát.
- Igen, miért nehéz ezt elhinni?
- Nem mondott valamit a tervéről?
- Klaust emlegette, és hogy Elenának nem lesz baja, ha Katherine-t sikerül megszereznie, ugyanis Klausnak ő kell, de megfelel a hasonmás is. Azt viszont nem árulta el, hogy mi a pontos tervük.
- Akkor elő kell kerítenünk Katherine-t.
- Valaki Katherine-t emlegette? – lépett be Damon egy üres vértasakkal, és mivel nem válaszoltunk, folytatta. – Char, jövő szombaton álarcosbál lesz a Lockwood famíliánál. Leszel a párom? – olyan részeg volt, hogy alig tudta egy szuszra elmondani az egészet, de tudtam, hogy valamennyire azért önmaga.
- Miért mennék én el?
- Mert egy jó poén lesz! Egy kis vérfrissítés? – nyomta az orrom elé a zacskót.
- Add ide! – kaptam ki a kezéből, majd a bárszékről leszállva egy poharat vettem le a polcról.
- Akkor jössz velem? – könyökölt elém.
- Még gondolkozok rajta – húztam le a pohár tartalmát, aztán Damon megunta a társaságunkat, és visszament a lányokhoz.
- Elmész vele? – kérdezte Stefan, miután Damon bezárta maga mögött az ajtót.
- Fogalmam sincs, talán igen – ültem vissza a székemre. – De térjünk vissza az ősökre. Elijah egy beszélgetésünk során elmondta, hogy az a vámpír, aki iszik egy ős véréből, erősebb lehet. Ősvámpír vérének kell a szervezetben lennie, aztán a szívbe kell döfni egy egyszerű fakarót. Ugyanúgy megy, mint az embereknél. Meghal, feltámad, egy ideig erősebb lesz. Pontosan nem tudom, mennyi ideig. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen fontos infó lehet valamikor.
- Láttál már erre példát?
- Tulajdonképpen nem, de Elijah már elmesélt néhány ilyen történetet.
- Értelek. Mégis mennyire lesz erős az adott vámpír?
- Szinte annyira, mint egy ős.
- Az jó. Az nagyon jó. Azt nem tudod, hogy Klaust hogyan tudjuk megölni?
- Nem, Klausról nem igazán beszéltünk. Egyszer találkoztam vele Chicagóban, de azóta sem hallottam róla.
- Hogy néz ki?
- Hm… Ha jól emlékszem, szőke göndör haj, kék szemek, és izmos. Mármint nagyjából annyira, mint ti, külsőleg persze. Kicsit borostás volt, hát nem tudom, mennyit változott az 1900-as évek óta.
- Köszönöm! Most rohanok, el kell mondanom Elenának – viharzott el a telefonjával.   Kedves, engem meg itt hagy egy csapat agymosott lánnyal és egy részeg vámpírral. Igazán kedves, mondhatom.   Damon hamar pótolta a társaságomat, megpróbált rávenni, hogy csatlakozzak, jól fogom magam érezni. Ezt még magam sem hittem el, tudom, hogy csak azért csinálja, hogy kicsit elfelejtse Katherine-t és a sok bajt, ami történik körülötte.   Úgy döntöttem, inkább sétálok egyet a park környékén, talán beugrom a kórházba némi vérért. Rossz, ha az ember rákényszerül a tasakos vérre, de még mindig jobb, mint Stefan mókusdiétája, ahogy Damon emlegeti mindig. Volt néhány évem, amíg megpróbáltam betartani, de szörnyen ízetlenek, ráadásul én sajnálom is szegény állatokat. Mikor megéreztem az emberi vér szagát, egyből elborult az agyam, és kis híján megöltem a lányt, aki már amúgy sem élt volna sokáig orvosi ellátás nélkül. Kellett neki leesni a lépcsőn. Tehát a mókusdiéta felejtős, és egy ilyen picike városban mégsem ölhetem meg az egész lakosságot állattámadásnak álcázva.   Felvettem a dzsekim, majd a táskámmal együtt elindultam a kórházba. Beköszöntem Damonnak remélve, hogy eljut a tudatáig, aztán hagytam becsapódni magam után az ajtót. Elgondolkoztam az álarcosbálon. Végigpörgettem magam előtt a lehetőségeket, és már majdnem arra jutottam, hogy hagyom a francba, nem megyek el, mikor elhaladtam egy ruhabolt kirakata előtt. Egy csipkés, fodrokkal tarkított minit tettek épp ki, és belehaltam volna, ha nem megyek be. Láttam néhány álarcot is a falon, és az árcédulák azt jelezték, hogy nem éppen dísznek vannak kitéve. Némelyiknek elég magas kis ára volt.
- Elnézést, megnézhetném azt a ruhát közelebbről, amelyik most került a kirakatba? – léptem a pulthoz.
- Természetesen, ott hátul még van belőle több méretben is – mutatott az üzlet végébe. – Ha gondolod, fel is próbálhatod.
- Köszönöm.   Levettem a két legkisebb méretet és bevittem a próbafülkébe. A nagyobbal kezdtem, de mivel az majdnem lecsúszott rólam, felhúztam magamra a kisebbet. Tökéletesen állt, nem szorított sehol és nem is esett le. Választottam hozzá egy fekete, tollas álarcot, majd kifizettem. Igen, leszek Damon Salvatore párja a bálban.   Már nem volt kedvem elmenni a kórházba, úgyhogy hazasétáltam és folytattam a fordítást, ahol abbahagytam.   Nagyjából 50 oldalnyi unalom után nyújtóztam egy nagyot és ránéztem az órára. 9 óra 10 percet mutatott, így lementem az esti véradagomért, majd lezuhanyoztam, fogat mostam és újból átolvastam, amit írtam. Már kikapcsoltam a laptopot, és kapcsoltam volna le a villanyt, amikor szárnysuhogást hallottam, aztán egy károgó hangot az ablak felől. A madár csőrével bökdöste az ablakot, én pedig odaléptem, és kinyitottam neki. A következő pillanatban Damon ült a párkányon belül. Egy-két perc csönd után szólalt meg.
- Fáj a fejem.   Ezen elmosolyodtam. Ezért jött ide, hogy ezt bejelentse?
- Elfogyott a vér?
- Nem, csak… Nem tudom. Az mi? – mutatott a szekrény ajtaján lógó mai szerzeményemre. – Ezek szerint a válaszod…?
- Igen – csuktam be az ablakot. Damon magához húzott és a derekamat ölelve csókolt meg.
- Ezt nem kellett volna, ugye? – pillantott rám még mindig fogva tartva. Nem válaszoltam, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom. Talán nem kellett volna, de mégis jó volt. Ezt persze már nem akartam bevallani, úgyhogy csöndben maradtam, és csak megvontam a vállam.
- Mi ez a piros folt a homlokodon? – söpörtem arrébb a haját, hogy megnézhessem.
- Nekirepültem egy fának – morgott, mire olyan hangosat kacagtam, hogy a világ másik végén is hallhatták az emberek. – Nem vicces.
- Hogy csináltad? Elvileg vannak olyan jók a reflexeid, hogy ki tudd kerülni őket, nem? – nevettem még mindig.
- Elvileg. Csak az a baj, hogy részegen nem működik annyira – morgott. Mosolyogva kibújtam az ölelésből és az éjjeliszekrényhez léptem, ugyanis megláttam egy papírfecnit, amit egész biztos, nem én tettem oda. Kihajtogattam és elkezdtem olvasni.


Várom a véleményeket. :)