Díj =)

Sziasztok!
Kaptam egy díjat Klausztól, amit ezúton is nagyon köszönök neki. :))<3

Szabályok:

1. Értesítsd a blog tulajdonost, aki adja, hogy megkaptad.

2. Tedd ki a blogodra!

3. Írj le 6 dolgot magadról!

4. Írd ki, hogy kitől kaptad!

5. Add tovább 4- azaz négy - írónak!

6. Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!

7. Értesítsd a díjazottakat!

 

6 dolog magamról:

- Szeretnék Budapesten vagy Angliában továbbtanulni. 

- Imádom a nyarat.

- Tavaszi szünetben menni fogok moziba.:P

- Gyakran álmodok a biológia/kémiatanárommal, múltkor olyat álmodtam, ami később meg is történt. :O

- Nem szeretem az Original-familyt. Talán Klaust meg Elijaht egy kicsit, de a többiekért nem vagyok oda.

- 10 betűből áll a nevem.

Nem tudom név szerint kinek küldeni, úgyhogy mindenkinek küldöm, akinek valaha is olvastam a blogját, még akkor is, ha már rég bezárt. :):(

38. I can't fight it anymore

Sziasztok!

Sok mondanivalóm nincs, a fejezet azért csúszott két napot, mert elég durván lebetegedtem, plusz ez a szombati tanítási nap is egy nagy hülyeség, úgy, ahogy van. Mindegy.

Fejezetről: - SPOILER LEHET - végre megtudjuk, Damon mit akart, éééés valamivel romantikusabbra sikerült, mint terveztem. Én nem vagyok vele annyira megelégedve, de nem tudok jobbat. - Spoiler vége.

A végén találtok majd képeket a házról is. 

  Reggel az égető napsugarak ébresztettek fel minket. Damon nyöszörögve résnyire nyitotta a szemeit, majd egy kis fészkelődés után szorosabban ölelt át, mint ahogy addig voltunk. Ez a legjobb érzés a világon; ha tudod, hogy valaki olyannal kezded a napot, akit szeretsz, és talán még ő is viszontszeret.
- Mit csinálunk ma? – motyogta a nyakamba bújva.
- Elmondhatnád, hogy miért vagyunk itt – nevettem.
- Azt majd este – mászott fölém, majd megcsókolt. – Délután találkoznom kell a barátommal, aki eddig karbantartotta a házat, tegnap küldött egy SMS-t, hogy itt van a városban. Megleszel addig nélkülem?
- Talán kibírom valahogy. Addig is… - haraptam a szám szélét, miközben a lábaimat Damon dereka köré fontam.
- Jó tervnek tűnik – csókolt bele a nyakamba.

*

  Amint egyedül maradtam a hatalmas tengerparti házban, úgy döntöttem, kimegyek napozni inkább. Hoztam magammal egy könyvet, amit még azelőtt kezdtem el olvasni, hogy Mystic Fallsba költöztem volna, azonban akkoriban eléggé el voltam havazva a lefordítandó dolgokkal, hogy örültem, ha nem kell betűket látnom. Most viszont jól esett kikapcsolódni, így hát lefeküdtem egy napozóágyra, kezemben a könyvvel.
  Alig voltam kint húsz percig, mikor megcsörrent mellettem a telefonom. Stefan.
- Szia! – szóltam bele.
- Szia! Zavarok? – kérdezte először.
- Dehogyis, Damon most úgysincs itt, valami barátjával találkozik. Hogy vagytok?
- Mi jól. Ti? – kérdezte. A hangsúlya furcsa volt, mintha ezzel valamire célozna.
- Nem tudom, mire gondolsz, de megvagyunk.
- Ó, akkor… akkor oké. Elijah járt itt nagyjából egy órája, azt üzeni, hogy hívd majd fel. Valamiért nem tudott elérni.
Uh, igen… valamiért.
- Rendben. Nem mondta, hogy miről van szó?
- Nem. Elég bizalmatlan velünk – húzta a száját.
- Hát… nem hibáztathatod érte.
- Mesélj, hogy telik a nyaralásotok? – váltott témát.
- Eddig minden rendben – vontam meg a vállam. Nem értettem, miért van mindenki annyira oda.
- Ennyi? Char, nekem részletek kellenek! – fakadt ki.
- Milyen részletek? Megérkeztünk, elmentünk vásárolni, pizzázni, utána… felavattuk a házat és a tengerpartot, aztán aludtunk és folytattuk tovább. – Tudtam, hogy előtte mondhatok ilyeneket, nem akad ki, ha a szerelmi életemről beszélek.
- Az már valami. Várj, amíg… ja, bocsi, ezt nem mondhatom el – hallottam a gonosz nevetését.
- Érjek haza egy darabban, olyat kapsz… - vigyorogtam. – Hiányzol.
- Te is nekem. Főleg most… Találkoztam amúgy Katherine-nel.
- Mit mondott?
- Semmi újat. Előadtam neki a „szakítottunk Elenával” című színdarabot. Szerintem bevette, úgyhogy minden rendben van. Kivéve persze azt, hogy így nem lehetek vele… - sóhajtott. – De nem baj, ennyit kibírunk, nem igaz? – Szomorúnak hangzott, amit meg tudtam érteni. Mielőtt bármit mondhattam volna, hallottam, ahogy valaki ledobja a kulcsait az asztalra. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki volt ez.
- Ne aggódj, nem tart sokáig.
- Köszi. Nem tartalak fel tovább, hallom, hogy Damon ott van. Biztos van jobb dolgotok is. Jó szórakozást, és sok sikert, Damon! – mondta. Tudta, hogy a bátyja hall mindent.
- Ugye nem mondtad el neki? – szólalt meg.
- Nem, nem mondtam. Mennem kell, van egy vendégem, aki nem tűnik túl türelmes típusnak. Sziasztok! – nyomta ki.
- Készen állsz? – mosolyodott el Damon. Egy fehér póló volt rajta egy fekete fürdőnadrággal, és eszméletlenül nézett ki.
- Naná! – ugrottam fel, majd a könyvet a tornácon levő asztalra tettem.
- Elviszlek egy közeli szigetre motorcsónakkal, úgyhogy lehet, nem ártana, ha felvennél valamit a bikinire.
- Most elfelejtetted, hogy a vámpírok nem fáznak meg, de oké. Mit vegyek fel? – indultam be a házba, egyenesen fel a hálóba, ő pedig követett.
- Valami szépet? – mosolygott az ajtókeretnek dőlve.
- Kisegítő, köszönöm – forgattam a szemem egy halvány mosollyal az arcomon. – Ez jó lesz? – vettem elő egy lenge ruhát, amit tegnap vett nekem.
- Nem sokkal melegebb, de megfelel. Szerintem hozz valami felsőt is. Tim szerint fázni fogsz, amíg odaérünk.
- Tim? Ő az, aki rendet tartott a ház körül?
- Igen. Ez a blézer szerintem jó lesz, láttam néhány embert ilyenben sétálni az utcán – nyújtott át egy fehér blézert. Tényleg nem volt rossz.
- Köszi, ez pont jó lesz – vettem át, majd felöltöztem.
- A kikötő egy utcával lejjebb van, addig gondolom, el bírunk menni gyalog is – mondta, én pedig bólintottam.
*
  Damonnak – vagy Timnek – igaza volt, az oda-út május lévén tényleg elég szeles volt. Nem hideg, de szeles. Damon karórája szerint hatkor érkeztünk meg a szigetre, ami a partról nézve lakatlannak tűnt. Érdekes…
- Sajnálom, de ezt fel kell tenned – emelt fel egy piros sál- vagy kendőszerű anyagot.
- Muszáj? – néztem rá bociszemekkel, de ez nem hatotta meg. Bólintott egyet, majd felhelyezte a kendőt, hogy ne lássak át rajta vagy alatta.
- Gyere – fogta meg óvatosan a kezem, mintha félne a reakciómtól, majd vezetni kezdett. Két percig sétálhattunk, mikor megállt, és végre hajlandó volt leszedni rólam azt a vackot.
- Úristen! – kaptam a szám elé, ahogy kinyitottam a szemem. Nem messze a parttól egy kétszemélyes asztalt helyeztek el, hozzá természetesen két székkel. Az asztal megterítve, középen egy szál vörös gyertya, mellette hozzáillő rózsaszál egy átlátszó vázában. A terítő fehér volt, és az asztal körül kisebb lámpások és fáklyák voltak felállítva. Mindenre számítottam, csak erre nem.
- Nem tetszik? – Hirtelen a hangja aggódóvá vált.
- Damon… mi… Jézusom… már hogy ne tetszene? – Alig tudtam összehozni ezt a pár szót.
- Akkor… akkor jó – könnyebbült meg. – Gyere – vezetett az asztalhoz, majd leültünk. Kihúzta a székemet is, igazi úriemberként viselkedett. Néhány pincért láttam tőlünk távolabb dolgozni, majd az egyikük odajött hozzánk egy üveg pezsgővel a kezében. Öntött mindkettőnk poharába, és elmondta, hogy mi lesz az étel, a sorrend, és hogy ha szükségünk van valamire, csak szóljunk. Ahogy eltűnt, Damon felém fordult. – Char… nem tudom, te mit érzel… de muszáj elmondanom, már nem bírom magamban tartani. Szeretlek. Szeretlek, mióta csak az eszemet tudom, és szerettem volna összehozni valamit, ami bizonyítja ezt. Mármint… mennyire nézed ki belőlem, hogy csak úgy ilyen vacsorákat rendezek? – nevetett fel kínosan. – Szóval… ki tudja, mennyi időnk van még, főleg Katherine-nel a városban. Szerettem volna, ha tudnád, hogy állok jelenleg. Nem kell reagálnod most azonnal. Jó, azért nem lenne rossz, ha valamit mondanál, de ne hamarkodd el. Csak tudd, hogy… szeretlek. – Az aggódó arckifejezés újra átvette a helyét, és kicsit hadart is – nem beszélve az összevisszaságról, de nekem nagyon tetszett. Imádtam. Az asztal sarka nem akadályozott meg abban, hogy szó nélkül átöleljem a nyakát és megcsókoljam. Ő eleinte hezitált, valószínűleg fel sem fogta, hogy mi történt, de hamar magához tért, majd az egyik keze a hátamra vándorolt, míg a másik a derekam felé vette az irányt.
- Szeretlek – mosolyogtam rá pár perc múlva. A keze után nyúltam, hogy megszorítsam azt.
- Katherine nem szakíthat el minket egymástól, igaz? – Valami szikrát láttam a kék szemekben kipattanni, ami a reményt és bizalmat tükrözte. Ez egy tündérmese. 1864 óta nem láttam őt ilyennek.
- Soha – vigyorogtam. – Azért hoztál el ide, hogy szerelmet vallj? – döntöttem oldalra a fejem.
- Talán – mosolygott. – Igazából lenne még valami. – Ha nem ismerném olyan jól, nem mondtam volna meg, hogy kezdett elpirulni, ám az arca mégis rózsaszínesebbnek tűnt az átlagosnál.
- Tudod, én még soha nem találkoztam senkivel, aki olyan hatással lett volna rám, mint te. Sajnálom, hogy annyit szenvedtél miattam, sajnálom, hogy annyiszor bántottalak meg, és sajnálom, hogy téged hibáztattalak amiatt, hogy egy szörnyeteg lett belőlem. Tudom, hogy nem vagyok éppen az a pasi, akit az apák a lányukkal szeretnének látni. Tudom, hogy messze vagyok a tökéletestől, de abban teljes mértékig biztos vagyok, hogy te vagy az, akit örökké szeretni fogok, és akivel le szeretném élni az életemet, legyen az egy nap vagy egy évszázad, akár az örökkévalóság, és tudom, hogy legutóbb nem sült el valami jól, én szeretném újra megpróbálni. Charity Dorotha Sparks, hozzám jössz feleségül? – nyitotta ki az apró dobozt, amit eddig még észre sem vettem, hogy nála lett volna.
  A szemem teljesen könnybe lábadt, és egyre nehezebb volt elhinnem, hogy ez nem csak egy újabb álom. A lábaim remegni kezdtek, és ha nem lenne alattam egy szék, most bizonyára könnyedén összecsuklanának alattam. Alig bírtam visszafojtani a könnyeket, miután kimondtam azt a szót.
- Igen.

-

37. The Plan

Sziasztok!
Tudom, későn, de legalább... :D Sorry.

- Biztos, hogy nem tévesztetted el a házszámot? – hitetlenkedtem. Még soha nem töltöttem el egy napot sem egy ehhez hasonló házban. Legalábbis nem nagyon emlékszem, hogy lett volna ilyen.
- Igen, biztos. Menjünk be – pattant ki, és a csomagtartóhoz lépett. Kiszedte a négy bőröndöt, ami ott volt, amiből kettőt ő vitt be, kettőt pedig én.
- Miből vetted te ezt a házat? – néztem körbe. Gyönyörű volt belülről is, a modern tökéletesen vegyült el a régies dolgokkal.
- Mire van az igézés, ha nem az ilyenekre? – vonta fel a szemöldökét. – Különben meg van elég pénzem, hidd el – vigyorgott.
- Jó, akkor most már elmondanád, hogy mit keresünk mi itt?
- Arra várnod kell holnapig. Nem akarsz szétnézni a ház mögött? Szerintem tetszene – dobta le a dzsekijét egy székre.
- Mutasd az utat – mosolyogtam. Elindult előttem, egyenesen a hátsó ajtó felé. Nem egy átlagos ház volt, az már teljesen biztos. A hátsó ajtó igazából egy üvegajtó volt, ami egy nyílt teraszra vezetett. Ez még semmi, miután jobban körülnéztem, egy kis füves terület után már csak homok és a tenger látszott. A házhoz saját tengerpart járt. Jobb már nem is lehetne.
- Na, milyen?
- Imádom, basszus!
- Hoztál fürdőruhát, ugye? – kérdezte, mintha ez annyira természetes lenne.
- Miért hoztam volna? Nem mondtad, hogy ide készülünk.
- Akkor elviszlek vásárolni – jelentette ki könnyedén, mire leesett az állam. Valami nem stimmel.
- Furcsa vagy – állapítottam meg, majd követtem vissza a házba. – Egyébként én nem hoztam valami sok pénzt magammal, úgyhogy lehetőleg ne a legdrágább boltot válaszd ki, mert még elsírom magam egy-egy szépség árától.
- Persze, hogyne – mondta ártatlan hanggal, ami gyanús volt. Valamiért úgy éreztem, hogy nem érdekli, mit kértem tőle, és csak azért is a márkás cuccokhoz fog vinni.
*
- Nálad ez jelenti a nem drágát? – vettem le a napszemüvegem, hátha csak rosszul láttam az árcédulát. Nem figyeltem, hogy milyen bolt ez, de ezek szerint tényleg meg sem hallotta a kérésemet.
- Ne foglalkozz az árával, ami tetszik, fogd meg és vidd be felpróbálni. Nem azért hoztalak el, hogy a pénz miatt aggódj – nyomta a kezembe a rózsaszín-fehér-fekete bikinit, amit épp néztem.
- Hát jó, de ha hazaérünk, ki fogom fizetni. – Erre már csak egy szemforgatást kaptam. Összeszedtem vagy ötöt is, de csak három állt rajtam tűrhetően. Egy sötétkék-barna bikini, egy fehér tankini és egy bézs színű laza egydarabos fürdőruha. Személy szerint az volt a kedvencem, mert különleges volt, még soha nem láttam senkin olyat. Amíg én ezeket próbáltam, Damon begyűjtött néhány strandruhát is, amikben a nők 70%-a mászkált odakint. Nehezen, de beleegyeztem, ugyanis sajnos láttam az árcédulákat. Miből fizetem én ezt ki? Mármint nem vagyok szegény, de azért ennyi fizetést én sem kapok… Fizetésemelést kellene kérnem.
  Ezen ő csak nevetni tudott, aztán a pulthoz lépve – még mielőtt bármit is szólhatott volna -, megigézte az eladólányt.
- Damon, mi van, ha volt biztonsági kamera? – nyaggattam út közben. – Ha a nyakamra hozod a rendőrséget, esküszöm, nem fogod sokáig tudni, hogy milyen nemű vagy.
- Nem volt, ellenőriztem.
- Remélem is. Mi ez a sok táska? Magadnak is vásároltál? – vigyorogtam a csomagtartóban heverő táskakupac láttán. Damon vizes fürdőnadrágban? Éget a vágy, hogy lássam.
- Is. Nagy része a tied.
- Tessék?
- Vettem néhány nyáriruhát, satöbbit neked is – vonta meg a vállát.
- Egyre gyanúsabb vagy – szűkítettem össze a szemeimet.
- Nem tudom, mire gondolsz – pakolta be az újabb táskákat, majd beszálltunk a kocsiba, és elindultunk valamerre. Az órára néztem – negyedhat. Úgy tűnik, ezek a boltok tovább vannak nyitva, mint a Mystic Fallsiak.
- Mindegy. Következő megálló? Megyünk vissza a házhoz?
- Hacsak nincs valami jobb ötleted. – Megráztam a fejem.
- Még mindig nem hiszem el, hogy abban a házban leszünk négy napig. Hogy jött neked ez az utazás pont most?
- Holnap mindent megtudsz, ígérem. Inkább azon gondolkozz, hogy mit szeretnél csinálni ma este.
- Mi lenne, ha felvenném az egyik új fürdőruhámat, meg te is egy fürdőnacit, aztán kimennénk a partra? – vigyorogtam. Tényleg nagyon szeretném látni egy vizes gatyában.
- Amit csak akarsz – felelt. Hirtelen azt hittem, a gondolataimra válaszolt, aztán rájöttem, hogy nem így történt. Szerencse. Csak az hiányzik az egekig érő egójának.
- Előtte nem eszünk valamit? Kezdek éhes lenni.
- Már azt hittem, sosem kérdezed meg – nevetett. – Van egy jó pizzéria két utcával lejjebb, ismerem a tulajdonosát. Megfelel?
- Tökéletes – mondtam, és ezzel egy időben a hasam is korogni kezdett. – Na, tessék.
- Jézusom, mint akit éheztetnek – csapott a fejéhez, mire elnevettem magam. Lassan megérkeztünk a pizzériához, amiről Damon beszélt. Leparkolta a kocsit, aztán bementünk. A vendégeket élőzene, hangulatos világítás és sok gyönyörű, nem mindennapi virág várta. Még szabad hely is volt, amin meglepődtem. Az ember azt hinné, egy ilyen hely tömve lesz, és mégsem.
  A pincér várt néhány percet, mielőtt odajött volna, hogy kiválasszuk az italt és a pizzát.
- Üdvözlöm önöket Chicho Pizzériájában. Mit hozhatok? – nézett előbb rám, aztán Damonra.
- Nekem lesz egy kóla – kezdtem el.
- Nekem is, a pizza pedig egy normálméretű Görög lesz – fejezte be Damon.
- Öntetet kérnek hozzá? – tekintett fel a noteszéből.
- Tartármártást, ha lehet – válaszoltam. A pincér bólintott, jegyzetelte a hallottakat, majd újra felnézett.
- Más valamit hozhatok?
- Nem kérünk semmit, köszönjük – mondta Damon, a pincér pedig magunkra hagyott minket.
- Annyira nem ideillően vagyok öltözve… - jegyeztem meg, miután láttam egy idősödő asszonyt, amint rosszallóan végigmér.
- Ne foglalkozz vele, láttak már rosszabbat. Különben is, jól nézel ki.
- Köszönöm, de ez nem nyugtat meg. Ez itt az első napunk, én meg egyből leégetem magunkat.
- Te bolond vagy. – Ennyit fűzött csak a dologhoz, én pedig nem is ragoztam tovább, bár továbbra is éreztem a nő lenéző tekintetét magamon.
- Mit keresünk mi itt? De most komolyan… Mi az, amit annyira titkolsz előlem? – próbáltam kihúzni belőle némi infót – sikertelenül.
- Charity… hányszor mondjam el, hogy várj holnapig? – forgatta a szemeit. – Viszont van valami, amit szeretnék neked adni – nyúlt a zsebébe, és egy kis dobozt nyújtott felém. Olyat, amibe valamilyen ékszert szokás tenni, például egy nyakláncot vagy karkötőt.
- Ezt meg miért kapom? – mosolyogtam, miközben a kezembe adta. Kinyitottam, és egy nyakláncot találtam benne, aminek a medálja a ’Blondie’ szócska volt, ami Szöszit jelent.
- Megláttam és te jutottál róla eszembe – viszonozta. Szokatlan volt mostanság, hogy bárkivel ilyen kedves lett volna, ezért a régi idők ugrottak be egyből. Mindig kaptam tőle valamit, hetente többször is; persze egy nyaklánc miatt nem hihetem egyből, hogy újra ugyanolyan kapcsolatban vagyunk, és ugyanúgy szeret, mint anno.
- Köszönöm – mondtam végül, ő pedig bólintott egyet. – Megtennéd, hogy…? – mutogattam el neki, hogy kapcsolja be a nyakamban, majd hátat fordítottam neki és felemeltem a hajam.
- Persze – emelte felém, és beakasztotta a kapcsot.
- Köszönöm.
- Nincs mit – felelt, mire leengedtem a hajam, és visszafordultam. – Van valami, amit szeretnél csinálni holnap?
- Nos, hát kideríteni azt, hogy miben mesterkedsz, de azon kívül nincs túl sok ötletem. Valószínűleg a parton süttetném magam.
- Az megoldható – jelentette ki lazán, közben a pincér kihozta a kólát.
- Egy perc és hozom a többi rendelést is – pakolta le, majd visszament a pulthoz. Visszaérve letette elénk a pizzát az öntettel, két tányérral és evőeszközökkel, és újra magunkra hagyott minket. A pizza után Damon kifizette a számlát, és visszamentünk a kocsihoz.
- Van kedved egy fagyihoz? Meghívlak – kérdezte, mielőtt beültünk volna.
- Ööö… Persze – mosolyogtam zavartan.
- Gyere, az utca végén van a legjobb – mutatta, én pedig mellé sétáltam, és lassan arrafelé kezdtünk lépkedni. Egyre furcsább volt ez a nap, mintha csak egy álom lenne. Damon is… túl kedves, és törődő… valami van a levegőben, mert ez így nem normális. Mit keresek én itt egyáltalán?
- Szóval… Virginia Beach? Van itt valami ismerősöd a pizzéria tulaján kívül?
- Nincs. Vagyis van, de most nincs itt – felelt. Úgy tűnt, ennyiben akarja hagyni a dolgot.
- Az övé a ház? – faggattam tovább.
- Nem, az az enyém. Ő csak rendben tartja, ha nem vagyok itt – rántotta meg a vállát.
- Wow, úgy látom, még mindig nem ismerlek eléggé – nevettem.
- Az jó, akkor valamit jól csinálok – vigyorgott. Pillanatokig csöndben lépkedtünk, csak néhány utcazenészt hallottunk, és néhány embert beszélni, ahogy elhaladtak mellettünk, majd újra megszólalt. – Az egyik oka annak, hogy idehoztalak az, hogy szeretném, ha Elenával is itt lennétek, amíg Klaus Mystic Fallsban lesz. Ez a hely elég messze van tőle, és nem hiszem, hogy eszébe jutna itt keresni titeket. Lehet, hogy Ricket is utánatok küldöm majd. Szeretném, ha biztonságban lennétek – halkult el. Komoly volt, ezt éreztem rajta.
- Köszönöm – álltam meg az út közepén és öleltem át jó szorosan. – Jól esik a törődésed. Nagyon – suttogtam a nyakába. Tudtam, hogy nem volt erre felkészülve, ezért nem lepett meg, hogy nem válaszolt rá semmit. Nem is baj, én megelégszem azzal is, ha nem taszít el magától. Végül lassan felemelte a kezeit és a derekamra helyezte őket. Így álltunk ott néhány percig, majd vettem egy mély levegőt, leengedtem a karjaimat, és újra sétálni kezdtünk.
- Szívesen – mondta, miután már megtettük az út felét. – Számíthatsz rám. Istenem, de nyálas vagyok – tette hozzá morogva. Ezt most tényleg kimondta? Tényleg így gondolja?
- Nem vagy nyálas, inkább rendes.
- Még rosszabb – grimaszolt, amin csak nevettem. Időközben odaértünk a cukrászdához, és mivel itt sem voltak túl sokan, úgy döntöttünk, beülünk ahelyett, hogy az utcán mászkálnánk vele. Én elfoglaltam egy asztalt, amíg Damon hozott egy-egy kelyhet mindkettőnknek.
- Cseresznye? Honnan tudtad, hogy arra vágytam? – esett le az állam, mikor megláttam a vanília- és cseresznyegombócokat. Kezdtem félni, hogy gondolatolvasó lett belőle.
- Megérzés, gondolom – válaszolt egyszerűen. – Régen az volt a kedvenc gyümölcsöd.
- Köszi – mosolyogtam, ő pedig leült velem szembe. Még mindig emlékszik ilyen apróságokra?

*

  Félnyolc körül úgy döntöttem, kimegyek a partra. Vittem magammal egy pokrócot, amit leterítettem a homokba, majd lefeküdtem és csak néztem az égre. A Nap már majdnem teljesen lement, de még így is nagyon meleg volt.
  Negyven percnél többet nem feküdtem úgy ott, mikor Damon alakját véltem felfedezni a ház felől. Póló nem volt rajta, csak egy fürdőnadrág. Úgy tűnik, a kívánságaim most valóra válnak.
  Csöndben végignézett rajtam, majd leült mellém.
- Imádom ezt a fehéret rajtad – vigyorodott el. Látszott, hogy a gondolatai valahogy úgy folytatódhattak, hogy „de jobban odalennék, ha nem lenne rajtad semmi”, és valamiért én ezt nem bántam. Még tetszett is a gondolat.
- Akkor nem áll bénán?
- Vannak még ilyen hülye kérdéseid? – forgatta a szemeit. – Jól nézel ki, tudod te is. Hányszor kell még elmondanom ahhoz, hogy elhidd végre?
- Damon… - suttogtam. Mondani akartam valamit, de nem tudtam elmondani neki, amit akkor éreztem. Miért kell rám ilyen hatással lennie másfél évszázad után is? Miért akarom annyira megölelni?
- Nem jössz a vízbe? – kérdezte pár perc után.

*

- Oké, ez volt az eddigi legjobb – fújtam ki magam. Az óceánból a fürdőszobába mentünk, onnan pedig az ágyba. Három menet egymás után… de még milyen menet!
- Egyetértek – mondta elfúló hangon. – Wow… ez… mikor szoktam én el ettől? – nézett rám kérdő tekintettel, mire felnevettem.

- Ezt határozottan ki kell pihennünk.
- Szerintem is. Gyere ide – emelte fel a takarót, majd miután szorosan hozzábújtam, magunkra terítette azt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy mindketten egy álomvilágba kerüljünk.

Várom a véleményeket...... ;) BTW a házról majd kaptok több képet is, csak kicsit késő van már. :D

2 díj :))

Kaptam egy-egy új díjat Klausztól és Łenától, nagyon köszönöm nekik :) 

Szabályok:

1. Köszönd meg!

2. Másold le a szabályokat, hogy a te díjazottaid is is lássák, és ismerjék meg őket.

3. Rakd ki a képet a blogodra!

4. Add tovább a díjat öt embernek!

5. Írj magadról vagy a történetedről/főhősödről 5 dolgot!

Mivel tényleg nagyon nem ismerem a mostani blogokat, és a régiek, amiket követtem, többségében véget értek, az előző embereken kívül nem igazán tudom kinek ajánlani ezeket a díjakat. :(

5 dolog rólam vagy a főhősömről... Szerintem rólam eleget tudtok már, ideje, hogy megismerjétek a főhősömet :) Talán ezek még nem hangoztak el a történetben.

1. Charity Sparks kedvenc színe a világoskék.

2. Kissé kávéfüggő, és ez a későbbiekben még problémát is okozhat.

3. Túl könnyedén bízik meg az emberekben, ami nagy hiba.

4. Kedvenc országa Anglia, ha tehetné, odaköltözne.

5. Ha lehetne egy kívánsága, visszahozná Lexit a halálból.

Köszönöm még egyszer.<3

Holnap új fejezet.

36. Secrets and surprises

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon elkéstem vele, és tudom, hogy nem érdekel titeket semmiféle magyarázkodás, úgyhogy nem is kezdem el. A jó hír az, hogy a 39. fejezetnél járok (eddig ez nagyon nem jó hír..) és mostanában elkapott valami ihlet-hullám. Valószínűleg ezt itt most el is kiabáltam. :D Mindegy.

  Nagyjából hat előtt öt perccel érkeztünk meg a bárba. Katherine még nem volt ott, ezért leültünk egy üres asztalhoz. Pontban egészkor jött be, és ült le mellénk. A haja most nem az Elenáéra hasonlított, helyette a szokásos göndör stílust választotta. Kapásból kiszúrt minket, majd magabiztos mosolyával odasétált hozzánk.
- Örülök, hogy eljöttetek. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy itt lesztek, de bíztam benne – foglalt helyet velünk szemben.
- Csak a lényeget – morgott Damon. – Nincs időm a mellébeszélésedre.
- Ahogy akarod – kacagott fel, majd kecsesen hátradőlt. – Együtt van még a gerlepár?
- Már nem sokáig – feleltem.
- Az mit jelent? Egy nap? Egy hét? – vonta fel a szemöldökét.
- Maximum pár nap. Sikerült őket összeugrasztanunk – jelentette ki nyersen Damon.
- És mivel is értétek el, hogy veszekedni kezdjenek? – Sejtettem, hogy erre rá fog kérdezni, úgyhogy ki is találtam egy választ rá, ha szükséges lenne.
- Titok – suttogta Damon, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Hazudtok.
- Miért tennénk? – kérdeztem angyali arccal.
- Rendben, ha nem hazudtok, halljam, hogy csináltátok!
- Van egy téma, amiben egyikőjük sem enged. Legyen ennyi elég. Szóval… mi megtettük, amit kértél. Mit akarsz még?
- Oh, Damon, ne olyan gyorsan! Mindent meg fogsz tudni időben – vigyorgott. Mintha maga az ördög ülne előttem. Még a hideg is kirázott.
- Akkor elmehetünk? – kérdeztem rá.
- Igen. De ne higgyétek, hogy ennyi volt az egész. Még találkozunk – állt fel, és átsétált a pulthoz. Nekünk már több dolgunk nem volt vele egy légtérben, úgyhogy úgy döntöttünk, hazasétálunk. A külvárosi útvonalat választottuk, szombat lévén a belváros, a park és az ilyen közterületek tele vannak fiatalokkal. Az út nagy része csendesen telt el, inkább a lemenő Napot néztük séta közben. A horizont gyönyörű színei lekötötték a figyelmemet, olyan régen nem tettem már ki a lábam a házból, hogy már teljesen elfelejtettem, milyen szép is tud lenni a természet. Öt-tízpercnyi hallgatás után Damon törte meg a csöndet.
- Lenne kedved holnap egy kis utazáshoz? – nézett rám mélyreható tekintettel. Furcsán jókedvűnek tűnt.
- Milyen utazás? – ráncoltam a homlokom.
- Az nem számít – rázta a fejét.
- Ha megígéred, hogy túlélem, akkor igen – bólintottam.
- Túl fogod – nevetett. – Pakolj össze este négy napra elegendő ruhát.
- Négy nap? Most komolyan, áruld már el, hogy hová megyünk! – könyörögtem, de nem enyhült meg a szíve.
- Nem. Meglepetés.
- Naaa! Mondd már el! – nyavalyogtam.
- Nem – vigyorgott.
- Ó, ilyenkor úgy orrba tudnálak vágni – sértődtem meg pár másodpercre.
- Csak óvatosan, még lehet, hogy meggondolom magam és nem megyünk sehová. – Határozottan élvezi a helyzetet.
- Legalább azt mondd meg, hogy fog-e esni az eső… - sóhajtottam.
- Úgy nézek én ki, mint egy meteorológus? – tárta szét a kezeit.
- Csak reméltem, hogy utánanéztél.
- Szerintem sütni fog a nap – állapította meg.
- Remélem is – mondtam, majd újra csend telepedett közénk, ami az út végéig meg is maradt. Amint átléptük a ház küszöbét, a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Új üzenet, ismeretlen számról. Nem túl bíztató, de megnyitottam.
„Élvezzétek az utat, amíg lehet. Talán én is csatlakozom majd.”
  Első dolgom az volt, hogy Damon kezébe nyomtam a készüléket, aki csak egy vállrándítással jelezte, hogy mennyire nem érdekli az üzenet küldője. Szeretnék én is ilyen higgadt lenni, amilyen ő tud lenni bármikor.
- Mi van, ha ránk támad? Mi van, ha erősebb nálunk? Mi van, ha meghalunk? – pánikoltam be.
- Valószínűleg béke és nyugalom – morgott. – Mellesleg már rég halottak vagyunk. Nyugodj meg, semmi nem lesz. Eddig sem fedte fel magát, ezután sem igen fogja. Túl gyáva ahhoz.
- Mondj még ilyeneket, és tényleg nem éljük túl. Látod, hogy most is itt van valahol, hallja, hogy mit mondunk, látja, hogy mit csinálunk…
- Charity, nyugodj már meg! – rázott meg a vállamnál fogva. – Nem lesz semmi bajunk – nézett mélyen a szemeimbe, amitől a lábaim remegni kezdtek. Viszont ha azt nézzük, az üzenet azonnal kiment a fejemből.
- Azt hiszem, hiszek neked – motyogtam, de nem voltam képes megszakítani a szemkontaktust. Nem ment…
- Remek. Na, akkor irány fel! Úgy hallottam, randid lesz este – fordított meg, aztán a lépcső felé kezdett tolni.
- Randi?
- Az öcsémmel meg a filmjeivel – forgatta a szemét.
- Akarsz csatlakozni? – vigyorodtam el.
- Hidd el, hogy van jobb dolgom is.
- Például?
- Hétre megyek Lockwoodékhoz.
- Gyűlést tart a híres Tanács? – kérdeztem gúnyosan. Még mindig pikkeltem rájuk Lexi miatt.
- Igen, gyűlés lesz. Lizzel megbeszéltük, hogy megkérdezzük őket, hogy mit tudnak a pincérről.
- Jó, rendben, akkor menj, készülj, én meg összeszedem Stefant – hagytam ott inkább, hogy megkeressem az öccsét. Legvalószínűbbnek azt tartottam, hogy a szobájában van, ezért egyből oda mentem. Kopogtam, majd egy halk „Igen?” után kinyitottam az ajtót.
- Szia! – ültem le mellé az ágyra. Szomorúnak tűnt.
- Szia! – nyögte a párnájába. Vagy nagyon álmos, vagy szomorú, és valamiért a másodikra tippelek.
- Mi a baj? – tettem a hátára az egyik kezem.
- Nem tudom, hogy mi lesz velünk most. Hogy fogom én kibírni nélküle? Nem fogom tudni megállni, hogy oda ne menjek hozzá az utcán, a teremben, bárhol, ha meglátom. Szeretem, és ezt nem mondhatom el neki minden nap minden órájában csak és kizárólag Katherine miatt… - mondta. A hangja olyan volt, mintha egy kisgyerek lett volna, akit valaki megbántott, és ezért most a szobájában lógatja az orrát.
- Nyugodj meg, nem fog sokáig tartani. A tanév végéig kell csak kibírnotok, az már alig egy hónap. Utána minden rendbe fog jönni, ígérem.
- Hogy lehetsz benne ilyen biztos? – emelte fel a fejét. A szemei pirosak voltak, nem sírástól, hanem egyszerűen az elkeseredettségtől.
- Úgy, hogy már minden el van rendezve. Elijah kész idehívni Klaust.
- Komolyan? – csillant fel a szeme, mire bólintottam. – Csodás! – ült fel, majd megölelt. – Elég az én problémáimból, valami jót szeretnék hallani. Például azt, hogy miért voltál reggel olyan furcsán boldog, miután felébredtél – mosolygott.
- Az úgy történt, hogy éjjel nem tudtam elaludni, és átmentem Damonhoz. Reggel felhozódott a téma, hogy miért mentem át egyáltalán egy másik szobába, én pedig most teljesen őszintén elmondtam neki mindent… és azt hittem, hogy ezzel csak eltaszítottam magamtól, de úgy tűnik, hogy mégsem – bazsalyogtam.
- Most akkor összejöttetek?
- Nem – feleltem. – Miért jöttünk volna össze?
- Francba, akkor megint én vesztettem… - mormogott, mire egy felhúzott szemöldök volt a reakcióm.
- Miről beszélsz?
- Semmi, semmi. Nem mondtam semmit.
- Dehogynem, most már mondd el! – bokszoltam a vállába.
- Fogadtunk rátok Caroline-nal és Elenával… Ők azt mondták, hogy még mindig nem jártok sehol, én meg azt, hogy már biztos történt valami.
- Hogy ti mit…? És mi az, hogy megint? Hányszor csináltátok már ezt? – esett le az állam.
- Ööö… Biztos, hogy akarod tudni?
- Igen – néztem rá meggyőzően.
- Hatszor vagy hétszer… és már háromszor veszítettem. Négyszer, a maival együtt – javította magát.
- Jézusom… Damon tud erről? – jutott el a tudatomig. Valószínűleg ketté is vágná őket.
- Nem, dehogyis. Én nem merem elmondani neki – nevetett.
- Azt elhiszem… na, jó, hagyjuk a témát. Milyen filmet találtál mára? – váltottam témát, még mielőtt Damon elcsíp valamit ebből a beszélgetésből.

*másnap*

  Damon nagyjából kilenckor rontott be a szobámba, hogy húsz percem van elkészülni. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, nemhogy azt, hogy miről beszél. Lassan kitisztult a kép; rájöttem, hogy az ágyamban vagyok Stefan társaságában, és Damon a titokzatos útra gondolt. Stefan? És mi ez a pozíció? A lábaink érdekesen összegabalyodva, a karom a derekán átvetve, míg az övé a hátamon pihent. Ez hogy jött össze? Ha ezt Elena látná, szerintem első dolga lenne egy karót szúrni a szívembe, még úgy is, hogy mindkettőnkön van ruha. Kikecmeregtem valahogy az ágyból, aztán a még mindig az ajtóban ácsorgó Damonra néztem. Olyan furcsán nézett vissza rám, mintha kicsit csalódott lenne, vagy valami ilyesmi. De miért? Nekem még nagyon nem forognak az agykerekeim ilyen korán. Talán Stefan miatt? De hiszen tudja, hogy ő olyan, mintha az öcsém lenne…
- Leviszem a cuccaidat – szólalt meg végül. – Merre vannak?
- Ott, a szekrény mellett – mutattam rájuk, mire odament, felkapta őket és már ment is volna ki. – Köszönöm – mondtam, ami arra késztette, hogy visszaforduljon.
- Mit? – kérdezte.
- Mindent – mentem oda hozzá, majd átöleltem. Pár másodpercig nem mozdult, aztán gyengéden a derekamra helyezte kezeit.
- Bármikor – suttogta. – Na, menj, készülj! – mormogta a hajamba. – Tényleg indulnunk kellene lassan. Elég hosszú az út. Tettem oda vért, majd a kocsiban reggelizel.
- Oké – szippantottam egy utolsót az ingéből - imádtam az illatát - mielőtt elengedtem volna. Lassan leengedtük a kezeinket. Ő levitte a csomagokat, ahogy azt eredetileg tervezte, én pedig fehérneművel, egy rövidnadrággal és egy szürkésbarna felsővel bevonultam a fürdőszobámba. Gyorsan lezuhanyoztam – direkt hidegvízzel, hogy kicsit felfrissítsen és beinduljon az agyam –, fogat mostam, letisztítottam az arcom, aztán felöltöztem. A felsőm hosszúujjú volt, félvállas, és valahol a köldököm körül volt az alja. Felgyűrtem az ujját, hogy ne legyen melegem, felhúztam egy barna Converse tornacipőt, aztán felébresztettem Stefant.
- Mi az? – ült fel. Hú, hát ő sem tűnt valami frissnek…
- Csak el akartam köszönni, mielőtt indulunk.
- Hová?
- Nem tudom, Damon elvisz valahová néhány napra – vontam meg a vállam.
- Ja, jaaa, tudom már. Oké. Remélem minden rendben fog menni – vigyorgott, amit nem tudtam mire vélni, úgyhogy megöleltem, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Vigyázz magadra, és legyetek erősek Elenával – mosolyogtam, ő pedig bólintott. – Szia! – viharzottam ki a szobából.

- Indulhatunk – szóltam a nappaliban tétlenkedő testvérnek. Azonnal hátrafordult, felkapta a kocsikulcsot a dohányzóasztalról, és felém indult. Kinyitotta előttem az ajtót, majd az autó felé vette az irányt. Már elhagytuk a várost, és még mindig elég lehangoltnak tűnt, ezért úgy döntöttem, rákérdezek, mi van vele.
- Történt valami?
- Mire gondolsz? – pillantott rám a szeme sarkából.
- Nagyon el vagy kenődve egész reggel. Történt valami? – kérdeztem ismét.
- Semmi – felelt tömören.
- Oké, ha nem mondod el, akkor az a te bajod. Hová tetted a vért? – váltottam témát kicsit sértődötten.
- A kesztyűtartóban van három tasak, két A-s és egy 0-s.
- Remek – nyitottam ki a tartót, hogy kivegyek egyet. – Te kérsz? – fordultam felé, de csak megrázta a fejét.
  Az út nagyrészt csöndben telt el, főleg úgy, hogy a felét átaludtam. Damon felébresztett, mielőtt elértük volna a várost, ahol eredetileg ki kellett kötnünk, hogy lássam a környéket. Egy igazi turistavárosnak nézett ki, minden tele volt emberekkel, akik vagy fürdőruhában, vagy lenge nyári ruhákban mászkáltak az utcákon. Mindenre számítottam, de egy ilyen helyre nem. Mit akar itt Damon?
  Egyszer csak arra eszméltem, hogy egy óriási ház előtt parkol le a kocsival. Majdnem akkora volt, mint a Salvatore ház, ami azért valljuk be, minden, csak nem kicsi. Biztos itt lakik valami ismerőse, akihez be akar szaladni valamiért… - gondoltam.
- Megérkeztünk – állította le a motort.
- Mit mondtál? Ugye nem azt akarod mondani, hogy itt leszünk négy napig? – néztem végig alaposabban a házon. Atya – úr – isten.