Sziasztok!
Több dolgot is szeretnék még a fejezet előtt elmondani.:
1.: Nagyon boldog vagyok, amiért az enyémmel együtt 10 komment összegyűlt, és nagyon-nagyon-nagyon szeretném, ha ez hosszas könyörgés nélkül is összejönne a továbbiakban. :)
2.: Ahogy már írtam a chatben is, szeretnék közölni veletek valamit. Elég nehezen viselem most a szeptemberi koránkeléses-tanulós-különórás dolgot, emiatt egész nap bármikor állva el tudnék aludni. Jó pár hete nem is írtam egy szót sem a történetbe, és szeretném pótolni a lemaradásaimat, mielőtt újabb epizódokat tennék fel ide. Összefoglalva ez annyit jelent, hogy szükségem van pár hét szünetre, amíg összeszedem magam, visszarázódok a sulis életbe és megírok előre néhány fejezetet. Remélem, megértitek. :/ Pontosan nem tudom, mikor jön a frissítés, de ha figyelitek, a jobb oldalon ki lesz írva. Köszönöm! :)(L)
(Damon.)
Idegesen kaptam ki a telefont a zsebemből, és ugyanolyan ideges hangon szóltam is bele.
- Igen?
- Damon, de jó, végre valaki, aki képes felvenni azt a rohadt telefont! Elena és Stefan ott vannak? – hallottam Rick ideges hangját a túloldalról.
- Igen, miért? – váltottam nyugodtabb stílusra.
- Jenna aggódott értük, mert akárhányszor hívtuk őket, csak a hangposta jelentkezett.
- Kórházban voltak, mert Caroline-nak autóbalesete volt – magyaráztam.
- Oké, így érthető. Elena ottmarad Stefannal?
- Ezt nekem honnan kéne tudnom? Ha az én véleményem érdekel, akkor szerintem igen, itt fog maradni.
- Rendben, ennyit akartam tudni. Szia, Damon! – tette le, mielőtt válaszolhattam volna. Letettem a készüléket az éjjeliszekrényre, majd felvettem az alsónadrágomat és Char mellé dőltem. Nem szóltunk egymáshoz, csak bámultuk a plafont, néha-néha lopva a másikra néztünk, viszont síri csöndben voltunk. Nekem már nem sok kellett ahhoz, hogy elaludjak, de lassan felkelt a Nap, ezzel megvilágítva a szobát. Nem törődtem vele, inkább Charityre néztem, aki már csöndesen szuszogott, így felálltam, óvatosan felemeltem és kiműtöttem alóla a takarót úgy, hogy ne ébredjen fel rá, aztán visszamentem a saját oldalamra és betakartam magunkat. Dél körül kipattantak a szemeim és hiába próbáltam visszaaludni, már nem ment. Észrevettem, hogy a szöszi már nem abban a pozícióban feküdt, amilyenben még hajnalban volt, hanem a mellkasomhoz bújva álmodott tovább. Elgondolkoztam. Mit akarok jelenleg? Mi van most velünk? Hogy kellene viselkednem vele? Eszembe jutott, hogy pár hete még azt tervezgettem, hogy távol tartom magam tőle, amennyire csak lehet, ehhez képest most szinte ki se mászunk az ágyból, vagy ha mégis, akkor is együtt vagyunk. Tulajdonképpen már nincs is kedvem tartani a távolságot, sokkal jobb így, még akkor is, ha koppanás lesz a vége. Túlságosan vonz magához…
(1862. december, Mystic Falls)
Telihold van. Az ablakom előtt ácsorgok, és várom, hogy Olivia ideérjen. Charity már biztosan vár, de nem indulhatok, amíg Olivia nem jelez, mivel így tudom meg, ha Landon és Melanie a hálószobájukba zárkóztak. Tíz percnél nem kellett tovább várakoznom, láttam a bokrok között suhanó lány árnyékát, aztán több sem kellett, kilopóztam a szobából és Stefan felé vettem az irányt. Apám úgy hiszi, hogy én már békésen alszom. Nem szereti, ha éjszaka együtt vagyok Charityvel az esküvő előtt, mert évszázadok óta hagyomány a családunkban, hogy csak az esküvő előtt tölthetjük együtt az éjjelt azzal, akivel házasodni készülünk. Engem hidegen hagyott, hogy ő mit akar és mit nem: ha én találkozni szeretnék a leendő feleségemmel, akkor találkozni fogok vele és kész. Nem érdekeltek az idióta hagyományai.
- Stef, megyek Charityhez – suttogtam az íróasztala felett görnyedő testvéremnek. Őt mindig beavatom a kis magánakcióimba, mert tudom, hogy ő megért, még akkor is, ha nem mindig vagyunk egy véleményen. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy mit miért teszek.
- Ha apánk kérdezné, hogy merre vagy, mit mondjak neki? – fordult felém.
- Mondjuk azt, hogy nem tudtam aludni és elmentem sétálni – vontam meg a vállam. A részletek annyira nem foglalkoztattak. A lényeg, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy kilopóztam.
- Vigyázz magadra, Damon! – mosolygott.
- Szoktam, Stefan – vigyorogtam rá, aztán becsuktam az ajtót és a kert felé indultam. Csak remélni tudtam, hogy nem találkozom út közben apámmal. Miután sikeresen leértem anélkül, hogy bárki észrevett volna, Olivia felé kezdtem szaladni. Szerencsére rajtam volt a kabátom, minél jobban közeledünk az év végéhez, annál hidegebb van.
- Jó estét, Mr. Salvatore! – hajolt meg, ahogy a szolgák szoktak. Már én is mondtam neki, hogy tegezzen ilyenkor, úgysem hall minket senki, de nem teszi, mert fél, hogy elveszítheti a munkáját.
- Üdv, Olivia! Indulhatunk?
- Sparks kisasszony már a kunyhóban várja önt. Elkísérem addig, utána hazamegyek, ha önöknek ez nem gond – kezdtünk el gyalogolni a már jól ismert úton a titkos rejtekhelyünk felé. Csak négyen tudtunk róla: Charity, Olivia, Stefan és én. A kunyhó az erdő szélén van, de elég eldugott helyen ahhoz, hogy senki se halljon vagy lásson meg minket, ráadásul a kis vízesésünk sincs messze tőle.
- Rendben, felőlem oda mész, ahová csak akarsz. Tudod, hogy tőlem nem kell engedélyt kérned és szerintem Charity is elengedne, hiszen ma éjjel mással lesz elfoglalva – nevettem halkan. Olivia nem válaszolt, de éreztem, hogy zavarba jött. Ezután már nem is beszéltünk egymáshoz, csak csöndben lépkedtünk egymás mellett.
- Itt is vagyunk – álltunk meg az út szélén. – Akkor én engedelmével most távoznék. Reggel hatkor itt leszek, mint mindig, mielőtt Mr. Sparks és a felesége felébrednének.
- Rendben, viszlát Olivia!
- Viszontlátásra! – sietett el onnan. Megráztam a fejem, aztán a kis ház felé kezdtem szaladni, egyenest az erdőbe. Pár perc múlva láttam a lámpa halvány világítását átszűrődni az ablakon, így lassítottam a lépteimen. Igaz, ami igaz, hátborzongató ez a hely éjszaka. Boldogan, de vacogva nyitottam ki, majd csuktam be magam után az ajtót. Char parfümjének édes illata betöltötte az egész helyiséget, amitől csak jobban vágytam arra, hogy végre a karjaim között tarthassam őt. Hallotta, hogy valaki motoszkál a bejárat felé, ezért kijött a konyhából, hogy megnézze, ki az. Mikor meglátott, olyan szenvedéllyel ugrott a nyakamba, hogy még magam is meglepődtem. Kicsit eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem, majd megcsókoltam.
- Hiányoztál. Mióta is nem láttalak?
- Délelőtt óta – nevetett. – Te is hiányoztál nekem. Csináltam neked teát, ha gondolod, ihatsz, még meleg. Még mindig annyira fúj a szél? – húzta le rólam a kabátot.
- Köszönöm, az jól esne most. Nem tudom, milyen volt, amikor te jöttél, de nagyon hideg van kint – követtem őt a konyhába.
- Tessék, itt a tea. Epres, a kedvenced – nyomott a kezembe mosolyogva egy forró bögrét. Az illata alapján nem tudtam rá semmi rosszat mondani, aztán kiderült, hogy finomabbra sikerült, mint azt hittem. Amíg megittam, kíváncsian fürkészte az arcom. Letettem az immáron üres bögrét, aztán rákérdeztem.
- Mire gondolsz most?
- Próbáltam kikövetkeztetni, hogy milyen napod volt, az arcod mindig elárulja nekem, amire épp kíváncsi vagyok.
- Komolyan? És szerinted milyen napom volt ma? – mosolyogtam rá.
- Hm… Átlagos, egy kicsit összekaptál Giuseppével, de kibékültetek, aztán a kertben szórakoztatok Stefannal egy kiadós beszélgetés keretében, szerintem ez egy egész jó nap volt – sorolta. Hihetetlen, de mindet eltalálta. Ennyire kiismert majdnem négy hónap alatt?
- Te kémkedsz utánam? – nevettem.
- Mondtam, az arcodról mindig leolvasom, amit tudni szeretnék. Képzeld, Olivia hozott gyertyákat, így már hangulatosabbá tehetjük az éjszakát – váltott témát. Valamiért az az érzésem volt, hogy ez egy célzás volt, miszerint menjünk a hálószobába és reggelig ki se másszunk a párnák közül, így egy csók után a térdhajlata alá nyúlva felemeltem és az ágyig meg sem álltam vele. Óvatosan a hátára fektettem, majd fölé térdeltem és a mellényemet kezdtem gombolni. A segítségével lassan lekerült rólam a többi ruhadarab is, ezért áttértem a fűzőjére. Gyönyörűek ezek a ruhák, de annyi idő elmegy vele, míg sikerül leszednem róla…
Több dolgot is szeretnék még a fejezet előtt elmondani.:
1.: Nagyon boldog vagyok, amiért az enyémmel együtt 10 komment összegyűlt, és nagyon-nagyon-nagyon szeretném, ha ez hosszas könyörgés nélkül is összejönne a továbbiakban. :)
2.: Ahogy már írtam a chatben is, szeretnék közölni veletek valamit. Elég nehezen viselem most a szeptemberi koránkeléses-tanulós-különórás dolgot, emiatt egész nap bármikor állva el tudnék aludni. Jó pár hete nem is írtam egy szót sem a történetbe, és szeretném pótolni a lemaradásaimat, mielőtt újabb epizódokat tennék fel ide. Összefoglalva ez annyit jelent, hogy szükségem van pár hét szünetre, amíg összeszedem magam, visszarázódok a sulis életbe és megírok előre néhány fejezetet. Remélem, megértitek. :/ Pontosan nem tudom, mikor jön a frissítés, de ha figyelitek, a jobb oldalon ki lesz írva. Köszönöm! :)(L)
(Damon.)
Idegesen kaptam ki a telefont a zsebemből, és ugyanolyan ideges hangon szóltam is bele.
- Igen?
- Damon, de jó, végre valaki, aki képes felvenni azt a rohadt telefont! Elena és Stefan ott vannak? – hallottam Rick ideges hangját a túloldalról.
- Igen, miért? – váltottam nyugodtabb stílusra.
- Jenna aggódott értük, mert akárhányszor hívtuk őket, csak a hangposta jelentkezett.
- Kórházban voltak, mert Caroline-nak autóbalesete volt – magyaráztam.
- Oké, így érthető. Elena ottmarad Stefannal?
- Ezt nekem honnan kéne tudnom? Ha az én véleményem érdekel, akkor szerintem igen, itt fog maradni.
- Rendben, ennyit akartam tudni. Szia, Damon! – tette le, mielőtt válaszolhattam volna. Letettem a készüléket az éjjeliszekrényre, majd felvettem az alsónadrágomat és Char mellé dőltem. Nem szóltunk egymáshoz, csak bámultuk a plafont, néha-néha lopva a másikra néztünk, viszont síri csöndben voltunk. Nekem már nem sok kellett ahhoz, hogy elaludjak, de lassan felkelt a Nap, ezzel megvilágítva a szobát. Nem törődtem vele, inkább Charityre néztem, aki már csöndesen szuszogott, így felálltam, óvatosan felemeltem és kiműtöttem alóla a takarót úgy, hogy ne ébredjen fel rá, aztán visszamentem a saját oldalamra és betakartam magunkat. Dél körül kipattantak a szemeim és hiába próbáltam visszaaludni, már nem ment. Észrevettem, hogy a szöszi már nem abban a pozícióban feküdt, amilyenben még hajnalban volt, hanem a mellkasomhoz bújva álmodott tovább. Elgondolkoztam. Mit akarok jelenleg? Mi van most velünk? Hogy kellene viselkednem vele? Eszembe jutott, hogy pár hete még azt tervezgettem, hogy távol tartom magam tőle, amennyire csak lehet, ehhez képest most szinte ki se mászunk az ágyból, vagy ha mégis, akkor is együtt vagyunk. Tulajdonképpen már nincs is kedvem tartani a távolságot, sokkal jobb így, még akkor is, ha koppanás lesz a vége. Túlságosan vonz magához…
(1862. december, Mystic Falls)
Telihold van. Az ablakom előtt ácsorgok, és várom, hogy Olivia ideérjen. Charity már biztosan vár, de nem indulhatok, amíg Olivia nem jelez, mivel így tudom meg, ha Landon és Melanie a hálószobájukba zárkóztak. Tíz percnél nem kellett tovább várakoznom, láttam a bokrok között suhanó lány árnyékát, aztán több sem kellett, kilopóztam a szobából és Stefan felé vettem az irányt. Apám úgy hiszi, hogy én már békésen alszom. Nem szereti, ha éjszaka együtt vagyok Charityvel az esküvő előtt, mert évszázadok óta hagyomány a családunkban, hogy csak az esküvő előtt tölthetjük együtt az éjjelt azzal, akivel házasodni készülünk. Engem hidegen hagyott, hogy ő mit akar és mit nem: ha én találkozni szeretnék a leendő feleségemmel, akkor találkozni fogok vele és kész. Nem érdekeltek az idióta hagyományai.
- Stef, megyek Charityhez – suttogtam az íróasztala felett görnyedő testvéremnek. Őt mindig beavatom a kis magánakcióimba, mert tudom, hogy ő megért, még akkor is, ha nem mindig vagyunk egy véleményen. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy mit miért teszek.
- Ha apánk kérdezné, hogy merre vagy, mit mondjak neki? – fordult felém.
- Mondjuk azt, hogy nem tudtam aludni és elmentem sétálni – vontam meg a vállam. A részletek annyira nem foglalkoztattak. A lényeg, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy kilopóztam.
- Vigyázz magadra, Damon! – mosolygott.
- Szoktam, Stefan – vigyorogtam rá, aztán becsuktam az ajtót és a kert felé indultam. Csak remélni tudtam, hogy nem találkozom út közben apámmal. Miután sikeresen leértem anélkül, hogy bárki észrevett volna, Olivia felé kezdtem szaladni. Szerencsére rajtam volt a kabátom, minél jobban közeledünk az év végéhez, annál hidegebb van.
- Jó estét, Mr. Salvatore! – hajolt meg, ahogy a szolgák szoktak. Már én is mondtam neki, hogy tegezzen ilyenkor, úgysem hall minket senki, de nem teszi, mert fél, hogy elveszítheti a munkáját.
- Üdv, Olivia! Indulhatunk?
- Sparks kisasszony már a kunyhóban várja önt. Elkísérem addig, utána hazamegyek, ha önöknek ez nem gond – kezdtünk el gyalogolni a már jól ismert úton a titkos rejtekhelyünk felé. Csak négyen tudtunk róla: Charity, Olivia, Stefan és én. A kunyhó az erdő szélén van, de elég eldugott helyen ahhoz, hogy senki se halljon vagy lásson meg minket, ráadásul a kis vízesésünk sincs messze tőle.
- Rendben, felőlem oda mész, ahová csak akarsz. Tudod, hogy tőlem nem kell engedélyt kérned és szerintem Charity is elengedne, hiszen ma éjjel mással lesz elfoglalva – nevettem halkan. Olivia nem válaszolt, de éreztem, hogy zavarba jött. Ezután már nem is beszéltünk egymáshoz, csak csöndben lépkedtünk egymás mellett.
- Itt is vagyunk – álltunk meg az út szélén. – Akkor én engedelmével most távoznék. Reggel hatkor itt leszek, mint mindig, mielőtt Mr. Sparks és a felesége felébrednének.
- Rendben, viszlát Olivia!
- Viszontlátásra! – sietett el onnan. Megráztam a fejem, aztán a kis ház felé kezdtem szaladni, egyenest az erdőbe. Pár perc múlva láttam a lámpa halvány világítását átszűrődni az ablakon, így lassítottam a lépteimen. Igaz, ami igaz, hátborzongató ez a hely éjszaka. Boldogan, de vacogva nyitottam ki, majd csuktam be magam után az ajtót. Char parfümjének édes illata betöltötte az egész helyiséget, amitől csak jobban vágytam arra, hogy végre a karjaim között tarthassam őt. Hallotta, hogy valaki motoszkál a bejárat felé, ezért kijött a konyhából, hogy megnézze, ki az. Mikor meglátott, olyan szenvedéllyel ugrott a nyakamba, hogy még magam is meglepődtem. Kicsit eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem, majd megcsókoltam.
- Hiányoztál. Mióta is nem láttalak?
- Délelőtt óta – nevetett. – Te is hiányoztál nekem. Csináltam neked teát, ha gondolod, ihatsz, még meleg. Még mindig annyira fúj a szél? – húzta le rólam a kabátot.
- Köszönöm, az jól esne most. Nem tudom, milyen volt, amikor te jöttél, de nagyon hideg van kint – követtem őt a konyhába.
- Tessék, itt a tea. Epres, a kedvenced – nyomott a kezembe mosolyogva egy forró bögrét. Az illata alapján nem tudtam rá semmi rosszat mondani, aztán kiderült, hogy finomabbra sikerült, mint azt hittem. Amíg megittam, kíváncsian fürkészte az arcom. Letettem az immáron üres bögrét, aztán rákérdeztem.
- Mire gondolsz most?
- Próbáltam kikövetkeztetni, hogy milyen napod volt, az arcod mindig elárulja nekem, amire épp kíváncsi vagyok.
- Komolyan? És szerinted milyen napom volt ma? – mosolyogtam rá.
- Hm… Átlagos, egy kicsit összekaptál Giuseppével, de kibékültetek, aztán a kertben szórakoztatok Stefannal egy kiadós beszélgetés keretében, szerintem ez egy egész jó nap volt – sorolta. Hihetetlen, de mindet eltalálta. Ennyire kiismert majdnem négy hónap alatt?
- Te kémkedsz utánam? – nevettem.
- Mondtam, az arcodról mindig leolvasom, amit tudni szeretnék. Képzeld, Olivia hozott gyertyákat, így már hangulatosabbá tehetjük az éjszakát – váltott témát. Valamiért az az érzésem volt, hogy ez egy célzás volt, miszerint menjünk a hálószobába és reggelig ki se másszunk a párnák közül, így egy csók után a térdhajlata alá nyúlva felemeltem és az ágyig meg sem álltam vele. Óvatosan a hátára fektettem, majd fölé térdeltem és a mellényemet kezdtem gombolni. A segítségével lassan lekerült rólam a többi ruhadarab is, ezért áttértem a fűzőjére. Gyönyörűek ezek a ruhák, de annyi idő elmegy vele, míg sikerül leszednem róla…
(Jelen.)
- Jó reggelt! Miért nem ébresztettél fel? – zökkentett ki a hangja a visszaemlékezésből.
- Mert most végre kialudhattad magad. Rég volt már egy egyszerű nyugis éjszakád.
- Hát azért ezt nem mondanám túl nyugisnak… - nevetett. Semmit sem változott, még így 150 év után is ugyanolyan elbűvölő nevetése volt.
- Jogos!
- Mióta vagy ébren?
- Nem olyan rég. Pár perce talán.
- Igen? Csak mert negyedórája nézlek és semmi reakció – vigyorgott. – Min gondolkoztál ennyire?
- Csak a múlton… mennyivel másabb lehetett volna, ha máshogy cselekszünk, nem igaz? – sóhajtottam. Lehet, hogy kicsit ironikus hangzásom volt, de az csak a megszokás miatt lehetett, mivel most az egyszer komolyan is gondoltam, amit mondtam. Fura is volt az érzelgős Damon szerepében lenni, nem nekem való.
- Ne gondoljunk arra, hogy mi lett volna, ha… ez csak tönkreteszi a jelent.
- Igaz. Milyen bölcs vagy ma, hallod! – nevettem fel keserűen. Ő csak megvonta a vállát, aztán a takaróval takarva magát felült.
- Damon, Stefanék folyton kint mászkálnak, megtennéd, hogy hozol át nekem valami ruhát? Nem akarok most eléjük kerülni.
- Persze, hozok. Fehérnemű, nadrág, póló?
- Aha, köszi – mosolygott. Gyorsan én is magamra kaptam egy nadrágot és egy inget, aztán elindultam ruha után kajtatni.
(Charity.)
Biztos voltam benne, hogy Damon valami 1860-as évekbeli emléken törte a fejét, és ha jól tippeltem, akkor pontosan 1862-ben történt az a dolog, amin gondolkozott. Ezen belül nem tudom, mi lehetett az, mivel abba a röpke négy hónapba, amit abban az évben együtt töltöttünk, én például bele tudnám sűríteni életem legszebb időszakát. Az a rengeteg bál és a szökéseink… Azok az éjszakák talán még jobbak voltak, mint mikor már a szüleink is beleegyeztek, hogy egymáshoz költözzünk. Vagyis én költözzek be a Salvatore vendégházba Damonhoz, de ez már részletkérdés.
Damon hamar visszatért ruhákkal a kezében. Hozott egy bugyit melltartóval, sötét farmert, és egy lila pólót.
- Kö… - kezdtem bele, aztán megláttam a tangát. – Damon! – Sikerült kiválasztania a legkevesebbet takaró bugyimat, de nem is tudom, mit vártam tőle…
- Pasiból vagyok – vette elő a legszebb mosolyát és nézését, mire dühösen kikaptam a kezéből a falatnyi darabot és felvettem. Ezt követte a melltartó, póló és nadrág is, utána pedig bevonultam a fürdőszobába, hogy megnézzem, mennyire nézek ki úgy, mint egy hajléktalan új ruhákban.
Hát eléggé. Gyorsan hajat mostam, de tekintettel arra, hogy odakint gyűrűvel is simán elégnék, nem szárítottam meg, csak a kendővel borzoltam össze kicsit. Fogat mostam, bevizeztem az arcom, aztán lementem a pincébe, hogy szerezzek némi vért.
Stefant is ott találtam, gondterhelten nézett a nyitott hűtőládára, amiben a rengeteg Mystic Falls Hospital névvel ellátott tasak hevert. Ahogy közelebb értem hozzá, láttam, hogy a szemei alatt kidagadtak az erek is. Biztos vagyok benne, hogy rám fog támadni, de le kell őt állítanom, mert ez így nem lesz jó.
- Stefan, minden oké? – kérdeztem, miközben a vállára tettem a kezem. Ő egyből a falhoz csapott, de tényleg nem lepett meg, régen is ezt csinálta, amikor megpróbált visszaszokni az emberi vérre. Egyből felálltam, és a földre szorítottam.
- Sajnálom, de szükségem van rá – nézett eltorzult arccal a hűtőre.
- Tudom, Stefan, de van más módja is, nem kell egyből a közepébe vágnod és egész héten csak ezen a hülye véren élned.
- Segítesz? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Küldd el Elenát, mert kárt fogok tenni benne, érzem.
- Rendben, elintézem, de kérlek, ma már ne igyál többet ebből, mert így nem érsz el semmit, csak annyit, hogy elveszíted az önkontrollodat.
- Zárj be oda! – nyögte, miközben a cella felé mutatott.
- Mi? Dehogyis! Megígértem, hogy segítek, de nem így. Most szépen felmész és csinálsz magadnak valami emberi ebédet, és ezalatt nem emberi vért értek – másztam le róla.
- Gyere velem, mert amíg Elena itt van, nem megyek oda egyedül! – könyörgött.
- Na, induljunk – húztam fel, aztán magamnak kivettem egy tasakot, és Stefan után kullogva felmentem a konyhába. Elena a nappaliban mászkált, így azt a helyet elkerültük. Stefanra rázártam a konyhaajtót, és a lányhoz mentem.
- Char, szia! Nem láttad Stefant? – idegeskedett.
- Elena, most nem kellene itt lenned. Stefan nagyon rosszul van.
- Hogy mi? Miért? Mi a baja?
- A vérszomj átvette az irányítást a józanész felett – sóhajtottam. – Nem tesz most jót neki, ha a közelében vagy, és kifejezetten kérte, hogy küldjelek el. Fél, hogy bántana téged – tettem hozzá.
- Oké, akkor elmegyek. Kérlek, vigyázz rá! – kért könnyes szemmel.
- Ne aggódj, minden rendbe jön majd! – öleltem meg. Ahogy ő elment, megkerestem Damont. Egyedül nem tudom leállítani az öccsét. Előtte gyorsan benéztem Stefanhoz a konyhába, hogy hogyan halad a terv eddig, de úgy tűnt, sehogy, mivel az említett egyén már sehol sem volt.
- Damon! – kiabáltam, és körbeszaladtam a házban, hogy minél hamarabb megtaláljam.
