26. Masquerade (Part 2)

Sziasztok!
Tudjátok, én komolyan nagyon imádlak titeket a sok lájkért, meg minden, de baromira elszomorít, hogy kettő darab kommentet kaptam az előző fejezethez. Elmondhatnátok, hogy mi ennek az oka. Ha valami nem tetszik a történettel kapcsolatban, azt is nyugodtan kifejthetitek, a kommentár nem kifejezetten dicséreteknek lett kitalálva, ráadásul még nyár van (igaz, utolsó nap, de...), tehát a sok tanulnivalóra sem foghatjátok. Örülnék, ha bizonyítanátok, hogy nem hiába írok. : ) Köszönöm. (egyébként névnapom van. ha ez számít valamit. :D)
Mindenesetre jó olvasást, és komolyan jól esne néhány szó az új fejezethez, bár felőlem a régebbiekhez is írhattok. ;) Köszönöm, ha ezt végigolvastad.

  Addig beszélgettem Stefannal, amíg lassan teljesen lement a Nap, és a Hold vette át a helyét. Közben Jenna és Alaric is megérkeztek és egész este egymást ölelgették, szokatlanul szerelmes pillantásokat vetve a másikra. Stefan társaságát lassan felváltotta Damon, aztán csatlakozott Elena is.
- Eljegyezték egymást – mosolygott Elena, miközben sokkal inkább magának beszélt, mintsem nekünk.
- Komolyan? Akkor ezért falják így egymást – fintorgott Damon.
- Aha, de nem szóltam semmit, ők akarják majd bejelenteni, és ha megtudják, hogy kifecsegtem, leszedik a fejem. Az igazi leánykérés majd pénteken lesz a Grillben, azért nem húzták fel a gyűrűt sem, mert Caroltól nem tudnának megszabadulni, ha meglátná – mondta Elena anélkül, hogy kérdeztünk volna bármit is.
- Majd úgy teszünk, mint aki meglepődik – vonta meg a vállát, aztán megitta a pezsgőt, ami épp a kezében volt. Elena már készült egy újabb monológot mondani, de a telefonjának csörgése félbeszakította.
- Szia, Matt! – vette fel furcsa arckifejezéssel a telefont, mintha Matt nem hívná fel őt csak úgy.
- Elena, Caroline autóbalesetet szenvedett, itt van a kórházban, most műtik, kérlek, gyere be! – hadarta a srác, és még így, telefonon keresztül is lehetett hallani a hangján, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy sírva fakadjon.
- Jézusom, azonnal indulok, ne aggódj, Matt, minden rendben lesz! – tette le, majd felénk fordult. – Caroline ba…
- Hallottuk, szedjük össze Stefant és menjünk – vágott a szavába Damon, szemével máris az öccse után kutatva. Ahogy meglátta, egyből rohant is hozzá, vázolta a helyzetet, aztán Stefan kocsija felé indultunk. Damon egyből a kormány mögé ült be, szinte letépte magáról az álarcot és Stefan felé nyújtotta a kezét, jelezve, hogy kéri a kulcsot. Ő készségesen odaadta neki, és fél perc múlva már a kórház előtt szálltunk ki, és rohantunk a sürgősségire.
  Matt idegesen toporgott az ajtó mellett, ami mögött a barátnőjét műtötték, majd nagyot sóhajtva indult el felénk, amikor meglátott. Elena bátorítóan megölelte a srácot, ő pedig bizonytalanul ölelt vissza, de látva, hogy Stefan bólint egyet, nyugodtan szorította meg a derekát. Pár perc múlva Matt ugyanolyan ideges lett, mint amilyen az érkezésünk előtt volt, és fel-alá kezdett mászkálni a folyosón. Mi négyen csak leültünk egy-egy székre, és hátradőlve vártuk, hogy valaki kijöjjön abból a teremből. Negyedórányi tétlenség után Elena felhívta Bonnie-t és a sheriffet, én pedig lementem kávéért magamnak és Stefannak. Bonnie-val egyszerre értünk fel a többiekhez, az ajtó pedig pont abban a pillanatban nyílt ki, amikor odanyújtottam a fiatalabbik testvérnek a kávéját. Egy negyvenes éveiben járó orvos jött ki egy fiatal nővér társaságában, Matt pedig egyből sietett hozzájuk, hogy megtudja, mi lett a szöszivel.
- Doktor úr! Mi van Caroline-nal? Rendbe fog jönni?
- Maguk a hozzátartozói? – nézett körbe rajtunk.
- A barátai vagyunk – felelt Stefan.
- Nos, a lánynak még mindig nem teljesen stabil az állapota, ezért felvisszük az intenzívre. Sok csontja eltört, és a fején is található egy elég nagy seb, és ha felébred, valószínűleg sokkos állapotban lesz, így ha kérhetem, ne essenek pánikba, ha nem lesz teljesen magánál. Az altató hatása még kitart reggelig, tehát azt tanácsolom, menjenek haza és jöjjenek vissza holnap a barátnőjükhöz. Rengeteg pihenésre lesz szüksége, kérem, ne nyaggassák, ha felébred, és egyszerre maximum ketten mehetnek majd be hozzá. Értik? – vette le a szemüvegét, mi pedig egységesen bólintottunk.
- Most nem látogathatjuk meg? – kérdezte Matt, ezzel egy időben Liz Forbes is befutott.
- A kollegáim felviszik egy kórterembe, aztán néhányan benézhetnek hozzá, de ne számítsanak semmire. Most ha megbocsátanak, lenne egy kis dolgom – mondta, majd utat tört magának. A sheriff pár méterrel arrébb elkapta és ugyanezeket végigkérdezte, majd csatlakozott hozzánk. Pár perc múlva már egy emelettel feljebb ültünk és néztünk magunk elé egy kórterem előtt. Matt és Liz bementek Caroline-hoz, mivel ők állnak hozzá a legközelebb.
- Mi lenne, ha most visszamennénk, és holnap jönnénk vissza a szöszihez? – kérdezte Damon. – Úgysem ébred fel reggelig.
  Tulajdonképpen Elena és Bonnie meggyőzése volt csak nehéz, de végül ők úgy döntöttek, a barátnőjük mellett maradnak, így Stefan is csatlakozott hozzájuk. Engem már könnyű volt rávenni, hogy hagyjam itt ezt a komplett halottasházat, és térjek vissza a bálozó népség közé. Damon szólt Liznek, aki megértő volt, belátta, hogy nekünk nem kötelességünk ott maradni.
  A Lockwood birtok tömve volt emberekkel, már sokkal többen voltak, mint mikor eljöttünk. Alaric egyből felénk kezdte húzni Jennát, ahogy megpillantott minket. Vidámnak tűnt, amit nem is csodálok, ha Jenna tényleg igent mondott neki.
- Damon, Char, hát ti? Kibékültetek? – engedte el újdonsült menyasszonya kezét, hogy megöleljen minket.
- Miért, eddig nem voltak jóban? – kíváncsiskodott Jenna.
- Volt egy kis nézeteltérésünk, de már minden rendben – karolta át a derekamat Damon. – Ti is boldogabbnak tűntök a megszokottnál – jegyezte meg, mintha nem tudna semmit.
- Ja, hát igen, nem mondhatok még semmit, de majd úgyis megtudjátok. Pénteken a Grillben, négykor. Legyetek ott! – somolygott Rick.
- Persze, ott leszünk – bólintottam.
- Csodás. Rick, egy tánc? – nézett kiskutyaszemekkel Jenna a férfire.
- Hányadik ez már? – nevetett. – Na, jó, menjünk. Majd találkozunk – pillantott ránk, és máris eltűntek a tömegben. Egy ideig néztünk utánuk, aztán szembefordultam Damonnal és az öltönye alá nyúlva a mellkasára tettem a kezem.
- Te mikor kérsz fel engem? – kérdeztem vigyorogva.
- Tudod, hogy nem vagyok jó táncos – húzta a száját.
- Azt te csak hiszed – adtam egy puszit a nyakára, majd hosszas gondolkozás után mégis beadta a derekát.
- Nos, akkor… megtisztelne egy tánccal, Sparks kisasszony? – hajolt meg előttem úgy, mint rég.
- Örömmel, Mr. Salvatore – nevettem fel, miközben a tenyerébe helyeztem a kezem.

(Damon.)
  Hihetetlen, hogy mit vált ki belőlem ez a lány. Mióta felbukkant Mystic Fallsban, nem vagyok önmagam, sokkal jobban hasonlítok a régi, emberi Damonra, és ez nem jó így. Komolyan nem hiszem el, hogy ilyen könnyen meg tudtam neki bocsátani, hogy 150 évig nem tudtam arról, hogy terhesen lépett le, és aztán egész éjjel szeretkezni vele. Talán hiba újra beleszeretni, de egyszerűen nem tudom magam kontrollálni a közelében, és ha vele vagyok, az sem érdekel, ha az öcsém bámul minket. Néha úgy érzem, olyan vagyok, mint az a reménytelenül szerelmes fiú, aki 1863-ban voltam, és bár biztosra veszem, hogy ennek valami nagyon rossz vége lesz, talán még szeretek is így érezni.
  Igaz, hogy soha nem voltam jó táncos, de az egy helyben állós, dülöngélős koreográfia még nekem is ment. Én már azon is csodálkoztam, hogy annyi év után még emlékeztem arra a táncra, aminél a Miss Mystic Falls versenyen Stefant helyettesítettem, mondjuk azt mindenkinek ismernie kellett az 1800-as években, főleg a jómódú családok tagjainak.
  Elég sokan voltak rajtunk kívül a tánctéren, és folyamatosan cserélődtek is körülöttünk az emberek, míg végül alig páran maradtak csak. Lassan hazament mindenki, gondolom, későre jár már. Az időérzékem elhagyott, de úgy igazán nem is érdekelt, mert túlságosan jól esett ott állni Charityvel egymást átkarolva a parkett közepén. Végül ő emelte fel a tekintetét, és szólalt meg először.
- Haza kéne mennünk. Carol biztos átkoz minket, hogy már csak ránk kell várnia – nevetett.
- Szóljunk neki, hogy hívhatja a takarítóit?
- Szerintem nem kell, mivel minden mozdulatunkat figyeli a második emeletről – bökött felé óvatosan, hogy ne vegye észre, és mikor felnéztem, tényleg ott állt. Integettem neki, mire ő is felragasztott egy műmosolyt az arcára és visszaintett. Elmutogattam neki, hogy mi is megyünk, mire felcsillant a szeme és eltűnt az ablakból.
- Menjünk – vettem elő a kocsikulcsot, Char pedig bólintott egyet és elindult az autó felé.
  Néhány perc alatt hazaértünk, nem aggódtam a sebességkorlát átlépése miatt, eléggé ráültem a gázra. Közben rájöttem, hogy most, hogy Stefan kocsija nálam van, nekik valószínűleg egészen hazáig kell gyalogolniuk a kórházból. Nem baj az, nem árt egy kis séta nekik sem.
  A házban nem égett a villany sehol, és a kiabálásra sem válaszolt senki, ami arra engedett következtetni, hogy egyedül vagyunk.
- Megyek, le kellene zuhanyoznom – vette le az álarcát.
- Ja, azt hiszem, nekem is – követtem a példáját, aztán mindketten az emelet felé vettük az irányt.
  Én előbb végeztem, mint ő, de nem is voltam álmos. Lementem a nappaliba, és unalomból begyújtottam a kandallóban, majd leültem a kanapéra. Az ülésből könyöklés, és végül hanyatt fekvés lett. Valamikor elaludhattam, mert arra eszméltem fel, hogy Char mellém ült a földre, a fejét pedig a derekamnak döntötte. Ezt alapvetően nem vettem volna észre, hozzászoktam már, hogy lányok vannak körülöttem, de a haja birizgálta a hasam, ami egy elég kényes terület rajtam.
- Nem akartalak felébreszteni – nézett rám bocsánatkérő szemekkel.
- Én meg nem akartam elaludni. Legalábbis nem itt. Te mit csinálsz idelent? – érdeklődtem.
- Passz – rántotta meg a vállát. – Nincs kedvem egyedül ücsörögni fent, jobb itt veled, még akkor is, ha alszol. Ha aludni akarsz, szólj, és békén hagylak.
  Megfogtam a kezét, és felhúztam a kanapéra. Az egyik lábát átvetve rajtam a derekamtól valamivel lejjebb ült. Tartottam egy pármásodperces helyzetfelmérést: éjszaka van, nincs itthon senki, Char rajtam ül és unatkozik, én is unatkozok, és ez csak egy dolgot jelenthet.
  Végigsimítottam a combján, miközben ő minden mozdulatomat figyelemmel kísérte. A kezeim lassan felértek a csípőjéhez, ám nem állított meg a bő póló, amit viselt – benyúltam alá, és folytattam az utat. Ő felfogta, hogy mire készülök, levette magáról a felsőt és a földre dobta azt, így fedetlenné vált a teljes felsőteste, és már csak a bugyija takart bármit is a testéből. Lerángatta rólam a rövidnadrágot és vele együtt a gatyát is, aztán rám nézett és elmosolyodott. Ismertem ezt a mosolyt, mindig is előszeretettel használta ellenem. Megbújt benne a vadság és féktelenség, már majdnem olyan volt, mint Katherine-é.
  Értettem a célzást, letéptem róla a bugyit, ő pedig rám ült. Tetszett, hogy ő irányítja a dolgokat, és nekem szinte semmit sem kell tennem. Mikor már majdnem elértünk a csúcsra, magamhoz húztam, majd pár csók után fordítottam a helyzeten, így ő került alám. Elég kevés helyünk volt a kanapén, de valahogy megoldottam, és mozogni kezdtem. Egyikőnk sem bírta sokáig, néhány sikolyt és nyögést követően mindketten kielégülten pihegve nevettünk egymásra.
  A vállára hajtottam a fejem, ezáltal szinte érezhettem a szívverését és a vére száguldozását az ereiben. A fogaim megnyúltak, a szemeim átváltoztak, és csak nehezen tudtam visszafogni az ösztönnek és a vágynak élő vadállatot magamban.
- Harapj meg – suttogta csukott szemmel. Biztos megérezte rajtam a feszültséget. Mindenesetre nekem sem kellett kétszer mondani, nem tudtam tovább ellenállni a csábításnak. Közelebb másztam a nyakához, elsimítottam onnan pár kósza hajtincset, majd lassan közelítve végül a fogaim átszúrták a puha bőrét. A forró vére szinte perzselte a torkom, és én imádtam ezt a fajta perzselést, de abba kellett hagynom, ha nem akartam Charityt halott-halottként látni. Lepuszilgattam a seb körül a vért, hogy ne folyjon szét és áztassa el a kanapét, aztán megvártam, míg rendeződnek az arcvonásaim. Char lágyan és teljes komolysággal csókolt meg, de közben mégis elvigyorodott.
- Ez jól esett – nevetett fel.
- Ja, ez állati volt – túrtam a hajába, és a homlokom az övének döntöttem.
- Fel kéne mennünk, mielőtt Stefanék hazaérnek. Tudod, szombat éjszaka van és Rick eljegyezte Jennát, tehát nem hiszem, hogy Elena nélkül jön…
- Ó, szerintem mindketten láttak már ilyet.
- Akkor is – erősködött, mire én újra a seb környékét kezdtem puszilgatni, így végül ottmaradtunk. Pillanatokon belül a bejárati ajtó nyílását, majd csapódását hallottuk.
- Damon, Charity, itthon vagytok? – kiabált Stefan, a lány pedig már válaszolt is volna, de befogtam a száját. Lehet, hogy rossz ötlet volt, mert mivel senki sem jelzett neki vissza, a nappali felé vette az irányt. Ahogy meglátott minket, elvörösödött, egyből a szeme elé kapta a kezét és sűrű bocsánatkérések közepette kiment. Mi csak nevettünk rajta. Végül leszálltam Charről, hogy összeszedjem a ruhákat, majd hang nélkül, vámpírgyorsasággal rohantunk fel az emeletre.
- Megmondtam – vigyorgott rám, miután becsuktam az ajtót. Otthon érezte magát a szobámban, hanyatt vágta magát az ágyon és onnan nézett engem.
- Legközelebb hallgatok rád – másztam fölé, és ha nem csörren meg a telefonom, talán újrakezdtük volna a lent történteket.
  Mégis ki hív engem hajnali négykor? Morogva léptem a szekrényhez, és kezdtem kutatni a vállfán lógó öltönyöm zsebeiben a telefon után.

 

11. díj :)))

Tegnapelőtt megkaptam a legújabb díjamat Fancsytól. :) Köszönöm neki nagyon. :) 

Szabályai:
- Tedd ki!
- Írj magadról egy kis szösszenetet!
- Küld tovább öt embernek! 

Magamról egy kis szösszenetet? Hm, oké, összeszedem magam és firkálok ide valamit. :)
Tehát...

'96-ban születtem Debrecenben. Testvéreim nincsenek, de nem is igazán vágyom rájuk. A szüleimmel mondhatni elég jó viszonyom van, bár sokszor nem értünk egyet... :D Anya óvónő, apa tanár, bár az az ipari iskola nem túl fogékony bármire is a hülyeségen kívül. :D

Van egy kutyám, aki 2008-ban született, fajtája szerint beagle, és imád enni. Sokan mondják rá, hogy dagi, de szerintem nem. :) 

Általában laptoppal vagy telefonnal a kezemben láthatsz, ezek nélkül nem nagyon tudok magammal mit kezdeni, legalábbis hosszútávon biztosan beleőrülnék, ha nem lenne nálam valamelyik. Szeretek olvasni, de szívesebben írom a saját kis történeteimet, mivel ott úgy alakulnak az események, ahogy én akarom. Vannak olyan hetek, amikor 200 szót nem tudok összeírni, annyira nincs ötletem, de van olyan is, hogy egyhuzamban megírok 3 fejezetet. :) Utóbbit jobban szeretem, főleg, mivel most is ihlethiányban szenvedek. :$ 

A család összes rossz génjét összeszedtem, túlérzékeny vagyok, és minden apró dolgon képes vagyok felhúzni magam, de apai ágról örököltem némi türelmességet és nyugalmat is, amiért nagyon hálás vagyok. :D
Egyébként nincs nagy famíliám, de az a kevés is eléggé szét van szóródva az országban, emiatt néhány emberrel alig találkoztam még. :/
Ha odaérek, valószínűleg a nyelvekkel fogok foglalkozni, lennék például fordító valamilyen cégnél, vagy tolmács, vagy bármi, kivéve tanár. Azt soha nem vállalnám be. :D
Szerintem ennyi elég is lesz, főleg, mivel tudom, hogy a díjas bejegyzéseimet senki nem olvassa el... :D 

Öt ember.: 

- Killa: http://desperate-fight-by-killa.blogspot.com/
- Vetty: http://vettysblog.blogspot.com/
- Ginewra: http://ginewra-crazylove.blogspot.com/

- Morwen és AnnPearl: http://morwen-and-annpearl-blog.blogspot.com/

- Brianna Rybak: http://bri-hunt.blogspot.com/ (attól függetlenül, hogy most szünetel. :))

Köszönöm Fancsynak a díjat, és kitartás emberek, már csak 2 nap az új fejezetig. Ha nagyon unatkoztok addig, írhatnátok egy sort az előző alá... ;)

10. díj :)

Wow, ez is eljött. :D Komolyan, amikor elkezdtem írni ezt a történetet, azt sem hittem, hogy felteszem bárhová, nemhogy tíz díjat kapok majd érte. :) Annyira örülök neki, hogy értékelitek, amit ide firkálok, mert igazából ezzel a firkálással sok időm megy el. Sokáig ülök minden egyes epizódon, nekem nincs a kisujjamban, hogy két óra leforgása alatt pikkpakk megírjak egy fejezetet, ezért is jelent nekem ennyit egy-egy díj. :) Szóval köszönöm Killának, és nektek, akik kommentáltok, tetszikeltek, vagy csak egyszerűen velem vagytok. :) <3

Szabályok:

1. Tedd ki a logót a blogodra!

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

3.Írj magadról 7 dolgot!

4. Küldd tovább 7 embernek!

5. Hagyj üzenetet a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!

1. - pipa.
2. - pipa.
3. - úú már megint 7 dolog. lássuk:
-inkább Katherine, mint Elena.
-sorozatfüggő vagyok. :DD
-nem járok diszkókba, klubokba, otthonülős vagyok.
-6 kötelezőből csak egyet olvastam el, erre nem vagyok büszke, de ez van...xD
-a magyar szinkront nem gyakran találják el.
-fontosnak tartom az emlékeket, szeretek mindent megtartani, amihez fűződik egy történet.
-szülinapokra, névnapokra mindig könyveket kérek. :)
4. - ne haragudjatok, de egy hete már körbeküldtem egy díjat 7 embernek, és... szerintem értitek.
5. -


Köszönöm még egyszer Killának és mindenkinek, aki eddig mellettem állt. :) <3

25. Masquerade (Part 1)

Sziasztok!
Bocsánat, amiért megint csak a nap végén tudom hozni a friss fejezetet, de nem voltam itthon. :) Egyébként szerintem nem lett olyan rossz, és végre úgy tűnik, kezd kialakulni valami a főszereplőink között. :D Bár ne vegyetek semmit se biztosra, ki tudja, mit tervezek még velük.. :D Befejeztem a locsogást, olvassátok és hagyjatok valami nyomot magatok után, jó? Pleeeeease. :)

  Legalább estig fel sem keltünk volna, ha Stefan és Elena dél körül nem jönnek be a szobába teljesen gyanútlanul, aztán a kuncogásukkal fel nem ébresztenek. Morogva nyitottam ki a szemem, aztán megpróbáltam kibújni Damon öleléséből. Ha villámokat tudtam volna szórni egy pillantásommal, ők már nem élnének. Mikor a takarót nyakig felhúzva félig feltápászkodtam, Damon visszarántott és megcsókolt.
- Megvolt a műsor, szóval vagy húzzatok innen vagy mondjátok el, hogy miért vagytok itt! Ajánlom, hogy nyomós oka legyen! – mondta, de közben ki sem nyitotta a szemét.
- Igazából csak azt hittük, hogy eltűntél, mivel nem voltál a szobádban, és egész nap nem találkoztunk veled – felelt Elena.
- Legközelebb figyelj a hangokra – morgott. – Nem hiszem, hogy olyan csöndesek voltunk – jelentette ki, mire elvigyorodtam és átöleltem.
- Oké, akkor… további jó… akármit is csináltok – tolta ki Stefant az ajtón, aki eddig ledöbbenve, de mosolyogva ácsorgott barátnője mellett, aztán becsukta az ajtót. Még hallottam a nevetésüket a folyosón, aztán nem bírtam tovább fent maradni, Damon mellkasába fúrtam a fejem és hamar el is aludtam.
  Délután háromkor a telefonom csörgése ébresztett fel. A villogó kijelzőn Steve neve állt, így egyből gondoltam, hogy mi lesz a témánk.
- Szia, Steve! – szóltam bele, és reméltem, hogy a mellettem fekvő Damon is hallja, és segít elrendezni.
- Szia, azért hívlak, mert tudni szeretném, hogy eljössz-e velem akkor a bálba. – A vonal másik végéről is tisztán érződött, hogy zavarban van. Damonra pillantottam, aki épp abban a pillanatban ült fel. Határozottan megrázta a fejét, aztán magára kezdett mutogatni, amiből arra következtettem, hogy ő akar a kísérőm lenni ma este.
- Izé, bocsi, de a barátaimmal megyek. Ettől függetlenül majd beszélhetünk – vágtam ki magam, bár ekkora hülyeséget is ritkán hall az ember kifogásként, még Damon is kérdően vonta fel a szemöldökét.
- Ó, oké, persze. Remek. Akkor, szia! – tette le, mielőtt bármit mondhattam volna. Visszaraktam a telefont az éjjeliszekrényre, aztán fáradtan a hajamba túrtam, és lelkiekben próbáltam rávenni magam arra, hogy felálljak és elinduljak készülődni vagy legalább rendbe hozni magam.
- Szóval a barátaiddal? – gyűrt maga alá egy félmosoly kíséretében.
- Most mondtam volna, hogy éjszaka kipróbáltuk a békülős szexet és bejött?
- Most úgy… megharapnálak – nyelt egy nagyot. – De nem teszem, mert a ruhád nem takarja el a nyakad, egy sál pedig hülyén nézne ki. Oké, azt hiszem, szereznem kell vért. – Úgy tűnt, már nem is nekem, hanem inkább magának beszélt. Legurult rólam, majd egy sornyi káromkodás után valahogy magára csavarta a vékony takarót, majd utána én is ezt tettem a lepedővel. Átosontunk az ő szobájába, hogy összeszedjük az éjszakai ruhákat. Damon felöltözött, majd bement a fürdőszobába, és egy kupacba hordta a ruhadarabokat az ágy szélére, én addig végighasaltam az ágyán.
- Charity! – kiáltott a fürdőszobából.
- Mondd!
- Ha egyszer majd nem tudnád, hogy mit adj nekem ajándékba, itt egy tipp: alsónadrág – mutatta a szétszaggatott darabot, mire elvörösödtem. – Ez a harmadik, ami általad jutott erre a sorsra.
- Jó, oké, ezt megjegyzem. Ajándék Damonnak: alsónadrág. Feljegyzés tárolva – vigyorogtam rá.
- A pólómról már nem is beszélve! Te gyakoroltad a ruhaszaggatást? Csak mert profi szinten űzöd – dobta mellém pár perc múlva az egykor pólóként szolgáló rongydarabot, majd lassan összegyűjtötte a többit is, amik szerencsére épen és egészségesen megúszták az éjszakai szórakozásunkat. Utánamentem a fürdőszobába, mert hiányzott a közelsége. Kicsit zavaró, de mióta kibékültünk, az iránta érzett hiányérzetem teljesen felerősödött.
  Kérdőn nézett rám, mire én csak odamentem hozzá és átkaroltam a derekát és a mellkasára hajtottam a fejem. Visszaölelt, aztán kaptam egy puszit a homlokomra.
- Öltözz fel és menjünk le. Ha gondolod, csinálok valami reggelit. Vagyis inkább uzsonnát…
- Oké, keresek valami göncöt.
  Valahogy éreztem, hogy nem tudom elkerülni Elena izgatottságát és kérdésözönét. Igazam volt. Nem kellett várnom rá 30 percet sem, ahogy kiléptem az ajtón, találkoztam vele. Hatalmas vigyor terült szét az arcán, már kezdtem azt hinni, hogy ő jobban örül annak, hogy kibékültem Damonnal, mint én.
- Úgy örülök nektek! Szeretném, ha beavatnál a részletekbe. – kezdte mindenféle körítés nélkül, amint a nyakamba ugrott.
- Most? Ehetek előbb valamit? Elég éhes lettem – mosolyogtam.
- Jaj, persze, azt hiszem, Mr. Hősszerelmes épp lent sürög-forog – nevetett, én viszont elég furán nézhettem rá, mert rögtön abbahagyta. Hősszerelmes? Elena összekeveri őt Stefannal, Damon nem az a típus, akire azt mondanám, hogy hősszerelmes.
  Hívtam a leányzót is, hogy jöjjön velem, de valami halaszthatatlan dolga akadt, amit mindenképpen meg kellett beszélnie Stefannal. Igazából nem érdekelt, tudtam, hogy nincs is semmi dolga, csak egyedül akar hagyni Damonnal, amiért végül is hálás voltam neki.
  A konyha felől rántottaillat szállt, a gyomrom pedig azonnal hangos korgásba kezdett. Követni kezdtem az illatot, és hirtelen úgy éreztem magam, mint Scooby-Doo vagy Bozont a mesében. Damon háziasabb, mint azt valaha gondoltam. Nem vette észre, hogy ott állok az ajtóban, így meg tudtam figyelni, hogy mennyire van otthon ebben a világban, és azt kell mondanom, hogy olyan volt, mintha egész életében ezt csinálta volna.
- Te megtanultál főzni? – szólaltam meg, mire ijedtében hátrafordult, és majdnem leverte a serpenyőt. Oké, legközelebb csinálok valami zajt, hogy hallja, ha jövök, és lehetőleg ne rémüljön halálra tőlem.
- Ha a rántottát már annak nevezed, akkor igen, de igazából még mindig nem vagyok az a szakács-beállítottságú ember.
- Pedig elég otthonosan mozogsz itt.
- Százötven év az százötven év, főleg, ha egy rántottáról van szó – tette át a tojást egy tányérra, majd öntött egy pohár narancslevet. Felültem a pulthoz, ő pedig elém tolta a tálcát, amire pakolt.
- Köszönöm! Imádlak ezért.
- Csak ezért? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, nem csak ezért. Te, ez nagyon finom lett!
- Ismétlem, százötven év… - mosolyodott el végre. – Char, akkor leszel ma az én párom? Mármint tudom, hogy egy segg vagyok, de nem vehetjük úgy, hogy nem mondtam semmit, amikor Elenának meséltél az új barátodról? – ült le velem szembe. – Nem akarom, hogy vele menj el – vágott komoly arcot, mire muszáj volt nevetnem.
- Damon, ott voltál, mikor mondtam neki, hogy nem vele megyek, nem igaz? Amúgy sem mondtam neki soha igent, csak látni akartam a reakciódat.
- Hogy mi van? – emelte fel a fejét vigyorogva, és láttam a szemében, hogy ezért még kapni fogok. Nem is baj, egyenesen várom.
- Bocsi – húztam össze magam.
- Üdv, fiatalok – jött be a konyhába Stefan, aztán egy villát kivéve a fiókból leült mellém és beleevett a kajámba.
- Veled meg mi történt? – néztem rá.
- Ja, nem neked csináltam! – húzta el előle a tányért Damon féltékeny fejjel. Vicces látvány volt.
- Éhezek. Nagyjából három napja szinte csak vért ittam és konkrétan éhezek. Mindjárt éhen halok – szaladt a hűtőhöz, aztán elővett mindent, amit egy szendvicsbe bele lehet tenni.
- Miért nem ettél semmit? – kérdezte a bátyja.
- Próbálok átszokni az emberi vérre és le kell gyengítenem magam annyira, amennyire csak szükséges, hogy ne öljem meg Elenát. Ezért teszek verbénát a kávémba is, ha eddig nem tűnt volna fel – hadarta, miközben félig elkészítette a szendvicsét is.
- Elena merre van? – húztam vissza magam elé a tálcát, mivel Damon még mindig úgy nézett az öccsére, mint egy idiótára.
- Hazament, mert Rick és Jenna mondani akarnak valami fontosat.
- Biztos összeköltöznek – mosolyogtam.
- Felesleges, Rick tulajdonképpen már ott lakik. Vagyis nem lakik ott, csak folyton ott van. Vagy ha nem Rick van ott, akkor Jenna van Ricknél.
- Stefan, nyugodj le és egyél inkább – veregette hátba Damon, ő pedig megfogadta a tanácsot és elhallgatott.
- Köszönöm a finom reggelit – ittam meg a mellé készített narancslevet. – Felmegyek és elkezdek készülni. A hajam tiszta káosz – forgattam a szemeimet, Damon pedig elém lépett, átfogta a derekamat, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Pár pillanatig így álltunk, láttam Stefan furcsa tekintetét, ami jó értelemben mondható csak furcsának, és már vártam, hogy Damon mikor fejezi ki komolytalanságát.
- Na, gyerünk, az én párom legyen a legszebb – fordított meg, aztán a fenekemre csapott. Visszacsaptam, és amíg a saját hátsójával foglalkozott, gyorsan felszaladtam, mielőtt egy kész harc bontakozott volna ki.
  Előkerestem a ruhát és a maszkot, amit direkt erre a bálra vettem, aztán bevonultam a fürdőszobámba. Első dolgom volt, hogy jó alaposan lezuhanyozzak, amivel legalább egy félórát eltököltem. Utána először a hajamat próbáltam kibogozni, majd miután ez sikerült, besütöttem, hogy szabályos hullámok legyenek benne. Lefixáltam, aztán következett a smink. Megszenvedtem vele, de nagyjából a tizennegyedik próbálkozásra sikerült egyformára megcsinálni a szemem, és már csak a szempillaspirál hiányzott róla. Hát igen, a cicasmink sosem volt az erősségem, de mindig imádtam magamon, így megérte kínlódni vele. Az ajkaimra vörös rúzst kentem, aztán felvettem a ruhát és hozzá egy fekete csipkés, emiatt eléggé átlátszó magassarkút. Feltettem az álarcot, és a tükörképemmel megelégedve elindultam a nappaliba.
  Stefan és Damon már ott vártak, mindketten öltönyben, és egy-egy maszkban. Csodálkoztam, hogy Elenát nem láttam velük, de biztosan felvesszük majd út közben. A fiúk tágra nyílt szemekkel bámultak rám, amíg lementem a lépcsőn, így már kezdtem félni, hogy mikor esek hasra a saját lábaimban és gurulok le eléjük, de ez csodával határos módon nem történt meg.
- Hogy nézek ki? – fordultam körbe, mikor leértem.
- Túl jól a bátyámhoz – kacsintott Stefan, mire Damon szikrázó szemekkel nézett rá, aztán ámulattal vissza rám. Nem hittem volna, hogy ennyire sikerült beletalálnom a dolgokba, de most már büszke vagyok magamra.
- Szexi vagy – vigyorodott el kajánul.
- Köszönöm. Indulunk? – kérdeztem.
- Persze. Elena otthon várja, hogy érte menjünk – mondta Stefan, ezzel válaszolva az előbbi ki nem mondott kételyeimre.
- Csodás. Fiúk, nem viszek táskát, valaki elrakná a telefonomat? – fordultam feléjük, mikor már majdnem a kocsinál voltunk.
- Add ide, majd én elteszem – nyúlt érte Damon, mire én készségesen a kezébe helyeztem a készüléket, ő pedig a zakója belső zsebébe helyezte.
  A Gilbert-házig nem tartott sokáig az út. Elena már az ablakban várt ránk, úgyhogy igazán zökkenőmentesen sikerült odaérni Lockwoodékhoz. Bemutatkoztam Carolnak, aki egyből jött, hogy üdvözölje Damont – nem, a többiek annyira nem érdekelték –, majd hamar ott is hagyott minket. A sheriffet is felfedeztem a lépcsőnél beszélgetni, de úgy tűnt, most is szolgálatban van, mivel a szokásos egyenruha volt rajta. Elena és a fiúk egyből elindultak az épület felé, de nekem eszembe jutott, hogy én még nem vagyok behívva, ezért megvártuk Tyler Lockwoodot, hogy mikor a házba indul, beszélgetni kezdjünk vele a bejutásom érdekében. Tyler gyanútlanul betessékelt minket a hatalmas terembe, amire nem mondanám, hogy nappali, mert egy átlagos nappali legalább ötször beleférne, de hát ez van, ha az ember a város polgármestere.
  Úgy döntöttem, elindulok felfedezni a helyet. Elena nem tudott elszakadni Bonnie-tól és Caroline-tól, a két fiú pedig eltűnt, így egyedül vágtam neki – ennyit a tervről, miszerint nem távolodunk el egymás mellől. Emlékeztem még, hogy milyen volt a birtok anno az 1860-as években, és kénytelen voltam megállapítani, hogy semmit sem változott azon kívül, hogy modernebb lett. Az udvar hatalmas volt, és egy kisebb tó is volt a végében. Az egész hely parkszerűen volt kialakítva, a vékony, macskaköves utak szélén bizonyos közönként egy-egy kovácsoltvas gyertyatartó állt. Néhány padot is tettek le, ezek szerint gyakran vannak itt rendezvények. Mondjuk nem mintha ez eddig is kérdéses lett volna. Hirtelen egy ismerős arcot fedeztem fel a tó mellett ácsorogni zsebre dugott kézzel. Steve.
  Mintha megérezte volna, hogy bámulom, felém fordult, elmosolyodott, és integetni kezdett.
- Steve, szia!
- Charity, jó, hogy itt vagy – ölelt meg. – Mikor érkeztél? Hol vannak a barátaid? – kérdezgetett.
- Nagyjából tíz perce és már fogalmam sincs, ki merre van. Egyedül vagy?
- Nem, egy lánnyal jöttem, de azt mondta, el kell mennie valahová.
- Értem. Na, megyek, ott az egyik barátom, megkérdezem, merre járnak a többiek – indultam el vissza az épület felé, mivel láttam Stefant arra kószálni. Gyorsan utolértem, mielőtt Steve bármit mondhatott volna. Semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, mivel jóformán semmi közös témát nem tudtam kitalálni.
- Char, nem láttad Elenát? – kérdezte, mikor melléértem.
- Tíz perce még Caroline-nal és Bonnie-val beszélgetett bent.
- Akkor jó. Te hol voltál?
- Körbenéztem, hogy mennyit változott ez a hely, és közben találkoztam Steve-vel.
- Áh, Steve. Rossz előérzeteim vannak vele kapcsolatban, szerintem tényleg nem kellene vele találkozgatnod – nézett mélyen és komolyan a szemembe.
- Igazából semmi kedvem sincs vele lenni, főleg a mai nap után – legyintettem, mire elmosolyodott.
- Jut eszembe, hogy csináltad? Mivel tudtad rávenni Damont a békülésre?
- Ez az én titkom – kacsintottam.
- Ne már, mondd el! Kíváncsi vagyok – nevetett, én pedig elmeséltem neki a történetet.

9. díj

Sziasztok!
Morwen és AnnPearl úgy döntöttek, megajándékozzák a blogot egy díjjal. :) Nagyon köszönöm nekik! :)
Nem beszélek mellé, jöjjenek a szabályok.

A DÍJ SZABÁLYAI:

1. Tedd ki a logót a blogodra!

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

3. Írj ki 7 dolgot magadról!

4. Küldd tovább 7 írónak (Linkeld a blogjukat!)

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!

 

3. 7 dolog magamról:
1 - Az első egyesemet ötödikben kaptam pont nyelvtanból. :D

2 - Visszahúzódó ember vagyok.

3 - Ha egyetemre megyek, valami olyan szakot szeretnék választani, ami nem csak könyvek értelmetlen bemagolásáról szól.

4 - Szeretek fényképezni.

5 - Jelenleg 205 dal van az iPodomon, de ebből kb. 30 olyan, amit szívesen hallgatok, csak épp nincs szívem kitörölni a többit, mert valamilyen emlék fűződik hozzá.

6 - Gimnázium után ki akarok menni egy évre a Amerikába, vagy Angliába, hogy jobban bevésődjön az angol nyelv.

7 - Imádok olvasni.

4. Küldd tovább 7 írónak (Linkeld a blogjukat!)

1 - Vetty: http://vettysblog.blogspot.com/

2 - Nina Law: http://fanfictionforeverybody.blogspot.com/

3 - Elena*: http://atiltottszerelem.blogspot.com/
4 - Nina*: http://vampirediaresbynina.blogspot.com/
5 - Níra: http://dreaminginthedarkness.blogspot.com/
6 - Nicolee: http://the-message-by-nicolee.blogspot.com/
7 - Cindrell: http://tvampiredfanfic.blogspot.com/

24. Every night is another story

Sziasztok!
Itt a 24. fejezet. :) Fura, hogy már ilyen soknál tartunk... :)
Az epizódról annyit mondanék (kicsit SPOILER), hogy a békülés mindig nagyon édes (SPOILER VÉGE), és 2565 szavas, ha minden igaz. Ez elég soknak számít nálam, kb 4 word oldal lett. :) Véletlenül jött ki így, de ha már itt tartunk, megemlíteném, hogy a blog szerdán lett féléves. :DD Február 10-én került fel az első fejezet. :) Több mondanivalóm nincs, jó olvasást! <3

  Miután Stefan lelépett, megágyaztam, aztán a fürdőszobába vonultam elvégezni a szokásos reggeli teendőimet. Akkor esett csak le, hogy ma még péntek van, tehát Stefan megint nem ment suliba. Hát, feltételezem, hogy Alaric fedez majd neki, hogy tudja, miért maradt itthon.
  Egészen felfrissülve léptem ki a zuhany alól, majd egy törölközőt magamra csavarva indultam el keresni valami ruhát. Feltúrtam a bőröndömet, mire találtam egy sima Nike melegítőnadrágot, és hozzá egy kinyúlt fekete pólót. A hajammal nem csináltam semmit, kivételesen még jól is állt. Nem mintha számítana bármit is.
  Visszaültem a laptopom elé, hátha találok több iratot, amit lefordíthatok, addig sem kell a tegnapon agyalnom. Bár végül is nem is olyan nagy baj, hogy Damon tud róla, legalább egyszerűbb a dolgom, könnyebben véghezvihetem a tervemet, miszerint nem engedem, hogy újra egymásba szeressünk. Igen, ez egy jó nézőpont.
  Addig teltek-múltak az órák, míg csaknem teljesen besötétedett. Lecsaptam a laptopot, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a telefonom és a pénztárcám egyedüli társaságában elindultam a Mystic Grillbe.
  Normál tempóban lépkedtem az utcákon. Általában kihalt minden errefelé, de ezen alkalommal több fiatalokból álló csoporttal is találkoztam, bár elég ritka volt közöttük a józan ember. Nem féltem még a pislákoló fények ellenére sem, így viszonylag könnyen és hamar elértem a célomat. Péntek este lévén elég sokan tartózkodtak a bárban, de a közelgő vizsgaidőszak miatt messze nem voltak annyian, mint pár hete a sulibulin. Matten kívül több pincér is dolgozott, de senkit sem ismertem közülük.
  Leültem egy bárszékre és az ott heverő itallapot kezdtem nézegetni. Intettem a hozzám legközelebb álló pincérsrácnak, hogy rendelnék, mire ő közelebb jött.
- Egy Bellinit kérek – mutattam az itallap koktélos részére.
- Kettő lesz – lépett mellém egy férfi. Végigfuttattam rajta a tekintetemet: rövid szőkés hajú, kék szemű, borostás pasi. Farmert viselt egy egyszerű fehér inggel, melynek a felső két gombját begombolatlanul hagyta, ami még vonzóbbá tette őt. Nagyjából minden nő esete, és ezt valószínűleg tudta is magáról.
- Ilyen szép nő hogyan ücsöröghet egyedül péntek este egy bárban? Ha van pasid, biztos egy idióta, ha képes téged egyedül hagyni. Amúgy Steven Mitchell vagyok, de hívj csak Steve-nek – mosolygott. Én annyira leblokkoltam, hogy csak fél perc után tudtam bármit is reagálni.
- Charity Sparks.
- Hm… Nem túl gyakori név, de nagyon szép. Vársz valakit? – mutatott a mellettem levő székre, jelezve ezzel szándékait.
- Nem, ülj le nyugodtan – mosolyogtam. Hasonlított kicsit Nathanre, majdnem ugyanígy ismerkedtem meg vele is, és mind modorában, mind kinézetében ilyen volt.
- Szóval akkor elárulod, mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte, miközben a pincér letette elénk a két koktélt.
- Nem vagyok egyedül, már te is itt vagy – bújtam ki direkt a válasz elől.
- Szerelmi bánat? – kérdezősködött.
- Olyasmi – válaszoltam. – Kicsit összekaptunk.
- Akarsz beszélni róla? – komorodott el kicsit.
- Nem túlzottan. Inkább mesélj magadról! Te mit csinálsz itt egy jó nő nélkül?
- Jelenleg nem élek párkapcsolatban, bár szeretnék egy barátnőt. Nemrég költöztem ide New Yorkból, mivel a nagymamám halála után én örököltem a házát, így nem is ismerek még sok embert. Rendezvényszervező vagyok, és bár New Yorkban felmondtam, már találtam itt is egy kisebb munkát: én szervezem a holnapi Lockwood-féle álarcosbált. Tényleg, eljössz? Mármint van már párod?
- Nem, nincs – feleltem kisebb tűnődés után. Kétlem, hogy Damon ajánlata még mindig áll.
- Lenne kedved eljönni velem? Carol azt mondta, bárkit elhozhatok.
- Igazából nem terveztem, hogy elmegyek.
- Pedig jó lesz! Gondold meg, lehet, hogy lenne egy jó kis estéd – nyaggatott.
- Még alszom rá egyet, rendben?
- Rendben – bólintott mosolyogva. – Nos, mesélsz nekem magadról? Lefogadom, hogy izgalmas életed van. Ugye nem veszed bunkóságnak, ha megkérdezem, hány éves vagy?
- Ó, hidd el, semmi érdekfeszítő nincs az életemben és természetesen nem probléma, 20 éves vagyok. És te?
- 27 leszek pontban két hét múlva.
- Boldog szülinapot előre is, ha elfelejteném – vigyorogtam Steve-re. – Hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat.
  Steve ezek után még legalább egy óráig beszélt mindenféle átlagos dologról, és közben eszembe se jutott se Damon, se más, ami elronthatja a kedvem, de ahogy megláttam, hogy mennyi az idő, rájöttem, hogy a sok eszemmel senkinek nem szóltam, hogy eljövök otthonról, így már lehet, hogy aggódnak értem. Legalábbis Stefan. Úgy érzem, Damonnak jelenleg az is mindegy lenne, ha elütne egy vonat.
- Steve, nézd, haza kellene mennem. A barátaimnak nem szóltam, hogy ide jövök, és már biztos odavannak értem.
- Hazavigyelek? – ajánlotta fel. Végül is nem jönne rosszul, ha meg baj van, vámpír vagyok elvégre.
- Azt elfogadnám, köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. Felállt, letette a pénzt a poharak mellé, aztán elindultunk kifelé. Az autója a parkolóban állt, ami egy nagy fekete Audi volt. A sötét éjszakában elég rosszfiúsan hatott, de feltételeztem, hogy egy szőkésbarna rendezvényszervező nem akar velem semmi rosszat tenni, úgyhogy beszálltam. Végig én navigáltam a Salvatore birtokig, állítása szerint még sosem járt ezen a környéken. Egy gyors telefonszámcsere után elbúcsúztunk, ő elindult visszafelé, én pedig be a házba.
  Jól sejtettem, Stefan valóban tiszta ideg volt, mikor hazaértem. Elenával üldögéltek a konyhában, jobban mondva Elena ült és nézte a fel-alá mászkáló barátját. Ennek nem lesz jó vége.
- Sziasztok – ültem Elena mellé.
- Te meg hol a fészkes fenében jártál? – torkollt le Stefan.
- Csak a Grillbe szaladtam el – vontam meg a vállam.
- És nem tudtál volna szólni nekünk vagy legalább egy rohadt cetlit hagyni magad után? Azt hittük, hogy bajod esett. A telefonodon is hiába kerestelek, csak az üzenetrögzítő kapcsolt. Attól, hogy Damon haragszik rád, nem kellene azt hinned, hogy senkit nem érdekel, ha csak úgy eltűnsz! – kiabált.
- Bocsi, bocsi, bocsi, tényleg – húztam össze magam. – Biztos lemerült. Már jó ideje nem töltöttem.
- Mit csináltál te a Grillben egyedül?
- Ma mindenki ezt kérdezgeti? Mit csináltam volna? Ittam.
- Mennyit? És kivel?
- Csak két koktélt és egy pasival.
- Milyen pasival? – csatlakozott Elena is a vallatáshoz.
- Steve Mitchellel.
- Helyes volt? – vigyorgott rám.
- Aha.
- Most ismerted meg? Vigyáznod kellene az idegenekkel, sosem tudhatjuk, hogy mit akarnak – aggodalmaskodott Stefan.
- Ő csak annyit, hogy menjek el vele holnap a bálba – mosolyogtam.
- És mit mondtál? – kérdezte Elena. Hallottam, hogy Damon közeledik, ezért direkt válaszoltam így:
- Igent. – És itt lépett be a konyhába. Magam sem tudom, miért csináltam ezt, semmi értelme nem volt.
- De te nem Damonnal mész? – nézett felváltva rám és az említett személyre Stefan.
- Velem biztosan nem – csapott le egy poharat a pultra. Csodálkoztam, hogy nem tört el.
- Pontosan ezért mondtam igent – néztem Stefanra, mire Damon csak morogva távozott. Ezután jutott el az agyamig, hogy így már kénytelen leszek elmenni a bálba, ráadásul egy olyan emberrel, akit egy órája ismertem meg. Valahogy csak túlélem, nem igaz?
  Bár még igazán korán volt, fáradtságra hivatkozva megléptem Stefanék további kérdései elől, és a fürdőszobába vettem az irányt. Hosszasan szemeztem magammal a tükör előtti mosdókagylóra támaszkodva, míg megállapítottam, hogy nem tetszik, amit látok. Nem a felszínnel van igazán bajom, bár mostanában eléggé felpuffadt az arcom a sok bőgéstől, plusz a szemeim alatt is kész olimpia van már, hanem sokkal inkább az érzéseim és a gondolataim nem tetszettek, arról nem is beszélve, hogy nem itt kellene tartanom. Ha egy évvel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy hogyan képzelem el a jövőmet, biztosan nem azt mondtam volna, hogy a Salvatore ház lakója leszek. Úgy terveztem, hogy visszanézek Chicagóba, találkozom Williammel, talán még egy irodát is szerzek ott magamnak, ahol dolgozhatok, hogy ne a hálószobám legyen folyton elárasztva papírokkal. Pár éve írónak készültem, próbálkoztam is vele, de végül egyik művemet sem vittem el egy kiadóhoz sem, bár ezen már változtatni akartam. Mielőtt idejöttem, több céget is kinéztem magamnak, de kétlem, hogy ezt az álmomat meg tudnám valósítani, legalábbis jelenleg nem vagyok abban a helyzetben. Talán egyszer majd véget ér ez a borzalom, ami körülöttem van, és akkor majd visszatérhetek a régi elképzeléseimhez.
  Gyorsan lezuhanyoztam, közben pedig elgondolkoztam a holnapon. Még lemondhatom, sőt, tulajdonképpen még nem is bólintottam rá az ajánlatra, csak Damon miatt mondtam ezt Stefanék előtt. Rossz érzésem volt, ami eddig mindig bejött, most viszont egyszerű paranoiának könyveltem el magamban, és nem foglalkoztam vele. Mindegy, elmegyek a bálba, ha nem tetszik, haza jövök, ennyi. Jól fogom magam érezni Steve-vel.
*
  Nagyjából három órát aludhattam, mire Stefan rontott be, hogy szedjem össze magam és menjek le a nappaliba, amíg ő és Elena összehívják az egész csapatot. Érdekes, már nem is emlékszek, mikor volt olyan, hogy én itt lettem volna, de ő nem. Kifésültem a hajam és megmostam az arcom – ebből állt a nagy készülődésem. A hosszú pólót kisimítottam magamon, majd úgy, ahogy voltam – abban az egy pólóban, plusz egy bugyiban – elindultam le. Sajnos hamarabb végeztem, minthogy bárki is ideért volna, ezért egyedül maradtam Damonnal. Készítettem egy kávét magamnak, mivel a többiek nem kértek, de eleve úgy be voltak pörögve, hogy már nem is hiányzott nekik. A kis bögrémmel üldögéltem a kanapén törökülésben, mikor Damon is megunta az ablakból való kifelé bámulást. Öntött magának egy félpohárnyi whiskyt, majd azzal együtt leült velem szembe. Nem mertem a szemébe nézni, mert féltem, hogy vagy látok benne valamit, ami még jobban összetör, vagy én nem bírom ki, hogy ne szorítsam le a földre, és tartsam ott, amíg meg nem bocsát, ellenben éreztem magamon a kíváncsi tekintetét. Vagy ha nem is kíváncsiság, valami hasonló volt. Aztán nem bírtam tovább, mindig is utáltam, ha valaki bámul, így vettem a bátorságot és felemeltem a szemeimet. Annyit értem el vele, hogy egyből másfelé fordította a fejét. Ez így elég kínos.
- Mindenkit felhívtunk, tíz perc és itt lesznek. Jeremy nem jön, elég, ha Rick el tud lógni, félig-meddig úgyis nálunk lakik – jött le Elena megszakítva ezzel a pillanatot.
- Elmondanátok, hogy mi történt? – kértem őket.
- Majd amikor mindenki itt lesz. Nekem nagyon éjszaka van ahhoz, hogy milliószor végigmondjam a történetet – felelt a lány kicsit idegesen.
- Oké, várok.
  Türelmesen kivártam azt a tíz percet, ami nem mellesleg félóra lett a végén, majd mikor már mindenki idegesen fészkelődött a nappaliban, Stefan belekezdett a mesélésbe.
- Most, hogy mindenki itt van, kezdhetjük is. Tehát: Rose éjjel felhívta Damont, hogy sürgősen beszélni akar velünk, pár perc és ideér. Negyedóra múlva valaki csöngetett, Damon ajtót nyitott, de csak Rose élettelen teste fogadta a küszöb előtt, a zsebében egy papírlappal, amin ez állt: „Túl sokat tudott.” Tehát Rose rájött valami fontos dologra, amit meg akart velünk osztani, ezért megölték, ami azért is durva, mert Rose nagyjából 500 éves vámpír volt.
  Mondanom sem kell, mindenkinek leesett az álla. Hajnali négykor ez elég sokkoló hír, főleg, ha tudod, hogy miattad kellett ténylegesen meghalnia.
- Ez szörnyű. Ki lenne képes ilyet tenni? – tette fel az amúgy költői kérdést Bonnie.
- Bonnie, eddig szinte minden támadónk képes lett volna ilyet tenni – közölte vele nyugodt hangon Damon, miközben a poharát vizslatta, nem mintha bármi különös is lenne rajta.
- Sajnálom – szólaltam meg.
- Nem a te hibád! – kiáltottak fel többen is, ami jól esett, de sajnos nem volt igaz.
- Tehát nagyon ajánlom, hogy mindig nézzetek a hátatok mögé, legyen nálatok mindenféle fegyver ilyen esetekre – tanácsolta Stefan. – Most pedig mindenki menjen haza, aludjátok ki magatokat, a bállal kapcsolatban pedig annyit szeretnék kérni tőletek, hogy legyünk mindig egymás közelében, senki ne távolodjon el a csapattól, és mindig legyetek legalább ketten! Rendben? – Mindenki egyetértett vele, szépen lassan pedig elindultak hazafelé. Elég kómás állapotban voltak a történtek ellenére is, ezt mondjuk nem csodálom, az utóbbi időkben nem igazán tudtuk kedvünkre kialudni magunkat.

  Stefan és Elena visszamentek a fiú szobájába, hogy kipihenjék magukat, én viszont még beszélni akartam Damonnal. El akartam neki mondani az érzéseimet, de azzal is megelégedtem volna, ha meghallgat.
- Damon, kérlek, beszéljük meg a dolgokat, mert ez így nagyon rossz! – törtem rá a fürdőszobájában.
- Mit akarsz rajta megbeszélni? Szerintem már kiveséztük a témát, több hazugságra pedig nincs szükségem.
- Te azt gondolod, hogy minden, amit eddig mondtam, hazugság volt? – döbbentem le. Ilyen már nincs…
- Hogy bízzak meg benned, ha egy ilyen fontos dolgot, ami úgy hiszem, mindkettőnkre tartozik, eltitkoltál előlem? Szerinted ez nekem most milyen?
- Damon, én tudom jól, hogy fáj, de kérlek, ne csináld ezt velem, mert beleőrülök – halkultam le. – Én csak azért döntöttem úgy, ahogy, mert ismerlek, és tudom, hogy csináltál volna valami hülyeséget, amivel kivívod Katherine haragját.
- Az biztos, hogy nem hagytalak volna eltűnni a fiammal.
- Honnan veszed, hogy fiú volt? – néztem rá furcsán.
- Ugyan már, Charity, az enyém, még jó, hogy fiú… - forgatta a szemét.
  Ezen mosolyognom kellett, de hamar túlléptünk az idilli családias hangulaton, újra vitatkozni kezdtünk. A veszekedés vége az lett, hogy egymás szájának harapdálása közben a fenekem alá nyúlva felültetett a mosdó szélére, derekát pedig a lábaim közé préselte. Egyikünket sem foglalkoztatta a külvilág, és az sem érdekelt, hogy Stefan vagy Elena is bármelyik percben ránk nyithat. Egy rövid pillanaton belül már majdnem minden ruhadarabtól megszabadítottuk a másikat, rajtam csak a melltartó és a bugyi, rajta pedig az egyre szűkösebbé váló alsónadrág maradt. Az idegeim pattanásig feszültek, ahogy a bugyimmal szórakozott, gondosan ügyelve arra, hogy elkerülje azt a bizonyos pontomat. Remegve karmolásztam a hátát, közben ő úgy döntött, hogy a nyakamat is birtokba veszi az őrjítően puha ajkaival. A vámpír énje kezdett eluralkodni rajta, de még türtőztette magát, csak kisebb karcolásokat ejtett rajtam, amik pár pillanaton belül be is gyógyultak. Miközben a melltartómat kapcsolta ki, a szemembe nézett, és bár a megnyúlt szemfogai kegyetlen hatást adtak, én mégis láttam az emberi, pimasz, de imádnivaló Damont a felszín alatt. Úgy tapogattam a kidomborodó ereket a pirosló szemek alatt, mintha én nem ugyanilyen lennék. Elkapta az egyik kezem, a szájához emelte, és belecsókolt a tenyerembe. A melltartót a földre dobta, majd kéjes tekintettel nézett végig rajtam. A karjaimat a nyaka köré fontam, és boldogan csókoltam meg a férfit, akibe immáron több mint 145 éve menthetetlenül szerelmes vagyok, aztán végighúztam ujjaimat a mellkasán, amit ő csak egy rekedt nyögéssel díjazott. Nem hagyta, hogy büntetlenül megússzam ezt a lépést, mivel miután végeztem, a nyakamtól lefelé kisebb-nagyobb puszikkal halmozott el egészen addig, amíg az utolsó rajtam maradt ruhadarabig ért. Ott abbahagyta, majd visszafelé is megtette ezt az utat. Egyre kényesebb területeket fedezett fel, én pedig már az élvezet és a türelmetlenség miatt hátrahajtottam a fejem. Nem tudtam, meddig bírom cérnával a kis akcióját, de abban biztos voltam, hogy már nem sokáig tudom visszafogni magam. Ahogy felért az arcomhoz, egy szenvedélyes csók közepette jelzésként belemarkoltam a formás kis fenekébe, mire ő elvigyorodott és lehúzta rólam a bugyit. Én sem tétováztam, mivel ha nem akartam ott helyben összeesni, le kellett tépnem róla a gatyát. Felemelt, és a hideg falhoz nyomott, ami nagyon jól esett a forró testemnek. Kapaszkodásképpen újra átfontam karjaimat a nyakán, lábaimat pedig a dereka köré kulcsoltam, ezzel egy időben ő is belém hatolt. Felsikkantottam a gyönyörtől, ami szétáradt a testemben, amire egy félmosoly és egy „ugye, hogy tökéletes vagyok?”- fajta szemöldökhúzogatás volt a reakciója. Megcsókoltam és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak lehet, érezni akartam minden egyes porcikáját. Minél jobban mozgott, az agyam annál inkább kikapcsolt, így arra sem emlékszem, hogy mikor és hogyan jutottunk el a szobámba, de úgy őszintén szólva hidegen hagyott. Akkor tértem csak magamhoz, amikor Damon teljes súlyával rám nehezedett és megcsókolt, miközben hüvelykujjával az arcomat kezdte simogatni.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el, tényleg! – kezdtem, de az ajkaimra helyezte mutatóujját.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam – suttogta, majd a nyakam kezdte puszilgatni.
- Megbocsátasz?
- Gondolkozom még, túl jó volt ez a veszekedés ahhoz, hogy ne veszekedjünk tovább – mondta, mire felnevettem. Igaz, ami igaz, az ilyen veszekedések fantasztikusak.
- Veszekedhetünk még – jelentettem ki ártatlan hangon. Damonnak sem kellett több, az elkövetkező órákban újra és újra végigjátszottuk az előbb történteket, ezúttal kihagyva a kezdeti vitát.

Véleményeiteknek örülnék.... :D

23. Best Friends Forever

Sziasztok!
Utolsó pillanatban hozom a frisst, aminek az az oka, hogy tegnap nem voltam itthon, hajnalban jöttem haza csak, ma pedig semmi sem volt belőlem. A designtól ne ijedjetek meg, csak félbehagytam a vihar miatt, de ahogy feltettem a részt, nekiállok és befejezem. :) Vagy ha más nem, holnap így is-úgy is megcsinálom.
A fejezetről annyit, hogy ez az a BFF-es Stefan-Char barátságos fejezet, amiről már beszéltem. Elárulom, hogy nem függővég, úgyhogy emiatt nem fogtok kinyírni, és kiderül az is, hogy ki várta Chart a fürdőszobában. (Megmondtam, hogy ne számítsatok nagy dologra... ;)) Jó olvasást!:)

  A szívbaj jött rám az esti látogatómtól, de mielőtt még sikíthattam volna, rájöttem, hogy csak Damon ül a kád szélén. Rám emelte a tekintetét, ami ugyanolyan fájdalommal teli és fagyos volt, mint az erdőben, és szinte lyukat tudott volna ütni vele bennem. Valami érthetetlen okból felcsillant bennem az a csalfa remény, miszerint meg akar nekem bocsátani, de ez az egész szertefoszlott abban a pillanatban, amikor megszólalt.
- Csak azt akartam közölni veled, hogy örülök, amiért már nem osztozunk az ágyamon – vetette oda, majd becsapva maga után az ajtót el is tűnt.
  Mindezek után az elfojtott sírástól reszketve álltam be a zuhanyrózsa alá, amelyből a jéghideg vízcseppek hullása is különösen jól esett.
  Csak egy dologra tudtam gondolni úgy igazán, hiába kavargott millió gondolat a fejemben: az a nő tönkreteszi az egész életemet! Ha egyszer újra látom őt, nagyon meg fogja bánni azt, amit velem művelt… Remélem, most büszke magára és kiélvezi a sikereit addig, amíg még megteheti.
  Arról viszont halványlila gőzöm sem volt, hogy miként tudnám Damont megbékíteni. Talán tényleg meg kellene várnom, amíg lenyugszik, jelenleg úgysem érnék el semmit nála.

(Elena.)
  Nem kellett sokat várnunk Damon visszatérésére, nem sokkal azután, hogy Char felment a fürdőszobába, előkerült ő is. A legviccesebb – oké, nem is olyan vicces – az, hogy az emeletről vágtatott le. Minket figyelembe sem vett, első útja a már jól ismert whiskyhez vezetett. Nem töltötte az időt olyanokkal, hogy poharat vegyen elő, jó volt neki az üvegből is. Alaric elhatározta, hogy beszél vele, én csatlakoztam hozzá, Stefan pedig Charityt kereste fel, mert mielőtt még Damon felbukkant volna, megbeszéltük, hogy ma éjjel vele marad, és ha ő is benne lesz, tartanak egy olyan BFF-es éjszakát. Kaptam egy gyors szerencsepuszit, aztán elindult.
  Már nem hátrálhattam meg, bár kicsit félek Damon reakcióitól, mivel részeg és dühös, ami sosem jó kombináció, főleg nem nála. Alaric magára vállalta a szószóló szerepét, így nekem csak az volt a feladatom, hogy kiegészítsem őt, vagy épp segítsem jobb belátásra hozni, ha nincs olyan kedvében, hogy csak úgy kitörje a nyakam. A gondolatba beleborzongtam, de már nem volt időm jobban belemélyedni a dolgokba, Rick megszólalt.
- Damon, próbálj lehiggadni, kérlek! – Alaric nyugodtan, óvatosan szólította meg, azonban mindössze annyit reagált, hogy azt a pár decit is kiitta az üvegből, ami még benne volt. Végül mégis hajlandó volt szóba állni velünk.
- Te is higgadt voltál, amikor átváltoztattam a feleséged? – A szemei mérhetetlen dühöt szórtak a világra, úgy éreztem, ha most nem sikerül rátérítenünk a helyes útra, újra visszakapjuk azt a Damont, aki szemrebbenés nélkül öl meg bárkit, és akinek senki nem örült Mystic Fallsban.
- Damon, kérlek! – könyörgött neki Rick figyelmen kívül hagyva barátja előző kérdését. Ha így haladunk, sosem győzzük meg, remélem, Stefannak könnyebb dolga lesz az éjjel.

(Stefan.)
  Végigjártam az összes szobát az emeleten, de egyikben sem találtam meg Chart. Már csak egy maradt hátra Damon szobáját leszámítva – kétlem, hogy oda ment volna. Kopogás nélkül léptem be az ajtón, de Charity nem zavartatta magát, nem úgy tűnt, mint akit bármi is érdekelt volna abban a pillanatban.
  Az ágyon feküdt egy sok XL-es pizsama felsőben, amit hálóing gyanánt keríthetett, és bámulta a plafont. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, felém fordította a fejét, aztán újra a mennyezetet kezdte fixírozni. Csöndben leültem az ágy szélére. Közelebbről is megfigyeltem az arcát, ami kifejezéstelen volt, de látszott rajta, hogy eleget itatta már az egereket. Gondoltam, jól esne neki, ha most mellette lenne a legjobb barátja, ezért is mondtam le a ma éjjeli közös programomat Elenával.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte monoton hangon.
- Jöttem társaságnak. Feltételezem, hogy szeretnél beszélgetni éjjel kettőkor. – Erre csak a fejét kezdte rázni. – Nem baj, én itt maradok egész éjszaka, akár akarod, akár nem, és tartunk egy traccspartit vagy filmet nézünk, megnézzük a napfelkeltét, de ha szépen kérsz, talán még a körmeidet is hajlandó vagyok kifesteni. Most mondd, hogy nem csábító ajánlat! – Az utolsó lehetőségen elmosolyodott, ez már valami. Tudsz te, ha akarsz, Stefan.
- Olyan jól ment minden… Legyőztük a farkas mérgét, biztonságossá tettük a villát… és egy SMS mindent elront. Nem kellene itt laknom, jobban tenném, ha visszamennék a saját házamba. Jobban mondva az Elena házába. Damon most biztosan a pokolba kíván, bár talán még meg is érdemlem – fintorgott. – Egy idióta voltam, amiért nem mondtam el neki még régen.
- Charity, ez nem a te hibád, ne légy már mártír, az az Elena szerepe – forgattam a szemem.
- De érted, olyan szépen összejöttek a dolgok! – ült fel hirtelen, majd folytatta. – Már valahol mélyen legbelül kezdtem azt hinni, hogy visszafogad, és ugyanúgy, vagy legalább egy kicsit is szeret, és erre minden széthullik. Miért történik ez velem? – Alig fejezte be, már patakzottak is a könnyei. Magamhoz öleltem, míg ő a mellkasomra hajtotta a fejét.
- Nem lesz semmi baj – csitítottam.
- Gyűlöl engem, Stefan, ezen nincs mit szépíteni – zokogott. – Joga lett volna tudni róla.
- Kár a múlton bánkódni, ezt te is tudod.
- De ha elmondtam volna neki azután, hogy átváltoztam, akkor nem tudott volna elengedni, nem igaz? Én ezzel szoktam hitegetni magam, nem tudom, te hogy gondolod – szipogott. – Hiba lett volna velem maradnia, egy vámpírtestbe nem illik egy emberbaba, és ő ezt emberfejjel lehet, hogy nem értette volna meg igazán. Mondjuk, nem tudhatom, hogy Pierce kisasszony mit mesélt be neki. A többiekkel mi van most? Elmentek? – váltott témát gyorsan.
- Elena és Rick próbálják kibékíteni Damont a helyzettel – válaszoltam.
- Sajnálom, hogy ilyen cirkusszal jár az, hogy itt vagyok. Ha ezt tudom, nem jövök vissza. Biztos lett volna jobb dolgod ahelyett, hogy engem próbálsz vigasztalni.
- Nem a te hibád, értsd már meg! – simogattam a hátát. – Attól, hogy te nem vagy itt, velünk ugyanúgy történnek rossz dolgok. Elenát szerinted hányszor akarták már megölni amiért Katherine pontos mása? Szerinted nem éltünk volna át nélküled is ilyen dolgokat? Különben is, addig örülj, amíg nem mutatja meg magát, akárki is ez. Damon majd úgyis rájön, hogy nem ér semmit, ha duzzog, és megbocsát. Az üzenet küldőjének pedig pont ez volt a célja, hogy összeugrasszon titeket, nem lenne szabad ilyen könnyen megadnotok magatokat. Csak ne sírj!
- Imádlak – szorított magához, majd egy perc múlva folytatta. – Na, merre vannak azok a filmek?
- Egy pillanat, és hozom – engedtem el, majd átszaladtam a saját szobámba. Egy kupac DVD-vel tértem vissza, és leborítottam őket az ágyra.
- Valami horrort keressünk, mert ha egy romantikus filmet látok, komolyan összehányom magam.
- Rendben – nevettem. – Ehhez mit szólsz? – emeltem fel az egyiket, ami épp a kezembe akadt.
- Borító alapján jöhet – felelt. Kivettem a lemezt a tokból, beraktam a lejátszóba, aztán elindítottam. Kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon a sok párna között, én hanyatt dőlve, ő pedig rajtam.
  Annyira nem volt ijesztő, mint gondoltam, inkább volt pornó, mint horror, bár volt benne egy-két jó jelenet. Összesen két óráig tartott, belevéve azt a negyedórát, amíg lementünk popcornért és kóláért. Charity az utolsó öt percet már nem nézte meg, mivel elaludt rajta, így nem másztam ki az ágyból, nehogy felébresszem. Jobb is, ha alszik, legalább addig sem a Damon-dolgon agyal. Nekem sem kellett sok idő ahhoz, hogy rendesen elálmosodjak. Egy másodpercre hunytam be a szemem, már aludtam is, elég mélyen ahhoz, hogy reggel tizenegyig fel se keljek.

(Charity.)
  Délelőtt tíz körül ébredtem Stefan karjaiban. Hirtelen nem értettem, hogy kerültem én ebbe a helyzetbe, de aztán eszembe jutott a tegnap este, és a hajnali BFF-es, vigasztalós, filmnézős program is. Óvatosan kimásztam az ágyból anélkül, hogy Stefant felzavartam volna a mozdulataimmal, majd a konyhába indultam némi vérért. Szükségem volt rá. Ahogy a történtekre gondoltam, elkapott a sírhatnék es dühös is lettem, ami nálam a vérszomjjal párosult. Ha tehettem volna, egy embert használok az égő torkom csillapítására, de mivel Mystic Falls lakosságának nagy része tud a vámpírok létezéséről, meg kellett elégednem a kórházi vérrel.
  Sajnos túl későn vettem észre, hogy Damon a konyhában tevékenykedett, így esélyem sem volt elmenekülni a kínos helyzet elől.
- Jó reggelt – szólaltam meg bátortalanul, mintha csak most ismertem volna meg.
- Neked biztos az – motyogott, miközben a tányérokat pakolgatta fel a polcra.
- Nem értelek.
- Ugyan már! Te vagy a legjobban kiakadva, pedig rohadtul nincs hozzá jogod. Mindenki téged pátyolgat, és mindenki azt akarja, hogy a kis lelkivilágod rendbe jöjjön, bezzeg hozzám senki nem jön oda, hogy tartsunk egy pizsibulit, hogy kiheverjem!
- Féltékeny vagy? Talán azért nem mennek oda hozzád, mert félnek, hogy dühödben kitöröd a nyakukat! Te rendezted ezt el magadnak, emiatt már nagyon nem én vagyok a hibás! – emeltem fel a hangom. – Különben meg hidd el, hogy vannak barátaid, akik igenis törődnek veled. Ott van például Alaric, és talán még Elena is, csak ki kellene nyitnod a szemed végre, és nem elijeszteni őket magadtól, mert ezzel semmit sem fogsz elérni az életben! – csaptam be a hűtő ajtaját, majd egy zacskó vérrel felszaladtam a szobámba.
  Stefan még mindig békésen szuszogott egy nagyobb párnát ölelgetve, így elővettem Olivia naplóját, hogy folytassam az olvasást. Leültem az íróasztalhoz, és kinyitottam a poros kötetet, majd a vérivás közben elemezni kezdtem a bejegyzéseket.

április 4., 1864
Pierce kisasszony meglátogatott ma éjjel. Át akart csábítania gonosz oldalára, azt ígérte, hogy örök életet kapok, ha segítek neki bekerülni a Salvatore testvérek életébe. Hogy tudtam volna én ebben segíteni? Csak egy szolga vagyok itt, akinek semmi köze nincs a testvérekhez. Azt sem értettem, hogy hogyan tudna ő nekem örök életet adni. Ilyen nem létezik, mint ahogy az sem igaz, hogy én okoztam azt a rettenetes fejfájást Pierce kisasszonynak, ami rejtélyes módon csak fél percig tartott, de összecsuklott a fájdalomtól. Nem tudom, mi folyik itt, de úgy érzem, nem lesz jó vége.

Egy hangos sóhajtással tudtam díjazni a bejegyzést, majd továbblapoztam.

április 7., 1864
Kimondhatatlanul borzalmasan érzem magam. Egész nap émelygek, alig tudtam kimozdulni a szobácskámból, hogy szóljak Sparks úrfinak, hogy nem vagyok képes munkába állni. Nagyon féltem a válaszától, de megértő volt velem szemben, kiadta az egész hetet a gyógyulásomnak. Hívott hozzám orvost is, ami hatalmas gesztusnak számít ebben a világban. Egy úr soha nem hív orvost a szolgálónak. Sparks kisasszony is sokszor bejött a szobába, próbált segíteni azzal, hogy kinyitotta egy időre az ablakot, vagy épp a párnámat igazgatta. Mosolyognom kellett rajta: igazi úrilány, nem igazán ért az ilyesmihez. Nem is baj, nem az ő dolga. Már az is megtiszteltetés, hogy egy alsóbbrendűnek így próbál örömet okozni.

  Nem igaz, hogy a semmiért vitték el ezt a naplót! Eddig még nem túl sok érdekes információt olvashattam benne. Felhúztam magam rajta, vagy talán még az előző mini-veszekedés okozta adrenalin tombol bennem, de nem tudtam tovább Oliviával foglalkozni. Becsaptam a könyvet, ami hiba volt, mivel egy csomó por szabadult fel belőle – pont úgy, mint múltkor. Én aztán semmiből sem tanulok.
  Végül arra jutottam, hogy előszedtem a laptopomat. Bekapcsoltam és kerestem néhány olyan levelet, ami még arra várt, hogy lefordítsam őket és visszaküldjem Williamnek. Ezekkel eléggé eltököltem az időt, mire az órára pillantottam, az már tizenegyet mutatott, Stefan pedig nyöszörögve ébredezett. Megnyomtam a Küldés gombot, aztán Stefan felé fordultam.
- Jó reggelt – erőltetett egy mosolyt az arcára. Talán őt még jobban megviselte a tegnap, mint engem, legalábbis ami a szervezetét illeti.
- Neked is – mosolyogtam. – Köszönöm, hogy ilyen jó barátom vagy – másztam mellé.
- Érted bármit. Találkoztál már a bátyámmal?
- Igen…
- És milyen volt? Sikerült elérniük nála bármit is?
- Bunkózik, de visszaszóltam, talán elgondolkozik majd rajta.
- Mit értesz a bunkózás alatt? – húzta össze a szemöldökét.
- Kiakadt, amiért engem vigasztaltok és nem őt. Nem tudnál vele beszélni? Kérlek! Minél hamarabb vége lesz ennek a balhénak, annál jobb.
- Meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében. Most ha nem haragszol, felöltözök, meg ilyesmi, mert Elena nemsokára átjön – állt fel.
- Menj csak, és köszönöm még egyszer.

Várom a véleményeket...  :)