31. Promise me

Sziasztok!
Utolsó pillanatban, tudom, bocsi... :) 
Juj, megvan az első nemtetszik! :D Na, mostmár teljes értékű blog lettem. :) Viszont nem kaptam magyarázatot, úgyhogy szeretném, ha azt pótolná, aki írta. Felőlem névtelenül is mehet, csak szeretném tudni, hogy mi az oka annak, hogy nem jött be. :) Köszönöm.

(Damon.)
  Már az egész erdőt átfésültem, és éppen az autóm felé tartottam, mikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Char neve villogott, így sietve vettem fel.
- Történt valami?
- Elena elájult és senki nincs itthon, Jeremy nagyjából öt perce ment el, mit csináljak vele?
- Adj neki vizet, mondjuk. Azt hittem, nagyobb vészhelyzet van.
- Jól van, na. Hogy haladsz a kereséssel?
- Sehogy. Az erdőben nincs, most megyek a sheriffhez, hátha tud róla valamit, elvégre az anyja…
- Akkor nem tartalak fel, köszi a tanácsot. Szia, Damon!
- Szia! – tettem le, majd a zsebembe mélyesztettem a telefont. Bepattantam a kormány mögé és elindultam a rendőrségre. Remélhetőleg Liz most is szolgálatban van.

(Charity.)
  Miután végigfektettem az ágyán Elenát, a fürdőszobájából hoztam egy pohár vizet neki, hogy megpróbáljam felébreszteni. Nem gyakran ájulnak össze mellettem az emberek, ezért is hívtam fel Damont. Egy kis vízzel fröcskölni kezdtem az arcát, ami bevált, pár percen belül már ki-kinyitotta a szemeit.
- Hála a jó égnek! – csaptam a homlokomra.
- Ugye nem álom volt? – utalt a videóban látottakra. A hangja rekedt volt.
- Nem – feleltem. – Tessék, ezt idd meg – nyújtottam oda neki a vizet, ő pedig engedelmesen belekortyolt.
- Miért érzem úgy, hogy ez az ájulás már régóta készül kitörni?
- Mert ez az igazság – mondta. – Az utóbbi hónapokban több rémes dolog történt velem, mint az eddigi tizenhét évem alatt összesen. Nem csodálkoznék, ha a szervezetem lassan kezdené megadni magát.
- Ne mondj ilyet! Még fiatal vagy, ráadásul erős. Csak kicsit tarts még ki, nemsokára véget kell érjen ez a sok balszerencse.
- Remélem is, mert már nem tudom, meddig bírom. Damon megtalálta már Cart?
- Nem, még nem. Nincs valami ötleted, hogy hová mehetett volna?
- Talán Mattel van. Remélem, nem bánt senkit, mert Bonnie megölné… - Kedves barátnő lehet ő is.
- Felhívom Damont – jelentettem ki, majd pötyögni kezdtem a számokat.
- Na, most mi történt? – szólt bele.
- Merre vagy? – kérdeztem.
- Most végeztem a sheriffnél, miért?
- Matt házát nézd meg, vagy a Grillt! Elena szerint esélyes, hogy vele van.
- Oké, innen a Grillbe megyek akkor. Egyéb tipp?
- Nincs. Hívj, ha van valami!
- Oké.
- Szia! – tettem le.
- Nem volt rossz 150 évig nélküle? – tűnődött Elena. Egy percig hallgattam, majd válaszoltam.
- De igen, nagyon is.
- Hogy bírtad ki, hogy ne menj vissza hozzá?
- Arra gondoltam, hogy akkor Katherine megölné őket és mindig azt mondogattam magamnak, hogy úgysem bocsátana meg. Így valamivel könnyebb volt, de főleg az segített, hogy Stefannal ugyanúgy barátok maradtunk és találkozgattunk. Na meg Lexi… Náluk jobb barátokat kívánni sem tudtam volna – mosolyogtam. – Ha Lexi még élne… az rengeteget segítene.
- És nem voltál mérges Damonra, hogy általa kellett meghalnia?
- Dehogynem! – nevettem fel keserűen. – Viszont amikor önként kínálkozott a lehetőség, én elszalasztottam, mert fáradt voltam. Későn jöttem rá, hogy jó alkalom lett volna a bosszúra, és mondtam is neki, hogy ne remélje, hogy egy vitával le van zárva az ügy, de utána már nem voltam rá képes, helyette inkább újra belezúgtam – sóhajtottam. Elena tovább fürkészte az arcomat, aztán gondolt egyet és felült.
- Menjünk!
- Állj! – toltam vissza a párnáira. – Hová akarsz te menni?
- Megkeressük Caroline-t! Vagy legalábbis én megyek.
- Dehogy mész! Itt maradsz ezen az ágyon és le sem teszed róla a lábad! Damon keresi őt, és ez pont elég. Ha most mi is elindulunk, csak rontunk a helyzeten. Amúgy is, jobb lenne, ha pihennél.
- De nincs semmi bajom!
- Persze, hogy nincs, csak épp az előbb ájultál el a fáradtságtól és ki tudja még mitől. Nem hiányzik most neked ez az egész. Aludd ki magad és mire felébredsz, Caroline is itt lesz – próbáltam visszatartani a felesleges mászkálástól.
- Jó, talán igazad van, de ígérd meg, hogy azonnal szólsz, ha Damon hív! – kért.
- Megígérem, csak aludj már – terítettem rá a pokrócot, ami az ágya végében volt. Nem kellett öt perc, olyan mélyen aludt, hogy egy ágyú sem ébresztette volna fel. Volt egy babzsákfotel az íróasztala mellett, így jobbat nem találva oda huppantam le. Elővettem a telefonomat, most van időm kipróbálni az összes játékot, ami rajta van. Az egyik fölöttébb tetszett, igaz, hogy semmi értelme, de engem elszórakoztatott. A lényege annyi volt, hogy röptetnem kellett a madarat úgy, hogy ne menjen neki semminek. Egy órán keresztül játszottam rajta és már éppen megdöntöttem volna a rekordomat, ha Damon nem hív fel.
- Megtaláltad? – támadtam le egyből.
- Meg. Gyere a kórház mögötti parkba! Velem nem tárgyal, mivel visszatértek az emlékei. – Szinte láttam magam előtt, ahogy forgatja a szemeit.
- Indulok – nyomtam ki. – Elena! – ráztam meg.
- Mi van már? – nyöszörgött.
- Megvan Caroline, most hívott Damon. A kórház mögötti parkban vannak. Jössz?
- Megyek – pattant ki azonnal az ágyból, felkapta a dzsekijét és rohanni kezdett a nappali felé. – Siess már! – szólt vissza a lépcső aljáról, miközben a cipőjét húzta. Egy másodperc alatt a bejárati ajtónál álltam és onnan vártam rá. Miután elkészült, bezárta az ajtót, majd beültünk a kocsimba. Nem kellett sok idő, máris a kórház parkolójából indultunk a parkba. Mivel tisztán hallottam a hangjukat, tudtam, hogy merre kell mennünk, így elég hamar odaértünk. Caroline teljesen kivirágzott, sokkal jobban nézett ki, mint eddig bármikor. Magabiztosan állt Damon kocsijának dőlve, és már indult volna felém, mikor meglátott, de ahogy észrevette Elenát, hátrálni kezdett.
- Ne gyere közelebb! – nézett rá fenyegetően, de a félelem is jócskán helyet kapott a tekintetében.
- Caroline, mi történt? – kérdezte a barátnője meglepetten.
- Ne engedd, hogy hozzám érjen – kérlelte Damont.
- Persze most már jó vagyok, mi? – pillantott rá gúnyosan.
- Caroline, jól vagy? – léptem mellé. Még mindig olyan gyűlölködően nézett Elenára, aki tanácstalanul ácsorgott pár méterre tőlünk.
- Te tetted ezt velem – sziszegett rá.
- Hogy mi? – ocsúdtunk fel mindhárman.
- Ó, ne! – kiáltottam fel, mikor leesett, hogy miről is beszélt Caroline. Már tiszta a kép.
- Megöltél, Elena! Ha nem akartál a barátom lenni, megmondhattad volna a szemembe, talán megértettem volna úgy is!
- Nem, az biztosan nem én voltam.
- Katherine – döbbent le Damon, majd utána Elena is. Én addigra már abban is kételkedtem, hogy nem álom-e ez az egész.
- Azt mondtad, adjam át a Salvatore testvéreknek és Charnak, hogy „a játék indul” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
- Caroline, aki megölt téged, az nem én voltam, hanem Katherine Pierce – nyelt egy nagyot Elena.
- De ugyanúgy nézett ki, mint te. Ez hogy lehetséges?
- Ő a hasonmásom. Vagyis inkább én vagyok az ő hasonmása. Róla csak annyit, hogy egy hazug ribanc – mordult fel Elena.
- Ő is vámpír? – kérdezte, mire mindhárman bólogatni kezdtünk. – Hány éves?
- Sok – felelt Damon. - Valamikor az 1400-as évek végén született.
- Vigyetek haza! Most! – Láttam, hogy nem sok kell egy hiszti kitöréséhez.
- Hát haza biztosan nem foglak vinni. Addig úgysem tudsz bemenni, amíg Liz nem hív be – jelentette ki hűvösen Damon.
- És megmondanád, hogy akkor hová a jó francba akarsz vinni? – fordult felé Caroline.
- Bármilyen meglepő is, hozzánk – mosolygott cinikusan, mire a lány csak hátat fordított neki.
- Char? Nincs valami más megoldás? – nézett rám.
- Sajnos nincs. Ha ez vígasztal, jöhetsz az én szobámba, így nem is kell találkoznod Damonnal.
- Te is velem leszel? – enyhült meg az arckifejezése.
- Ha szeretnéd – mosolyodtam el. Damon eközben beült a kocsiba, és idegesen dudált ránk, amit mindhárman egy dühös pillantással jutalmaztunk.
- Rendben, menjünk – vett egy nagy levegőt, majd beült a hátsó ülésre.
- Damon, az én kocsimmal mi lesz?
- Holnap visszajössz érte.
- Vagy vigyél haza engem – mondta csöndesen Elena. Még mindig alig tért magához az előbbiek után.
- Kérlek, ne hagyj vele kettesben! – könyörgött Car Damonra utalva.
- Elena, ülj be, hazaviszlek én. Char, te menj haza Barbie-val – oldotta meg Damon az ügyet.
- Oké – egyeztek bele a lányok, aztán helyet cseréltek. Elena szinte még az ajtót sem húzta be, Damon máris elindult.
- Menjünk, Car – indultam előre. Csak remélni tudtam, hogy nem találkozunk emberekkel.
- Miért én? – kérdezte, mikor már az út háromnegyedét megtettük.
- Ezt csak Katherine tudja. Caroline, egyet nagyon jegyezz meg: amíg nem tudod uralni a vérszomjadat, emberek közelében ne vegyél levegőt!
- Oké, megpróbálom – ült be az anyósülésre. Az úton végig csöndben voltunk, ő a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon, én meg csak próbáltam kizárni azt, hogy Katherine újra itt van. A Salvatore-ház ajtajában jutott eszembe, hogy van egy kis probléma.
- Caroline, valamit elfelejtettünk… - kezdtem bele, mire érdeklődve nézett rám. – A ház Elena nevén van, hogy az ilyen Katherine-félék ne tudjanak bejönni és sajnos addig te sem tudsz, amíg be nem hív… Felhívom Elenát. Akarsz vele beszélni?
- Nem, még mindig nem bízok benne igazán.
- Értem – nyomtam meg a zöld Hívás gombot. Elena két másodperc után fel is vette.
- Igen? – hallottam a nyugtalan hangját.
- Be tudnád hívni Caroline-t így telefonon keresztül? – nevettem zavartan.
- Ööö… Gyere be vagy menj be, vagy nem tudom, hogy mondjam, de a lényeg az, hogy bemehetsz, Car. – Direkt beszélt hozzá, tudta, hogy hallja. Caroline óvatosan lépte át a küszöböt, aminek örömére mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.
- Köszi, Elena, működött.
- Szívesen. Sziasztok – tette le. Bementem Car után, aztán felvezettem a szobámba. Ő elment zuhanyozni, addig én a konyhába mentem, hogy keressek valami kaját. Tökmindegy volt, hogy vér vagy rendes étel, mivel úgy korgott a gyomrom, hogy azt hittem éhen halok. Damont is ott találtam, a bárpultnál ücsörgött egy üveg whisky társaságában.
- Te mi jót csinálsz itt? – néztem be a hűtőbe. Nem reagált semmit arra, hogy ott mászkáltam, ezért kezdtem beszélni hozzá.
- Mint látod, semmit – kortyolt bele az italba. Semmi jót nem sejtettem, biztos voltam benne, hogy Katherine miatt iszik.
- Baj van? – ültem mellé.
- Nem, nincs semmi. – Jobbnak láttam nem firtatni az alkoholizálása okait.
- Kérlek, ígérj meg nekem valamit! – mondtam halkan, ő pedig kíváncsian nézett rám. – Ne engedd, hogy újra tönkretegye azt, amit felépítettünk. Ígérd meg nekem, hogy nem fogod hagyni, hogy közénk férkőzzön! Ígérd meg, hogy nem fogunk újra eltávolodni egymástól, mert bár nem tudom, mi is van most velünk, nem akarlak elhagyni miatta, és nem akarom, hogy a kapcsolatunknak vége legyen. Kérlek, ígérd meg, hogy ez nem fog megtörténni! – néztem azokba a jégkék szemekbe, amik napról napra elvarázsoltak. Talán valami melegséget fedeztem fel bennük, de mire igazán megfigyelhettem volna, a gyengédséget felváltotta a keserűség, majd újra a melegség vette át a helyet.
- Kérlek, Damon – suttogtam.
- Megteszek mindent – válaszolt elcsukló hangon. Nekem ennyi bőven elég volt, könnyes szemekkel kapaszkodtam a nyakába. Ő csak kis fáziskéséssel ölelt vissza, majd mélyet szippantott a dzsekimből.
- Köszönöm – motyogtam, és elengedtem. Leszálltam a bárszékről, és két zacsi vérrel elindultam vissza a szobámba. 

30. Reality can hurt you

Sziasztok!
Itt a 30. fejezet. :) Nincs sok hozzáfűznivalóm, kicsit Elenacentrikus lett, meg Caroline, persze, de ezt gondolom sejtettétek.:) A következő is hasonló lesz. :)
Jó olvasást és előre is boldog karácsonyt minden olvasómnak! :)<3

(Charity.)
  A legrosszabbra felkészülve megnyitottam az üzenetet és olvasni kezdtem a tartalmát.
„Hoppá, a kis szőkeség sem a régi már. Csak nézd meg a videót és mindenre rájössz. Jó szórakozást hozzá!”
  Előre féltem megnyomni a Lejátszás gombot, de messze nem voltam olyan rettegésben, mint az eddigi üzeneteknél.
  A videóban Caroline rátámadt egy nővérre, utána pedig elfeledtette vele. Caroline, mint vámpír? Ez viccnek is rossz. Ha kívülről láttam volna az eseményeket 1864-ben, magamra is így tekintettem volna… Furcsa egy szituáció, Caroline-nak pedig nagyon nehéz lesz ezzel megbirkóznia. Vajon ez lenne a vészhelyzet is, amiről Elena írt?
- Damon! – léptem be a szobájába, de nem találtam ott senkit.
- Lent vagyok – szólt a nappali felől, úgyhogy arra vettem az irányt. – Mi történt? – kérdezte, miközben az arcom fixírozta. Biztosan elsápadtam egy kicsit.
- El tudod képzelni Caroline-t vámpírként?
- Miről beszélsz? Nem, nem tudom elképzelni Barbie-t vámpírként – nézett rám furcsán, mintha megőrültem volna. Na, nem mintha az olyan messze lenne.
- Tessék – adtam neki oda a telefont.
- Baszki! – Ez volt a teljes mértékben tartalommal teli véleménye. Gyorsan felvette a dzsekijét és maga után húzott a kocsijáig. Pár perc múlva már a negyedik emeleten rohantunk a lány terme felé. Elena az ajtó mellett gubbasztott, majd mikor meglátott minket, kicsit felcsillant a szeme.
- Bent van? – kérdezte egyből Damon.
- Nincs. Eltűnt. Biztos, hogy nem az orvosok engedték ki, mert annyira azért nem hozta rendbe a véred, tehát fogalmam sincs, hogy merre lehet – fakadt ki, én pedig átöleltem.
- Char, te most vigyél haza vért, menj el Rickhez, és kérd el tőle a verbénát, utána menj haza és keverd a vérbe a verbénát, majd add oda Stefannak! Elena, téged hazaviszlek, én pedig megkeresem Barbie-t – adta ki az utasításokat Damon.
- Tudjátok, mi történhetett vele? – kérdezett Elena, mintha sejtené, hogy többet tudunk, mint amennyit elárultunk. Egy darabig hallgattunk, én lehajtottam a fejem, így Damonra maradt a magyarázkodás.
- Tudjuk – felelt. Elég röviden lerendezte a válaszadást, de gondolhatta volna, hogy Elena nem fog megelégedni ennyivel.
- És beavatnátok engem is?
- Miután végeztem Stefannal, átmegyek hozzád és elmondok mindent – jelentettem ki. – Most pedig mindenki csinálja a dolgát! – tereltem őket a lift felé, én magam pedig a kissé kihalt lépcsőházban rohantam le az alagsorba. Amint elhaladtam a Patológia felirattal ellátott terem mellett, kirázott a hideg. Sosem értettem, hogy egyesek mit látnak ebben a szakmában, mert persze, amit a filmekből láthatunk, mind szép és jó, de élesben már máshogy megy a dolog. Stefan orvosnak készült az 1960-as években, és a patológiai tanulmányainak része volt a boncolás is. Egyszer kíváncsi voltam a menetére, így megigéztem Stefan vizsgáztatóját, hogy engedjen be, amíg bemutatja a műveleteket. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy én ilyenekre vállalkoztam.
  Rögtön a véradó szoba mellett volt a raktárféleség, ahová a lecsapolt vért teszik. Senki nem járt arra, mindenki a függönyökkel teli teremben zsúfolódott össze, így könnyen be tudtam lopakodni a zacskókért. Felkaptam egyszerre annyit, amennyit össze tudtam fogni anélkül, hogy lepotyogtak volna, és már indulni akartam, amikor hallottam, hogy egy orvos vagy nővér épp az ajtónál matat. Visszadobtam a tasakokat a helyére és kiugrottam az ablakon.
  Mikor hallottam, hogy becsukják maguk után az ajtót, miután kimentek, visszamásztam, és a vérrel elindultam hazafelé. Az erdőn keresztül mentem, hogy ne lásson meg senki, így viszont kétszer olyan hosszú volt az út. Vámpírgyorsasággal szaladtam a házig, de így is tartott legalább tizenöt percig.
  Egyből a pincébe mentem, hogy beledobáljam a zacskókat a hűtőbe, és csak akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem a verbénát. Nem igaz, hogy nincs itthon belőle… Tökmindegy. Beköszöntem Stefannak, villámgyorsan elmagyaráztam a történteket, aztán rohantam, hogy megkeressem Ricket.
  Őt szerencsére a házában találtam. Neki is vázoltam a tényeket, mire ő készségesen belerakta egy szatyorba a virágokat. Nem húztam az időt, visszamentem Stefanhoz, hogy elkezdjük ezt a diétaféleséget. Azt tettem, amit Damon mondott: kiöntöttem a vért egy nagy pohárba, és belemorzsoltam a verbénát. Levittem Stefannak, aki nem nyávogott mellé, hősiesen itta a maró folyadékot. Mikor végzett vele, a földre dobta a poharat, hanyatt vágta magát az ágyon, miközben próbálta elfojtani az ordítást. Olyan rossz, hogy nem tudok neki segíteni!

(Elena.)
  Damonnal autóba ültünk, és elindultunk a házunk felé. Közben kérdezősködni kezdtem, mert nagyon zavart, hogy kimaradtam valamiből, ami szerintem rám is nagymértékben tartozik.
- Mondd már el, hogy mi van Caroline-nal! Kérlek! – könyörögtem, de meg sem rezzent. – Damon, ne csináld már! Akkor legalább Stefanról mondj már valamit!
- Stefan jól van – kaptam meg a szokásos tömör választ.
- Akkor ma már találkozhatok vele?
- Nem. Amúgy azt üzeni, hogy szeret – grimaszolt. Még mindig nem tudom, miért kell elnyomnia az érzelmeit, tudom, hogy ő is szereti Charityt attól, hogy nem vallja be.
- Miért nem?
- Mert annyira azért még sincs jól.
- Damon, mondj már valami konkrétat, mert komolyan mondom, hogy ha valami hegyes tárgy közelébe érünk, leszúrlak vele! – fenyegettem, de csak a szemét forgatta. Nem gondoltam komolyan, de már régóta érik bennem ez a kijelentés.
- Nem őrjöng, de ha elengedném, az első embert letámadná, aki szembe jön vele.
- És meddig fogjátok ott tartani? Vagy egyáltalán mi a tervetek most vele? – kérdeztem, hátha kapok egy rendes választ.
- Minden nap kap embervért verbénával, ami hozzászokatja mindkettőhöz, így nehezebb lesz legyőzni őt és azt még nem tudom, hogy ez meddig fog tartani. Valószínűleg addig, amíg elmúlik a késztetése, hogy kitörje a nyakad, ha meglát – mosolygott gunyorosan Damon. Szerintem élvezi…
- Szerintem segítene neki, ha vele lehetnék – morogtam.
- Hát látod, ezt kétlem. Azzal csak annyit érnénk el, hogy megölne, fogd már fel, Elena! Persze ha meg akarsz halni, csak nyugodtan, tudod az utat – emelte fel a jobb kezét, amit én csak egy fújtatással tudtam díjazni.
- Akkor térjünk vissza Caroline-ra. Elmondanád végre, hogy mi történt vele? Ne hagyd ki azt sem, hogy te miért is tudsz róla!
- Majd Charity elmondja és lelkiztek egyet, az én feladatom az, hogy megtaláljam a kis szökevényt.
- Ilyenkor annyira utállak – fordultam inkább az ablak felé, de nem volt jó, mert tükröződött és így is láttam.
- Jobb is, ha utálsz – mondta halkan.
  Az út további részében egyikőnk sem szólalt meg, én dacból, ő pedig azért, mert tudja, hogy idegesít a Caroline-dolog. Tudnom kell, hogy mire számítsak… Talán már haldoklik valahol valami idióta vámpír karmai között, aki éppen engem akar és mindez csak azért, mert én vagyok a Petrova-hasonmás… Az lett volna a legjobb, ha az az átkozott Katherine tényleg meghal 1864-ben, sőt, még hamarabb.
  Damon kitett a házunk előtt, majd egy szó nélkül tovább is hajtott. Nagyon remélem, hogy sikerül megtalálnia Caroline-t. Jennával nem találkoztam a házban, biztos vásárol vagy Rick házában vannak, ellenben Jeremy a konyhában ült és rajzolgatott. Mióta Anna meghalt, nem is igazán láttam, hogy rajzolt volna, úgyhogy ez most kicsit meglepetésként ért.
- Jeremy, szia! – mentem oda hozzá. – Hát te?
- Hát én.
- Egy farkas? Miért pont egy farkas? – néztem rá a papírra, ami már tele volt radírfoszlányokkal.
- Ja, semmi különös, csak kicsit rákaptam a vérfarkas témára. Tyler egyre idegbetegebb mostanában, szerintem már nincs messze az átok beteljesülése.
- Az hiányzik még, egy új vérfarkas… - motyogtam, miközben elővettem a jéghideg narancslevet a hűtőből.
- Baj van, Elena? – tette le a ceruzát.
- Baj? Csak az van – öntöttem tele egy poharat. – Kérsz? – emeltem fel a dobozt.
- Nem, köszi. Akarsz beszélgetni?
- Annyira nem. Majd talán később, megvárnám, hogy Damon mire jut Caroline-nal.
- Miért? Mi van vele? – vonta fel a szemöldökét. El is felejtettem, hogy ő erről még nem tud. Ami azt illeti, én se sokat.
- Eltűnt a kórházból. Damon és Char tudják, hogy miért, de Damon nem hajlandó elmondani, azt hajtogatja, hogy majd ha Charity átjön, elmeséli… Nem értem, miért nem képes ő elmondani. A másik meg a Stefan-ügy. Félek, hogy nem sikerül leállítaniuk.
- Dehogynem sikerül, csak légy türelmes! Stefan mindig jó srác volt, ez sokat segít a helyzeten – mosolygott.
- Köszönöm! – mentem oda hozzá és átöleltem. Percekig álltunk úgy, egy igazi tesós ölelés volt tele érzelmekkel. Azt hallottam valahol, hogy ahányszor szívből átölelsz valakit, annyi nappal hosszabb lesz az életed. Az én életem nem ezen múlik, hiszen tudom, hogy nem sok van már hátra. Stefan és Damon nem lesznek ott mindig, hogy megmentsenek, vagy épp nem lesznek elég erősek hozzá… és ez az, ami igazán aggasztott. A napok, amiket Stefan nélkül töltök, hasztalanok, ezért is idegesít így, hogy nem találkozhatok vele most, ebben a nehéz időszakban.
  Nehezen engedtem el az öcsémet, de vissza kellett térnem a valóságba. Úgy döntöttem, felmegyek a szobámba és megpróbálkozom a naplóírással, hogy teljen az idő, míg Char ideér.

(Charity.)
- Menj el, ne nézd a szenvedésemet – köhögte Stefan. – Kérlek – nyögött, miután látta, hogy nem mozdulok.
- Nem hagylak magadra – jelentettem ki magabiztosan. Ő mindig velem volt, bármi bajom is volt éppen, így nem hagyhatom egyedül kínlódni. Remegett a fájdalomtól, de akkor sem adott ki semmiféle hangot, maximum nyögött egyet-egyet. Néhány perce tartott ez a gyötrődés, mikor hallottam a bejárati ajtó csapódását, aztán közeledni valakit a cella felé. Damon benézett az ajtó rácsos részén, aztán megszólalt.
- Charity, gyere ki! – A hangja nyugodt volt, bár inkább szenvtelen, mint kedves.
- Kérlek – szuszogott Stefan. Sóhajtottam egyet, megszorítottam a kezét és követtem Damont a nappaliba.
- Nem kellene végignézned – mondta.
- De… - kezdtem bele a védőbeszédembe, de félbeszakított.
- Menj át Elenához és mondd el neki, hogy mi történt, én addig megkeresem Caroline-t.
- Jó, oké… Sok sikert! – mosolyogtam rá halványan. A tekintete felváltva járt az ajkaim és a szemeim közt, majd egyre közelebb hajolt hozzám. A szívem kicsit felgyorsult, mikor összeértünk. Átkarolta a derekam, én pedig a nyakát, így megszüntetve azt a kicsi teret is magunk között. Egy időre sikerült elfeledtetnie velem a problémákat, amik körül veszik az életünket, de mint minden jónak, ennek is véget kellett érnie.
- Ne veszítsük el a fejünket – suttogott a nyakamba.
- Ja, nem kéne – mosolyogtam. – Akkor én most megyek – mondtam, de nem mozdultunk, ugyanúgy öleltük egymást tovább. – Most már tényleg – engedtem el két perc múlva. – Akkor, szia! – bontakoztam ki a karjaiból, aztán felkapva a kocsikulcsomat elindultam a ház mögé.
- Szia – hallottam még Damon hangját magam mögött. Beültem az autóba, aztán nemsokára már a Gilbert-ház előtt parkoltam le. Becsöngettem, mire Elena egyből ajtót is nyitott. Kicsit úgy festett, mint egy zombi, de ezt inkább nem említettem előtte. Kíváncsi lennék, mikor aludt utoljára egy jót ő is.
- Végre itt vagy! – állt el, hogy be tudjak lépni.
- Én is örülök neked! – vontam fel a szemöldököm.
- Bocsi, de Damon nagyon felhúzott és azóta kicsit ingerültebb vagyok mindenkivel – kezdett el magyarázkodni.
- Az megesik.
- Gyere, menjünk a szobámba – húzott a lépcsőhöz. Fent becsukta magunk mögött az ajtót és leültetett az ágyra.
- Tehát… Nem tudom, mondjam vagy mutassam? – néztem rá félve.
- Melyik a rosszabb?
- Mindkettő elég rossz.
- Akkor mutasd! – vágta rá.

(Elena.)
- Akkor mutasd! – döntöttem gyorsan a két lehetőség közül, mire a telefonját húzta elő a zsebéből. – Mit akarsz a telefonnal? – kérdeztem.
- Tessék – nyomta a kezembe. Egy üzenet ismeretlen számról.
„Hoppá, a kis szőkeség sem a régi már. Csak nézd meg a videót és mindenre rájössz. Jó szórakozást hozzá!”
- Egy videó? – néztem fel, ő pedig bólogatni kezdett. Felkészültem mindenféle módszerre, amivel kínozhatják Caroline-t a felvételen, de ehelyett mást kaptam. Caroline ivott egy ápolóból, majd elfeledtette vele. Vámpír – csak ez az egy szó visszhangzott a fejemben, és már kezdtem azt hinni, hogy beleőrülök. A színek összefolytak a szemeim előtt és teljesen homályosan láttam mindent. Lassan azt a kevés fényt is felemésztette sötétség, és önkívületi állapotban csuklottam össze.

29. Something happened to us

Sziasztok! Itt a 29. fejezet. Rövid, de így tudtam megoldani, hogy úgy legyen, ahogy én szeretném. Köszönöm az 5 kommentet és a chatbe írtakat, figyelembe fogom venni a hozzászólásaitokat.

  Nem sokáig töltöttük az időt a kórházban, Elenát hazavittük, utána a Salvatore birtok felé mentünk. A kocsival hátul parkoltam le, ahol a két srác autója is állt, aztán egyből a pincébe rohantam.
  Stefan fájdalmas tekintetével találtam szembe magam, ahogy benéztem a rácsos ablakon. A szívem összeszorult tőle, tudtam, hogy most magánál van. Damon a hűtőládánál megállt, onnan várta, hogy végezzek Stefannál. Egy sóhajt követve benyitottam a cellába. A fiú nem tett semmit a menekülése érdekében, csak hátradőlt az ágyon, és a fal felé fordult. Bezártam magam után az ajtót, aztán melléültem. A kezem az alkarjára helyeztem, hogy érezze, hogy vele vagyok, ez amolyan jelbeszéd volt közöttünk. Pár percig egyikőnk sem mondott semmit, aztán végül én törtem meg a csendet.
- Emlékszem, hogy régen te voltál a vérengző testvér, és mindig Damon vagy én próbáltalak téged átállítani az állati vérre. Soha nem fogadtad meg a tanácsainkat, ugyanúgy irtottad tovább Mystic Falls lakosságát, de egy nap jött Lexi. Ő volt az, akinek sikerült teljesen megváltoztatnia téged, pedig semmit sem csinált, egyszerűen csak elmondta a tapasztalatait. Emlékszem arra a napra is, amikor bemutattad őt nekem. Első perctől kezdve kedveltem, biztos voltam benne, hogy egyszer még legjobb barátnők leszünk, és hála neked, ez így is történt. Stefan, kérlek, amikor újra megérzed a vér illatát, gondolj Lexire! Gondolj arra, hogy ő mit mondana, ha így látna téged! – A végére már majdnem könnyeztem, ahogy sorban leperegtek előttem a közös emlékek, de én erős akartam maradni. Stefan a hátára fordult, megfogta a kezeimet, majd a mellkasára húzott. Ő az igazi Stefan, őt szeretném én visszakapni.
- Sajnálom, Charity! Ez az egész olyan nehéz! Amikor megéreztem Elena illatát, és hallottam lüktetni az ereiben száguldó vért, elvesztettem a fejem. Nem tudom, hogy mit tegyek – csordult ki egy könnycsepp a bal szeméből. Felemelkedtem, és az ujjaimmal letöröltem az arcáról.
- Ez nem a te hibád. Mi mind itt vagyunk és segítünk neked – mosolyogtam rá. – Tudom, milyen rossz ez a helyzet, de ha engem is megríkatsz, csak rontasz rajta! – nevettem keserűen. Annyira segíteni akartam neki, de ötletem sem volt, hogy mit kellene tennem.
- Tudod, hogy mivel segíthetnél?
- Mire gondolsz? – vontam fel a szemöldököm.
- Verbéna. Állatvér. Minden egyes nap.
- Nem foglak lebénítani azzal a szarral! Ne reménykedj!
- Pedig Stefannak igaza van – hallottam Damon hangját magam mögött. Hátrapillantottam, karba tett kézzel, szigorú tekintettel dőlt az ajtónak.
- Akkor sem fogom verbénával mérgezni a legjobb barátomat, Damon!
- Ne hidd, hogy a nyáladzós, Lexire gondolós terved be fog válni! Ha elborul az agya, csak a vérre fog gondolni és nem fogja érdekelni, hogy te mire kérted!
- És szerinted az a megoldás, hogy legyengíted?
- Ha kap vért is, csak szinten tartja magát, nem legyengül! – csattant fel.
- Rendben – fújtattam. – De nem állatvért kap, hanem embervért, hogy szokja – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Ők csak egy sóhajjal díjazták, aztán Damon egyedül hagyott minket.
- Tényleg sajnálom – vetette be a kiskutyaszemeket Stefan.
- Mondtam már, hogy nem tehetsz róla. Én most megyek, később majd visszajövök – mosolyodtam el, ő pedig bólintott egyet. Megszorítottam a kezét bíztatásképp, aztán kimentem a cellából. Gondosan visszazártam, és egy zacskó vérrel a szobám felé indultam.
  Fent elhasaltam az ágyon, bekapcsoltam a laptopomat, és fordítgatni kezdtem. Túl sok kedvem nem volt hozzá, viszont ez kicsit eltereli a gondolataimat. Kezdésnek egy-két szerződést és levelet fordítottam olaszról angolra, majd jöttek a hosszabb dolgok. Pár óra elteltével rendesen elálmosodtam, a figyelmem jócskán lankadt, és a párna is sokkal vonzóbbnak tűnt, mint eddig bármikor. Nem volt erőm odahúzni magamhoz, így jobb híján a karomra hajtva a fejem el is aludtam.

(Damon.)
  Rossz előérzetem volt. Nem épp Stefannal kapcsolatban, inkább valami más közeledtét éreztem, valami gonosz és megfékezhetetlen erőt… Remélhetőleg egyszerűen csak paranoiás lettem, de ha a megérzéseim nem csalnak, nemsokára nagy szenvedés részesei lehetünk, csak türelmesen ki kell várnunk az érkezését.
  Nem tudtam a híradóra koncentrálni, végig ezen az érzésen gondolkoztam. Nem jutottam semmire, ami megmagyarázhatná és fogalmam sem volt, mi lehet az, ami ennyire démoni. Arra figyeltem csak fel, amikor a lány haláláról beszéltek a tévében, akit Stefan ölt meg az erdőben. Azt hiszik, állattámadás volt. Tulajdonképpen ez hülyeség, mert biztosra veszem, hogy tudják, mi tette ezt, csak nem akarják beavatni a fél világot a vámpírok létezésének rejtelmeibe.
  Le akartam vezetni a feszültségemet. Átmentem Charity szobájába, hátha rá tudom venni arra, hogy bújjunk ágyba, de hiába, ugyanis éppen aludt. Legalább most nem hajnalban feküdt le, bár mivel a laptopja is be volt kapcsolva előtte, gondoltam, hogy nem tervezte az elalvást. Elmentettem az addigi munkáját, majd kikapcsoltam és leraktam az ágy mellé. Óvatosan megfordítottam, hogy a párnákon legyen a feje, aztán annál is óvatosabban átöltöztettem pizsamába. Nagyon kiüthette már magát, ha erre sem ébredt fel. Betakartam, aztán elvonultam zuhanyozni.
  Negyedóráig folyattam magara a hideg vizet, különösen jól esett a bőrömnek. Végül elzártam, megtörölköztem, majd a boxer-sort szerelésemben visszamentem Charityhez. Ugyanúgy aludt, mint mikor otthagytam. Gondoltam egyet és melléfeküdtem. Ez sem keltette fel, ezért úgy voltam vele, hogy arra sem ébred majd fel, ha átkarolom. Igazam volt. Automatikusan a mellkasomba fúrta a fejét és szuszogott tovább. Jó érzés volt így feküdni. Mellette el tudtam felejteni azt a furcsa érzést és helyette a régi emlékek jutottak eszembe, mint például az első csókunk, az első éjszakánk együtt, az esküvőnk és a nászéjszakánk… Talán az volt a legjobb mindközül.
  Másnap délután Char telefonjának rezgésére ébredtem, mivel pont a fenekem alá kellett kerülnie annak is. Morogva vettem elő és néztem rá a képernyőre: üzenetet kapott Elenától. Lemondóan simítottam végig a haján, mivel úgy éreztem, a mai sem lesz egy nyugodt nap, aztán megpróbáltam felébreszteni.
- Char – mondtam a nevét halkan.
- Mi az? – nyöszörgött, de nem nyitotta ki a szemeit.
- SMS Elenától – adtam oda neki a készüléket, ő pedig olvasni kezdte.

(Charity.)
- Char – hallottam Damont a fülembe motyogni. Pedig olyan jót álmodtam…
- Mi az?
- SMS Elenától – adta a kezembe a telefonomat, én pedig megnyitottam az üzenetet.
„S. O. S. Gyertek a kórházba, Caroline-ról van szó, fontos, szépen kérlek, siessetek!” – olvastam el magamban, aztán látva Damon kérdő tekintetét megmutattam neki.
- Menjünk, Damon! – ültem fel. Ekkor tűnt fel csak, hogy én tegnap a gép előtt hasalva aludtam el, ráadásul ruhában és nem pizsiben.
- Szerinted mi lehet a baj? – kérdezte.
- Fogalmam sincs. Te öltöztettél át? – mosolyogtam.
- Attól függ, hogy le akarsz-e majd fejezni, ha azt mondom, igen.
- Nem akarlak – nevettem, miközben elővettem egy bugyit és egy pólót a tegnapiak helyett. – Nem egyszer láttál már ruha nélkül.
- Akkor igen, én voltam – vigyorgott.
- Köszönöm.
  Damon válaszként bólintott egyet és kimászott az ágyból, én pedig bementem a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem és elvégeztem a többi reggeli dolgomat is, aztán indulásra készen mentem át Damon szobájába. Útközben újra rezegni kezdett a telefonom. Megnyitottam az ismeretlen számról jött üzenetet és olvasni kezdtem.

(Damon.)
  Én is visszamentem a saját szobámba, hogy felöltözzek, amíg Char elkészül. Ugyanolyan ruhákat választottam, mint mindig. Egy fekete hosszú ujjú ing egy sötét farmerrel. Bőven kész voltam, mikor ő még valószínűleg sehol sem tartott, így lementem megnézni Stefant. Aggasztott ez a helyzet, ami most vele történik. Mindig azt akartam, hogy természetes életet éljen, de nem ilyen vérszomjjal egybekötve. Az ágyon ülve találtam, hátát nekidöntötte a hideg falnak, és nézett a semmibe. Arra sem reagált, mikor bementem hozzá.
- Hogy vagy? – kérdeztem, mire fájdalmas arccal nézett rám.
- Nem jól. Ég a torkom, és ha megtehetném, most azonnal lecsapolnék valakit. Elena hogy viseli?
- Van most más baja is, ami eltereli a figyelmét – jelentettem ki, majd látva az értetlenséget kiülni az arcára, folytattam. – Caroline-nal foglalkozik. Tegnap bementünk hozzá, adtam neki vért, hogy jobban legyen, de valami történt, mivel az előbb Charity kapott egy üzenetet, hogy siessünk a kórházba.
- Ja, éreztem rajtatok a kórházszagot. Szerinted mi lett vele?
- Fogalmam sincs… Lehet, hogy több vér kellett volna neki? Nem tudom, majd kiderül.
- Kérlek, add át Caroline-nak, hogy jobbulást kívánok, és Elenának, hogy szeretem – nézett maga elé. Rendesen megsajnáltam.
- Rendben. Most megyek.
- Damon! Mikor kezdjük a verbénás dolgot?
- Ha hazajöttünk, kezdhetjük. Ricknél van az összes verbénánk, úgyhogy most nem megy. Be kell még mennem érte – feleltem, mire ő bólintott egyet. – Akkor, szia!
- Szia! – köszönt el keserűen, én pedig becsuktam az ajtót. Akármennyire is próbálom tagadni magamban, egyre testvériesebb érzések kavarognak bennem, és ez nem tetszik. Csak lenne már vége ennek a sok balhénak körülöttünk, hogy visszaállhassak a régi Damon szerepébe… Az volt az igazán szórakoztató. Ha lehetőségem adódna, magam mögött hagynám Mystic Fallst és elutaznék valami nagyobb városba, ahol kedvemre kiélhetem magam.
  Fent előkerestem a kocsikulcsot, aztán elfoglaltam egy fotelt a nappaliban, és csak néztem magam elé. Nem is gondoltam semmire, nem akartam most semmin sem agyalni. Körülbelül 5 perc után zökkentett ki a semmittevésemből Char hangja.
- Damon!
- Lent vagyok – szóltam neki, ő pedig lejött hozzám. – Mi történt? – kérdeztem a hulla fehér arcát látva.
- El tudod képzelni Caroline-t vámpírként?

28. How To Save A Life

Sziasztok!
Itt a történet folytatása, ahogy ígértem. Mindenesetre örülnék, ha kicsit ti is összeszednétek magatokat, mert rohadtul elszomorított, hogy 12 tetszik és 4 komment érkezett. Igaz, az a 4 komment már soknak számít ahhoz képest, ami általában jön. De 12 tetszik? Komolyan? Volt ez már 60 körül is; és én totál megértem, hogy a szünet miatt vesztettem olvasókat... de ennyit? Ha már olvassátok a történetet, legalább azt az egy nyomorult kattintást ne sajnáljátok már... Vagy ha szerintetek valami baj volt vele vagy bármi, akkor még mindig ott van a nem tetszik... Ha én töröm magam azzal, hogy írjak, nem hiszem, hogy túl nagy fáradság lenne rákattintani valamire. 

- Damon, merre vagy? – kiabáltam tovább, mire végre megszólalt mögöttem.
- Itt vagyok, mi történt?
- Stefan eltűnt.
- Na és? Majd hazajön, nem kell engedélyt kérnie.
- Nem érted! Őrjöngeni fog!
- Miért? Beszélj már érthetően!
- Vérszomj… Stefan nagyon nincs jól, Damon… Lementem vérért, és őt is ott találtam. Először rám támadt, kérte, hogy küldjem el Elenát, mielőtt bántaná őt, aztán azt akarta, hogy zárjam be… Megígértem, hogy segítek neki, felhoztam a konyhába, de mire Elenát sikerült kiraknom, már eltűnt és valószínűleg most irtja ki a fél várost! Meg kell találnunk, érted? – Nincs rá jobb szó, ez kész hiszti volt részemről.
- Nyugodj már meg! Meg fogjuk őt találni, csak higgadj le! – fogta le a karjaimat, hogy ne csapkodjak tovább.
- Induljunk már! – sürgettem.
- Menj előre, ülj be a kocsimba, és ha lehet, ne a kormány mögé. Nem akarom, hogy ilyen állapotban vezesd az Impalámat – utasított, mire dühösen fújtattam egyet és kifelé vettem az útirányt. – Felhívom Ricket, addig te hívd fel Bonnie-t! – szólt utánam.
- Rendben.
  Bonnie-t nehéz volt meggyőzni, hogy segítsen nekünk, de Elena említésére beleegyezett, hogy megkeresse Stefant egy Mystic Falls térképen. Alaricot felvettük út közben, aki teljes harcidíszben jött. Volt nála karó, verbéna, minden, amivel egy vámpírt meg lehet fékezni. Kicsit túlzásnak tartottam, de igaz, hogy ennyire még nem fajultak el a dolgok a fiatalabbik testvérrel kapcsolatban. Nem tudtam, hogy mire számítsak, hány hullával fogok ma találkozni, de nem számított. A lényeg az, hogy Stefant megtaláljuk és áttérítsük az emberi kaják fogyasztására.
  Vérnyomokat láttunk az erdő melletti úton, így Damon leparkolt. Mi ketten a szagot követtük, Alaric pedig minket. Gyorsabbak lettünk volna nélküle, de nem olyan rossz, hogy ő is itt van velünk.
- Most komolyan, ti így érzitek a vér szagát, vagy találomra megyünk ezen az útvonalon? – kérdezte, miután majdnem hasra esett egy fa gyökerében.
- Így érezzük – vágtuk rá egyszerre, mire ő csak hümmögött egyet.
- Már nem lehet messze, ha egyáltalán itt van – mormogott Damon. – Alaric, készítsd elő a verbénás robbanós vackot és azt a karókilövőt is! – utasította a férfit.
- Értettem, főnök – kapta elő a hátizsákját és kutakodni kezdett.
  Stefan valóban ott volt, épp egy gimisnek tűnő lány életét vette el. Mikor végzett vele, undorodva dobta félre a tetemet, majd ránk nézett. Olyan volt, mint egy vadállat, és nagyon fájt őt így látni. Damonnal elzártuk a menekülési útvonalakat, amíg Alaric leterítette egy jó nagy adag verbénával, de nem gondoltunk rá, hogy most már ő az erősebb. Nem sokáig tartotta a földön a méreg, mielőtt fölénybe kerülhettünk volna, felugrott és Rickre támadt. Mázli, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy a hasába döfje a karót, ami nála volt. Ez meglepte, és egy pillanatra lemerevedett, ami nekünk elég volt ahhoz, hogy a verbénába áztatott kötéllel hátul össze tudjuk kötni a kezeit. Kivittük az erdőből és a kocsiba löktük. Damon átpasszolta a slusszkulcsot Alaricnak, mi pedig hátraültünk, hogy vigyázzunk Stefanra. Nem próbált szabadulni, úgy tűnt, éppen magánál van, de nem tudhattuk, mikor változik vissza a vérengző vámpírrá.
  Otthon Damon a cellába zárta, egyrészt azért, mert veszélyt jelent a városra, másrészt azért, mert ő is újra ezt kérte. Én annyira nem voltam elragadtatva ettől a helyzettől, de nem tehetjük kockára a kilétünket emiatt.
  A csalódottságtól fáradtan estem be a konyhába, hogy csináljak egy kávét. A testem már így is jéghidegnek tűnt, ideje, hogy valamivel emberibbé varázsoljam magam. Alig ittam meg, mikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Elena neve villogott, és hirtelen semmi sem jutott eszembe, amiért kereshetne. A legrosszabbakra felkészülve nyomtam meg a Hívás fogadása gombot.
- Igen? – szóltam bele.
- De jó, hogy felvetted! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Nem akartok elkísérni a kórházba? Be akarok nézni Caroline-hoz, de Jenna elment Lockwoodékhoz, így nincs itthon az autó, gyalogolni pedig egyedül nincs sok kedvem.
- Én szívesen megyek veled – vontam vállat, bár ezt ő telefonon keresztül nem láthatta. – Még úgysem voltam a városban a saját autómmal – nevettem. – Megkeresem Damont, hogy megkérdezzem, jön-e, aztán indulok, oké? Felveszlek a házatok előtt.
- Rendben, köszönöm. – Szinte láttam magam előtt a halvány mosolyt az arcán.
- Nincs mit. Szia, Elena! – tettem le, aztán az emeletre indultam.
  Damont csodás módon egyből megtaláltam a szobájában, amivel csak annyi volt a probléma, hogy aludt. A tévé bekapcsolva, valami filmes csatornára volt állítva, ő pedig a hasán feküdt – vagy jobb kifejezés az, hogy kiterült –, a feje az ajtó felé nézett, így láttam, hogy a szemei csukva vannak. Már léptem volna ki, mikor megszólalt.
- Mondd – nyögte a párnába. – Ébren vagyok.
- Elena hívott, hogy megyünk-e vele a kórházba. Jössz? – fordultam meg a küszöbön.
- Aha, öt perc és lent vagyok. A kocsikulcs a dzsekim zsebében van, ha be akarsz ülni – könyökölt fel.
- Igazából arra gondoltam, hogy a sajátommal is mehetnénk. Mióta ideköltöztem, nem is használtam. Ha futunk, pár perc alatt ott vagyunk a házamnál, még jó, hogy a garázsba be tudok menni.
- Oké, akkor induljunk – állt fel Damon az ágyról, majd kikapcsolta a tévét. Felkaptam a bőrdzsekimet és a táskámat, aztán pár perc múlva már a kocsimban ültünk. Elenára nem kellett várnunk, már a ház előtt állt útra készen, majd mikor leparkoltam, a kocsi felé indult és bepattant a hátsó ülésre.
- Rendes tőletek, hogy elvisztek Caroline-hoz. Nagyon remélem, hogy már jobban van, bár Matt még nem hívott – aggodalmaskodott.
- Szívesen megyünk veled – mosolyogtam.
  Pár perc múlva már a kórház parkolójában próbáltunk üres helyet találni. Vasárnap volt, így sokan jöttek látogatóba a rokonaikhoz, barátaikhoz, akik itt fekszenek, így szinte tömve volt az egész kocsikkal. Láttam, hogy egy ember épp indul, így egyből lecsaptam a megüresedő helyre, aztán egyszerűen a 4. emeletre mentünk. Matt a folyosón szundított, valószínűleg nem aludt, mióta Caroline-t behozták, ezért nem keltettük fel, hanem a nővéreket támadtuk le a leányzó állapotával kapcsolatban.
- Elnézést, van egy perce? – lépett Elena a nővérhez, aki épp abban a pillanatban jött ki egy kórteremből.
- Miben segíthetek? – erőltetett egy mosolyt az arcára. Látszott, hogy semmi kedve hétvégén is dolgozni azért a kevés pénzért, amit itt kap. Hát igen, az élet nem kívánságműsor, főleg, ha nem vagy vámpír és nem tudod befolyásolni az emberek gondolatait, akaratát és tetteit. Persze itt is van egy kiskapu: a verbéna.
- Caroline állapota érdekelne. Jobban van már?
- Caroline Forbes, a szőke tizenéves kislány?
- Igen, igen ő – bólintott Elena. – Hogy van?
- Sokkal jobban van a szervezete, mint tegnap, de még mindig elég rosszul néz ki. Én nem mondhatok semmit biztosra, amit nem az orvosától tudok, de ha a véleményemre kíváncsiak, nem sok esélye van a túlélésre. Egy hétnél többet nem adok neki, túlságosan gyenge alkata van egy ilyen komoly balesethez – csóválta a fejét. Az is aranyos, ha a nővéreknek ilyen hozzáállásuk van, nemhogy még meg is osztják a látogatókkal. Hová jutott ez a világ?
- Bemehetünk hozzá? – kérdezte Damon, mivel Elenát sokkolták az előbb hallottak.
- Persze, csak nyugodtan.
- Köszönjük – néztem a nőre, aztán az egész csapat Car felé indult. A nővér tényleg nem túlzott, a szöszi valóban nagyon sápadtan feküdt ott, és úgy tűnt, egy egyszerű tollpihe is képes lenne őt megölni.
- Jézusom, Caroline – ült le mellé a lány. Mi ketten megálltunk az ajtó mellett. Damon átölelte a derekamat, amin kicsit meglepődtem, nem tudtam, hogy már közönség előtt is így viselkedünk. Tulajdonképpen közönség nélkül sem tudtam, hogy így viselkedünk. Bonyolult egy kapcsolat a mienk. Mindenesetre nem bántam, még tetszett is. A vállára döntöttem a fejem, így néztük Elenát, aki próbált mindent elrendezgetni barátnője ágya körül, miközben teljesen hasztalanul beszélt hozzá.
- Olyan tehetetlenül érzem most magam – fordult felénk elgyötört arccal, majd mikor meglátott minket abban a pózban, a tekintete inkább kíváncsivá vált. – Gyanúsak vagytok ti nekem.
  Damon sem húzódott el tőlem, én sem bújtam ki a karjai közül, tehát még tagadni sem tudnánk. Végül Damon lerendezte egy vállrándítással és úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog.
- Van valami, amiben segíthetünk? – kérdeztem, hogy legalább terelődjön a téma.
- Hacsak nem tudjátok meggyógyítani Caroline-t, akkor nem, nincs – sóhajtott lemondóan.
- Talán megoldhatjuk. Adhatnék neki a véremből, az percek alatt rendbe hozná őt – állt elő az ötletével Damon, ami szerintem egyáltalán nem is olyan nagy baromság.
- Hogy mi? Nem, az kizárt! – tiltakozott Elena.
- Pedig ez beválhat… - mondtam bizonytalanul.
- Nem csak beválhat, hanem biztos, hogy beválik! Gondold végig, Elena! Csak pár csepp vér és a szöszid nem lesz többé életveszélyben. Csábító ajánlat, nem?
- Mit akarsz cserébe? – szűkítette össze a szemeit Elena.
- Már miért akarnék valamit cserébe? – ráncolta a homlokát a férfi.
- Te sosem teszel semmit csak azért, mert a jó szándék vezérel. Mindig akarsz valamit.
- Nos, ezúttal semmiféle hátsószándékom sincs. Akarod hát, hogy Barbie meggyógyuljon vagy sem?
- Akarom – mormogott a lány, majd helyet cserélt Damonnal, aki azonnal feltépte a csuklóját, hogy Caroline szájához nyomja. – Egyre gyanúsabbak vagytok nekem. Damon csak úgy, önzetlenül segít valakin? Ilyen eddig még nem volt.
- Volt az az idő, hidd el! – mosolyogtam Elenára, aki érdeklődően nézett vissza rám. Damon csak egy gyilkos pillantást lövellt felém, amiből azt szűrtem le, hogy nem akar a múltról vagy legalábbis a régi énjéről beszélni. Elhúzódott a köhécselő Caroline mellől, ezzel átadva a terepet Elenának, aki könnyes szemekkel rohant ébredező barátnőjéhez.
- Mi történt? – nézett körbe még mindig elég erőtlenül Car.
- Minden rendben lesz – ölelte meg Elena.
- Hol vagyok?
- A kórházban. Autóbaleseted volt – szólalt meg Damon.
- Te mit csinálsz itt? – emelte rá a tekintetét, a hangjából pedig sugárzott a gyűlölet.
- Megmentem az életedet – mosolygott rá gúnyosan, amit Caroline csak egy szemforgatással díjazott.
- Matt itt van? – fordult újra Elenához.
- Igen, az előbb még kint aludt a folyosón.
- Mióta vagyok itt?
- Matt hozott be éjjel, és azóta el sem mozdult a kórházból. Hívjam ide?
- Csak ha már ébren van – mosolygott, barátnője pedig egy bólintással nyugtázta a dolgokat. Kiment, majd egy elég kómás fejű Mattel tért vissza, szinte biztosra vettem, hogy felébresztette őt. A fiún tisztán látszott, hogy mennyire szerelmes, a kék szemei a jég helyett sokkal inkább egy biztonságos, bűbájos kis tóra emlékeztettek. Egyből a szerelméhez lépett és hosszan megcsókolta.
- Úgy örülök, hogy életben vagy! Nagyon aggódtam miattad, az orvosok többsége azt hitte, hogy kómába fogsz esni és talán soha nem is ébredsz már fel – ült mellé.
- Mi most magatokra hagyunk titeket, Caroline, gyógyulj, holnap suli után bejövök hozzád – terelt ki minket a folyosóra, majd egy mosollyal rájuk zárta az ajtót.
- Aranyosak együtt – jelentettem ki.
- Igen, azok. Matt teljesen örömteli mióta vele van. Ideje is volt már, hogy kiheverje a szakításunkat.
- Ti jártatok? Ezt még nem is mondtad – döbbentem le. Valahogy nem tudok egy Matt típusú fiút elképzelni mellette, bár ez lehet, hogy csak azért van, mert eleve úgy ismertem meg, hogy Stefannal járt. Jézusom, vajon mi van most vele? Annyira rossz tudni, hogy szenved, és mindez miattam van…
- Kértek egy kávét? – zökkentett ki Damon hangja a gondolkozásból. – Én fizetek.
- Én most nem, köszi – mosolyodtam el halványan. Még mindig aggasztott a Stefan-ügy.
- Én viszont igen, rám fér már – vigyorgott Elena, így a büfé felé vették az irányt. Én leültem az egyik asztalhoz, ami közel esett a pulthoz, és úgy vártam rájuk. Amíg ott ültünk, végig csendben voltunk. Én a gondolataimba merültem, és mivel ők sem beszéltek túl sokat, feltételezem, hogy ugyanezt tették. Végig Stefanon kattogott az agyam, azon, hogy hogyan tudnánk őt leállítani. Annyi biztos, hogy amint hazaérünk, beszélni fogok vele és megpróbálok hatni a vérengző énjére.

( Char valahogy így nézett ki, és valószínűleg fogok ilyeneket feltölteni máskor is. )

Our Wedding – Meet Miss Katherine - oneshot

Sziasztok! 

Újra jelentkezem, ezalkalommal egy oneshottal, amiről már tudhattatok. :) Mivel a többség a Char-Damon 1860-as évekbeli életére volt kíváncsi, úgy döntöttem, kiválasztok egy eseményt, ami hatással volt az életükre: esküvő és találkozás Katherine-nel. :) Többet nem mondok, tessék elolvasni. Nem mondom, hogy izgalmakban dús epizód, de kis szösszenetnek megfelel. :) Folytatása valószínűleg lesz, de ahhoz el kell érnünk a 30.000 látogatót. :)) (Char két ruhája a történet alatt lesz, ha érdekel valakit. :))

(és megjegyzem, hogy most nekiülök kicsit dolgozni a design-on, ne várjatok valami nagy dolgot, most az a célom, hogy fehér legyen az egész..)

Három napja volt a hivatalos eljegyzésünk. Boldogabb már nem is lehettem volna, igen, ez az érzés nagyon is valódi volt. Szerettem őt jobban, mint bárki mást ezen a világon és azt hittem, az örömömet semmi sem tudná elrontani.

A templom közel volt a Salvatore birtokhoz, így nem kellett sokat gyalogoltatnunk a násznépet. A pap áldását adta ránk, elmondott néhány imát, majd férjnek és feleségnek nyilvánított bennünket. A gyűrű felhúzásánál láthatóan remegett kezem-lábam, izgultam, féltem, hogy elrontok valamit, de ahogy Damon a szemembe nézett, szinte teljesen megnyugodtam. Tudtam, hogy akkor is szeretni fog, ha az egész esküt eldadogom, mellette önmagam lehetek. Szerencsére nem zavarodtam bele, szóról szóra elismételtem mindent, amit a pap előttem elmondott.

Ezután a birtokra mentünk vissza, hogy hajnalig mulassunk a rokonokkal, és a közeli barátokkal. Összesen nagyjából hetven-nyolcvan ember lehetett ott, ami Mystic Fallsban már egy igazi tömegnek számított. Giuseppe bérelt fel szolgákat is, akik pincérnek álltak, így nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy érezzük jól magunkat és fogadjuk a sok gratulációt.

Éjfélkor elindultunk pihenni és átöltözni, hogy ne abban a gyönyörű, de nagyon nehéz menyasszonyi ruhában kelljen táncolnom. Stefan is velünk tartott, mivel Giuseppe megkérte, hogy hozza le a fényképezőgépet, és csináljon pár fotót emlékbe. Útközben botlottunk bele egy vendégbe, akit egyikőnk sem ismert.

-          Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott a legszebb mosolyával. – A nevem Katherine Pierce. Az édesapjuk, Giuseppe befogadott egy időre a házba, mivel a szüleim meghaltak Atlantában. Hatalmas tűzvész volt, az egész házunk leégett. Már egy éve volt, de még mindig nagyon fájdalmas, így utazgatni kezdtem az országban. Valahogy itt kötöttem ki a szolgámmal, Emilyvel, és Giuseppe, ahogy értesült az érkezésemről, felkeresett, hogy szeretné, ha elfogadnám az ajánlatát. Remélem, ezzel nem zavarok semmit. Ha igen, csak egy szavukba kerül és elmegyek innen – foglalta össze a kis történetét. Nem volt egy szimpatikus nő. Túl szép volt, túl kecses és mindkét fiún látszott, hogy odáig van érte.

-          Engedje meg, hogy bemutatkozzam; a nevem Stefan Salvatore – adott egy kézcsókot Pierce kisasszonynak, majd folytatta. - Ő Damon, a bátyám – mutatott rá. –, ő pedig Charity, Damon felesége. – Damon is ugyanazt tette, mint az öccse, majd miután Stefan engem is bemutatott, fejet hajtottunk egymás előtt.

-          Örvendünk a találkozásnak, Pierce kisasszony, de nekünk most mennünk kell – mosolygott rá Damon.

-          Ó, nem szeretném feltartani az ifjú párt – kacagott. Istenem, mit meg nem adnék ilyen gyönyörűen csengő kacajért! – Milyen illetlen vagyok, még nem is gratuláltam – kapott a homlokához. – Remélem, boldog életet élnek majd egymás mellett!

-          Köszönjük! – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Nem lehetne, hogy tegeződjünk? Ez a magázás annyira megnehezíti az ismerkedést – ajánlottam fel.

-          Ez egy remek ötlet. Na, menjetek, nem tartalak fel tovább – nevetett fel, majd a ház felé kezdett hessegetni.

Csöndben lépkedtünk egymás mellett, egy szót sem szóltunk. Az esküvője napján az embernek boldognak kéne lennie, nem igaz? Akkor én miért érzek félelmet és féltékenységet? Ezt nem lenne szabad pont most. Vigadnunk kell a vendégeinkkel, hiszen ők mind a mi szerelmünk miatt vannak itt. Néhányan az egész államot átutazták, hogy ma részt vehessenek a partin, megérdemlik, hogy a menyasszony remekül szórakozzon velük hajnalokig.

Stefan az emeleti folyosón Giuseppe szobája felé indult, mi pedig a Damonéba. Nem akartam egyből kimondani, hogy mennyire nem vagyok oda az új lakóért, de ahogy becsukta magunk után az ajtót, kibukott belőlem a kérdés.

-          Damon, szerinted Katherine szebb, mint én? – álltam a tükör elé, ő pedig mögém, hogy kihúzogassa a fűző zsinórját.

-          Miért kérdezel butaságokat? – bontotta ki a csomót, majd lassan elkezdte lazítani rajtam a ruhát.

-          Ez nem butaság, hanem hiúság kérdése. A megérzéseim azt súgják, vigyáznom kell vele, mert még sokat árthat az életünkben – magyaráztam, de ő nem vett komolyan.

-          Nálad senki sem szebb – csókolt a nyakamba, amitől újra megremegett a lábam. Ha tovább folytatja, talán össze is csuklott volna alattam.

-          Ezt most csak úgy mondod, hogy ne sértődjek meg…

-          Amint vége a partinak, bebizonyítom, hogy számomra rajtad kívül nem létezik másik nő – húzta le rólam a ruhámat, így csak fehérnemű volt rajtam. A tükörben a szemébe néztem, ami hiba volt, mivel a tekintete vággyal fűtött és vad volt. Sosem tudtam neki ellenállni, de most kénytelen voltam. Elléptem onnan és felemeltem a kikészített ruhát. Jóval egyszerűbb, és a szoknya bőségét nézve kisebb is, mint a fehér menyasszonyi ruha. Damon végignézte, ahogy felcibálom magamra, majd látva a szenvedésemet odajött, és segített. Miután a fűzőt is elrendezte, szembefordított magával. Eltűrt egy tincset a szememből, majd végigsimított az arcomon. A kezem az övére helyeztem, nem tudtam eléggé éreztetni vele, hogy mennyire szeretem. Hosszú puszit nyomtam a gyönyörű ajkaira, de még időben megszakítottam, mielőtt bármi más bontakozhatna ki a dologból. Csillogó szemei elfeledtették velem a kételyeimet, miszerint nem leszek jó feleség, és azt is, hogy Katherine Pierce egyáltalán létezik. Szerelmes voltam, igen. Nem is kicsit. Ez nem egy mindennapos kapcsolat volt, jóval több, mint amit a családi háttér általában megkívánt. A mi szerelmünk igazi volt.

-          Azért valld be, hogy szívesen udvarolnál neki is, ha én nem lennék itt! – mosolyogtam.

-          Charity, ne vitatkozzunk ezen – csókolt meg, miközben egyre inkább az ágy felé haladtunk, majd én háttal rádőltem, ő pedig fölém mászott. Istenem, ha nem lenne lent annyi ember…

-          Damon… - nyögtem, ahogy a nyakamba csókolt.

-          Hm? – Egyáltalán nem érdekelte, hogy ez nem a legjobb ötlet.

-          Nem kellene.

-          Gyorsak leszünk – nézett rám kiskutyaszemekkel.

-          Nem – nevettem. – Majd, ha nem lesz tele az udvar emberekkel, akik ránk várnak. Várj már egy pár órát!

-          Tudod, milyen hosszú idő az egy újdonsült férjnek? – vigyorgott.

-          Képzelem – forgattam a szemeimet. – Na, gyerünk, menjünk le! – céloztam arra, hogy le kellene másznia rólam.

-          Jó, rendben. Menjünk – állt fel, majd magával húzott engem is. Gyorsan belenéztem a tükörbe, aztán követtem őt az ajtó felé.

A vendégek többsége önfeledten táncolt a vidám zenére, amit a helyi zenészek biztosítottak, a többi ember pedig az asztaloknál beszélgetett a családjával vagy barátaival. Egyszer csak Katherine-en akadt meg a szemem. A szüleimmel csevegett, és ahogy láttam, bevetette minden báját. Ha Giuseppe nem jött volna oda hozzánk, minden bizonnyal közbeléptem volna. Nem tetszik ez nekem.

-          Gyermekeim, végre leértetek! Álljatok oda – mutatott a hátulsó díszlet felé. –, és készítsetek néhány fényképet a vendégekkel. Máris szólok mindenkinek – nyomta az éppen közeledő Stefan kezébe a gépet, aztán loholt az asztalokhoz.

-          Mi lett apánkkal? – kérdezte bátyjától meglepődve.

-          Fényképezést szeretne tartani, és most mondja el az embereknek – felelt.

-          Áh, értem. Szép az a lány, nem igaz? – pillantott Katherine-re, aki még mindig a szüleimet szédítette.

-          De igen – mondtam kicsit durcásabban, mint kellett volna.

-          Char, ezt már megbeszéltük – ölelt át Damon, és a hátamat kezdte simogatni. Annyira jól esett, hogy legszívesebben soha nem engedtem volna el.

-          Attól még szép. Túl szép – jelentettem ki. Reménytelen volt a helyzet.

-          Beletrafáltam, igaz? Máris megvolt az első vitatkozásotok házaspárként? – mosolygott Stefan. Nem vicces. Nem szeretek Damonnal vitatkozni.

-          Nem – felelt Damon.

-          Igen – és vele egy időben én is. Egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk.

-          Aranyos – vigyorgott a fiatalabbik testvér. – Na, jó, én megyek apánk után, ti pedig tegyétek, amit mondott – indult el Giuseppe keresésére.

*

Rengeteg fotó és rengeteg mosolygás után végre nem maradt senki, aki ne készített volna velünk egy közös képet. Egy utolsó felvételt csináltunk még: a Salvatore család, és én. Talán ez sikerült legjobban, ehhez volt a legtöbb kedvem.

A fényképezkedés után szinte azonnal hozták be a hatalmas esküvői tortát. Hirtelen elgondolkoztam rajta, hogy ki fogja bírni ezt megenni, de aztán Stefan egyből jelentkezett. Gondolhattam volna. Imád mindenféle édességet, mégsem látszik meg rajta. Megehetne öt ilyen tortát naponta, még akkor sem hízna egy dekát sem, ezért irigy is voltam rá.

A hagyományt követve úgy vágtuk az első szeletet a süteményből, hogy mindketten fogtuk a kést. Az érzés, ahogy az ő tenyerei az én apró kezeimre simulnak, egyszerűen csodás volt. Éreztem, hogy attól a pillanattól kezdve hivatalosan is összetartozunk.

Lassan Damon kiszállt a szeletelésből, inkább a tányérokat adogatta a kezem alá, hogy gyorsabban menjen a dolog. Így nagyjából negyedórába került, mire ezzel végeztünk. Hajnali háromra alig maradt néhány vendég az udvaron. Nem bántam, eléggé kimerültem a nap folyamán, és szinte már csak a puha ágyam hívogatására tudtam gondolni. Szükségem volt az alvásra.

-          Csak nem álmos vagy? – mosolygott, ahogy a karjaiba vett. Alig bírtam már nyitva tartani a szemeimet, nemhogy egyedül másszak fel azon a lépcsőn.

-          Úgy nézek én ki, mint aki álmos? – karoltam át, és a mellkasára hajtottam a fejem. Jól esett.

-          Mondhatni – vitt fel a lépcsőn, majd a szobájában lévő ágyra tett. – Holnap beszélünk – nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt! – bújt mellém és szorosan átölelt. Mellette éreztem, hogy szép jövő vár rám. Ránk.

Véleményeket ne felejtsétek el. ;)

Olvasd el! ;)

Sziasztok! :)

Páran kérdeztétek, mikor lesz új rész, szeretném most tisztázni a dolgokat.

Úgy gondoltam, december elsejétől újraindítom a történetet. (Vagyis inkább folytatom.) Minden marad a szokásos rendszer szerint: 7-9 naponként egy új fejezet. :) Remélem mindenkinek megfelel így.

November huszonegyedikén - hétfőn - jön a oneshot, amiről elárulok annyit, hogy az esküvőről fog szólni. :)

Addig is egy részletet kaptok a 28. fejezetből, hátha kedvet kaptok ahhoz, hogy tovább olvassátok majd.

- Van valami, amiben segíthetünk? – kérdeztem, hogy legalább terelődjön a téma.
- Hacsak nem tudjátok meggyógyítani Caroline-t, akkor nem, nincs – sóhajtott lemondóan.
- Talán megoldhatjuk. Adhatnék neki a véremből, az percek alatt rendbe hozná őt – állt elő az ötletével Damon, ami szerintem egyáltalán nem is olyan nagy baromság.
- Hogy mi? Nem, az kizárt! – tiltakozott Elena.
- Pedig ez beválhat… - mondtam bizonytalanul.
- Nem csak beválhat, hanem biztos, hogy beválik! Gondold végig, Elena! Csak pár csepp vér és a szöszid nem lesz többé életveszélyben. Csábító ajánlat, nem?
- Mit akarsz cserébe? – szűkítette össze a szemeit Elena.
- Már miért akarnék valamit cserébe? – ráncolta a homlokát a férfi.
- Te sosem teszel semmit csak azért, mert a jó szándék vezérel. Mindig akarsz valamit.
- Nos, ezúttal semmiféle hátsószándékom sincs. Akarod hát, hogy Barbie meggyógyuljon vagy sem?
- Akarom – mormogott a lány, majd helyet cserélt Damonnal, aki azonnal feltépte a csuklóját, hogy Caroline szájához nyomja. – Egyre gyanúsabbak vagytok nekem. Damon csak úgy, önzetlenül segít valakin? Ilyen eddig még nem volt.
- Volt az az idő, hidd el! – mosolyogtam Elenára, aki érdeklődően nézett vissza rám. Damon csak egy gyilkos pillantást lövellt felém, amiből azt szűrtem le, hogy nem akar a múltról vagy legalábbis a régi énjéről beszélni. Elhúzódott a köhécselő Caroline mellől, ezzel átadva a terepet Elenának, aki könnyes szemekkel rohant ébredező barátnőjéhez.

Nos? Vélemények? ;)

Ne felejtsétek el, DECEMBER 1-jén új fejezet! Várok mindenkit. :)