28. How To Save A Life

Sziasztok!
Itt a történet folytatása, ahogy ígértem. Mindenesetre örülnék, ha kicsit ti is összeszednétek magatokat, mert rohadtul elszomorított, hogy 12 tetszik és 4 komment érkezett. Igaz, az a 4 komment már soknak számít ahhoz képest, ami általában jön. De 12 tetszik? Komolyan? Volt ez már 60 körül is; és én totál megértem, hogy a szünet miatt vesztettem olvasókat... de ennyit? Ha már olvassátok a történetet, legalább azt az egy nyomorult kattintást ne sajnáljátok már... Vagy ha szerintetek valami baj volt vele vagy bármi, akkor még mindig ott van a nem tetszik... Ha én töröm magam azzal, hogy írjak, nem hiszem, hogy túl nagy fáradság lenne rákattintani valamire. 

- Damon, merre vagy? – kiabáltam tovább, mire végre megszólalt mögöttem.
- Itt vagyok, mi történt?
- Stefan eltűnt.
- Na és? Majd hazajön, nem kell engedélyt kérnie.
- Nem érted! Őrjöngeni fog!
- Miért? Beszélj már érthetően!
- Vérszomj… Stefan nagyon nincs jól, Damon… Lementem vérért, és őt is ott találtam. Először rám támadt, kérte, hogy küldjem el Elenát, mielőtt bántaná őt, aztán azt akarta, hogy zárjam be… Megígértem, hogy segítek neki, felhoztam a konyhába, de mire Elenát sikerült kiraknom, már eltűnt és valószínűleg most irtja ki a fél várost! Meg kell találnunk, érted? – Nincs rá jobb szó, ez kész hiszti volt részemről.
- Nyugodj már meg! Meg fogjuk őt találni, csak higgadj le! – fogta le a karjaimat, hogy ne csapkodjak tovább.
- Induljunk már! – sürgettem.
- Menj előre, ülj be a kocsimba, és ha lehet, ne a kormány mögé. Nem akarom, hogy ilyen állapotban vezesd az Impalámat – utasított, mire dühösen fújtattam egyet és kifelé vettem az útirányt. – Felhívom Ricket, addig te hívd fel Bonnie-t! – szólt utánam.
- Rendben.
  Bonnie-t nehéz volt meggyőzni, hogy segítsen nekünk, de Elena említésére beleegyezett, hogy megkeresse Stefant egy Mystic Falls térképen. Alaricot felvettük út közben, aki teljes harcidíszben jött. Volt nála karó, verbéna, minden, amivel egy vámpírt meg lehet fékezni. Kicsit túlzásnak tartottam, de igaz, hogy ennyire még nem fajultak el a dolgok a fiatalabbik testvérrel kapcsolatban. Nem tudtam, hogy mire számítsak, hány hullával fogok ma találkozni, de nem számított. A lényeg az, hogy Stefant megtaláljuk és áttérítsük az emberi kaják fogyasztására.
  Vérnyomokat láttunk az erdő melletti úton, így Damon leparkolt. Mi ketten a szagot követtük, Alaric pedig minket. Gyorsabbak lettünk volna nélküle, de nem olyan rossz, hogy ő is itt van velünk.
- Most komolyan, ti így érzitek a vér szagát, vagy találomra megyünk ezen az útvonalon? – kérdezte, miután majdnem hasra esett egy fa gyökerében.
- Így érezzük – vágtuk rá egyszerre, mire ő csak hümmögött egyet.
- Már nem lehet messze, ha egyáltalán itt van – mormogott Damon. – Alaric, készítsd elő a verbénás robbanós vackot és azt a karókilövőt is! – utasította a férfit.
- Értettem, főnök – kapta elő a hátizsákját és kutakodni kezdett.
  Stefan valóban ott volt, épp egy gimisnek tűnő lány életét vette el. Mikor végzett vele, undorodva dobta félre a tetemet, majd ránk nézett. Olyan volt, mint egy vadállat, és nagyon fájt őt így látni. Damonnal elzártuk a menekülési útvonalakat, amíg Alaric leterítette egy jó nagy adag verbénával, de nem gondoltunk rá, hogy most már ő az erősebb. Nem sokáig tartotta a földön a méreg, mielőtt fölénybe kerülhettünk volna, felugrott és Rickre támadt. Mázli, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy a hasába döfje a karót, ami nála volt. Ez meglepte, és egy pillanatra lemerevedett, ami nekünk elég volt ahhoz, hogy a verbénába áztatott kötéllel hátul össze tudjuk kötni a kezeit. Kivittük az erdőből és a kocsiba löktük. Damon átpasszolta a slusszkulcsot Alaricnak, mi pedig hátraültünk, hogy vigyázzunk Stefanra. Nem próbált szabadulni, úgy tűnt, éppen magánál van, de nem tudhattuk, mikor változik vissza a vérengző vámpírrá.
  Otthon Damon a cellába zárta, egyrészt azért, mert veszélyt jelent a városra, másrészt azért, mert ő is újra ezt kérte. Én annyira nem voltam elragadtatva ettől a helyzettől, de nem tehetjük kockára a kilétünket emiatt.
  A csalódottságtól fáradtan estem be a konyhába, hogy csináljak egy kávét. A testem már így is jéghidegnek tűnt, ideje, hogy valamivel emberibbé varázsoljam magam. Alig ittam meg, mikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Elena neve villogott, és hirtelen semmi sem jutott eszembe, amiért kereshetne. A legrosszabbakra felkészülve nyomtam meg a Hívás fogadása gombot.
- Igen? – szóltam bele.
- De jó, hogy felvetted! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Nem akartok elkísérni a kórházba? Be akarok nézni Caroline-hoz, de Jenna elment Lockwoodékhoz, így nincs itthon az autó, gyalogolni pedig egyedül nincs sok kedvem.
- Én szívesen megyek veled – vontam vállat, bár ezt ő telefonon keresztül nem láthatta. – Még úgysem voltam a városban a saját autómmal – nevettem. – Megkeresem Damont, hogy megkérdezzem, jön-e, aztán indulok, oké? Felveszlek a házatok előtt.
- Rendben, köszönöm. – Szinte láttam magam előtt a halvány mosolyt az arcán.
- Nincs mit. Szia, Elena! – tettem le, aztán az emeletre indultam.
  Damont csodás módon egyből megtaláltam a szobájában, amivel csak annyi volt a probléma, hogy aludt. A tévé bekapcsolva, valami filmes csatornára volt állítva, ő pedig a hasán feküdt – vagy jobb kifejezés az, hogy kiterült –, a feje az ajtó felé nézett, így láttam, hogy a szemei csukva vannak. Már léptem volna ki, mikor megszólalt.
- Mondd – nyögte a párnába. – Ébren vagyok.
- Elena hívott, hogy megyünk-e vele a kórházba. Jössz? – fordultam meg a küszöbön.
- Aha, öt perc és lent vagyok. A kocsikulcs a dzsekim zsebében van, ha be akarsz ülni – könyökölt fel.
- Igazából arra gondoltam, hogy a sajátommal is mehetnénk. Mióta ideköltöztem, nem is használtam. Ha futunk, pár perc alatt ott vagyunk a házamnál, még jó, hogy a garázsba be tudok menni.
- Oké, akkor induljunk – állt fel Damon az ágyról, majd kikapcsolta a tévét. Felkaptam a bőrdzsekimet és a táskámat, aztán pár perc múlva már a kocsimban ültünk. Elenára nem kellett várnunk, már a ház előtt állt útra készen, majd mikor leparkoltam, a kocsi felé indult és bepattant a hátsó ülésre.
- Rendes tőletek, hogy elvisztek Caroline-hoz. Nagyon remélem, hogy már jobban van, bár Matt még nem hívott – aggodalmaskodott.
- Szívesen megyünk veled – mosolyogtam.
  Pár perc múlva már a kórház parkolójában próbáltunk üres helyet találni. Vasárnap volt, így sokan jöttek látogatóba a rokonaikhoz, barátaikhoz, akik itt fekszenek, így szinte tömve volt az egész kocsikkal. Láttam, hogy egy ember épp indul, így egyből lecsaptam a megüresedő helyre, aztán egyszerűen a 4. emeletre mentünk. Matt a folyosón szundított, valószínűleg nem aludt, mióta Caroline-t behozták, ezért nem keltettük fel, hanem a nővéreket támadtuk le a leányzó állapotával kapcsolatban.
- Elnézést, van egy perce? – lépett Elena a nővérhez, aki épp abban a pillanatban jött ki egy kórteremből.
- Miben segíthetek? – erőltetett egy mosolyt az arcára. Látszott, hogy semmi kedve hétvégén is dolgozni azért a kevés pénzért, amit itt kap. Hát igen, az élet nem kívánságműsor, főleg, ha nem vagy vámpír és nem tudod befolyásolni az emberek gondolatait, akaratát és tetteit. Persze itt is van egy kiskapu: a verbéna.
- Caroline állapota érdekelne. Jobban van már?
- Caroline Forbes, a szőke tizenéves kislány?
- Igen, igen ő – bólintott Elena. – Hogy van?
- Sokkal jobban van a szervezete, mint tegnap, de még mindig elég rosszul néz ki. Én nem mondhatok semmit biztosra, amit nem az orvosától tudok, de ha a véleményemre kíváncsiak, nem sok esélye van a túlélésre. Egy hétnél többet nem adok neki, túlságosan gyenge alkata van egy ilyen komoly balesethez – csóválta a fejét. Az is aranyos, ha a nővéreknek ilyen hozzáállásuk van, nemhogy még meg is osztják a látogatókkal. Hová jutott ez a világ?
- Bemehetünk hozzá? – kérdezte Damon, mivel Elenát sokkolták az előbb hallottak.
- Persze, csak nyugodtan.
- Köszönjük – néztem a nőre, aztán az egész csapat Car felé indult. A nővér tényleg nem túlzott, a szöszi valóban nagyon sápadtan feküdt ott, és úgy tűnt, egy egyszerű tollpihe is képes lenne őt megölni.
- Jézusom, Caroline – ült le mellé a lány. Mi ketten megálltunk az ajtó mellett. Damon átölelte a derekamat, amin kicsit meglepődtem, nem tudtam, hogy már közönség előtt is így viselkedünk. Tulajdonképpen közönség nélkül sem tudtam, hogy így viselkedünk. Bonyolult egy kapcsolat a mienk. Mindenesetre nem bántam, még tetszett is. A vállára döntöttem a fejem, így néztük Elenát, aki próbált mindent elrendezgetni barátnője ágya körül, miközben teljesen hasztalanul beszélt hozzá.
- Olyan tehetetlenül érzem most magam – fordult felénk elgyötört arccal, majd mikor meglátott minket abban a pózban, a tekintete inkább kíváncsivá vált. – Gyanúsak vagytok ti nekem.
  Damon sem húzódott el tőlem, én sem bújtam ki a karjai közül, tehát még tagadni sem tudnánk. Végül Damon lerendezte egy vállrándítással és úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog.
- Van valami, amiben segíthetünk? – kérdeztem, hogy legalább terelődjön a téma.
- Hacsak nem tudjátok meggyógyítani Caroline-t, akkor nem, nincs – sóhajtott lemondóan.
- Talán megoldhatjuk. Adhatnék neki a véremből, az percek alatt rendbe hozná őt – állt elő az ötletével Damon, ami szerintem egyáltalán nem is olyan nagy baromság.
- Hogy mi? Nem, az kizárt! – tiltakozott Elena.
- Pedig ez beválhat… - mondtam bizonytalanul.
- Nem csak beválhat, hanem biztos, hogy beválik! Gondold végig, Elena! Csak pár csepp vér és a szöszid nem lesz többé életveszélyben. Csábító ajánlat, nem?
- Mit akarsz cserébe? – szűkítette össze a szemeit Elena.
- Már miért akarnék valamit cserébe? – ráncolta a homlokát a férfi.
- Te sosem teszel semmit csak azért, mert a jó szándék vezérel. Mindig akarsz valamit.
- Nos, ezúttal semmiféle hátsószándékom sincs. Akarod hát, hogy Barbie meggyógyuljon vagy sem?
- Akarom – mormogott a lány, majd helyet cserélt Damonnal, aki azonnal feltépte a csuklóját, hogy Caroline szájához nyomja. – Egyre gyanúsabbak vagytok nekem. Damon csak úgy, önzetlenül segít valakin? Ilyen eddig még nem volt.
- Volt az az idő, hidd el! – mosolyogtam Elenára, aki érdeklődően nézett vissza rám. Damon csak egy gyilkos pillantást lövellt felém, amiből azt szűrtem le, hogy nem akar a múltról vagy legalábbis a régi énjéről beszélni. Elhúzódott a köhécselő Caroline mellől, ezzel átadva a terepet Elenának, aki könnyes szemekkel rohant ébredező barátnőjéhez.
- Mi történt? – nézett körbe még mindig elég erőtlenül Car.
- Minden rendben lesz – ölelte meg Elena.
- Hol vagyok?
- A kórházban. Autóbaleseted volt – szólalt meg Damon.
- Te mit csinálsz itt? – emelte rá a tekintetét, a hangjából pedig sugárzott a gyűlölet.
- Megmentem az életedet – mosolygott rá gúnyosan, amit Caroline csak egy szemforgatással díjazott.
- Matt itt van? – fordult újra Elenához.
- Igen, az előbb még kint aludt a folyosón.
- Mióta vagyok itt?
- Matt hozott be éjjel, és azóta el sem mozdult a kórházból. Hívjam ide?
- Csak ha már ébren van – mosolygott, barátnője pedig egy bólintással nyugtázta a dolgokat. Kiment, majd egy elég kómás fejű Mattel tért vissza, szinte biztosra vettem, hogy felébresztette őt. A fiún tisztán látszott, hogy mennyire szerelmes, a kék szemei a jég helyett sokkal inkább egy biztonságos, bűbájos kis tóra emlékeztettek. Egyből a szerelméhez lépett és hosszan megcsókolta.
- Úgy örülök, hogy életben vagy! Nagyon aggódtam miattad, az orvosok többsége azt hitte, hogy kómába fogsz esni és talán soha nem is ébredsz már fel – ült mellé.
- Mi most magatokra hagyunk titeket, Caroline, gyógyulj, holnap suli után bejövök hozzád – terelt ki minket a folyosóra, majd egy mosollyal rájuk zárta az ajtót.
- Aranyosak együtt – jelentettem ki.
- Igen, azok. Matt teljesen örömteli mióta vele van. Ideje is volt már, hogy kiheverje a szakításunkat.
- Ti jártatok? Ezt még nem is mondtad – döbbentem le. Valahogy nem tudok egy Matt típusú fiút elképzelni mellette, bár ez lehet, hogy csak azért van, mert eleve úgy ismertem meg, hogy Stefannal járt. Jézusom, vajon mi van most vele? Annyira rossz tudni, hogy szenved, és mindez miattam van…
- Kértek egy kávét? – zökkentett ki Damon hangja a gondolkozásból. – Én fizetek.
- Én most nem, köszi – mosolyodtam el halványan. Még mindig aggasztott a Stefan-ügy.
- Én viszont igen, rám fér már – vigyorgott Elena, így a büfé felé vették az irányt. Én leültem az egyik asztalhoz, ami közel esett a pulthoz, és úgy vártam rájuk. Amíg ott ültünk, végig csendben voltunk. Én a gondolataimba merültem, és mivel ők sem beszéltek túl sokat, feltételezem, hogy ugyanezt tették. Végig Stefanon kattogott az agyam, azon, hogy hogyan tudnánk őt leállítani. Annyi biztos, hogy amint hazaérünk, beszélni fogok vele és megpróbálok hatni a vérengző énjére.

( Char valahogy így nézett ki, és valószínűleg fogok ilyeneket feltölteni máskor is. )