Sziasztok!
Újra jelentkezem, ezalkalommal egy oneshottal, amiről már tudhattatok. :) Mivel a többség a Char-Damon 1860-as évekbeli életére volt kíváncsi, úgy döntöttem, kiválasztok egy eseményt, ami hatással volt az életükre: esküvő és találkozás Katherine-nel. :) Többet nem mondok, tessék elolvasni. Nem mondom, hogy izgalmakban dús epizód, de kis szösszenetnek megfelel. :) Folytatása valószínűleg lesz, de ahhoz el kell érnünk a 30.000 látogatót. :)) (Char két ruhája a történet alatt lesz, ha érdekel valakit. :))
(és megjegyzem, hogy most nekiülök kicsit dolgozni a design-on, ne várjatok valami nagy dolgot, most az a célom, hogy fehér legyen az egész..)
Három napja volt a hivatalos eljegyzésünk. Boldogabb már nem is lehettem volna, igen, ez az érzés nagyon is valódi volt. Szerettem őt jobban, mint bárki mást ezen a világon és azt hittem, az örömömet semmi sem tudná elrontani.
A templom közel volt a Salvatore birtokhoz, így nem kellett sokat gyalogoltatnunk a násznépet. A pap áldását adta ránk, elmondott néhány imát, majd férjnek és feleségnek nyilvánított bennünket. A gyűrű felhúzásánál láthatóan remegett kezem-lábam, izgultam, féltem, hogy elrontok valamit, de ahogy Damon a szemembe nézett, szinte teljesen megnyugodtam. Tudtam, hogy akkor is szeretni fog, ha az egész esküt eldadogom, mellette önmagam lehetek. Szerencsére nem zavarodtam bele, szóról szóra elismételtem mindent, amit a pap előttem elmondott.
Ezután a birtokra mentünk vissza, hogy hajnalig mulassunk a rokonokkal, és a közeli barátokkal. Összesen nagyjából hetven-nyolcvan ember lehetett ott, ami Mystic Fallsban már egy igazi tömegnek számított. Giuseppe bérelt fel szolgákat is, akik pincérnek álltak, így nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy érezzük jól magunkat és fogadjuk a sok gratulációt.
Éjfélkor elindultunk pihenni és átöltözni, hogy ne abban a gyönyörű, de nagyon nehéz menyasszonyi ruhában kelljen táncolnom. Stefan is velünk tartott, mivel Giuseppe megkérte, hogy hozza le a fényképezőgépet, és csináljon pár fotót emlékbe. Útközben botlottunk bele egy vendégbe, akit egyikőnk sem ismert.
- Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott a legszebb mosolyával. – A nevem Katherine Pierce. Az édesapjuk, Giuseppe befogadott egy időre a házba, mivel a szüleim meghaltak Atlantában. Hatalmas tűzvész volt, az egész házunk leégett. Már egy éve volt, de még mindig nagyon fájdalmas, így utazgatni kezdtem az országban. Valahogy itt kötöttem ki a szolgámmal, Emilyvel, és Giuseppe, ahogy értesült az érkezésemről, felkeresett, hogy szeretné, ha elfogadnám az ajánlatát. Remélem, ezzel nem zavarok semmit. Ha igen, csak egy szavukba kerül és elmegyek innen – foglalta össze a kis történetét. Nem volt egy szimpatikus nő. Túl szép volt, túl kecses és mindkét fiún látszott, hogy odáig van érte.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam; a nevem Stefan Salvatore – adott egy kézcsókot Pierce kisasszonynak, majd folytatta. - Ő Damon, a bátyám – mutatott rá. –, ő pedig Charity, Damon felesége. – Damon is ugyanazt tette, mint az öccse, majd miután Stefan engem is bemutatott, fejet hajtottunk egymás előtt.
- Örvendünk a találkozásnak, Pierce kisasszony, de nekünk most mennünk kell – mosolygott rá Damon.
- Ó, nem szeretném feltartani az ifjú párt – kacagott. Istenem, mit meg nem adnék ilyen gyönyörűen csengő kacajért! – Milyen illetlen vagyok, még nem is gratuláltam – kapott a homlokához. – Remélem, boldog életet élnek majd egymás mellett!
- Köszönjük! – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Nem lehetne, hogy tegeződjünk? Ez a magázás annyira megnehezíti az ismerkedést – ajánlottam fel.
- Ez egy remek ötlet. Na, menjetek, nem tartalak fel tovább – nevetett fel, majd a ház felé kezdett hessegetni.
Csöndben lépkedtünk egymás mellett, egy szót sem szóltunk. Az esküvője napján az embernek boldognak kéne lennie, nem igaz? Akkor én miért érzek félelmet és féltékenységet? Ezt nem lenne szabad pont most. Vigadnunk kell a vendégeinkkel, hiszen ők mind a mi szerelmünk miatt vannak itt. Néhányan az egész államot átutazták, hogy ma részt vehessenek a partin, megérdemlik, hogy a menyasszony remekül szórakozzon velük hajnalokig.
Stefan az emeleti folyosón Giuseppe szobája felé indult, mi pedig a Damonéba. Nem akartam egyből kimondani, hogy mennyire nem vagyok oda az új lakóért, de ahogy becsukta magunk után az ajtót, kibukott belőlem a kérdés.
- Damon, szerinted Katherine szebb, mint én? – álltam a tükör elé, ő pedig mögém, hogy kihúzogassa a fűző zsinórját.
- Miért kérdezel butaságokat? – bontotta ki a csomót, majd lassan elkezdte lazítani rajtam a ruhát.
- Ez nem butaság, hanem hiúság kérdése. A megérzéseim azt súgják, vigyáznom kell vele, mert még sokat árthat az életünkben – magyaráztam, de ő nem vett komolyan.
- Nálad senki sem szebb – csókolt a nyakamba, amitől újra megremegett a lábam. Ha tovább folytatja, talán össze is csuklott volna alattam.
- Ezt most csak úgy mondod, hogy ne sértődjek meg…
- Amint vége a partinak, bebizonyítom, hogy számomra rajtad kívül nem létezik másik nő – húzta le rólam a ruhámat, így csak fehérnemű volt rajtam. A tükörben a szemébe néztem, ami hiba volt, mivel a tekintete vággyal fűtött és vad volt. Sosem tudtam neki ellenállni, de most kénytelen voltam. Elléptem onnan és felemeltem a kikészített ruhát. Jóval egyszerűbb, és a szoknya bőségét nézve kisebb is, mint a fehér menyasszonyi ruha. Damon végignézte, ahogy felcibálom magamra, majd látva a szenvedésemet odajött, és segített. Miután a fűzőt is elrendezte, szembefordított magával. Eltűrt egy tincset a szememből, majd végigsimított az arcomon. A kezem az övére helyeztem, nem tudtam eléggé éreztetni vele, hogy mennyire szeretem. Hosszú puszit nyomtam a gyönyörű ajkaira, de még időben megszakítottam, mielőtt bármi más bontakozhatna ki a dologból. Csillogó szemei elfeledtették velem a kételyeimet, miszerint nem leszek jó feleség, és azt is, hogy Katherine Pierce egyáltalán létezik. Szerelmes voltam, igen. Nem is kicsit. Ez nem egy mindennapos kapcsolat volt, jóval több, mint amit a családi háttér általában megkívánt. A mi szerelmünk igazi volt.
- Azért valld be, hogy szívesen udvarolnál neki is, ha én nem lennék itt! – mosolyogtam.
- Charity, ne vitatkozzunk ezen – csókolt meg, miközben egyre inkább az ágy felé haladtunk, majd én háttal rádőltem, ő pedig fölém mászott. Istenem, ha nem lenne lent annyi ember…
- Damon… - nyögtem, ahogy a nyakamba csókolt.
- Hm? – Egyáltalán nem érdekelte, hogy ez nem a legjobb ötlet.
- Nem kellene.
- Gyorsak leszünk – nézett rám kiskutyaszemekkel.
- Nem – nevettem. – Majd, ha nem lesz tele az udvar emberekkel, akik ránk várnak. Várj már egy pár órát!
- Tudod, milyen hosszú idő az egy újdonsült férjnek? – vigyorgott.
- Képzelem – forgattam a szemeimet. – Na, gyerünk, menjünk le! – céloztam arra, hogy le kellene másznia rólam.
- Jó, rendben. Menjünk – állt fel, majd magával húzott engem is. Gyorsan belenéztem a tükörbe, aztán követtem őt az ajtó felé.
A vendégek többsége önfeledten táncolt a vidám zenére, amit a helyi zenészek biztosítottak, a többi ember pedig az asztaloknál beszélgetett a családjával vagy barátaival. Egyszer csak Katherine-en akadt meg a szemem. A szüleimmel csevegett, és ahogy láttam, bevetette minden báját. Ha Giuseppe nem jött volna oda hozzánk, minden bizonnyal közbeléptem volna. Nem tetszik ez nekem.
- Gyermekeim, végre leértetek! Álljatok oda – mutatott a hátulsó díszlet felé. –, és készítsetek néhány fényképet a vendégekkel. Máris szólok mindenkinek – nyomta az éppen közeledő Stefan kezébe a gépet, aztán loholt az asztalokhoz.
- Mi lett apánkkal? – kérdezte bátyjától meglepődve.
- Fényképezést szeretne tartani, és most mondja el az embereknek – felelt.
- Áh, értem. Szép az a lány, nem igaz? – pillantott Katherine-re, aki még mindig a szüleimet szédítette.
- De igen – mondtam kicsit durcásabban, mint kellett volna.
- Char, ezt már megbeszéltük – ölelt át Damon, és a hátamat kezdte simogatni. Annyira jól esett, hogy legszívesebben soha nem engedtem volna el.
- Attól még szép. Túl szép – jelentettem ki. Reménytelen volt a helyzet.
- Beletrafáltam, igaz? Máris megvolt az első vitatkozásotok házaspárként? – mosolygott Stefan. Nem vicces. Nem szeretek Damonnal vitatkozni.
- Nem – felelt Damon.
- Igen – és vele egy időben én is. Egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk.
- Aranyos – vigyorgott a fiatalabbik testvér. – Na, jó, én megyek apánk után, ti pedig tegyétek, amit mondott – indult el Giuseppe keresésére.
*
Rengeteg fotó és rengeteg mosolygás után végre nem maradt senki, aki ne készített volna velünk egy közös képet. Egy utolsó felvételt csináltunk még: a Salvatore család, és én. Talán ez sikerült legjobban, ehhez volt a legtöbb kedvem.
A fényképezkedés után szinte azonnal hozták be a hatalmas esküvői tortát. Hirtelen elgondolkoztam rajta, hogy ki fogja bírni ezt megenni, de aztán Stefan egyből jelentkezett. Gondolhattam volna. Imád mindenféle édességet, mégsem látszik meg rajta. Megehetne öt ilyen tortát naponta, még akkor sem hízna egy dekát sem, ezért irigy is voltam rá.
A hagyományt követve úgy vágtuk az első szeletet a süteményből, hogy mindketten fogtuk a kést. Az érzés, ahogy az ő tenyerei az én apró kezeimre simulnak, egyszerűen csodás volt. Éreztem, hogy attól a pillanattól kezdve hivatalosan is összetartozunk.
Lassan Damon kiszállt a szeletelésből, inkább a tányérokat adogatta a kezem alá, hogy gyorsabban menjen a dolog. Így nagyjából negyedórába került, mire ezzel végeztünk. Hajnali háromra alig maradt néhány vendég az udvaron. Nem bántam, eléggé kimerültem a nap folyamán, és szinte már csak a puha ágyam hívogatására tudtam gondolni. Szükségem volt az alvásra.
- Csak nem álmos vagy? – mosolygott, ahogy a karjaiba vett. Alig bírtam már nyitva tartani a szemeimet, nemhogy egyedül másszak fel azon a lépcsőn.
- Úgy nézek én ki, mint aki álmos? – karoltam át, és a mellkasára hajtottam a fejem. Jól esett.
- Mondhatni – vitt fel a lépcsőn, majd a szobájában lévő ágyra tett. – Holnap beszélünk – nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt! – bújt mellém és szorosan átölelt. Mellette éreztem, hogy szép jövő vár rám. Ránk.
Véleményeket ne felejtsétek el. ;)
