33. The bitch is back

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, hozzáfűznivalóm nincs. :)

Egyébként ahhoz képest, hogy nekem az előző fejezet az egyik kedvencem (ez is az...), jó hogy 2 komment jött... na mindegy. xd

  Az elkövetkező pár napban szinte ki sem bújtunk egymás karjaiból. Egyedül akkor váltunk szét, amikor Stefant szoktattuk újra az emberek közelségéhez. Erre a Grillt találtuk a legalkalmasabb helyszínnek, mivel ott nem tudtuk annyira szem elől téveszteni, ha mégsem jött volna teljesen rendbe. Szerencsére kontrollálta magát, végig természetesen viselkedett, egy ember nyakát sem akarta kitörni, vagy ha ki is akarta törni, nem tette. Büszke voltam rá, ő az a Stefan, akit én megszerettem.
  Csütörtök este újra a Grillben kötöttünk ki. Öten voltunk: Elena, Stefan, Caroline, Damon és jómagam. Caroline leginkább Mattel foglalkozott, mert miután Elenával úgy-ahogy kibékült, rendbe akarta hozni a romlófélben levő kapcsolatukat. Így végül is négyesben ültünk az egyik boxban, amikor megcsörrent a telefonom. SMS-t kaptam Elijah-tól.
„Katerina a városban van, vigyázz magadra!”
  Igen, ezt már tudtuk. Visszaírtam neki, és megköszöntem, hogy szólt, aztán eltettem a telefont. Éppen beavattam a többieket, mikor kinyílt a Grill ajtaja, és egy ismerős személy lépett be rajta. Katherine. A vér meghűlt bennem, mint ahogyan a csapatunk többi tagjában is. Ha nem tudnám, hogy mennyivel erősebb nálam, helyben megöltem volna.
  Annyi mindent terveztem már, hogy megteszem, ha újra találkozom vele, és most csak ültem ott, és minden, amit tenni tudtam az volt, hogy babrálni kezdek valamit, hogy lefoglaljam magam.
  Ahogy észrevett minket, felénk kezdett lépkedni. A járása kecses volt, még a több mint tíz centis magassarkújában is magabiztos volt. Hogy is ne lett volna magabiztos, mikor már rég legyőzött minket?
- Nocsak, ki gondolta volna, hogy itt fogunk újra – vagy épp először – találkozni – nézett közben a hasonmására, akit sokkolt, hogy saját magát látja az asztalnál állni.
- Mit akarsz itt? – kérdezte lenézően Damon. Nem volt könnyű egy helyben maradnia, remegett a keze mellettem a dühtől. Óvatosan rátettem a kezem az övére, amitől kicsit enyhült a remegés.
- Az maradjon az én titkom – kacagott fel pont úgy, mint 150 évvel ezelőtt. – Feltételezem, hogy te vagy Elena – mosolygott ördögien a lányra.
- Hogy nézhetünk ki ugyanúgy? – nyelt egy nagyot, de próbálta erősnek mutatni magát.
- Hosszú történet – legyintett, majd némi tűnődés után megszólalt. – Most kimegyek innen, hogy ne tűnjön fel senkinek a hasonlóság kettőnk között, de ne higgyétek, hogy nem látjuk egymást többé. Este nálatok leszek – dobott egy puszit a srácoknak, majd sarkon fordult és kiment a bárból.
- Már csak ez hiányzott – sóhajtottam. – Szerintetek tényleg nem tud arról, hogy nem tud bejönni a házba vagy már kitalált valamit?
- Fogalmam sincs, de remélem, ezzel még meglephetjük – szólalt meg Stefan.
- Kizárt. Mindig figyelt a részletekre, most miért ne tette volna? Ha Katherine visszajött, az azt jelenti, tervez valamit, amit mi nagyon meg fogunk szívni. Talán Klaus oldalán áll – találgatott Damon. Klaus nevének hallatán, Elena összerezzent, ezért Stefan védelmezően ölelte át barátnőjét. Úgy döntöttünk, inkább otthon folytatjuk az agyalást, mivel ott nagyobb biztonságban vagyunk.
  Ahogy hazaértünk, mind a négyen beültünk a nappaliba, és szótlanul néztünk magunk elé. Az egyetlen zaj, ami elnyomta a csöndet a fák ropogása volt a tűzben. Készítettem magunknak forró kakaót, ami valamivel családiasabbá tette az amúgy eléggé fagyos hangulatot.
- Mit fogunk tenni? – kérdezte Stefan, de egyikőnk sem tudott rendes választ adni neki.
- Mi lesz, ha elrontja a holnapi partit? Ez az este nagyon fontos Jennáéknak, nem akarom, hogy Katherine a közelükbe mehessen – döntötte a fejét Stefan vállára.
- Nem akarja felfedni magát, ezért is ment ki a Grillből. Szerintem nem fog odamenni holnap – mondta csendesen Stefan. És igaza is volt.
- De simán kiadhatja magát Elenának akár ebben a pillanatban is. Honnan tudod, hogy nem most hívatja be magát a Gilbert-házba? – szólt hozzá Damon is. Eddig csöndben ült mellettem, alig nyilatkozott valamit az üggyel kapcsolatban, a gúnyos hangszíne viszont nem árulkodott semmi jóról. Nem hiszem, hogy könnyedén átvészeljük ezt az időszakot…
- Haza kell mennem – ugrott fel Elena, majd utána Stefan is, jelezve, hogy ő majd hazaviszi.
- Veled maradok – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Ne menjetek ki a házból! – nézett ránk szigorúan, majd miután bólintottunk, eltűntek az előszobában.
- Jól vagy? – fordultam Damon felé, miután a pár elhagyta a házat.
- Nem tudom, mikor kérdezte ezt tőlem utoljára valaki – motyogta maga elé bámulva, majd tekintete lassan a kandallóban csapdosó lángokra vándorolt.
- És mi a válaszod? – faggattam tovább.
- Nem tudom. Nem. De nem akarok a nem létező érzelmeimről beszélni, ne legyél Elena. Elég, ha egy nő játssza körülöttem a pszichológust – grimaszolt, de láttam az arcán átsuhanni azt a bizonyos „nem létező” szomorúságot, ami engem is elszomorított kicsit. Átfogtam a karját és a vállára döntöttem a fejem. Egy pillanatra az önuralom helyét a gyengeség vette át, és kicsordult egy könnycsepp a jobb szememből. Régen azt olvastam, hogy ha a bal szemed kezd könnyezni előbb, szomorúságot jelent, ha a másik, boldogságot. Ez teljes egészében hülyeség, mivel nekem semmi okom nem volt örömkönnyeket hullatni Katherine visszatérésére.
- Miért sírsz? – kérdezte továbbra is a tüzet kémlelve. Biztosan megérezte, hogy vizes az ing a vállán. Megráztam a fejem, miszerint nem kívánok beszélni róla, de nem hagyta annyiban. - Katherine kiborított, igaz? – bólogattam, így folytatta. – Nem tud tenni semmit ellenünk – mondta kőkemény magabiztossággal a hangjában, de szerintem maga sem hitte el.
- Honnan tudod? Szerinted nem tudja, hogy mivel áll szemben? Sosem volt felkészületlen, mi viszont mindig azok vagyunk – motyogtam, mire ő vigasztalásképpen az ölébe húzott. Kivette a kezemből a bögrét és letette a kanapé melletti kisasztalra, majd átölelt és simogatni kezdte a hátamat. A sírás csak felerősödött ettől a helyzettől, tehát ez a terv nem vált be.
  Fejemet a vállába fúrva eszembe jutottak emlékek, amikre nemhogy most, de máskor sem akartam gondolni. A düh, amit ezek a képek ébresztettek bennem, felemésztette a többi gondolatomat, így csak arra tudtam koncentrálni, hogy kitaláljak egy tervet, ami alapján kicsinálhatjuk végre ezt a ringyót, de akárhogy is próbálkoztam, semmi kivitelezhetőt nem sikerült összehoznom.
- Nem akarsz aludni egyet? – szólalt meg Damon.
- Nem tudnék. Egyfolytában csak ő jár az eszemben – törölgettem a szemeimet.
- Legalább próbáld meg – nógatott. – Jót tenne.
- Velem maradsz? – emeltem fel a fejem, hogy az arcára nézhessek.
- Ha ez segít – húzta fel a szemöldökét.
- Köszi. Jó, hogy most itt vagy – mosolyogtam rá.
- Na, gyere – emelt fel, majd egyenesen a szobámba vitt. Letett az ágyra, és úgy, ahogy voltam, ruhástól betakart és mellém dőlt. Fáztam, vagy csak a hangulatomból kifolyólag rázott a hideg, nem tudom, de hiába kuporodtam össze vagy csavartam magam köré a takarót, egyik sem segített semmit. Damon látva a remegésemet, gondolt egyet és átkarolt. Ez volt az igazi. Néhány percen belül szinte teljesen elmúlt a vacogásom.
- Jobb már? – suttogott.
- Sokkal, köszönöm – feleltem, mire ő bólintott egyet. Nincs nagyon hozzászokva a jótevő szerepéhez, és nem is tud vele úgy igazán mit kezdeni, de fő, hogy próbálkozik, és ez nekem bőven elég.
- Néha legszívesebben felszívódnék innen és elmennék egy nagyvárosba – mondta halkan. Nem vártam, hogy most fogja kiadni magából az érzelmeit, de szívesen meghallgatom, ha úgy dönt, itt az ideje. Nagyon-nagyon rég lelkiztünk már együtt, rendesen kezdett hiányozni. Istenem, hány éjszakát beszélgettünk át annak idején…
- Miért nem teszed?
- Azzal lemondanék mindenről, ami számít – válaszolt burkoltan, én pedig nem is kérdeztem rá, hogy mire célzott. Elég, ha ő tudja, már az is jó, hogy egyáltalán van valami a világon, ami még számít neki.
- Ismerem ezt az érzést. Sosem tűnne el.
- Tudod mit? Hagyjuk a témát – sóhajtott. – Most már tényleg próbálj meg elaludni inkább – keményedtek meg újra arcvonásai. Bíztatóan átkaroltam, majd lehunytam a szemeimet. Nem kellett sokat várnom, pár pillanat múlva már úgy aludtam, mint akit leütöttek.
  Reggel, amikor felébredtem, még Damon is aludt. Ugyanolyan pózban feküdtünk, mint ahogy este elszundítottam. A mellkasa egyenletes fel-leemelkedése és a szuszogása olyanná tették, mintha egy kisfiú lenne. Szeretem ezeket a nyugis reggeleket, főleg, ha van valaki mellettem. Néhány perces gondolkozás után kimásztam az ölelő karok közül, mire ő csak átfordult a másik oldalára. Bementem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozhassak végre, ha már tegnap este nem tettem meg.
  Percekig folyattam magamra a forró vizet, jól esett, ahogy perzselte a bőröm. Nem akartam arra gondolni, hogy mi van most Katherine-nel, de akaratlanul is beugrott, hogy nem találkoztunk vele este. Ezek szerint tényleg sikerült meglepnünk azzal, hogy Elena nevén van a ház? Ha igen, akkor nagyon remélem, hogy nem úgy akar bosszút állni, hogy megöl valakit.
  Péntek lévén Stefanékat sem hallottam lent mászkálni, biztos még suliban vannak. Ideje is volt már visszamennie, az utóbbi időkben elég sokat hiányzott, a feltűnés pedig nem hiányzik most nekünk.
  Kiszálltam a kádból, megtörölköztem, aztán fogat mostam, pont úgy, mint minden reggel. Ruhát elfelejtettem magammal vinni, úgyhogy egy szál kendőben kimentem értük a szekrényhez és a bőröndökhöz. Damon mocorogni kezdett, ahogy kinyitottam az ajtót, és mire a ruhákhoz értem, fel is ébredt.
- Jó reggelt – mosolyogtam rá.
- Neked is. Hány óra van? – ásítozott.
- Tizenegy. Aludj még, csak felöltözök, aztán nem zavarlak tovább – vettem ki fehérneműt, egy melegítőnacit és egy fehér pólót, amit rózsaszín és kék felirat díszített. Négyig megfelel, a Grillbe úgysem ebben fogok menni.
  Damon fáradtan magára húzta a takarót, kényelembe helyezte magát az ágyon és már vissza is aludt. Annak örültem nagyon, hogy soha az életben nem hallottam horkolni se őt, se az öccsét. Ha ez nem így lett volna, valószínűleg inkább szöktem volna el otthonról, minthogy hozzámenjek. Nem tudok, aludni, ha valaki horkol mellettem, annyira idegesít.
  A gondolataim akaratlanul is a Katherine-ügy felé hajlottak, így egyre több kérdésem volt, amire soha nem kapok választ. Mi lett volna, ha az az őrült nőszemély nem tűnik fel? Milyen irányt vett volna a kapcsolatunk? Egyáltalán hol tartunk most? Meg kellene beszélnem vele, de nem hiszem, hogy az égvilágon bármire is jutnánk, elvégre nem vagyunk már az a két őszinte és szerelmes fiatal, akiket annakidején összehoztak a szüleik… A büszkeségünk fontosabb annál, legalábbis annyira tettetjük, hogy lassan el is hisszük, hogy igaz. Én elmondanék neki mindent, ha úgy fogadná, mint régen, de azoknak az időknek már régen vége, az önérzete pedig ma már nem engedné, hogy olyasmit mondjon, amivel kimutathatná az érzéseit valaki iránt, és ezáltal sebezhetővé váljon.

  Úgy döntöttem, lemegyek inkább a konyhába és készítek valami ehetőt. Találtam a hűtőben mindent, ami egy egyszerű szendvicshez elég, ezért arra esett a választásom. Hamar elkészítettem, majd miután megettem, beosontam a szobámba a laptopért, hogy hasznosan töltsem az időt. Fogtam a gépet és csöndesen elindultam kifelé, de az ágy mellett elhaladva két kar fonódott a derekam köré. Majdnem kiejtettem a kezemből egy kisebb visítás után, de rájöttem, hogy csak Damon lehet az. Pedig én próbáltam halk lenni!
- Ne ijesztgess már, te hülye! – fordultam felé, mire csak egy bocsánatkérő szempárral találtam szembe magam. Esélytelen volt, hogy tovább haragudjak rá…
- Bocsika.
- Direkt halkan közlekedtem, hogy ne keltselek fel és ez a hála? – néztem rá felháborodottan. – Kösz szépen… - Damon erre felült rendesen, kivette a kezemből a laptopot, letette és maga mellé rántott. Mielőtt bármit csinálhattam volna, hirtelen fölém került, és apró puszikat nyomott az arcomra és a nyakamra. Lehunytam a szemeim és csak hagytam, hogy azt csináljon velem, amit csak akar. Egy darabig nem történt semmi több, aztán benyúlt a pólóm alá és simogatni kezdett. Lassan lehámozta rólam azt a nadrággal együtt, majd saját magát is megszabadította a ruháitól. Megállt az alsójánál, aztán könnyedén felemelt és átvitt a saját fürdőszobájába.
- Miért nem volt jó az enyém? – nevettem, miután letett. Ő éppen a hátammal szórakozott.
- Itt jobb – tért rá a melltartóm kikapcsolására, amit a fogaival próbált végrehajtani. Azt hittem, tovább fog tartani, de két perc után megadta magát az éles szemfogaknak. Szembefordított magával, és teljes szenvedéllyel megcsókolt. Egy percre leállt, hogy engedjen vizet a kádba, aztán újra visszatért hozzám. Szinte letéptük egymásról az alsóneműt, hogy semmi ne állhasson közénk, majd pár percnyi hosszas csókcsata után bemásztunk a forró vízbe, ami tele volt habbal a tetején. Ez alkalommal nem neki háttal, hanem egyenesen az ölébe ültem, lábaimat a dereka köré kulcsolva. Ajkaimmal a nyakát, majd a vállát vettem birtokba, de nem sokáig bírtam ki, hogy ne harapjak belé. Míg én a vérével foglalkoztam, ő az ujjait vetette be ellenem, kényeztetett a leggyengébb pontjaimon, amitől alig tudtam elfojtani a nagyobb nyögéseimet. Amint végeztem a vállával, azonnal rátért az enyémre. Szinte felszabadított, ahogy a fogai átszúrták a bőröm, és a vérem áramlott ki a testemből. A mellkasán pihenő kezem görcsbe rándult, így végigkarmoltam rajta az égető vágytól, hogy most rögtön csináljon velem valamit, ami több mint holmi taperolás. Ezt ő is észrevette, és tett is a cél érdekében, pár perc múlva már a hideg falhoz nyomva találtam magam.
  Nem volt sok időnk kibontakozni, mivel Stefan korábban hazaért, mint azt vártuk. Idegesnek tűnt, remegő végtagokkal csapta ki-be az ajtókat.

32. Better Days

Sziasztok!
Kicsit későn, tudom, persze, de mindegy, nem fogok magyarázkodni. Azt azért jó, ha tudjátok, hogy mostanában eléggé elment a kedvem az írástól, legalábbis ennek a történetnek az írásától, nem tudom, miért. Valószínűleg az egyik oka az, hogy alig jön visszajelzés, a másik pedig az, hogy a harmadik évad nekem nem igazán jön be. :( Reméljük, holnap az új résszel javul majd a helyzet, bár nem tudom... Szorítsatok, hogy visszatérjen a kedvem hozzá. :D Még van ugyan pár rész, amit nem töltöttem fel, de komolyan, egész nyár óta alig írtam valamit. Egyszerűen nem megy... :(
Mindegy, nem panaszkodok. BTW ez a fejezet szerintem nem lett olyan szörnyű. Kíváncsi vagyok a véleményekre.

  Caroline már az ágyon ült egy törölközőben, majd mikor meglátta a vért a kezemben, felcsillant a szeme. Az egyiket odaadtam neki, tudtam, hogy túlságosan kiütötte magát ahhoz, hogy ma még el akarjon menni innen emberek vérét szívni.
- Köszi! Egyébként tudnál adni fehérneműt és pizsit? Nem terveztem, hogy ma nem otthon alszom…
- Persze – léptem a bőröndömhöz, és elővettem egy fehér franciabugyit, ami még soha nem volt rajtam, és egy rövidnadrágot hozzáillő pólóval. Magamnak is vettem elő hasonló ruhadarabokat, majd bementem a fürdőszobába. A zuhanyzásból nem csináltam nagy ügyet, 5 perc alatt kész is voltam. Mikor kiléptem, Car az ágyon feküdt és bámult az üres véres tasakra.
- Akarsz beszélgetni? – ültem mellé. Az órára pillantva megállapítottam, hogy még nincs is túl késő, legalábbis a tíz óra nálam mostanában igazán korán van.
- Nem tudom. Igazából nem akarok, de muszáj lesz. Mondj el nekem mindent, amit tudnom kell a vámpírlétről és minden mást, ami körülöttem történik, és én nem vettem észre!
- Hm… először is: nem mondhatod el senkinek. Például tudtad, hogy anyukád egy elszánt vámpírvadász? – kérdeztem, de csak egy nagyon meglepődött arccal találtam szembe magam.
- Az én anyám? Elizabeth Forbes, a sheriff? Egy emberről beszélünk?
- Igen. A Tanács, amiben ő is benne van, a természetfeletti dolgokra koncentrál, főleg a vámpírokra és előszeretettel irtja is őket – kezdtem bele a mesélésbe és hajnali háromig abba sem hagytuk a beszélgetést. Mindent megosztottam vele, amit érdemes tudnia magáról, a környezetéről és az ellenségeiről. Leginkább az Elena-Katherine dolog érdekelte, így sokat beszéltünk arról is, hogy miért nem bízhat abban a ribancban. Emellett attól félt, hogy bántaná Mattet, vagy tenne valamit, ami miatt szakítaniuk kellene. Sok dolgon csodálkozott, például azon, hogy mindenki kedvenc töritanára egy vámpírvadász, vagy azon, hogy Tyler egy vérfarkas-családból származik. Végül a sok új információtól és a nap fáradalmaitól könnyen elaludt mellettem. Bebújtam én is a takaró alá, mire egyből el is nyomott az álom.
  Másnap kivételesen semmi nem történt. Caroline bizonyította, hogy képes lesz nem megölni az embereket vérért, ezért Damon úgy gondolta, nyugodtan hazamehet, csak ne bízza el magát. Az anyjával feltűnésmentesen sikerült behívattatnia magát a házba, úgyhogy mindenki boldog volt. Jó, ez túlzás, de legalább emiatt nem kellett úgy aggódnunk. Stefannak is könnyebb volt végigcsinálnia a verbénás dolgot, így szerencsére pár nap múlva hivatalosan is kijöhet végre a pincéből.
  Damon egész nap ivott, erősebbnél erősebb alkohollal láttam őt mászkálni. Eléggé megviselte Katherine visszatérése. Nem is szívesen környékeztem meg, mivel mindenen felhúzta magát. Este azonban mikor már majdnem elaludtam, betévedt a szobámba és mellém ült. Kinézetre nem tűnt részegnek, sőt, nagyon is józannak, viszont annál nagyobb karikák voltak a szemei alatt. A derekamra tette a bal kezét és nyugtatóan simogatni kezdett, nem mintha megmozdultam volna. A pólóm alá nyúlt, de nem tett semmit, azon az egy helyen maradt csak. Akkor fedeztem fel, hogy a másik kezében van egy kis dobozka. Észrevette, hogy megdobbant a szívem, mikor megláttam, így beszélni kezdett.
- Ezt neked hoztam – nyújtotta felém. – Édesanyámé volt, nagyon szerette. Kitisztíttattam és most szebb, mint új korában – mosolygott, miközben a tenyerembe helyezte a tárgyat. Kinyitottam, és egy ezüst nyakláncot találtam benne. A medál közepe egy kő volt, olyasmi, mint a holdkő, csak kicsiben. Gyönyörű volt.
- Ez csodálatos, de nem fogadhatom el, Damon! Ez egy családi örökség, nem adhatod csak úgy nekem – ültem fel közben.
- Char, te már attól a perctől kezdve családtagnak számítasz, amikor összeházasodtunk, és én most úgy döntöttem, hogy neked adom, úgyhogy kérlek, fogadd el – erősködött. Félretettem a dobozkát az éjjeliszekrényre, és magamra húztam Damont.
- Köszönöm. Ha tudnád, mennyit jelent ez nekem… - nyomtam egy puszit az arcára. Nem volt neki elég, hevesen kapott az ajkaim után. Percekig csókolóztunk, majd mellém dőlt. A mellkasára húzott és a hajammal kezdett játszadozni.
- Mi lenne, ha elutaznánk egy időre? – vetette fel.
- Hová? Mikor? Miért? Kivel? – soroltam a kérdéseimet.
- Messze a problémáktól, lehetőleg egy nyugis helyre, és arra gondoltam, hogy a Stefan-Elena páros is jöhetne, ha akarnak.
- Wow, ez… jó ötletnek tűnik. Még pár hét, és úgyis vége a sulinak, akkor mindenkinek jó lenne. Miért is jutott ez most eszedbe? – kérdeztem rá, mivel úgy gondoltam, hogy okkal kerülte ki azt a kérdést.
- Tudod… amikor eltűntél, nem akartam ott maradni. Katherine viszont erőszakos volt, szinte megtiltotta, hogy megkeresselek. Azóta akárhányszor rád gondoltam, azzal hitegettem magam, hogy azért nem jelentkezel, mert egy önző picsa vagy, aki ha megun valamit, csak félredobja és megy tovább, bár valahol mélyen végig tudtam, hogy messze nem ez az igazság. Az erdőben mondtad, hogy megölte a családodat, és átváltoztatott, miközben végig tudott arról, hogy terhes vagy – nyelt egy nagyot. – Akkor minden átértékelődött bennem, és csak arra tudok gondolni, hogy Katherine egy egyszerű hidegvérű gyilkos, aki soha nem szeretett engem… Ha egy kis szeretetet is érzett volna irántam, nem öl meg téged és a fiamat, nem igaz? És ez a rohadt kurva most megint itt van! 150 évet töltöttem el azzal, hogy utánatok kutatok teljes sikertelenséggel, erre ugyanabban az évben csak úgy felbukkantok. Nem szívesen futnék most össze vele, mert még le találom tépni a fejét – szorult ökölbe a keze.
- Damon… - kezdtem el nyugtatni, de hirtelen semmi mondandóm nem volt, minden egyes gondolatom elszállt, így nem tudtam folytatni.
- Kérlek, ne menj el újra innen! Ha baj lenne, megoldjuk együtt a csapattal – mondta, mire felnéztem rá. Az arca kicsit kipirult és a szemei is zöldesebbek voltak. Általában akkor zöldek, ha legszívesebben sírni kezdene, de nem teszi, mert közönsége van.
- Nem foglak itt hagyni – öleltem át teljesen, eddig csak a mellkasán pihent a kezem. – 1864-ben csak védeni próbáltalak titeket egy jó anyatigris módjára, de rájöttem, hogy egyedül nem tudom legyőzni, ráadásul még Emily is vele volt… ezért hagytalak ott.
- Merre voltál? Soha nem is kérdeztem. Mármint személyesen tőled még nem…
- Greenville, Chicago, Minneapolis, satöbbi – soroltam. Kicsit kezdett ez a beszélgetés egy elég furcsa vonalat felvenni, a mondatai hasonlítani kezdtek a Stefannal közös álmunkban valókhoz, de szerintem nincs még itt az ideje egy szerelmes, romantikus Damonnak. Megszoktam már az álarcot hordó személyiségét.
- Akarsz aludni? – kérdezte.
- Ha te beszélgetni akarsz, beszélgessünk, nekem mindegy – tértem ki a válasz alól, mire ő nyomott egy puszit a homlokomra és elhallgatott. Még közelebb bújtam hozzá, és mélyet szippantva a nyakából lehunytam a szemem, és lassan el is nyomott az álom.
*
  Reggel rosszkedvűen ébredtem. Semmi oka nem volt, legfeljebb a sötét felhők miatt akartam inkább a fejemre húzni a takarót, minthogy felkeljek, de feltűnt, hogy Damon már sehol sincs. Az éjjeliszekrényre pillantottam, a kis dobozért akartam nyúlni, de az sem volt a helyén. Talán álmodtam az egészet? Valószínű. Lehet, jobb is, mivel akármennyire is vágyok rá, tényleg nem vagyok felkészülve egy ilyen Damonra.
  Felvettem a laptopomat a földről és megnyomtam a bekapcsoló gombot. Az ágytámlának – és még néhány párnának – nekidőlve, betakarózva, teljesen kómásan ültem neki internetezni, hogy kicsit felpörögjön az agyam. Ezzel eltöltöttem egy csomó időt, majd dél körül lezuhanyoztam és egy szál köntösben lementem harapni valamit. Elena hangját hallottam a nappaliból, majd csak annyit, hogy felszisszen, és máris érzem a vére illatát. Gyorsan odamentem, azt hittem, valaki bántani akarja, ehelyett békésen üldögélt Stefannal a kanapén. Hogyhogy? Damon kiengedte? És mi volt a vérszag?
- Jó reggelt – ültem le a fotel szélére, így észrevettem, hogy Stefan táplálkozik belőle. A csuklója a fiú szája előtt volt, akinek az erek már alig látszottak a szemei alatt. Nagyon gyorsan belejött a dologba, büszke is vagyok rá.
- Neked is – mondta Elena, miután Stefan elengedte a karját.
- Látom, egyre jobban haladtok. Damon nem is mondta, hogy kienged – néztem Stefanra.
- Ja, mert nem ő engedett ki. Elena volt – mosolygott zavartan.
- Nem fog örülni neki… – húztam a szám.
- De látod, hogy már minden rendben. Nincs értelme odalent lennie – győzködött Elena.
- Jó, nekem mindegy, csak nehogy valaki holtan végezze – emeltem fel a kezeimet.
- Egyelőre nem megyek ki a házból, csak pénteken nézek be Rick és Jenna partijára – magyarázta a terveiket Stefan. – Ha nem bírom, Damon úgyis ott lesz, ő remélhetőleg meg tud állítani.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? Mármint én támogatom, szerintem is ott kellene lenned azon a partin, de biztos, hogy akkor kellene csak emberek közé menned? Szerintem megpróbálhatnánk beledobni téged még most a mélyvízbe. Jut eszembe, kedves bátyád merre van?
- Amikor megjöttem, ő éppen készült elmenni, ha jól tudom a sheriffnek vitt verbénát vagy valami ilyesmi – válaszolt Elena. – Úgy tudja, hozzád jöttem, ezért engedett be.
- Oké, akkor én most megyek, felöltözök, aztán keresek valamit enni. Ha baj van, kiáltsatok – hagytam ott őket.
  Gyorsan magamra kaptam egy fehér topot egy fekete farmerrel, de mivel egyáltalán nem volt melegem, felvettem egy lila kapucnis pulóvert is. Visszamentem a konyhába, de nem vérre vágytam, inkább valami emberi kajára. A hűtőben nagyjából semmi sem volt, így kénytelen voltam egy müzlivel beérni. Amint elkészültem vele, megérkezett Damon is. Előre féltem a reakciójától, amikor meglátja az öccsét a nappaliban, de azért odamentem.
  Levette a dzsekijét, aztán automatikusan a nappali felé vette az irányt. Esélyük sem volt elmenekülni. Amikor észrevette őket, nyugodt maradt, nem is támadt rájuk.
- Azt hitted, nem tudtam, hogy hozzá jöttél? – nézett Elenára szórakozottan, akinek az arcára kiült a meglepettség.
- Ha tudtad, miért engedtél be? – rendezte a vonásait, és dühösen nézett vissza az idősebbik testvérre, aki csak megvonta a vállát és töltött magának egy pohár whiskyt.
- Ettől függetlenül a verbénás dolgot folytatnunk kell – jelentette ki. Stefan bólintott, majd barátnőjét az emelet felé kezdte terelni.
- Tényleg tudtad? – léptem oda hozzá.
- Várható volt, kíváncsi voltam, meddig bírja ki. Tudtam, hogy Stefan a közelében nagyjából vissza tudja fogni magát, ezért sem törődtem vele. Kérsz? – emelte fel az üveget.
- Nem, most reggeliztem. Neked sem kellene ilyenkor innod – jegyeztem meg.
- Ne anyáskodj! – morgott. Nem úgy tűnt, mint aki jó hangulatban van.
- Ez nem anyáskodás, csak józanész. Figyelj, tegnap este voltál a szobámban? – kérdeztem rá.
- Voltam. Miért?
- És mi történt?
- Semmi. Bementem, leültem melléd és elaludtál.
- Igen? Akkor álom volt. Jó – nyugtáztam magamban. Nem is baj.
- Mi volt álom? – kíváncsiskodott.
- Csak beszélgettünk – vágtam rá, mire egy értetlen szemöldökhúzogatást kaptam válaszként. – Arról volt szó, hogy elutazhatnánk egy időre négyen.
- Támogatom az ötletet.
- Elvégre a tied volt – motyogtam, aztán elfordultam, és a szobám felé akartam indulni, de hirtelen előttem termett. Átható tekintete az enyémbe fúródott, letette a poharat és helyette a derekamra helyezte a kezeit. Az ajkai egyre inkább közeledtek az enyéimhez, de nem volt erőm ellenállni. Se erőm, se kedvem nem volt ellenállni neki. Lágyan csókolt meg, és végig ilyen is maradt. A karjaimat a nyaka köré fontam, ő pedig a fenekem alá nyúlva emelt fel, és ráültetett a kanapé támlájára, így kicsit magasabban is voltam, mint ő, ez vicces volt. A hajába túrtam, majd a nyakát vettem birtokba. Apró puszikat nyomtam rá, majd egyre haladva a vállára, beleharaptam. A torkából egy nyögés szakadt fel, én pedig egyre nehezebben tudtam megálljt parancsolni a vámpír énemnek.
  Ebben a pillanatban futott be Elena is a nappaliba. Amikor meglátott minket, kisebb sikoly hagyta el a száját, mire én felemeltem a fejem. Talán hiba volt, mivel az arcom elég véres volt ahhoz, hogy halálra ijesszem őt. Damon is felé fordult, hogy minden oké-e, de Elena csak állt ott, teljesen ledermedt. Megrázta a fejét, és elfordult.
- Csak a táskámért jöttem, mennem kell suliba – kapta fel a kanapé mellett heverő hátizsákot. – Bocsi, hogy megzavartalak titeket ebben a… a lényeg, hogy bocsi. Sziasztok! – viharzott ki a házból.
- Lehet, hogy nem a nappali a megfelelő hely erre – jelentettem ki.
- Megeshet – nevetett. – Na, gyere – emelt le, majd a karjaiban felvitt a szobájába. Ledobott az ágyra, majd fölém mászott, és egész délelőtt ki sem bújtunk onnan.



Caroline pizsije:

Char pizsije: