33. The bitch is back

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, hozzáfűznivalóm nincs. :)

Egyébként ahhoz képest, hogy nekem az előző fejezet az egyik kedvencem (ez is az...), jó hogy 2 komment jött... na mindegy. xd

  Az elkövetkező pár napban szinte ki sem bújtunk egymás karjaiból. Egyedül akkor váltunk szét, amikor Stefant szoktattuk újra az emberek közelségéhez. Erre a Grillt találtuk a legalkalmasabb helyszínnek, mivel ott nem tudtuk annyira szem elől téveszteni, ha mégsem jött volna teljesen rendbe. Szerencsére kontrollálta magát, végig természetesen viselkedett, egy ember nyakát sem akarta kitörni, vagy ha ki is akarta törni, nem tette. Büszke voltam rá, ő az a Stefan, akit én megszerettem.
  Csütörtök este újra a Grillben kötöttünk ki. Öten voltunk: Elena, Stefan, Caroline, Damon és jómagam. Caroline leginkább Mattel foglalkozott, mert miután Elenával úgy-ahogy kibékült, rendbe akarta hozni a romlófélben levő kapcsolatukat. Így végül is négyesben ültünk az egyik boxban, amikor megcsörrent a telefonom. SMS-t kaptam Elijah-tól.
„Katerina a városban van, vigyázz magadra!”
  Igen, ezt már tudtuk. Visszaírtam neki, és megköszöntem, hogy szólt, aztán eltettem a telefont. Éppen beavattam a többieket, mikor kinyílt a Grill ajtaja, és egy ismerős személy lépett be rajta. Katherine. A vér meghűlt bennem, mint ahogyan a csapatunk többi tagjában is. Ha nem tudnám, hogy mennyivel erősebb nálam, helyben megöltem volna.
  Annyi mindent terveztem már, hogy megteszem, ha újra találkozom vele, és most csak ültem ott, és minden, amit tenni tudtam az volt, hogy babrálni kezdek valamit, hogy lefoglaljam magam.
  Ahogy észrevett minket, felénk kezdett lépkedni. A járása kecses volt, még a több mint tíz centis magassarkújában is magabiztos volt. Hogy is ne lett volna magabiztos, mikor már rég legyőzött minket?
- Nocsak, ki gondolta volna, hogy itt fogunk újra – vagy épp először – találkozni – nézett közben a hasonmására, akit sokkolt, hogy saját magát látja az asztalnál állni.
- Mit akarsz itt? – kérdezte lenézően Damon. Nem volt könnyű egy helyben maradnia, remegett a keze mellettem a dühtől. Óvatosan rátettem a kezem az övére, amitől kicsit enyhült a remegés.
- Az maradjon az én titkom – kacagott fel pont úgy, mint 150 évvel ezelőtt. – Feltételezem, hogy te vagy Elena – mosolygott ördögien a lányra.
- Hogy nézhetünk ki ugyanúgy? – nyelt egy nagyot, de próbálta erősnek mutatni magát.
- Hosszú történet – legyintett, majd némi tűnődés után megszólalt. – Most kimegyek innen, hogy ne tűnjön fel senkinek a hasonlóság kettőnk között, de ne higgyétek, hogy nem látjuk egymást többé. Este nálatok leszek – dobott egy puszit a srácoknak, majd sarkon fordult és kiment a bárból.
- Már csak ez hiányzott – sóhajtottam. – Szerintetek tényleg nem tud arról, hogy nem tud bejönni a házba vagy már kitalált valamit?
- Fogalmam sincs, de remélem, ezzel még meglephetjük – szólalt meg Stefan.
- Kizárt. Mindig figyelt a részletekre, most miért ne tette volna? Ha Katherine visszajött, az azt jelenti, tervez valamit, amit mi nagyon meg fogunk szívni. Talán Klaus oldalán áll – találgatott Damon. Klaus nevének hallatán, Elena összerezzent, ezért Stefan védelmezően ölelte át barátnőjét. Úgy döntöttünk, inkább otthon folytatjuk az agyalást, mivel ott nagyobb biztonságban vagyunk.
  Ahogy hazaértünk, mind a négyen beültünk a nappaliba, és szótlanul néztünk magunk elé. Az egyetlen zaj, ami elnyomta a csöndet a fák ropogása volt a tűzben. Készítettem magunknak forró kakaót, ami valamivel családiasabbá tette az amúgy eléggé fagyos hangulatot.
- Mit fogunk tenni? – kérdezte Stefan, de egyikőnk sem tudott rendes választ adni neki.
- Mi lesz, ha elrontja a holnapi partit? Ez az este nagyon fontos Jennáéknak, nem akarom, hogy Katherine a közelükbe mehessen – döntötte a fejét Stefan vállára.
- Nem akarja felfedni magát, ezért is ment ki a Grillből. Szerintem nem fog odamenni holnap – mondta csendesen Stefan. És igaza is volt.
- De simán kiadhatja magát Elenának akár ebben a pillanatban is. Honnan tudod, hogy nem most hívatja be magát a Gilbert-házba? – szólt hozzá Damon is. Eddig csöndben ült mellettem, alig nyilatkozott valamit az üggyel kapcsolatban, a gúnyos hangszíne viszont nem árulkodott semmi jóról. Nem hiszem, hogy könnyedén átvészeljük ezt az időszakot…
- Haza kell mennem – ugrott fel Elena, majd utána Stefan is, jelezve, hogy ő majd hazaviszi.
- Veled maradok – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Ne menjetek ki a házból! – nézett ránk szigorúan, majd miután bólintottunk, eltűntek az előszobában.
- Jól vagy? – fordultam Damon felé, miután a pár elhagyta a házat.
- Nem tudom, mikor kérdezte ezt tőlem utoljára valaki – motyogta maga elé bámulva, majd tekintete lassan a kandallóban csapdosó lángokra vándorolt.
- És mi a válaszod? – faggattam tovább.
- Nem tudom. Nem. De nem akarok a nem létező érzelmeimről beszélni, ne legyél Elena. Elég, ha egy nő játssza körülöttem a pszichológust – grimaszolt, de láttam az arcán átsuhanni azt a bizonyos „nem létező” szomorúságot, ami engem is elszomorított kicsit. Átfogtam a karját és a vállára döntöttem a fejem. Egy pillanatra az önuralom helyét a gyengeség vette át, és kicsordult egy könnycsepp a jobb szememből. Régen azt olvastam, hogy ha a bal szemed kezd könnyezni előbb, szomorúságot jelent, ha a másik, boldogságot. Ez teljes egészében hülyeség, mivel nekem semmi okom nem volt örömkönnyeket hullatni Katherine visszatérésére.
- Miért sírsz? – kérdezte továbbra is a tüzet kémlelve. Biztosan megérezte, hogy vizes az ing a vállán. Megráztam a fejem, miszerint nem kívánok beszélni róla, de nem hagyta annyiban. - Katherine kiborított, igaz? – bólogattam, így folytatta. – Nem tud tenni semmit ellenünk – mondta kőkemény magabiztossággal a hangjában, de szerintem maga sem hitte el.
- Honnan tudod? Szerinted nem tudja, hogy mivel áll szemben? Sosem volt felkészületlen, mi viszont mindig azok vagyunk – motyogtam, mire ő vigasztalásképpen az ölébe húzott. Kivette a kezemből a bögrét és letette a kanapé melletti kisasztalra, majd átölelt és simogatni kezdte a hátamat. A sírás csak felerősödött ettől a helyzettől, tehát ez a terv nem vált be.
  Fejemet a vállába fúrva eszembe jutottak emlékek, amikre nemhogy most, de máskor sem akartam gondolni. A düh, amit ezek a képek ébresztettek bennem, felemésztette a többi gondolatomat, így csak arra tudtam koncentrálni, hogy kitaláljak egy tervet, ami alapján kicsinálhatjuk végre ezt a ringyót, de akárhogy is próbálkoztam, semmi kivitelezhetőt nem sikerült összehoznom.
- Nem akarsz aludni egyet? – szólalt meg Damon.
- Nem tudnék. Egyfolytában csak ő jár az eszemben – törölgettem a szemeimet.
- Legalább próbáld meg – nógatott. – Jót tenne.
- Velem maradsz? – emeltem fel a fejem, hogy az arcára nézhessek.
- Ha ez segít – húzta fel a szemöldökét.
- Köszi. Jó, hogy most itt vagy – mosolyogtam rá.
- Na, gyere – emelt fel, majd egyenesen a szobámba vitt. Letett az ágyra, és úgy, ahogy voltam, ruhástól betakart és mellém dőlt. Fáztam, vagy csak a hangulatomból kifolyólag rázott a hideg, nem tudom, de hiába kuporodtam össze vagy csavartam magam köré a takarót, egyik sem segített semmit. Damon látva a remegésemet, gondolt egyet és átkarolt. Ez volt az igazi. Néhány percen belül szinte teljesen elmúlt a vacogásom.
- Jobb már? – suttogott.
- Sokkal, köszönöm – feleltem, mire ő bólintott egyet. Nincs nagyon hozzászokva a jótevő szerepéhez, és nem is tud vele úgy igazán mit kezdeni, de fő, hogy próbálkozik, és ez nekem bőven elég.
- Néha legszívesebben felszívódnék innen és elmennék egy nagyvárosba – mondta halkan. Nem vártam, hogy most fogja kiadni magából az érzelmeit, de szívesen meghallgatom, ha úgy dönt, itt az ideje. Nagyon-nagyon rég lelkiztünk már együtt, rendesen kezdett hiányozni. Istenem, hány éjszakát beszélgettünk át annak idején…
- Miért nem teszed?
- Azzal lemondanék mindenről, ami számít – válaszolt burkoltan, én pedig nem is kérdeztem rá, hogy mire célzott. Elég, ha ő tudja, már az is jó, hogy egyáltalán van valami a világon, ami még számít neki.
- Ismerem ezt az érzést. Sosem tűnne el.
- Tudod mit? Hagyjuk a témát – sóhajtott. – Most már tényleg próbálj meg elaludni inkább – keményedtek meg újra arcvonásai. Bíztatóan átkaroltam, majd lehunytam a szemeimet. Nem kellett sokat várnom, pár pillanat múlva már úgy aludtam, mint akit leütöttek.
  Reggel, amikor felébredtem, még Damon is aludt. Ugyanolyan pózban feküdtünk, mint ahogy este elszundítottam. A mellkasa egyenletes fel-leemelkedése és a szuszogása olyanná tették, mintha egy kisfiú lenne. Szeretem ezeket a nyugis reggeleket, főleg, ha van valaki mellettem. Néhány perces gondolkozás után kimásztam az ölelő karok közül, mire ő csak átfordult a másik oldalára. Bementem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozhassak végre, ha már tegnap este nem tettem meg.
  Percekig folyattam magamra a forró vizet, jól esett, ahogy perzselte a bőröm. Nem akartam arra gondolni, hogy mi van most Katherine-nel, de akaratlanul is beugrott, hogy nem találkoztunk vele este. Ezek szerint tényleg sikerült meglepnünk azzal, hogy Elena nevén van a ház? Ha igen, akkor nagyon remélem, hogy nem úgy akar bosszút állni, hogy megöl valakit.
  Péntek lévén Stefanékat sem hallottam lent mászkálni, biztos még suliban vannak. Ideje is volt már visszamennie, az utóbbi időkben elég sokat hiányzott, a feltűnés pedig nem hiányzik most nekünk.
  Kiszálltam a kádból, megtörölköztem, aztán fogat mostam, pont úgy, mint minden reggel. Ruhát elfelejtettem magammal vinni, úgyhogy egy szál kendőben kimentem értük a szekrényhez és a bőröndökhöz. Damon mocorogni kezdett, ahogy kinyitottam az ajtót, és mire a ruhákhoz értem, fel is ébredt.
- Jó reggelt – mosolyogtam rá.
- Neked is. Hány óra van? – ásítozott.
- Tizenegy. Aludj még, csak felöltözök, aztán nem zavarlak tovább – vettem ki fehérneműt, egy melegítőnacit és egy fehér pólót, amit rózsaszín és kék felirat díszített. Négyig megfelel, a Grillbe úgysem ebben fogok menni.
  Damon fáradtan magára húzta a takarót, kényelembe helyezte magát az ágyon és már vissza is aludt. Annak örültem nagyon, hogy soha az életben nem hallottam horkolni se őt, se az öccsét. Ha ez nem így lett volna, valószínűleg inkább szöktem volna el otthonról, minthogy hozzámenjek. Nem tudok, aludni, ha valaki horkol mellettem, annyira idegesít.
  A gondolataim akaratlanul is a Katherine-ügy felé hajlottak, így egyre több kérdésem volt, amire soha nem kapok választ. Mi lett volna, ha az az őrült nőszemély nem tűnik fel? Milyen irányt vett volna a kapcsolatunk? Egyáltalán hol tartunk most? Meg kellene beszélnem vele, de nem hiszem, hogy az égvilágon bármire is jutnánk, elvégre nem vagyunk már az a két őszinte és szerelmes fiatal, akiket annakidején összehoztak a szüleik… A büszkeségünk fontosabb annál, legalábbis annyira tettetjük, hogy lassan el is hisszük, hogy igaz. Én elmondanék neki mindent, ha úgy fogadná, mint régen, de azoknak az időknek már régen vége, az önérzete pedig ma már nem engedné, hogy olyasmit mondjon, amivel kimutathatná az érzéseit valaki iránt, és ezáltal sebezhetővé váljon.

  Úgy döntöttem, lemegyek inkább a konyhába és készítek valami ehetőt. Találtam a hűtőben mindent, ami egy egyszerű szendvicshez elég, ezért arra esett a választásom. Hamar elkészítettem, majd miután megettem, beosontam a szobámba a laptopért, hogy hasznosan töltsem az időt. Fogtam a gépet és csöndesen elindultam kifelé, de az ágy mellett elhaladva két kar fonódott a derekam köré. Majdnem kiejtettem a kezemből egy kisebb visítás után, de rájöttem, hogy csak Damon lehet az. Pedig én próbáltam halk lenni!
- Ne ijesztgess már, te hülye! – fordultam felé, mire csak egy bocsánatkérő szempárral találtam szembe magam. Esélytelen volt, hogy tovább haragudjak rá…
- Bocsika.
- Direkt halkan közlekedtem, hogy ne keltselek fel és ez a hála? – néztem rá felháborodottan. – Kösz szépen… - Damon erre felült rendesen, kivette a kezemből a laptopot, letette és maga mellé rántott. Mielőtt bármit csinálhattam volna, hirtelen fölém került, és apró puszikat nyomott az arcomra és a nyakamra. Lehunytam a szemeim és csak hagytam, hogy azt csináljon velem, amit csak akar. Egy darabig nem történt semmi több, aztán benyúlt a pólóm alá és simogatni kezdett. Lassan lehámozta rólam azt a nadrággal együtt, majd saját magát is megszabadította a ruháitól. Megállt az alsójánál, aztán könnyedén felemelt és átvitt a saját fürdőszobájába.
- Miért nem volt jó az enyém? – nevettem, miután letett. Ő éppen a hátammal szórakozott.
- Itt jobb – tért rá a melltartóm kikapcsolására, amit a fogaival próbált végrehajtani. Azt hittem, tovább fog tartani, de két perc után megadta magát az éles szemfogaknak. Szembefordított magával, és teljes szenvedéllyel megcsókolt. Egy percre leállt, hogy engedjen vizet a kádba, aztán újra visszatért hozzám. Szinte letéptük egymásról az alsóneműt, hogy semmi ne állhasson közénk, majd pár percnyi hosszas csókcsata után bemásztunk a forró vízbe, ami tele volt habbal a tetején. Ez alkalommal nem neki háttal, hanem egyenesen az ölébe ültem, lábaimat a dereka köré kulcsolva. Ajkaimmal a nyakát, majd a vállát vettem birtokba, de nem sokáig bírtam ki, hogy ne harapjak belé. Míg én a vérével foglalkoztam, ő az ujjait vetette be ellenem, kényeztetett a leggyengébb pontjaimon, amitől alig tudtam elfojtani a nagyobb nyögéseimet. Amint végeztem a vállával, azonnal rátért az enyémre. Szinte felszabadított, ahogy a fogai átszúrták a bőröm, és a vérem áramlott ki a testemből. A mellkasán pihenő kezem görcsbe rándult, így végigkarmoltam rajta az égető vágytól, hogy most rögtön csináljon velem valamit, ami több mint holmi taperolás. Ezt ő is észrevette, és tett is a cél érdekében, pár perc múlva már a hideg falhoz nyomva találtam magam.
  Nem volt sok időnk kibontakozni, mivel Stefan korábban hazaért, mint azt vártuk. Idegesnek tűnt, remegő végtagokkal csapta ki-be az ajtókat.