13. As I Lay Dying (Part 2)

Sziasztok!
Itt a 13. fejezet. :) 1215 szó, kicsit rövid, de tartalmas. :D
Jobboldalt találtok egy szavazást, még kb. 1 hónapig szavazhattok. Jól gondoljátok át, és aki a 'Valami más'-ra szavaz, az tegye már meg nekem, hogy valahová leírja, hogy mire gondol pontosan! ;) Köszönöm. :))
Jelenleg nincs több mondanivalóm. :D
Jó olvasást mindenkinek!:)))

(Damon.)
  Alaric végigpörgette Isobel jegyzeteit, amik nála voltak, utána Bonnie-t támadtuk le, aki megígérte, hogy utánanéz valami varázslatnak. Épp nála voltunk, amikor Elena hívott.
  Varjúalakban repültem haza, ahogy csak tudtam. Elena és Jeremy a világ két legjobb segítője, még egy haldokló vámpírral sem bírnak el. Hát remek, nem mondom. Fogalmam sem volt, hogy milyen tüneteket várhatok, és mennyi ideje lehet még hátra. Csak arra tudtam gondolni, hogy kell az a rohadt ellenszer.
  Elenáék tényleg rendesen bebújtak Stefan szobájába, még a komód is az ajtóhoz volt téve. Bekopogtam, mire ők előjöttek. Elena elmondott mindent részletesen és a szobáig kísért, aztán Jeremy-vel leléptek.
  Igazából nem tudom, hogy mit gondoltam úgy igazán, milyen állapotban van. Reméltem, hogy ugyanúgy találom, ahogy itt hagytam, de akárhogy is próbálkoztam, nem sikerült kizárnom a gondolatot, hogy teljesen a halálán van.
  Félve nyitottam ki az ajtót. Char az ágy szélén ült. Az első dolog, ami feltűnt, a sápadtsága volt. A bal karján levő seb akkorára nőtte ki magát, hogy már a lassan a vállát is elérte. Mikor rám emelte a tekintetét, könnyes volt az arca. A szemei a sírástól feldagadtak, és fáradtságot és szomorúságot mutattak.
  Melléültem és megöleltem, mire a zokogása felerősödött.
- Csss, nem lesz semmi baj, Stefan még mindig keresi az ellenszert. Nem szabad feladnod! – csitítottam, miközben a haját simogattam. Nem szólt semmit, csak a fejét a nyakamba fúrva sírt tovább.
- Kaphatok vért? – nyögte néhány perc múlva, amikor elálltak a könnyei.
- Egy perc és hozom.
  Lementem a pincébe, hogy szerezzek neki vért, és ha már ott vagyok, megpróbáljam szóra bírni a kutyát is. A kisfarkas behúzódott az ágy sarkába, és amikor benéztem hozzá, gyűlölködve nézett vissza. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt a házat már nem hagyja el élve.
- Biztos nem mondod el a gyógymódot?
- Már elmondtam – köpte a szavakat.
- Majd meggondolod te még magad, Blöki.
  Hallottam a fújtatását, de nem érdekelt. Gyorsan kivettem néhány tasakot a hűtőládából és rohantam velük Charity-hez. Rosszabbul nézett ki, mint mikor lementem. Rázkódott a hidegtől, és bár elaludt, nem lehetett valami szép álma. Lefeküdtem mellé, a hátam az ágytámlának támasztva, és az ölembe húztam. Úgy öleltem át, hogy a karommal takarjam a hólyagos sebet.
  Amikor nem dobálta magát, kiáltozott, sírt vagy nyöszörgött, és csupa értelmetlenséget beszélt. Nem engedhetem, hogy meghaljon, most, hogy annyi év után újra velem van. Ő volt az első és legőszintébb emberi szerelmem…
  Nagyjából két és fél órát töltöttünk így, mikor az az ötletem támadt, hogy belepiszkálhatnék az álmaiba. Mivel Elena mindenről beszámolt, tudtam, mit kell tennem. Visszavittem magunkat 1862-be. Egyből lenyugodott.
  A farkasnak talán igaza van. Meg kell őt ölnöm, Stefan soha nem találja meg azt az átkozott gyógyszert vagy füvet, vagy mit tudom én, mi kell hozzá. Így megkönnyítem a dolgokat, legalább nem szenved annyit. Neki is így lesz a legjobb.
  Valójában tudtam, hogy csak vigasztalni próbálom magam, mert egyszerűen előjött a nyápic énem, de tisztában voltam azzal, hogy nem helyesen döntök, ráadásul egy teljes életre megutálom magam miatta. Eljött a pillanat, amikor a nagy és szívtelen Damon Salvatore sírni kezdett. Nem hiányzott, főleg, hogy 150 éve már nincs szívem. Nem akarom újra átélni mindazt a fájdalmat, amit anno.
  Jeremy karója az éjjeliszekrényen feküdt. Mindent elterveztem. Magamban háromig számolok, és egyszerűen a szívébe döföm a fadarabot.
1… - felemeltem. 2… - a szíve fölé tartottam. Egy óriási könnycsepp csordult végig az arcomon, a szemeim előtt pedig az összes közös emlékünk lepergett. Már majdnem megtettem, mikor Stefan rontott be a szobába. Ideje sem volt meglepődni azon, hogy sírok és konkrétan le akarom szúrni a feleségemet, egyből elhadarta, amit akart.
- Megvan! MEGVAN, érted, Damon? Megszereztem!
  El sem hittem. Mikor minden reményemet elveszítem, az öcsém megtalálja. Kénytelen voltam beismerni, de most ő a nap hőse.
- Mondd már! – dobtam el a karót, és az ingemmel megtöröltem az arcom, amíg nem engem nézett - persze csak úgy férfiasan. Char-t óvatosan emeltem át a párnákra, hogy ne ébresszem fel.
- A vérfarkasunk vére és farkasölőfű keveréke, de egy kis embervér sem árt.
- Remek. Előkészítem a blökit, addig szerezz füvet.
- Damon… Majd elmondhatnád, hogy mit akartál azzal a karóval – szólt vissza az ajtóból.
- Majd elmondom, csak siess már.
  Stefan hamar eltűnt, valószínűleg Elenához vagy a sheriffhez ment beszerezni a növényt. Én addig lementem Colinhoz, és egy vasdarabbal leütöttem, hogy könnyebb legyen megkötözni. Ahogy ez megtörtént, a vállamra kaptam, és felvittem a nappaliba. Leláncoltam az egyik székhez, és egy pohár vízzel képen öntöttem. Egyből magához tért, és már kapott volna a fejéhez, nem értette, hogy miért nő egy púp rajta, és hogy került ide. Aztán persze leesett neki, hogy én voltam a tettes.
- Mi a francot művelsz? – rángatta a láncot.
- Megmentem a barátnőmet – nyomtam a mellkasához egy vasrúd forró végét. Neki nem tetszett, felüvöltött fájdalmában. Szenvedjen csak.
- Hogy akarod pont te megmenteni? Mondtam, hogy nincs más módszer!
- Én meg most jöttem le a falvédőről. Most visszakapod százszorosan azt a kínt, amit Charity-nek miattad kell átélnie. Azután pedig készítek egy finom kis koktélt a véredből, farkasölőfűből és embervérből. Na, mit szólsz az ötlethez? – nyomtam a nyakához az újból felhevített rudat.
- Csak találgatsz, ez nem fog bejönni.
- Rendben. Stefan, ki is mondta neked ezt az információt? – kérdeztem, mivel hallottam az ajtó nyílását.
- Én voltam – sétált be Elijah, mire mindketten meglepődve néztünk rá. Hamar kapcsoltam, hogy nem kellene nyilvánosan elbizonytalanodnom, úgyhogy folytattam.
- Nos, igen, Colin, hadd mutassam be neked Elijah-t, az ősvámpírt. Elijah, ő itt Colin, a kutya.
- Üdv – vigyorgott rá. - Hol van Char? – fordult felém.
- Fent, balra az első – mutogattam neki, ő pedig olyan gyorsan ment fel, hogy csak az ajtó csapódásából tudhattam, merre van.
  Ahogy Stefan megjött, egy tálba összemorzsoltam egy fűszálat. Egy kést beledöftem Colin hasába, aztán a fűből is szórtam rá egy kicsit, majd egy-egy vékony csíkot húztam mindkét alkarján. Vergődött egy darabig, de képes volt visszafogni magát. Ha ez nem volt neki elég, végighúztam a nyakán is. Stefan közben összekeverte a farkasfüvet az embervérrel, már csak arra várt, hogy kedvemre kiszórakozzam magam Blökivel.
  Ejtettem egy mély sebet a mellkasán, de úgy, hogy a szívét épphogy elkerültem. Stefan egy pohárba folyatta a késről lecsöpögő vért, és folyamatosan hozzáadta az eddig elkészült italhoz. Ezt megismételtük legalább ötször.
  Meguntam Colin létezését, már kínozni sem volt olyan vicces. Végignéztem rajta, láttam a rettegő tekintetét, ami még jobban felpezsdítette a vérem.
- Mi az utolsó kívánságod? Tudod mit? Ilyen neked nem létezik – kacsintottam.
  Egyszerűen kitéptem a szívét. Egy utolsó gyenge dobbanásra volt ereje, ezzel egy időben Colin feje is eldőlt. A szívet a tűzbe dobtam, megmostam a kezeimet, és Stefannal felvittük a vérfrissítést Charity-nek.
  Kicsit vidámabbnak tűnt most, hogy Elijah vele volt, de láttam, hogy tovább romlott az állapota. A kezébe nyomtam a kis kotyvalékot, mire ő furcsán, de bizakodva nézett rám, és belekortyolt. Egy másodperc alatt minimum ötszáz imát mondtam el magamban, hogy hasson.
  A színe és az életkedve minden korttyal jobban tért vissza. A sebre néztem, ami ugyanilyen tempóban húzódott össze, és végül egy kis heg formájában állapodott meg az eredeti karcolás helyén. Nyújtottam a kezem, hogy álljon fel, hogy összeszedte-e már rendesen az erejét.
  Az egyik pillanatban azt hittem, hogy el fog esni, mert nem elég erős még, pedig csak a karjaimba dőlve ölelt át, és újra zokogni kezdett. Úgy öleltem vissza, mintha az életünk múlna rajta, már nem érdekelt, hogy Stefan és Elijah is ott vannak.

12. As I Lay Dying (Part 1)

Sziasztok!
Unatkozok, úgyhogy most így éjféltájban felteszem nektek az új fejezetet. A vége nem hiszem, hogy függővégnek számítana, annyira nem kiszámíthatatlan, sőt. :) A szavazás elég jól sikerült, 18-an szavaztak (vagy még többen, de a kedves blogger egyszer levett néhányat belőle -.-), 1 ember Masonra, 7 Tylerre, 1 valakire, aki már szerepelt, és 9 valakire, aki még nem szerepelt. Hát, mindjárt kiderül, hogy jól tippeltetek-e. :)))
Viszont most kicsit lelassultam írás szempontjából, jelenleg a 20. fejezeten ülök, már nem sok kell a végéhez, de eddig úgy volt, hogy a duplájánál jártam annak, amit éppen ide felraktam. Ez azt jelenti, hogy a 24. résszel kellene már szórakoznom, vagyis néggyel le vagyok maradva... Ennek az oka az iskola... Év vége van, és mondjuk úgy, hogy elég durva felelések/dolgozatok várnak rám a következő hetekben, amikre ha nem tanulok eleget, akkor nem kapom meg az ötöst, pedig kellene. Mindegy, ez csak duma volt, gondolom nagyon izgat titeket is az én iskolai életem. :D (éjfél körül mindig rám jön valami szófosás-féleség, bocsi.:D)
Olvassatok inkább, remélem, mire holnap visszajövök, egy csomó megjegyzésem lesz. :D
U.i.: a képen Colin van. :)

- Még hogy üvegdarab! – kiáltott fel mérgesen, mire felemeltem a karom. Egy egyszerű heget vártam, ehelyett mit kaptam? Nyoma sem volt a tegnapi karcolásnak, egy hólyagos, sokkal nagyobb seb tátongott a helyén.
- Ez… Ez meg mi? – kérdeztem remegő hangon.
- A farkas – felelt Stefan. Az arcáról eltűnt a nyugalom, sokkal inkább egy bosszús tekintetű Stefannal találtam szembe magam, ami még jobban megijesztett.
  Kezdtem elveszíteni a túlélés reményét. Biztos voltam benne, hogy Stefannak igaza van, és tényleg az a nyomorult kutya horzsolta le a karom a mérgező fogaival. Vajon van esély arra, hogy begyógyuljon és ne haljak meg?
  Bár nem mutattam ki, de úgy éreztem, mintha millió tű szurkálta volna a testem. Erősnek akartam látszani, még ha belül egyáltalán nem is voltam az.
- Fáj? – kérdezte Damon, mikor kicsit enyhült a fájdalom.
- Nem annyira. Kicsit érzékeny – húztam végig a mutatóujjam a hólyagos terület közepén.
- Esküszöm, hogy megölöm – vágtatott le gyorsan a pincébe, mi pedig követtük.
  Stefan volt olyan figyelmes, hogy néhány ruhát bekészített neki, hogy ne meztelenül kelljen szembenéznie velünk.
  Alaposan végignéztem rajta: sötétbarna rövid haj, zöld szemek. A karom újra égni kezdett, ezért a falhoz tartottam, hogy lehűtse, de nem segített sokat. Amikor ránéztem, jóval nagyobb volt a tátongó seb, mint öt perccel ezelőtt.
  Damon – tudván, hogy már ő az erősebb – feltépte az ajtót és a nyakánál fogva a falhoz nyomta a srácot.
- Ki vagy?
- A nevem Colin Gale – felelt. Bár magabiztosnak mutatta magát, mégis láttam a szemében a félelmet.
- Mit keresel Mystic Fallsban?
  A fiú nem válaszolt, így Damon ujjai szorosabban fogták körbe a nyakát. A feje lassan átvette a piros és a lila összes árnyalatát, de nagy nehezen válaszolt.
- Meg kell ölnöm Charity Sparksot – mondta halkan, mire Damon karja maga mellé hullott a döbbenettől. Rólam már ne is beszéljünk akkor. A sebem és a fejem egyszerre kezdett lüktetni a hallottak hatására. A srác megkönnyebbülten csúszott a földre.
- Nem fog működni. Kinek dolgozol? – sziszegett Damon, eközben Stefan mögém állt, és a vállamra tette a kezét.
- Nem mondhatom el – a tekintete üres volt.
- Hát persze, megigézték. Egy farkast meg lehet igézni? – nézett ránk fura arckifejezéssel.
- Te küldted az üzeneteket? – kérdezte Colintól Stefan.
- Nem szedsz ki belőlem semmit. – sziszegte.
- Vagyis igen – sóhajtott.
  Nekem ez Stefannal ellentétben már nagyon sok volt. A környezetem egyre inkább elködösült előttem, minden homályossá vált és megsokszorozódott. Nem bírtam tovább, eszméletemet veszve rogytam Stefan karjaiba.

(Damon.)

  Nem is tudom, miért nem lepődök meg ezen. Gondolhattam volna, hogy valaki más küldte ide. Nem igazán tudom leírni, hogy mit éreztem abban a pillanatban, amikor Colin elmondta a szándékait. Egyszerűen kedvem lett volna letépni a fejét, de az túl gyors és fájdalommentes halál lett volna számára. Kínozni akartam…
- Mi a gyógymód a harapásodra?
- Semmi. Ilyen nem létezik.
- Persze… Tudom, hogy van, csak te nem akarod velem megosztani, mert a főnök megölne érte. Így viszont én öllek meg, tehát dönthetsz.
- Tényleg nincs! Engedjetek el innen! – könyörgött.
- Álmodj csak! Ezt a házat már nemigen hagyod el élve, főleg, ha nem mondod el, hogy tarthatom életben Charity-t. Ha meggondoltad magad, csak kiálts! – zártam rá az ajtót, mire ő fájdalmas képpel elfordult, és elmászott az ágyig.
- Az egyetlen gyógymód… ha te magad ölöd meg! Az nem lesz neki olyan fájdalmas – morgott.
  Egy pillanatra megtorpantam, mikor felfogtam a szavai jelentését. Nem, az nem lehet, hogy nincs ellenszer. Charity nem fog meghalni, nem hagyom…
  Stefan közben felvitte Char-t a nappaliba, és lefektette a kanapéra. Elena is hamar megérkezett, így már ketten is ültek fölötte aggódó arccal.
- Elena, jó, hogy itt vagy. Megtennéd, hogy vigyázol Charity-re, amíg Stefannal elmegyünk pár emberhez? Hátha megtaláljuk a gyógymódot.
- Persze, itt maradok – felelt. Tőle nem is fogadtam volna el nemleges választ, tudván, hogy milyen anyáskodó típus.
- A pincét kerüld el, és őt se engedd le. Ott van Colin.
- Áthívom Jeremy-t is, hogy ne legyek egyedül, ha baj lenne, jó?
- Pompás – villantottam egy műmosolyt, majd visszaváltottam komorba. - Gyerünk Stefan, sok dolgunk van!
  Úgy terveztem, hogy megkeressük Alaricot, Bonnie-t, Rose-t, Elijah-t, és ha minden kötél szakad, talán még Johnhoz is hajlandó leszek benézni.
  Először Rick barátomhoz ugrottunk be, aki meglepődve hallgatta végig a történetet, de sajnos még nem hallott semmilyen lehetőségről. Felajánlotta, hogy menjünk be a Duke-ra, és keressük meg Isobel jegyzeteit.

(Elena.)
  Igazából nem volt túl sok kedvem bébiszittert játszani, de megtettem miattuk. Tudom, hogy ő Stefan legrégebbi barátja, és azt is, hogy mennyit jelent Damonnak, ezért nem szeretném, hogy újra előjöjjön belőle az a vámpír, akit az érkezésekor ismertem meg. Másrészt pedig Charity már-már a barátnőim közé tartozott, ezért is úgy érzem, kötelességem figyelni rá.
  Jeremy néhány percen belül ideért, és hozott magával karót és verbénát is. Miért? Ilyen durva lenne a farkasok harapása? Szerintem nem kellene karóval és vasfűvel rontani a helyzetet.
- Jeremy, nézd meg a hűtőben, hogy van-e fent vér, rendben? Ha van, akkor önts ki egy félpohárnyit.
- Azonnal – örültem, hogy normálisan viselkedett velem. Még mindig kiborít, ha visszaemlékezek arra, milyen volt, miután megtalálta a naplómat.
  Charity állapota fokozatosan kezdett romlani. Valószínűleg álmodhatott, mert egyre csak dobálta magát mellettem. Olyan félóra múlva lecsillapodott, békésnek tűnt, viszont nem tartott sokáig a nyugalom. Kiverte a víz és remegett. Felráztam, hogy igyon egy kis vért, de a szervezete nem pont úgy gondolta a dolgokat, ahogy mi. Amit lenyelt, azt rendszerint egyből vissza is köhögte. Nem sok vér maradt meg benne.
- Nem szeretnél inkább felmenni? Kényelmesebb lehetne, mint a kanapé – kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak bólintott.
- Segítsek? – ajánlotta fel Jeremy, miután végignézte a kínlódásomat, ahogy próbáltam talpra állítani Charity-t.
- Jó lenne.
  Eléggé lemaradtam valamikor, mert nem emlékeztem, hogy mikor vált az én kis 14 éves öcsém egy ilyen erős pasivá. Könnyedén a karjaiba vette, és úgy ment fel vele a lépcsőn. Aztán persze én is észbe kaptam, és követtem őket.
  Jeremy a legközelebbi szobába vitte, ami egy kicsit is lakottnak tűnt. Ha jól látom, akkor ez pont a Damoné. Még soha nem jártam itt… Valahogy nem erre számítottam. Tulajdonképpen magam sem tudom, mire számítottam. Valójában nem is gondoltam még arra, hogy Damon hol aludhat. Azt hittem, nem is alszik, úgyis mindig az ablakomban ült esténként.
  A sötét falakat már megszokhattam, hiszen a nappali és Stefan szobája sem különbözik tőle. Hatalmas ablakok, függönyök, egy óriási kandalló, a falon gyertyák, festmények, és egy plazmatévé. Az ágyán egy egész cserkészcsapat elférne, mondjuk ezen már nem is csodálkoztam. Fogadjunk, hogy volt már rajta egy egész cserkészcsapat egyszerre… A fürdője is a szobából nyílt.
- Nem voltál még itt, ugye? – nyöszörgött.
- Nem, eddig még nem – néztem újra körbe a szobán, aztán leültem mellé. Észre sem vettem, hogy Jeremy mikor ment ki.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem.
- Elég rosszul – köhögte. – Soha nem gondoltam, hogy egy vérfarkas harapása öl majd meg.
- Nem fogsz meghalni! – kiborít a pesszimizmus.
- És mégis mi gyógyítana meg?
- Stefan és Damon elindultak, hogy megkeressék az ellenszert.
  Kisebb néma csönd után újra beszélni kezdett.
- Ha lenne egy időgépem, tudod, melyik évbe utaznék vissza? – megpróbált hozzátenni egy mosolyt is, de nem túlzottan jött össze, inkább hasonlított egy grimaszra.
- Melyikbe?
- 1862-be, amikor megismertem őket. Az utána következő éveket már szívesen törölném ki az emlékezetemből – a hangja egyre rekedtebb lett, ezért odanyújtottam neki a poharat, amiben a vér volt. Ő elfogadta, és most szerencsére le is tudta nyelni.
- Aludj egy kicsit, lehet, jót tenne – erre már nem válaszolt, néhány perc múlva viszont az egyenletes szuszogásra lettem figyelmes.
  A karja pont úgy helyezkedett el, hogy tökéletesen láttam a sebet. Sokkal csúnyább, mint amilyen az érkezésemkor volt. Úgy nézett ki, mint valami kiütés, bár ilyen hólyagos kiütéssel, ami félóránként sokszorosára nő, még nem találkoztam, pedig én aztán mindent összeszedek, ami csak bajt hoz a fejemre – és most nem feltétlenül csak a betegségekre gondolok.
  Damon ágya mellett volt egy kupac könyv. Levettem a legfelsőt, és olvasni kezdtem. Ezzel elég sok időt tölthettem el, mivel Char nyugodtan aludt.
  Ahogy ez feltűnt, egyből elkezdett forgolódni. Láttam, ahogy a méreg felmarja a karját, és egyre magasabbra terjeszkedik a válla irányába. Egy ideig lenyugodott, majd felém fordult, és a szeméből mintha gyűlölet tükröződött volna. Összeszedte minden erejét, és rám rontott. Közben kiabált valami Katherine-t, amiből arra következtettem, hogy a méreg hatására annyira elborult az agya, hogy azt képzeli, én Katherine vagyok. Elfeketedtek az erek a szemei alatt, ezzel egy időben a szemfogai is megnyúltak. Visítottam, hátha Jeremy meghallja, és segít, mert Charity még így is sokkal erősebb volt nálam.
  Az öcsém néhány pillanaton belül felért, és berohant a szobába. Megpróbálta lefogni a lányt, de egy ember erre nem volt képes. Közben kiabált valami George-ot is a Katherine-en kívül, de ezzel már nem is igazán foglalkoztam. Jeremy a hátába döfte a karóját, aztán szaladtunk le. Bezárkóztunk Stefan szobájába, még a komódot is az ajtó elé toltam, hogy ne jöhessen be.
  Megrémisztett, ami az előbb történt velem. Remegő kézzel szorítottam a komódon talált fakarót, miközben tárcsáztam Stefan számát. Legalább négyszer rontottam el a reszkető ujjaimmal, és már majdnem földhöz vágtam a telefont, mikor végül sikerült eltalálnom a számokat.
- Baj van?
- Stefan, egyikőtök jöjjön haza, mert én ezt nem tudom tovább csinálni! – a könnyeim is elkezdtek folyni.
- Mi történt? – Stefan hangja színtiszta aggódást sugallt.
- Egyre rosszabbul van, azt képzelte, hogy Katherine vagyok, és meg akart ölni.
- Majd én hazamegyek, te keresd tovább – hallottam Damon hangját messzebbről.
- Hol vagytok most?
- Bezárkóztunk a szobádba.
- Rendben, Damon két perc múlva ott van. Szeretlek.
- Én is téged – nyomtam ki.

11. Do You Believe In Werewolves?

Néztem, hogy miért ilyen rövid... Hát nem levágta az elejét? -.- (Jellemző...) Ezt pótoltam, tessék így is elolvasni, mert elég értelmetlen, ha kihagyjátok. :'DD - azt hiszem, ez betudható a péntek 13-nak... :D
___________________________
Sziasztok!
Már-már kezdtem azt hinni, hogy ma már fel sem tudom tenni a fejezetet, hála a bloggernek, de úgy tűnik, sikerült befejezniük, amit csináltak. :D
Kicsit rövidebbnek tűnik, mint az előző fejezetek, de mostanában ehhez hasonlóak lesznek, mert csak úgy tudtam feldarabolni rendesen. :$ Bocsi. :$

Öö.. Valamit akartam még mondani, de természetesen elfelejtettem, mire ideértem. -.- Mindegy. :D Ha eszembe jut és fontos, kiírom. :'D
És a rész így a TVD évadzáró és péntek 13. mellé... :)) Jó olvasást!

  (Damon.)
  Az ablak teljesen betörve, a szilánkjai csak úgy csillogtak a padlón. Néhány váza leverve, az ágynemű tiszta sár. Charity a földön feküdt, rajta egy vérfarkas, aki láthatóan próbálta megölni. Arra sem volt időm, hogy végiggondoljam, vajon ez ugyanaz-e, amelyikkel már találkoztunk. Elborult az agyam. Segíteni akartam, de sosem verekedtem még vérfarkassal, ráadásul a harapásuk számunkra mérgező. Nemhogy a harapásuk, de még az is, ha csak megkarcol a fogával.
  Stefan elszaladt farkasölőfűért, amíg én ráugrottam a farkasra, hogy lefogjam a fejét. Char addig felpattant, és a szekrényén levő táskájába nyúlt, hogy elővegye a saját füvét. Végighúzta azt az állat összes testrészén, néhány helyen meg is harapta, hogy a sebbe márthassa a növényt, ezáltal még annál is jobban fájjon neki. Ezzel eléggé felpiszkáltuk a lelkivilágát, dühében könnyen ledobott magáról. A falnak vágott, és Charity körül kezdett mászkálni. Egyre kevesebb térfele volt, lassan teljesen a sarokba szorította. A földről felkaptam néhány szál füvet, és megpróbáltam megsebesíteni, hogy beledörzsöljem.
  Már majdnem belém mélyesztette a mérgező fogsorát, amikor Charity a nyáladzó szájába tömte a nála maradt füvet.
  A farkas felüvöltött, én pedig vérszagot éreztem. Vámpírvér. Charity. Csak egy szó visszhangzott a fejemben: NE!
  Ő úgy tűnt, észre sem vette, de én biztos voltam benne, hogy megkarcolta. Stefan egy karóval és a füvekkel tért vissza, és amíg mi leterítettük a farkast, ő gyorsan a mellkasába döfte. Elkerülte a szívét, de nem baj, legalább a saját kezemmel ölhetem majd meg.
  Levittük a pincébe, ahol én is és Stefan is voltunk már fogva tartva egymás által. Rázártuk a hatalmas vasból készült ajtót, és többszörösen is biztosítottuk, hogy ne tudjon kijutni. A farkas üvöltött, és neki-nekiugrott a falnak vagy az ajtónak, mégsem tudta áttörni.
  Legkevésbé sem érdekelt, sokkal inkább Charity töltötte be a gondolataim nagy részét. Nagyon reméltem, hogy rosszul láttam. Vajon észrevehette már, hogy megmérgezte?  Beavattam Stefant is, és ketten mentünk fel hozzá. Ő éppen az üvegszilánkokat sepregette egy kupacba.
- Rendben vagy? – kérdezte Stefan gyanakodva.
- Persze, csak elég váratlanul ért a dolog – mosolygott zavarában. Sosem láttam még nőt élesben így harcolni, titokban büszke is vagyok rá.
- Ügyes voltál. Nem karcolt vagy harapott meg? – ment közelebb hozzá az öcsém. Én nem tudom kedvesen kimondani azt, hogy „ügyes voltál”. Ez egyszerűen nem megy nekem. Olyankor gyengének és érzelgősnek tartom magam, most viszont legszívesebben én is megöleltem és megdicsértem volna őt.
- Nem, nem hinném.
- Mutasd a kezed – emeltem fel a bal karját. – Ez itt mi? – mutattam egy apró sebre az alkarján.
- Biztos csak egy üvegdarab volt – legyintett, de láttam rajta, hogy még maga sem hiszi el.
- Ha te mondod… - engedtem el a kezét, és úgy tettem, mintha nem érdekelne az egész. - Gyerekek, szerintem tegyük el magunkat holnapra, elég fárasztó esténk volt. Stefan, neked pedig ajánlom figyelmedbe az embervért. Én is vissza fogok most már szokni rá, mert ez így nem állapot.
- Megteszek minden tőlem telhetőt – felelt az öcsém. – Én megyek, le kell még zuhanyoznom, aztán alszom. Jó éjt!
  Char is bement a fürdőszobájába, hogy lemossa magáról a farkas nyomait és felfrissítse a bőrét. Addig én megnéztem a betört ablakot, hogy meg tudom-e javítani az éjszakára legalább, de reménytelen. Leszedtem az ágyneműt is, mivel tiszta sár volt. Azt kétlem, hogy ő így hajlandó lenne itt éjszakázni, úgyhogy új szoba után néztem. Végigjártam a többi vendégszobát is, de mindegyik tiszta por és pókháló volt, tehát marad a nappali, Stefan vagy én. Ha időm lesz, mindenképpen kitakarítom azokat a szobákat.
  Végül visszatértem Charity-hez, hogy közöljem vele a tényeket, de még nem jött ki a fürdőszobájából. Ledobtam magam az ágyra, és úgy vártam.
  Még mindig a karcolásán gondolkoztam. Lehetséges, hogy csak bemesélem magamnak, és tényleg egy üvegdarab a bűnös, ám valami azt súgta, hogy nem ússzuk meg ennyivel, az annyira nem lenne jellemző ránk. Igyekeztem ezt elfelejteni, és imádkozni azért, hogy ne kelljen őt újra elveszítenem.
  Char egy szál kendőben lépett mellém, hogy az egyik bőröndből előszedje a hálóingét, majd előttem fel is vette azt. A vérem elkezdett forrni a gondolatoktól, hogy miket tudnék én most vele tenni, főleg ha ez a vérfarkas-ügy nem történt volna meg. Leállítottam magam, majd leültettem őt magam mellé, hogy elmondjam az éjszakai alvás verzióit.
- Öt lehetőséged van: egy: maradsz itt. Kettő: átmész egy poros-pókhálós vendégszobába. Három: nappali. Négy: jössz hozzám. Öt: alszol Stefannal. Nos?

(Charity.)
  Az agyamban gyorsan végigpörgött az öt eshetőség. Itt biztosan nem maradok ezek után, ráadásul az eső is szakad. A pókoktól félek, tehát ez is kizárva. A nappali-Stefan-Damon dolgon el kellett gondolkoznom. Akárhogy is csűrtem-csavartam, mindig az utolsó verzió tetszett leginkább, egy ilyen nap után hiányzott a közelsége. Nem törődve a következményekkel rábólintottam a negyedik lehetőségre, mire az arcára az a vigyor ült ki, amit mindig is szerettem. Felálltam, majd elindultam a szobája felé, ő pedig jött mellettem.
  Odabent egyből az ágy felé vettem az irányt, Damon pedig a fürdőszobája felé. Ő is le akart újból zuhanyozni, miután a farkas miatt az illata kevésbé a vonzó Damon-illat volt, sokkal inkább az ázott kutya szagára hasonlított.
  A karomra ránézve eszembe jutott a beszélgetésünk, és akaratlanul is azon kezdtem rágódni, hogy vajon tényleg megmérgezett-e. Valószínűleg azóta már úgy kínlódnék, hogy inkább a halált választanám, nem pedig ezen gondolkoznék, tehát arra jutottam, hogy biztosan egy üveg vágott meg, mint ahogy azt már mondtam.
  Damon gyorsan végzett, és egyből lefeküdt mellém. Az eső olyan hangosan kopogott, hogy képtelen lettem volna elaludni. Mondanám, hogy az adrenalin, de sokkal inkább a nagy viharoktól való félelmem tartott ébren.
- Köszönöm – fordultam felé.
- Mit? – nézett rám értetlen arccal.
- Megmentettél.
- Semmiség.
- Nem, nem az. Mi a tervetek vele?
- Még nem tudom, nem igazán gondolkoztam rajta. Meglátjuk, holnap hogy tér magához – felelt.
- Megölöd?
- Talán. Valószínűleg. Naná, hogy megölöm – vágta rá.
- Valamelyik Lockwood lehet? – pillantottam magam elé. Talán zavarban voltam, nem tudom.
- Fogalmam sincs, de az a megérzésem, hogy nem.
- Szerinted van valami köze az üzenetekhez?
- Nem kizárt, de ha az ő műve is lenne, szerintem valaki felbérelte vagy megigézte, a lényeg az, hogy nem saját akaratból teszi. Bár ki tudja, mire képesek ezek a vérfarkasok vagy egyáltalán mi bajuk van velünk… Ez az első, amelyikkel személyesen is találkoztam – itt tartott egy szünetet, majd folytatta. - Nem vagy álmos?
- Annyira nem – válaszoltam. – Te igen? Mert akkor befogom, és hagylak aludni, nem zavarlak.
- Beszélj nyugodtan, nem zavar.
- Nem, majd beszélgetünk holnap. Kérhetek valamit? – kérdeztem, mire bólintott egyet. – Átölelnél? Félek.
 Ezt viszont már az adrenalin hozhatta ki belőlem, ebben biztos voltam. Normál esetben nem hiszem, hogy ilyet kérnék tőle, ezt már nem engedné a büszkeségem.
- Persze – tárta szét a karjait, jelezve, hogy bújjak oda.
  Átkaroltam, ő pedig a hátam kezdte simogatni, így – talán az életben először – sikerült elaludnom heves villámlás és mennydörgés közepette is.
*
  Reggel szinte már nyoma sem volt az esti időjárásnak, csak néhány kis tócsa jelezte az úton, hogy esett az eső. A nap ugyanúgy sütött, mint azelőtt. Olyan volt, mintha a rossz idő kapcsolatban lett volna a tegnapi támadással, és utalni akart rá, hogy nem lesz jó vége. Túlbonyolítom. A lényeg az, hogy szerencsére semmi bajunk nincs, és a farkas még mindig lent van a pincében.
  Lecaflattam Stefanhoz és Damonhoz a konyhába, hátha tudnak valami érdekeset mondani.
- Jó reggelt – mosolyogtam, majd felültem az egyik bárszékre.
- Neked is – felelték kórusban.
- Boldognak tűnsz – állapította meg Stefan, mire széttártam a karjaim, arra utalva, hogy nem tudom, mitől. Damon szemei azonban akkorára nyíltak, hogy azt hittem, kiesnek. Mi baja van már megint?


Véleményeiteket várom.. ;)

7. díj + kérés

Sziasztok!
Kaptam egy újabb díjat Szoffitól, ami nagyon jól esik, és iszonyúan örülök, hogy három hónap alatt annyira megszerettétek néhányan a történetem, hogy a hetedik díjamat is megkaphattam. Komolyan, az elején még reménykedni sem mertem, hogy egyáltalán kapok valamit, nemhogy nyolcat... :') Köszönöm Szoffinak a díjat, és köszönöm minden olvasómnak, hogy velem vagytok! <3

Szabályok:

1, Tedd ki a logót a blogodra!
2, Írj magadról 7 dolgot!
3, Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
4, Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

 A hét dolog:
1, Mindenen sírok. :')
2, Imádom a nagyvárosokat, de néha szükségem van a vidéki "nyugalomra" is.
3, Nem cigizek, nem kávézok, nem iszok és nem drogozok.
4, Realistának mondanám magam, de imádok álmodozni és amikor csak tehetem, a saját kis Charity-Damon világomban élek. :)
5, Nem ültem még repülőgépen.
6, Ha valamit megszeretek, éjjel-nappal azzal foglalkozom. 
7, Alacsony vagyok. :D

 A hét helyett négy embert találtam, akik megérdemlik:
1, Bri.: http://bri-hunt.blogspot.com/
2, Audrey: http://audreyfictions.blogspot.com/
3, Adríí^^: http://tvampiredfanfic.blogspot.com/
4, Killa: http://desperate-fight-by-killa.blogspot.com/


Köszönöm még egyszer!:)

És itt a kérésem:

Mint azt már hallhattátok, Ian Somerhalder (ha valaki nem tudja, ki ő, nem tudom, mit keres ám itt ;)) létrehozott egy alapítványt Ian Somerhalder Foundation néven az állatokért. Sok ország csatlakozott hozzájuk, de mivel Magyarország még nem tette meg, Lylia elindította a magyar ISF-t.
Kövessétek figyelemmel Twitteren:
ISF: http://twitter.com/#!/IS_Foundation
ISF Hungary: http://twitter.com/#!/ISF_Hungary
Vagy nézzetek szét Lylia ISF oldalán, hogy megtudjátok, miről is van szó: http://isfhungary.blogspot.com/
Remélem segítettem ezzel, és ti is segítetek Iannek és az IS Foundationnek. ;)

Akinek van valamilyen oldala, hirdesse, hogy elterjedtebb legyen Magyarországon az alapítvány, és Ian is lássa, hogy sokan szeretik itt őt és az állatokat is!

Köszönöm!:)

10. Full Moon (+ 6. díj)

Sziasztok!
Eredetileg péntekre terveztem a frisst, de közben rájöttem, hogy holnap és holnapután nem leszek gépközelben, úgyhogy egy nappal korábban kapjátok. :)
Most már tényleg kezdem bonyolítani, a végén lehet találgatni majd (kommentben, chatben, bárhol), várom az ötleteket, hogy mi fog történni a következő fejezetben. Remélem érkeznek majd tippek. :) (Szerintem a cím elég sokatmondó. ;))

U.i.:
Köszönöm szépen Killának a díjat, olyan jól esik, hogy rám is gondoltál. <3 Imádlak, tudod. :) Hozzáteszem, hogy nagyon tetszik a kép, ez az eddigi legjobb, amit láttam. ;)

Ééés akkor az új rész. :D
Mindenféle tetszés-nemtetszést kifejező véleményt, építő jellegű kritikát, bármit szívesen fogadok... ;)

  Koradélután keltem, amit a késői fekvésemmel magyaráztam. Stefan is otthon volt már, de láthatólag nem zavarta a jelenlétem. Nem engedtek haza, kénytelen voltam belemenni abba, hogy ezt az üzenet-dolgot elmondjuk a kis természetfeletti csapatunknak. Ez alatt értendő Bonnie, a boszorkány, Tyler, a leendő vérfarkas, Elena, akinek semmiféle képessége nincs azon kívül, hogy kinézetével mágnesként vonzza a rá vadászó vámpírok tömkelegét, Jeremy, aki időközben megkapta John gyűrűjét, ami visszahozza őt a halálból, ha nem természetes úton hal meg, Alaric, a helyes történelemtanár-vámpírvadász, és Rose, akinek az 500 éves tapasztalata még sokat segíthet.
  Stefan felhívott mindenkit, és mivel hozzátette, hogy elég sürgős lenne, fél órán belül összecsődült az egész brigád. Értetlenül néztek ránk, én pedig elég kínosan éreztem magam, hogy miattam van itt mindenki, ráadásul úgy, hogy például Alaric-kal még nem is találkoztam. Ezen kívül persze iszonyat jól esett, hogy ilyen segítőkészek egy idegennel szemben. Mivel ő érkezett másodikként Elena után, bemutatkoztam neki. A kis beszélgetésünkből az jött le, hogy kedves pasi.
  Mikor már mindenki ott toporgott, Stefannal elkezdtük felvázolni az eseményeket, beleértve az első és második üzenetet, valamint a halott lányt az erdőben. A mi kis elit alakulatunk eléggé ledöbbent, csak Rose maradt nyugodt.
- Egyelőre semmit nem tudunk tenni szerintem, maximum várunk, hogy felfedje magát. Ha ez megtörtént, jól elkapjuk és… - kezdte Alaric.
- Igen, egyetértek Rick-kel. Tudom, hogy milyen erős vagy, de mégis azt tanácsolom, hogy költözz össze valakivel, aki tud segíteni, ha valami baj történne – javasolta Jeremy.
- Gyere ide – mosolygott halványan Stefan, aztán Damonra néztem, hogy ő mit gondol. Bólintott egyet, hogy osztja a véleményüket, ezért már csak Rose arcára voltam kíváncsi. Ő az ablakban ácsorgott, és bámult a messzeségbe, gondoltam, hogy lelkileg Trevorral lehet vagy valami ilyesmi. Egyébként meg hol érdekel engem az ő beleegyezése? Ő ugyanolyan vendég itt, mint amilyen én leszek, ha beköltözöm.
- Rendben, ez talán beválhat.
  Kicsit beszélgettünk még a dolgokról, és miután a nagy többség felszivárgott, végül úgy döntöttünk, hogy még ma áthordom néhány cuccomat. Ebben segített Elena és Stefan is, Damon addig elment a kórházba, hogy feltöltse a készletüket. Legalább nem nekem kell utánajárnom.
  Hamar összejött a hárombőröndnyi ruha, és akkor még a fürdőszobai dolgokról nem is beszéltünk - azzal együtt lett négy és fél. Elena megtalálta a szekrényben a képet, amit Damon elől rejtettem el. Jellemző.
- Ez a kép jó régi lehet – mosolygott Elena. Biztosan belegondolt, milyenek lehettek Stefanék szülei, és elképzelte, hogy milyen lehetne velük találkozni.
- 1863-as, ha jól tudom. Ugye, Stefan?
- Ha nem 1862-es… Már nem is emlékszem. Azok az évek eléggé egybefolytak.
  Elena pár pillanatig csodálta a képet, aztán rám nézett.
- Nos, mit csináljak vele? Hozod vagy sem?
- Nem, hagyd csak ott. Semmi szükség arra, hogy Damon meglássa – feleltem, mire ő szó nélkül rakta vissza a fényképet a szekrény aljába. Utoljára végignéztem a szobákon, hogy mit hagyhatok itt – mert mindig sikerül valamit elfelejtenem –, de már nem találtam semmit. A verbénás kaland után kénytelen voltam elővenni egy új táskát, és átpakolni abba a dolgaimat. Egy fogókendővel kiszedegettem a verbénát, majd a farkasölőfüvet belecsavartam egy szalvétába, így raktam az új táskám egyik zsebébe. Ki tudja, mikor támad meg egy elvetemült vérfarkas. Miután ezekkel végeztem, beledobáltam minden mást is, aztán kiléptünk az ajtón. Kulcsra zártam, majd egy utolsó pillantás kíséretében beszálltam Stefan Camarójának hátsó ülésére. A bőröndjeim mellettem tornyosultak, így elég kevés hely maradt nekem. Az idő eléggé elment a pakolással, már alkonyodott.
  Stefannak mondanom sem kellett, hogy kicsit taposson a gázra, anélkül is megtette. Felnéztem az égre, ám elég borult volt, valószínűleg nagy vihar lesz. Az út így különösen gyorsan eltelt, Damon pedig már a házban várt.
  Igaz, hogy nem érdekel különösebben Rose véleménye, azért mégis kíváncsi lennék arra, hogy mit gondol most. Vajon ezután is ugyanúgy viszonyul majd Damonhoz, mint eddig vagy visszavesz magából, hogy itt leszek? Elhatároztam, hogy nem leszek ideges és szomorú, ha előttem viselkednek úgy, mint a friss házasok. Ó dehogynem leszek… Azért majd erősen próbálkozok.
  Elindultunk be, Stefan két bőröndöt, én egyet magam után húzva. Damon a nappaliban guggolt a kandalló előtt, és piszkálgatta a tüzet. Ahogy észrevett, felállt, köszönt és kiment, hogy segítsen behozni az utolsó bőröndöt is, amivel Elena küszködött, hiába mondtuk neki, hogy hagyja, majd mi megoldjuk.
  Felvittük mindet az új szobámba, amin látszott, hogy nem rég takaríthatták ki, mert minden csillogott a tisztaságtól. Körbejártam az egészet, és csak csodáltam, hogy milyen szép. Kinéztem az ablakon, ami a hátsó kertre nyílt, és közben észre sem vettem, hogy Damon végig az ajtóban állt. Hatalmas mosollyal és csillogó szemekkel néztem hátra, mire ő közelebb jött.
- Tetszik? – állt meg mellettem.
- Imádom. Damon, megvan még a kis patak? – vigyorogtam rá, mire ő bólintott. Kézen fogtam, és magam után húztam ki a szobából, le a lépcsőn és ki a házból. Természetfeletti sebességgel nagyjából két percbe került az út a vízesésig. Lemerészkedtem a víz közelébe és ráültem az egyik szárazabb szikladarabra. Damon feltűnően csendes volt, úgyhogy én is elmerültem a gondolataimban. Emlékeztem néhány jelenetre, amelyek itt játszódtak, ezek között volt rengeteg szép, de belerondított a képbe egy-két veszekedés is. Igyekeztem ezeket kizárni, és csak a boldog percekre koncentrálni. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, amíg ezen kattogott az agyam, mert eléggé besötétedett már, és az eső is elkezdett esni, mikor hirtelen egy csattanásra lettem figyelmes. Mintha néhány nagyobb ág reccsent volna a nagy súly alatt. Talán csak egy állat?
  A fák sűrűjéből egy óriási szürke farkas bukkant elő nem épp egy kedves mosollyal az arcán. Ránk vicsorgott, és tisztán ki lehetett venni, hogy nem egy egyszerű farkas. A látványára egyből felugrottam és hátrálni kezdtem.
  Hát persze, telihold van – állapítottam meg magamban, mikor felnéztem a világító égitestre.
- Damon, ez egy vérfarkas – mondtam ki remegő hangon. Ő nem válaszolt, csak megfogta a kezem és százszor gyorsabban kezdtünk futni, mint amikor idefelé tartottunk. A farkas eszméletlen gyors volt, egészen az erdő széléig a nyomunkban volt. Amikor kiértünk az útra, már sehol nem láttuk, és nem is hallottuk, hogy ott lett volna. Fújtam egy nagyot, majd néhány másodpercnyi szünet után újra futni kezdtünk, és meg sem álltunk a Salvatore házig.
  Úgy estünk be, mintha ötször lefutottuk volna a maratont. Stefan kérdő tekintetével találtuk szembe magunkat, és szükségünk volt pár percre, amíg kiszuszogtuk magunkat, hogy el tudjuk mondani. Még mindig pihegve szólalt meg Damon:
- Vérfarkas.
- Hogy mi? Nincs semmi bajotok?
- Nincs – válaszoltam, majd levágtam magam a kanapéra.
- Elég ijesztő volt. Eddig még nem láttam egyet sem élőben – nyöszörgött és mellém ült.
  Stefan egy pillanatra magunkra hagyott, majd egy-egy tasak vérrel és kendőkkel tért vissza, amit a kezünkbe nyomott. Könnyedén feltéptem, és megittam a zacsi tartalmát.

(Damon.)
  Magamnak sem akartam bevallani, hogy félek a vérfarkasoktól, de kénytelen voltam. Megfutamodtam előlük. Ha Charity nincs velem, akkor is meghátráltam volna? Talán akkor felvettem volna a harcot, de ebben a helyzetben védenem kellett őt is, és az nehezen megy, miközben egy farkassal küzdesz.
  Egyből a házunkhoz jöttünk, majd elmeséltük Stefannak is a dolgokat. Egy negyedórányi erőgyűjtés után határoztam el, hogy lezuhanyozok. Minden egyes négyzetmilliméteremet sár borította az eső miatt. Levetettem a ruháimat, és a szennyesek közé dobtam. Beálltam a kádba, és elkezdtem folyatni a forró vizet magamra.
  Nem vagyok valami jó erőben. Több vérre van szükségem, ha le akarom győzni ezeket az állatokat, Katherine-ről és az ősökről nem is beszélve. Hogy fogjuk így megvédeni Elenát? Kevesen vagyunk és ráadásul gyengék is.
  A víz veszettül jól esett, egészen felfrissültem tőle. Egy darabig csak engedtem, hogy a vízcseppek végiggördüljenek rajtam, majd levettem a kendőmet a helyéről, és megtörölköztem. A hajam elég gyorsan szárad, nem létfontosságú, hogy hajszárítóval essek neki, így csak összeborzoltam a törölközővel. Felvettem egy tiszta boxert, arra pedig a pizsamának is mondható fekete Nike sortomat.
  Ahogy kiléptem a fürdőből, az ablakon át láttam egy termetes villámot, aztán hallottam az utána következő – halknak éppen nem mondható – dörgést is. Pedig épp be akartam kapcsolni a tévét. Eszembe jutott, hogy Char régen mennyire rettegett az ilyen felhőszakadásoktól. Kíváncsi vagyok, ez így van-e még.
  Végigmentem a folyosón, egészen a mi kis vendégünk szobájáig, és halkan fordítottam el a kilincset. Csöndben akartam bemenni, hogy ne ébresszem fel, ha már alszik.
  Hirtelen üvegcsörömpölést és egy visítást hallottam bentről, kétségkívül az ő hangja volt. Ennyit az óvatosságról, teljesen elveszítettem a fejem, úgy csaptam ki az ajtót. Egy pillanat múlva már Stefan is csatlakozott hozzám, de ami odabent történt, azt soha az életben nem akartam végignézni.

Tehát ne felejtsétek el, hogy várom a tippeket. Szerintem sokan el fogjátok találni. ;)