11. Do You Believe In Werewolves?

Néztem, hogy miért ilyen rövid... Hát nem levágta az elejét? -.- (Jellemző...) Ezt pótoltam, tessék így is elolvasni, mert elég értelmetlen, ha kihagyjátok. :'DD - azt hiszem, ez betudható a péntek 13-nak... :D
___________________________
Sziasztok!
Már-már kezdtem azt hinni, hogy ma már fel sem tudom tenni a fejezetet, hála a bloggernek, de úgy tűnik, sikerült befejezniük, amit csináltak. :D
Kicsit rövidebbnek tűnik, mint az előző fejezetek, de mostanában ehhez hasonlóak lesznek, mert csak úgy tudtam feldarabolni rendesen. :$ Bocsi. :$

Öö.. Valamit akartam még mondani, de természetesen elfelejtettem, mire ideértem. -.- Mindegy. :D Ha eszembe jut és fontos, kiírom. :'D
És a rész így a TVD évadzáró és péntek 13. mellé... :)) Jó olvasást!

  (Damon.)
  Az ablak teljesen betörve, a szilánkjai csak úgy csillogtak a padlón. Néhány váza leverve, az ágynemű tiszta sár. Charity a földön feküdt, rajta egy vérfarkas, aki láthatóan próbálta megölni. Arra sem volt időm, hogy végiggondoljam, vajon ez ugyanaz-e, amelyikkel már találkoztunk. Elborult az agyam. Segíteni akartam, de sosem verekedtem még vérfarkassal, ráadásul a harapásuk számunkra mérgező. Nemhogy a harapásuk, de még az is, ha csak megkarcol a fogával.
  Stefan elszaladt farkasölőfűért, amíg én ráugrottam a farkasra, hogy lefogjam a fejét. Char addig felpattant, és a szekrényén levő táskájába nyúlt, hogy elővegye a saját füvét. Végighúzta azt az állat összes testrészén, néhány helyen meg is harapta, hogy a sebbe márthassa a növényt, ezáltal még annál is jobban fájjon neki. Ezzel eléggé felpiszkáltuk a lelkivilágát, dühében könnyen ledobott magáról. A falnak vágott, és Charity körül kezdett mászkálni. Egyre kevesebb térfele volt, lassan teljesen a sarokba szorította. A földről felkaptam néhány szál füvet, és megpróbáltam megsebesíteni, hogy beledörzsöljem.
  Már majdnem belém mélyesztette a mérgező fogsorát, amikor Charity a nyáladzó szájába tömte a nála maradt füvet.
  A farkas felüvöltött, én pedig vérszagot éreztem. Vámpírvér. Charity. Csak egy szó visszhangzott a fejemben: NE!
  Ő úgy tűnt, észre sem vette, de én biztos voltam benne, hogy megkarcolta. Stefan egy karóval és a füvekkel tért vissza, és amíg mi leterítettük a farkast, ő gyorsan a mellkasába döfte. Elkerülte a szívét, de nem baj, legalább a saját kezemmel ölhetem majd meg.
  Levittük a pincébe, ahol én is és Stefan is voltunk már fogva tartva egymás által. Rázártuk a hatalmas vasból készült ajtót, és többszörösen is biztosítottuk, hogy ne tudjon kijutni. A farkas üvöltött, és neki-nekiugrott a falnak vagy az ajtónak, mégsem tudta áttörni.
  Legkevésbé sem érdekelt, sokkal inkább Charity töltötte be a gondolataim nagy részét. Nagyon reméltem, hogy rosszul láttam. Vajon észrevehette már, hogy megmérgezte?  Beavattam Stefant is, és ketten mentünk fel hozzá. Ő éppen az üvegszilánkokat sepregette egy kupacba.
- Rendben vagy? – kérdezte Stefan gyanakodva.
- Persze, csak elég váratlanul ért a dolog – mosolygott zavarában. Sosem láttam még nőt élesben így harcolni, titokban büszke is vagyok rá.
- Ügyes voltál. Nem karcolt vagy harapott meg? – ment közelebb hozzá az öcsém. Én nem tudom kedvesen kimondani azt, hogy „ügyes voltál”. Ez egyszerűen nem megy nekem. Olyankor gyengének és érzelgősnek tartom magam, most viszont legszívesebben én is megöleltem és megdicsértem volna őt.
- Nem, nem hinném.
- Mutasd a kezed – emeltem fel a bal karját. – Ez itt mi? – mutattam egy apró sebre az alkarján.
- Biztos csak egy üvegdarab volt – legyintett, de láttam rajta, hogy még maga sem hiszi el.
- Ha te mondod… - engedtem el a kezét, és úgy tettem, mintha nem érdekelne az egész. - Gyerekek, szerintem tegyük el magunkat holnapra, elég fárasztó esténk volt. Stefan, neked pedig ajánlom figyelmedbe az embervért. Én is vissza fogok most már szokni rá, mert ez így nem állapot.
- Megteszek minden tőlem telhetőt – felelt az öcsém. – Én megyek, le kell még zuhanyoznom, aztán alszom. Jó éjt!
  Char is bement a fürdőszobájába, hogy lemossa magáról a farkas nyomait és felfrissítse a bőrét. Addig én megnéztem a betört ablakot, hogy meg tudom-e javítani az éjszakára legalább, de reménytelen. Leszedtem az ágyneműt is, mivel tiszta sár volt. Azt kétlem, hogy ő így hajlandó lenne itt éjszakázni, úgyhogy új szoba után néztem. Végigjártam a többi vendégszobát is, de mindegyik tiszta por és pókháló volt, tehát marad a nappali, Stefan vagy én. Ha időm lesz, mindenképpen kitakarítom azokat a szobákat.
  Végül visszatértem Charity-hez, hogy közöljem vele a tényeket, de még nem jött ki a fürdőszobájából. Ledobtam magam az ágyra, és úgy vártam.
  Még mindig a karcolásán gondolkoztam. Lehetséges, hogy csak bemesélem magamnak, és tényleg egy üvegdarab a bűnös, ám valami azt súgta, hogy nem ússzuk meg ennyivel, az annyira nem lenne jellemző ránk. Igyekeztem ezt elfelejteni, és imádkozni azért, hogy ne kelljen őt újra elveszítenem.
  Char egy szál kendőben lépett mellém, hogy az egyik bőröndből előszedje a hálóingét, majd előttem fel is vette azt. A vérem elkezdett forrni a gondolatoktól, hogy miket tudnék én most vele tenni, főleg ha ez a vérfarkas-ügy nem történt volna meg. Leállítottam magam, majd leültettem őt magam mellé, hogy elmondjam az éjszakai alvás verzióit.
- Öt lehetőséged van: egy: maradsz itt. Kettő: átmész egy poros-pókhálós vendégszobába. Három: nappali. Négy: jössz hozzám. Öt: alszol Stefannal. Nos?

(Charity.)
  Az agyamban gyorsan végigpörgött az öt eshetőség. Itt biztosan nem maradok ezek után, ráadásul az eső is szakad. A pókoktól félek, tehát ez is kizárva. A nappali-Stefan-Damon dolgon el kellett gondolkoznom. Akárhogy is csűrtem-csavartam, mindig az utolsó verzió tetszett leginkább, egy ilyen nap után hiányzott a közelsége. Nem törődve a következményekkel rábólintottam a negyedik lehetőségre, mire az arcára az a vigyor ült ki, amit mindig is szerettem. Felálltam, majd elindultam a szobája felé, ő pedig jött mellettem.
  Odabent egyből az ágy felé vettem az irányt, Damon pedig a fürdőszobája felé. Ő is le akart újból zuhanyozni, miután a farkas miatt az illata kevésbé a vonzó Damon-illat volt, sokkal inkább az ázott kutya szagára hasonlított.
  A karomra ránézve eszembe jutott a beszélgetésünk, és akaratlanul is azon kezdtem rágódni, hogy vajon tényleg megmérgezett-e. Valószínűleg azóta már úgy kínlódnék, hogy inkább a halált választanám, nem pedig ezen gondolkoznék, tehát arra jutottam, hogy biztosan egy üveg vágott meg, mint ahogy azt már mondtam.
  Damon gyorsan végzett, és egyből lefeküdt mellém. Az eső olyan hangosan kopogott, hogy képtelen lettem volna elaludni. Mondanám, hogy az adrenalin, de sokkal inkább a nagy viharoktól való félelmem tartott ébren.
- Köszönöm – fordultam felé.
- Mit? – nézett rám értetlen arccal.
- Megmentettél.
- Semmiség.
- Nem, nem az. Mi a tervetek vele?
- Még nem tudom, nem igazán gondolkoztam rajta. Meglátjuk, holnap hogy tér magához – felelt.
- Megölöd?
- Talán. Valószínűleg. Naná, hogy megölöm – vágta rá.
- Valamelyik Lockwood lehet? – pillantottam magam elé. Talán zavarban voltam, nem tudom.
- Fogalmam sincs, de az a megérzésem, hogy nem.
- Szerinted van valami köze az üzenetekhez?
- Nem kizárt, de ha az ő műve is lenne, szerintem valaki felbérelte vagy megigézte, a lényeg az, hogy nem saját akaratból teszi. Bár ki tudja, mire képesek ezek a vérfarkasok vagy egyáltalán mi bajuk van velünk… Ez az első, amelyikkel személyesen is találkoztam – itt tartott egy szünetet, majd folytatta. - Nem vagy álmos?
- Annyira nem – válaszoltam. – Te igen? Mert akkor befogom, és hagylak aludni, nem zavarlak.
- Beszélj nyugodtan, nem zavar.
- Nem, majd beszélgetünk holnap. Kérhetek valamit? – kérdeztem, mire bólintott egyet. – Átölelnél? Félek.
 Ezt viszont már az adrenalin hozhatta ki belőlem, ebben biztos voltam. Normál esetben nem hiszem, hogy ilyet kérnék tőle, ezt már nem engedné a büszkeségem.
- Persze – tárta szét a karjait, jelezve, hogy bújjak oda.
  Átkaroltam, ő pedig a hátam kezdte simogatni, így – talán az életben először – sikerült elaludnom heves villámlás és mennydörgés közepette is.
*
  Reggel szinte már nyoma sem volt az esti időjárásnak, csak néhány kis tócsa jelezte az úton, hogy esett az eső. A nap ugyanúgy sütött, mint azelőtt. Olyan volt, mintha a rossz idő kapcsolatban lett volna a tegnapi támadással, és utalni akart rá, hogy nem lesz jó vége. Túlbonyolítom. A lényeg az, hogy szerencsére semmi bajunk nincs, és a farkas még mindig lent van a pincében.
  Lecaflattam Stefanhoz és Damonhoz a konyhába, hátha tudnak valami érdekeset mondani.
- Jó reggelt – mosolyogtam, majd felültem az egyik bárszékre.
- Neked is – felelték kórusban.
- Boldognak tűnsz – állapította meg Stefan, mire széttártam a karjaim, arra utalva, hogy nem tudom, mitől. Damon szemei azonban akkorára nyíltak, hogy azt hittem, kiesnek. Mi baja van már megint?


Véleményeiteket várom.. ;)