10. Full Moon (+ 6. díj)

Sziasztok!
Eredetileg péntekre terveztem a frisst, de közben rájöttem, hogy holnap és holnapután nem leszek gépközelben, úgyhogy egy nappal korábban kapjátok. :)
Most már tényleg kezdem bonyolítani, a végén lehet találgatni majd (kommentben, chatben, bárhol), várom az ötleteket, hogy mi fog történni a következő fejezetben. Remélem érkeznek majd tippek. :) (Szerintem a cím elég sokatmondó. ;))

U.i.:
Köszönöm szépen Killának a díjat, olyan jól esik, hogy rám is gondoltál. <3 Imádlak, tudod. :) Hozzáteszem, hogy nagyon tetszik a kép, ez az eddigi legjobb, amit láttam. ;)

Ééés akkor az új rész. :D
Mindenféle tetszés-nemtetszést kifejező véleményt, építő jellegű kritikát, bármit szívesen fogadok... ;)

  Koradélután keltem, amit a késői fekvésemmel magyaráztam. Stefan is otthon volt már, de láthatólag nem zavarta a jelenlétem. Nem engedtek haza, kénytelen voltam belemenni abba, hogy ezt az üzenet-dolgot elmondjuk a kis természetfeletti csapatunknak. Ez alatt értendő Bonnie, a boszorkány, Tyler, a leendő vérfarkas, Elena, akinek semmiféle képessége nincs azon kívül, hogy kinézetével mágnesként vonzza a rá vadászó vámpírok tömkelegét, Jeremy, aki időközben megkapta John gyűrűjét, ami visszahozza őt a halálból, ha nem természetes úton hal meg, Alaric, a helyes történelemtanár-vámpírvadász, és Rose, akinek az 500 éves tapasztalata még sokat segíthet.
  Stefan felhívott mindenkit, és mivel hozzátette, hogy elég sürgős lenne, fél órán belül összecsődült az egész brigád. Értetlenül néztek ránk, én pedig elég kínosan éreztem magam, hogy miattam van itt mindenki, ráadásul úgy, hogy például Alaric-kal még nem is találkoztam. Ezen kívül persze iszonyat jól esett, hogy ilyen segítőkészek egy idegennel szemben. Mivel ő érkezett másodikként Elena után, bemutatkoztam neki. A kis beszélgetésünkből az jött le, hogy kedves pasi.
  Mikor már mindenki ott toporgott, Stefannal elkezdtük felvázolni az eseményeket, beleértve az első és második üzenetet, valamint a halott lányt az erdőben. A mi kis elit alakulatunk eléggé ledöbbent, csak Rose maradt nyugodt.
- Egyelőre semmit nem tudunk tenni szerintem, maximum várunk, hogy felfedje magát. Ha ez megtörtént, jól elkapjuk és… - kezdte Alaric.
- Igen, egyetértek Rick-kel. Tudom, hogy milyen erős vagy, de mégis azt tanácsolom, hogy költözz össze valakivel, aki tud segíteni, ha valami baj történne – javasolta Jeremy.
- Gyere ide – mosolygott halványan Stefan, aztán Damonra néztem, hogy ő mit gondol. Bólintott egyet, hogy osztja a véleményüket, ezért már csak Rose arcára voltam kíváncsi. Ő az ablakban ácsorgott, és bámult a messzeségbe, gondoltam, hogy lelkileg Trevorral lehet vagy valami ilyesmi. Egyébként meg hol érdekel engem az ő beleegyezése? Ő ugyanolyan vendég itt, mint amilyen én leszek, ha beköltözöm.
- Rendben, ez talán beválhat.
  Kicsit beszélgettünk még a dolgokról, és miután a nagy többség felszivárgott, végül úgy döntöttünk, hogy még ma áthordom néhány cuccomat. Ebben segített Elena és Stefan is, Damon addig elment a kórházba, hogy feltöltse a készletüket. Legalább nem nekem kell utánajárnom.
  Hamar összejött a hárombőröndnyi ruha, és akkor még a fürdőszobai dolgokról nem is beszéltünk - azzal együtt lett négy és fél. Elena megtalálta a szekrényben a képet, amit Damon elől rejtettem el. Jellemző.
- Ez a kép jó régi lehet – mosolygott Elena. Biztosan belegondolt, milyenek lehettek Stefanék szülei, és elképzelte, hogy milyen lehetne velük találkozni.
- 1863-as, ha jól tudom. Ugye, Stefan?
- Ha nem 1862-es… Már nem is emlékszem. Azok az évek eléggé egybefolytak.
  Elena pár pillanatig csodálta a képet, aztán rám nézett.
- Nos, mit csináljak vele? Hozod vagy sem?
- Nem, hagyd csak ott. Semmi szükség arra, hogy Damon meglássa – feleltem, mire ő szó nélkül rakta vissza a fényképet a szekrény aljába. Utoljára végignéztem a szobákon, hogy mit hagyhatok itt – mert mindig sikerül valamit elfelejtenem –, de már nem találtam semmit. A verbénás kaland után kénytelen voltam elővenni egy új táskát, és átpakolni abba a dolgaimat. Egy fogókendővel kiszedegettem a verbénát, majd a farkasölőfüvet belecsavartam egy szalvétába, így raktam az új táskám egyik zsebébe. Ki tudja, mikor támad meg egy elvetemült vérfarkas. Miután ezekkel végeztem, beledobáltam minden mást is, aztán kiléptünk az ajtón. Kulcsra zártam, majd egy utolsó pillantás kíséretében beszálltam Stefan Camarójának hátsó ülésére. A bőröndjeim mellettem tornyosultak, így elég kevés hely maradt nekem. Az idő eléggé elment a pakolással, már alkonyodott.
  Stefannak mondanom sem kellett, hogy kicsit taposson a gázra, anélkül is megtette. Felnéztem az égre, ám elég borult volt, valószínűleg nagy vihar lesz. Az út így különösen gyorsan eltelt, Damon pedig már a házban várt.
  Igaz, hogy nem érdekel különösebben Rose véleménye, azért mégis kíváncsi lennék arra, hogy mit gondol most. Vajon ezután is ugyanúgy viszonyul majd Damonhoz, mint eddig vagy visszavesz magából, hogy itt leszek? Elhatároztam, hogy nem leszek ideges és szomorú, ha előttem viselkednek úgy, mint a friss házasok. Ó dehogynem leszek… Azért majd erősen próbálkozok.
  Elindultunk be, Stefan két bőröndöt, én egyet magam után húzva. Damon a nappaliban guggolt a kandalló előtt, és piszkálgatta a tüzet. Ahogy észrevett, felállt, köszönt és kiment, hogy segítsen behozni az utolsó bőröndöt is, amivel Elena küszködött, hiába mondtuk neki, hogy hagyja, majd mi megoldjuk.
  Felvittük mindet az új szobámba, amin látszott, hogy nem rég takaríthatták ki, mert minden csillogott a tisztaságtól. Körbejártam az egészet, és csak csodáltam, hogy milyen szép. Kinéztem az ablakon, ami a hátsó kertre nyílt, és közben észre sem vettem, hogy Damon végig az ajtóban állt. Hatalmas mosollyal és csillogó szemekkel néztem hátra, mire ő közelebb jött.
- Tetszik? – állt meg mellettem.
- Imádom. Damon, megvan még a kis patak? – vigyorogtam rá, mire ő bólintott. Kézen fogtam, és magam után húztam ki a szobából, le a lépcsőn és ki a házból. Természetfeletti sebességgel nagyjából két percbe került az út a vízesésig. Lemerészkedtem a víz közelébe és ráültem az egyik szárazabb szikladarabra. Damon feltűnően csendes volt, úgyhogy én is elmerültem a gondolataimban. Emlékeztem néhány jelenetre, amelyek itt játszódtak, ezek között volt rengeteg szép, de belerondított a képbe egy-két veszekedés is. Igyekeztem ezeket kizárni, és csak a boldog percekre koncentrálni. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, amíg ezen kattogott az agyam, mert eléggé besötétedett már, és az eső is elkezdett esni, mikor hirtelen egy csattanásra lettem figyelmes. Mintha néhány nagyobb ág reccsent volna a nagy súly alatt. Talán csak egy állat?
  A fák sűrűjéből egy óriási szürke farkas bukkant elő nem épp egy kedves mosollyal az arcán. Ránk vicsorgott, és tisztán ki lehetett venni, hogy nem egy egyszerű farkas. A látványára egyből felugrottam és hátrálni kezdtem.
  Hát persze, telihold van – állapítottam meg magamban, mikor felnéztem a világító égitestre.
- Damon, ez egy vérfarkas – mondtam ki remegő hangon. Ő nem válaszolt, csak megfogta a kezem és százszor gyorsabban kezdtünk futni, mint amikor idefelé tartottunk. A farkas eszméletlen gyors volt, egészen az erdő széléig a nyomunkban volt. Amikor kiértünk az útra, már sehol nem láttuk, és nem is hallottuk, hogy ott lett volna. Fújtam egy nagyot, majd néhány másodpercnyi szünet után újra futni kezdtünk, és meg sem álltunk a Salvatore házig.
  Úgy estünk be, mintha ötször lefutottuk volna a maratont. Stefan kérdő tekintetével találtuk szembe magunkat, és szükségünk volt pár percre, amíg kiszuszogtuk magunkat, hogy el tudjuk mondani. Még mindig pihegve szólalt meg Damon:
- Vérfarkas.
- Hogy mi? Nincs semmi bajotok?
- Nincs – válaszoltam, majd levágtam magam a kanapéra.
- Elég ijesztő volt. Eddig még nem láttam egyet sem élőben – nyöszörgött és mellém ült.
  Stefan egy pillanatra magunkra hagyott, majd egy-egy tasak vérrel és kendőkkel tért vissza, amit a kezünkbe nyomott. Könnyedén feltéptem, és megittam a zacsi tartalmát.

(Damon.)
  Magamnak sem akartam bevallani, hogy félek a vérfarkasoktól, de kénytelen voltam. Megfutamodtam előlük. Ha Charity nincs velem, akkor is meghátráltam volna? Talán akkor felvettem volna a harcot, de ebben a helyzetben védenem kellett őt is, és az nehezen megy, miközben egy farkassal küzdesz.
  Egyből a házunkhoz jöttünk, majd elmeséltük Stefannak is a dolgokat. Egy negyedórányi erőgyűjtés után határoztam el, hogy lezuhanyozok. Minden egyes négyzetmilliméteremet sár borította az eső miatt. Levetettem a ruháimat, és a szennyesek közé dobtam. Beálltam a kádba, és elkezdtem folyatni a forró vizet magamra.
  Nem vagyok valami jó erőben. Több vérre van szükségem, ha le akarom győzni ezeket az állatokat, Katherine-ről és az ősökről nem is beszélve. Hogy fogjuk így megvédeni Elenát? Kevesen vagyunk és ráadásul gyengék is.
  A víz veszettül jól esett, egészen felfrissültem tőle. Egy darabig csak engedtem, hogy a vízcseppek végiggördüljenek rajtam, majd levettem a kendőmet a helyéről, és megtörölköztem. A hajam elég gyorsan szárad, nem létfontosságú, hogy hajszárítóval essek neki, így csak összeborzoltam a törölközővel. Felvettem egy tiszta boxert, arra pedig a pizsamának is mondható fekete Nike sortomat.
  Ahogy kiléptem a fürdőből, az ablakon át láttam egy termetes villámot, aztán hallottam az utána következő – halknak éppen nem mondható – dörgést is. Pedig épp be akartam kapcsolni a tévét. Eszembe jutott, hogy Char régen mennyire rettegett az ilyen felhőszakadásoktól. Kíváncsi vagyok, ez így van-e még.
  Végigmentem a folyosón, egészen a mi kis vendégünk szobájáig, és halkan fordítottam el a kilincset. Csöndben akartam bemenni, hogy ne ébresszem fel, ha már alszik.
  Hirtelen üvegcsörömpölést és egy visítást hallottam bentről, kétségkívül az ő hangja volt. Ennyit az óvatosságról, teljesen elveszítettem a fejem, úgy csaptam ki az ajtót. Egy pillanat múlva már Stefan is csatlakozott hozzám, de ami odabent történt, azt soha az életben nem akartam végignézni.

Tehát ne felejtsétek el, hogy várom a tippeket. Szerintem sokan el fogjátok találni. ;)