12. As I Lay Dying (Part 1)

Sziasztok!
Unatkozok, úgyhogy most így éjféltájban felteszem nektek az új fejezetet. A vége nem hiszem, hogy függővégnek számítana, annyira nem kiszámíthatatlan, sőt. :) A szavazás elég jól sikerült, 18-an szavaztak (vagy még többen, de a kedves blogger egyszer levett néhányat belőle -.-), 1 ember Masonra, 7 Tylerre, 1 valakire, aki már szerepelt, és 9 valakire, aki még nem szerepelt. Hát, mindjárt kiderül, hogy jól tippeltetek-e. :)))
Viszont most kicsit lelassultam írás szempontjából, jelenleg a 20. fejezeten ülök, már nem sok kell a végéhez, de eddig úgy volt, hogy a duplájánál jártam annak, amit éppen ide felraktam. Ez azt jelenti, hogy a 24. résszel kellene már szórakoznom, vagyis néggyel le vagyok maradva... Ennek az oka az iskola... Év vége van, és mondjuk úgy, hogy elég durva felelések/dolgozatok várnak rám a következő hetekben, amikre ha nem tanulok eleget, akkor nem kapom meg az ötöst, pedig kellene. Mindegy, ez csak duma volt, gondolom nagyon izgat titeket is az én iskolai életem. :D (éjfél körül mindig rám jön valami szófosás-féleség, bocsi.:D)
Olvassatok inkább, remélem, mire holnap visszajövök, egy csomó megjegyzésem lesz. :D
U.i.: a képen Colin van. :)

- Még hogy üvegdarab! – kiáltott fel mérgesen, mire felemeltem a karom. Egy egyszerű heget vártam, ehelyett mit kaptam? Nyoma sem volt a tegnapi karcolásnak, egy hólyagos, sokkal nagyobb seb tátongott a helyén.
- Ez… Ez meg mi? – kérdeztem remegő hangon.
- A farkas – felelt Stefan. Az arcáról eltűnt a nyugalom, sokkal inkább egy bosszús tekintetű Stefannal találtam szembe magam, ami még jobban megijesztett.
  Kezdtem elveszíteni a túlélés reményét. Biztos voltam benne, hogy Stefannak igaza van, és tényleg az a nyomorult kutya horzsolta le a karom a mérgező fogaival. Vajon van esély arra, hogy begyógyuljon és ne haljak meg?
  Bár nem mutattam ki, de úgy éreztem, mintha millió tű szurkálta volna a testem. Erősnek akartam látszani, még ha belül egyáltalán nem is voltam az.
- Fáj? – kérdezte Damon, mikor kicsit enyhült a fájdalom.
- Nem annyira. Kicsit érzékeny – húztam végig a mutatóujjam a hólyagos terület közepén.
- Esküszöm, hogy megölöm – vágtatott le gyorsan a pincébe, mi pedig követtük.
  Stefan volt olyan figyelmes, hogy néhány ruhát bekészített neki, hogy ne meztelenül kelljen szembenéznie velünk.
  Alaposan végignéztem rajta: sötétbarna rövid haj, zöld szemek. A karom újra égni kezdett, ezért a falhoz tartottam, hogy lehűtse, de nem segített sokat. Amikor ránéztem, jóval nagyobb volt a tátongó seb, mint öt perccel ezelőtt.
  Damon – tudván, hogy már ő az erősebb – feltépte az ajtót és a nyakánál fogva a falhoz nyomta a srácot.
- Ki vagy?
- A nevem Colin Gale – felelt. Bár magabiztosnak mutatta magát, mégis láttam a szemében a félelmet.
- Mit keresel Mystic Fallsban?
  A fiú nem válaszolt, így Damon ujjai szorosabban fogták körbe a nyakát. A feje lassan átvette a piros és a lila összes árnyalatát, de nagy nehezen válaszolt.
- Meg kell ölnöm Charity Sparksot – mondta halkan, mire Damon karja maga mellé hullott a döbbenettől. Rólam már ne is beszéljünk akkor. A sebem és a fejem egyszerre kezdett lüktetni a hallottak hatására. A srác megkönnyebbülten csúszott a földre.
- Nem fog működni. Kinek dolgozol? – sziszegett Damon, eközben Stefan mögém állt, és a vállamra tette a kezét.
- Nem mondhatom el – a tekintete üres volt.
- Hát persze, megigézték. Egy farkast meg lehet igézni? – nézett ránk fura arckifejezéssel.
- Te küldted az üzeneteket? – kérdezte Colintól Stefan.
- Nem szedsz ki belőlem semmit. – sziszegte.
- Vagyis igen – sóhajtott.
  Nekem ez Stefannal ellentétben már nagyon sok volt. A környezetem egyre inkább elködösült előttem, minden homályossá vált és megsokszorozódott. Nem bírtam tovább, eszméletemet veszve rogytam Stefan karjaiba.

(Damon.)

  Nem is tudom, miért nem lepődök meg ezen. Gondolhattam volna, hogy valaki más küldte ide. Nem igazán tudom leírni, hogy mit éreztem abban a pillanatban, amikor Colin elmondta a szándékait. Egyszerűen kedvem lett volna letépni a fejét, de az túl gyors és fájdalommentes halál lett volna számára. Kínozni akartam…
- Mi a gyógymód a harapásodra?
- Semmi. Ilyen nem létezik.
- Persze… Tudom, hogy van, csak te nem akarod velem megosztani, mert a főnök megölne érte. Így viszont én öllek meg, tehát dönthetsz.
- Tényleg nincs! Engedjetek el innen! – könyörgött.
- Álmodj csak! Ezt a házat már nemigen hagyod el élve, főleg, ha nem mondod el, hogy tarthatom életben Charity-t. Ha meggondoltad magad, csak kiálts! – zártam rá az ajtót, mire ő fájdalmas képpel elfordult, és elmászott az ágyig.
- Az egyetlen gyógymód… ha te magad ölöd meg! Az nem lesz neki olyan fájdalmas – morgott.
  Egy pillanatra megtorpantam, mikor felfogtam a szavai jelentését. Nem, az nem lehet, hogy nincs ellenszer. Charity nem fog meghalni, nem hagyom…
  Stefan közben felvitte Char-t a nappaliba, és lefektette a kanapéra. Elena is hamar megérkezett, így már ketten is ültek fölötte aggódó arccal.
- Elena, jó, hogy itt vagy. Megtennéd, hogy vigyázol Charity-re, amíg Stefannal elmegyünk pár emberhez? Hátha megtaláljuk a gyógymódot.
- Persze, itt maradok – felelt. Tőle nem is fogadtam volna el nemleges választ, tudván, hogy milyen anyáskodó típus.
- A pincét kerüld el, és őt se engedd le. Ott van Colin.
- Áthívom Jeremy-t is, hogy ne legyek egyedül, ha baj lenne, jó?
- Pompás – villantottam egy műmosolyt, majd visszaváltottam komorba. - Gyerünk Stefan, sok dolgunk van!
  Úgy terveztem, hogy megkeressük Alaricot, Bonnie-t, Rose-t, Elijah-t, és ha minden kötél szakad, talán még Johnhoz is hajlandó leszek benézni.
  Először Rick barátomhoz ugrottunk be, aki meglepődve hallgatta végig a történetet, de sajnos még nem hallott semmilyen lehetőségről. Felajánlotta, hogy menjünk be a Duke-ra, és keressük meg Isobel jegyzeteit.

(Elena.)
  Igazából nem volt túl sok kedvem bébiszittert játszani, de megtettem miattuk. Tudom, hogy ő Stefan legrégebbi barátja, és azt is, hogy mennyit jelent Damonnak, ezért nem szeretném, hogy újra előjöjjön belőle az a vámpír, akit az érkezésekor ismertem meg. Másrészt pedig Charity már-már a barátnőim közé tartozott, ezért is úgy érzem, kötelességem figyelni rá.
  Jeremy néhány percen belül ideért, és hozott magával karót és verbénát is. Miért? Ilyen durva lenne a farkasok harapása? Szerintem nem kellene karóval és vasfűvel rontani a helyzetet.
- Jeremy, nézd meg a hűtőben, hogy van-e fent vér, rendben? Ha van, akkor önts ki egy félpohárnyit.
- Azonnal – örültem, hogy normálisan viselkedett velem. Még mindig kiborít, ha visszaemlékezek arra, milyen volt, miután megtalálta a naplómat.
  Charity állapota fokozatosan kezdett romlani. Valószínűleg álmodhatott, mert egyre csak dobálta magát mellettem. Olyan félóra múlva lecsillapodott, békésnek tűnt, viszont nem tartott sokáig a nyugalom. Kiverte a víz és remegett. Felráztam, hogy igyon egy kis vért, de a szervezete nem pont úgy gondolta a dolgokat, ahogy mi. Amit lenyelt, azt rendszerint egyből vissza is köhögte. Nem sok vér maradt meg benne.
- Nem szeretnél inkább felmenni? Kényelmesebb lehetne, mint a kanapé – kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak bólintott.
- Segítsek? – ajánlotta fel Jeremy, miután végignézte a kínlódásomat, ahogy próbáltam talpra állítani Charity-t.
- Jó lenne.
  Eléggé lemaradtam valamikor, mert nem emlékeztem, hogy mikor vált az én kis 14 éves öcsém egy ilyen erős pasivá. Könnyedén a karjaiba vette, és úgy ment fel vele a lépcsőn. Aztán persze én is észbe kaptam, és követtem őket.
  Jeremy a legközelebbi szobába vitte, ami egy kicsit is lakottnak tűnt. Ha jól látom, akkor ez pont a Damoné. Még soha nem jártam itt… Valahogy nem erre számítottam. Tulajdonképpen magam sem tudom, mire számítottam. Valójában nem is gondoltam még arra, hogy Damon hol aludhat. Azt hittem, nem is alszik, úgyis mindig az ablakomban ült esténként.
  A sötét falakat már megszokhattam, hiszen a nappali és Stefan szobája sem különbözik tőle. Hatalmas ablakok, függönyök, egy óriási kandalló, a falon gyertyák, festmények, és egy plazmatévé. Az ágyán egy egész cserkészcsapat elférne, mondjuk ezen már nem is csodálkoztam. Fogadjunk, hogy volt már rajta egy egész cserkészcsapat egyszerre… A fürdője is a szobából nyílt.
- Nem voltál még itt, ugye? – nyöszörgött.
- Nem, eddig még nem – néztem újra körbe a szobán, aztán leültem mellé. Észre sem vettem, hogy Jeremy mikor ment ki.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem.
- Elég rosszul – köhögte. – Soha nem gondoltam, hogy egy vérfarkas harapása öl majd meg.
- Nem fogsz meghalni! – kiborít a pesszimizmus.
- És mégis mi gyógyítana meg?
- Stefan és Damon elindultak, hogy megkeressék az ellenszert.
  Kisebb néma csönd után újra beszélni kezdett.
- Ha lenne egy időgépem, tudod, melyik évbe utaznék vissza? – megpróbált hozzátenni egy mosolyt is, de nem túlzottan jött össze, inkább hasonlított egy grimaszra.
- Melyikbe?
- 1862-be, amikor megismertem őket. Az utána következő éveket már szívesen törölném ki az emlékezetemből – a hangja egyre rekedtebb lett, ezért odanyújtottam neki a poharat, amiben a vér volt. Ő elfogadta, és most szerencsére le is tudta nyelni.
- Aludj egy kicsit, lehet, jót tenne – erre már nem válaszolt, néhány perc múlva viszont az egyenletes szuszogásra lettem figyelmes.
  A karja pont úgy helyezkedett el, hogy tökéletesen láttam a sebet. Sokkal csúnyább, mint amilyen az érkezésemkor volt. Úgy nézett ki, mint valami kiütés, bár ilyen hólyagos kiütéssel, ami félóránként sokszorosára nő, még nem találkoztam, pedig én aztán mindent összeszedek, ami csak bajt hoz a fejemre – és most nem feltétlenül csak a betegségekre gondolok.
  Damon ágya mellett volt egy kupac könyv. Levettem a legfelsőt, és olvasni kezdtem. Ezzel elég sok időt tölthettem el, mivel Char nyugodtan aludt.
  Ahogy ez feltűnt, egyből elkezdett forgolódni. Láttam, ahogy a méreg felmarja a karját, és egyre magasabbra terjeszkedik a válla irányába. Egy ideig lenyugodott, majd felém fordult, és a szeméből mintha gyűlölet tükröződött volna. Összeszedte minden erejét, és rám rontott. Közben kiabált valami Katherine-t, amiből arra következtettem, hogy a méreg hatására annyira elborult az agya, hogy azt képzeli, én Katherine vagyok. Elfeketedtek az erek a szemei alatt, ezzel egy időben a szemfogai is megnyúltak. Visítottam, hátha Jeremy meghallja, és segít, mert Charity még így is sokkal erősebb volt nálam.
  Az öcsém néhány pillanaton belül felért, és berohant a szobába. Megpróbálta lefogni a lányt, de egy ember erre nem volt képes. Közben kiabált valami George-ot is a Katherine-en kívül, de ezzel már nem is igazán foglalkoztam. Jeremy a hátába döfte a karóját, aztán szaladtunk le. Bezárkóztunk Stefan szobájába, még a komódot is az ajtó elé toltam, hogy ne jöhessen be.
  Megrémisztett, ami az előbb történt velem. Remegő kézzel szorítottam a komódon talált fakarót, miközben tárcsáztam Stefan számát. Legalább négyszer rontottam el a reszkető ujjaimmal, és már majdnem földhöz vágtam a telefont, mikor végül sikerült eltalálnom a számokat.
- Baj van?
- Stefan, egyikőtök jöjjön haza, mert én ezt nem tudom tovább csinálni! – a könnyeim is elkezdtek folyni.
- Mi történt? – Stefan hangja színtiszta aggódást sugallt.
- Egyre rosszabbul van, azt képzelte, hogy Katherine vagyok, és meg akart ölni.
- Majd én hazamegyek, te keresd tovább – hallottam Damon hangját messzebbről.
- Hol vagytok most?
- Bezárkóztunk a szobádba.
- Rendben, Damon két perc múlva ott van. Szeretlek.
- Én is téged – nyomtam ki.