22. You Shouldn't Know About That

 Sziasztok!
Úgy gondoltam, egy nappal korábban kapjátok az új fejezetet, mivel az elmúlt egy-két héten eléggé belejöttem és legalább 3 fejezetet megírtam. Egyet sikerült egyetlen nap alatt összehozni, amire büszke vagyok. :) (Igaz, hogy kicsit rövid, de attól jó lett szerintem:D)
Nem beszélek mellé többet, annyit mondanék, hogy ezt a részt már sokkal jobban szeretem, mint az előző néhányat. Imádom, hogy azt a 150 évet így ki lehet használni írás terén.. <3
Tényleg befejeztem. Jó olvasást nektek, és megköszönném, ha nem spórolnátok komment terén, mert az, hogy 62 emberből 3 veszi a fáradságot, kicsit szomorú. :(
(mellesleg már megint nem tudom, hogy mi a jó édes ... nem tudja a szokásos betűmérettel berakni, de mindegy. :@)

  Vajon ő is úgy érzi, mintha visszacsöppentünk volna a múltba? Charity elhagyja az ártatlan férjét, aki nem érti, hogy a kicsi felesége miért nem akar vele maradni. Ismerősnek tűnik már ez a történet.   Alig dobtam bele a ruhákat a bőröndbe, egy erős kéz a falhoz nyomott. A teste és a testem között alig volt pár milliméter, szinte egy papírlap sem fért volna közénk. A kezeimet a fejem mellett a falhoz szorította, és a tekintetét az enyémbe fúrva kérdezni kezdett.
- Történt valami? – gyanakodott.
- Miért gondolod? Nem mehetek át egy külön szobába csak azért, mert úgy tartja kedvem? – hiába próbáltam kiszabadítani csuklóimat az azokat börtönként körbezáró ujjai közül, minden kísérletem kudarcba fulladt, sőt, még erősebben tartott.
- Tettem valamit? – ráncolta a szemöldökét. Lehet, hogy túl sokat képzelek bele, de az arcán átsuhant valami érzelemféleség, amit magamban aggodalomnak könyveltem el. Talán nem tűnt el belőle sem minden érzés és emberség…
- Nem. Egyszerűen szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Az utóbbi években hozzászoktam, hogy alig van valaki a környezetemben a szomszédokon kívül. Értsd meg, hogy nekem nem olyan könnyű újra hozzászoknom a gondolathoz, hogy egy pasival élek egy szobában! Főleg azt nehéz megszoknom, hogy konkrétan a férjemmel vagyok, akivel már másfél évszázada nem beszéltem, pedig lenne mit, de mi mégis csak marjuk egymást vagy épp szeretkezünk – hajtottam le a fejem, ami utólag már nem tűnt jó ötletnek, hiszen a tökéletesen kidolgozott hasfalának látványa semmit sem segített rajtam. Legszívesebben végigsimítottam volna rajta, de nem tehettem. És bár az, amit mondtam, igaz volt, mégis hamisnak éreztem, mivel legbelül tudtam, hogy csak a kifogást kerestem, ha tehettem volna, vele maradtam volna. A szívem elég kitartóan harcolt az eszem ellen, de nem ért el vele túl sokat, végre az utóbbinak is sikerélménye volt.   Végül pár percnyi merengés után maga mellé engedte a kezeit, ezáltal szabadon engedve engem. Villámgyorsan tűntem el a szobából a bőröndjeimmel együtt. A másik szoba ajtaja az övével szemben levő oldalról nyílt, és még csak messze sincs tőle, tehát nem értem, hogy miért érzem magam mégis úgy, mint aki legalább egy másik kontinenst választott volna lakóhelyként.   Ahogy becsaptam magam mögött az ajtót, szinte láttam magam előtt Damon arcát, és a rajta tükröződő csalódottságot is. A látomástól visszahőköltem, amitől nekihátráltam az ajtónak, majd egy gyenge pillanatban nem bírtam tovább, egy könnycsepp kíséretében összecsuklott alattam a lábam és a földre csúsztam. Akármennyire is próbálom őt kirekeszteni az új, de mégis régi életemből, kénytelen vagyok beismerni magamnak, hogy úgy vonz magához, mint ahogyan a mágnes északi és déli pólusa vonzza a másikat. Hiba volt ide visszatérnem.   Nem ülhettem ott sokáig, a csengő hangja hamar visszarántott a valóságba. Gyorsan átöltöztem, majd összefogtam a hajam. Megmostam az arcom, hogy ne legyen olyan feltűnően piros a sírástól, aztán mikor kezdett újra normális színt felvenni, megtörölköztem és lementem a többiekhez. Elena már köszöntötte a srácokat, akik úgy döntöttek, hogy együtt jönnek. Bonnie és Jeremy kissé félénken bújtak egymáshoz, valószínűleg kialakulóban van valami közöttük. Rick nem érezte magát kellemetlenül, ugyanúgy ontotta magából a poénokat, mint általában. Miután mindegyikük felakasztotta a kabátját az előszobában, Elena a konyhába terelte őket, ahol már megterítve fogadta őket az asztal. Elfoglaltak egy-egy széket, aztán Stefan végigkínált mindenkit valami gyenge alkohollal, amire feltételezem, hogy azért esett a választása, mert Jeremy, Bonnie és Elena még kiskorúak. Koccintás előtt Elena bejelentette, hogy a természetfelettire tekintettel hivatalosan is övé a Salvatore ház, és ennek örömére rendeztük az estét.
- És hol van Damon? – nézett körbe Alaric.
- Itt vagyok – felelt az említett, aki épp a lépcsőről tartott felénk. Odalépett barátjához, majd kezet fogott vele. Az egyik bárszekrény felé vette az irányt és egy jóval erősebb italt vett elő. Próbált vigyort erőltetni az arcára, de ha a többieknek nem is, Ricknek feltűnt, hogy valami nincs vele rendben, ezért félrehívta őt. Érdekes, hogy milyen jó kapcsolat alakult ki köztük azok után, hogy Damon átváltoztatta a feleségét.   Amíg ők kimentek a kertbe beszélni, Elena, Stefan és én a felszolgálással, Bonnie-val és Jeremyvel törődtünk.

(Damon.)

Azt hittem, ennél azért jobb vagyok az érzelmeim titkolásában, de kiderült, hogy tévedtem. Alaric fél perc után észrevette rajtam, hogy nem vagyok hangulatomban, és mint amolyan barátféleség, elhívott a többiektől, hogy kifaggasson. Nincs kedvem beszélni arról, ami történt. Nincs szükségem egy pszichológusra…
- Mi van veled, haver? Megszoktam, hogy folyton piálsz, de ez a szokásosnál is erősebb – bökött a poharamra, amit a kezemben tartottam.
- Semmi, mi lenne? Nem ihatok valami tömény alkoholt csak azért, mert úgy tartja kedvem? – direkt idéztem félig Char szavait.
- Nőügy?
  Hát persze, hogy egyből beletalál. Odavagyok az ilyen emberekért.
- Az – Reméltem, hogy a rövid, velős válasz után keresünk egy más témát.
- Mesélj! – utasított.
- Nincs mit mesélni rajta – tettem ölbe a kezeimet.
- Damon Salvatore! Ne kelljen már minden szót harapófogóval kihúzni belőled! Mondd már el, hogy mi történt! Charityvel van valami?
- Igen.
- Damon! – szólt rám erőteljesebben.
- Az a lényeg, hogy nem tudom, hogy mit akar. Egyik percben még ölelget, a másikban átköltözik egy másik szobába egy csomó hülye kifogással – ültem le a lépcsőre, aztán belekortyoltam az italomba. Tényleg elég erős, egy másodpercre összerándult tőle az arcom.
- Tettél valamit, ami egy nő idegrendszerét tönkrevágja? – ült mellém.
- Nem. Mármint nem tudom. Kétlem. Ha tettem volna valamit, akkor felpofozott volna és nyíltan kimondja, hogy ez neki nem tetszett, nem pedig beoson a szobába és csöndben összepakol. Mondjuk ez a csöndben összepakolós jelenet már nem új – fintorogtam.
- Hogy érted, hogy nem új?
- Anno ugyanígy tűnt el, amíg aludtam – Ez az a téma, amit el akarok kerülni, de mindig előjön.
- Hány éve volt ez?
- 145? 150? Valahogy így.
- Még mindig fura ezt hallani. Én már arra sem emlékszem, hogy tegnap mit reggeliztem, nemhogy egy másfél évszázadra így emlékezzek… - kommentált. Érezte, hogy nem segít, ha tovább kérdezősködik, csak azért kezdett erről fecsegni, és ezt értékelem benne.
- Szerintem menjünk vissza, mielőtt Elena gyanút fog – hajtottam le a maradék italt, aztán mit sem törődve Alaric véleményével elindultam be a többiekhez. Már csak az hiányzik, hogy a kedves mindenki-problémáját-megoldom-kisasszony rájöjjön, hogy történt valami, amiről ő nem tud.
*
  Vacsora után átterelődtünk a nappaliba egy kiadós beszélgetésre. Jeremy és Bonnie épp ecsetelték a szerelmi életüket, mikor megcsörrent a telefonom. Üzenetem jött. Minden szem rám szegeződött.
- Folytassátok nyugodtan – pislogtam rájuk gyönyörűen, aztán megnyitottam az ismeretlen számról küldött SMS-t.
  „Akarsz tudni egy titkot? Charity terhes volt, amikor elhagyott. Ó, ezt lehet, nem kellett volna kifecsegnem.”
  Hogy mi? Az nem lehet. Nem tehette ezt… Vagy mégis?
- Damon, baj van? – nézett aggódó tekintettel Elena. Biztos leolvasta az arcomról, hogy nem épp jó hírt kaptam.
- Nem, nincs semmi – gyorsan elolvastam újra az üzenet tartalmát, aztán a zsebembe süllyesztettem a telefont. Hihetetlen, hogy képes volt eltűnni egy gyerekkel a szíve alatt. Az én gyerekemmel… Ez nekem sok egy napra.

(Charity.)
  Valami történt. Mióta megkapta azt az SMS-t, Damon teljesen furán viselkedik. Olyan, mintha nem is közöttünk, hanem sokkal inkább egy másik világban lenne. Vajon mi állhatott abban az üzenetben, amitől ennyire kiakadt?
  Bonnie és Jeremy észre sem vették a dolgot, annyira belemerültek a szerelmük történetének elemzésébe. Bonnie elmesélte, hogy a sok gyakorlás kimerítette őt az utóbbi időkben, és mivel az apja gyakran a munkahelyén maradt éjjelente, sokszor aludt a Gilbert famíliánál. Jeremy általában ott volt, és amíg Elena Stefannal telefonált vagy épp élőben beszélt, ők együtt maradtak, és szép lassan közel kerültek egymáshoz. Én tényleg örültem, hogy így egymásra találtak, de Damon hangulata jobban aggasztott. Stefanra néztem, őt is érdekelte, hogy mi van a bátyjával, mert bár mosolygott Bonnie történetein, aggódó pillantásokat vetett Damonra. Alaric szintúgy feszülten figyelte Damont, mire ő gondolt egyet és elsuhant ki tudja, hová. Erre már ők is felkapták a fejüket.
- Vele meg mi történt? – kérdezte Jeremy.
- Nem tudjuk – felelt Stefan. – Valószínűleg nagyon felhúzta valami, ami az SMS-ben volt.
- Utána kellene mennünk, nem? – nézett barátjára Elena.
- Nem, azzal csak rontanánk a helyzeten. Nem tudhatjuk, milyen állapotban van most, tudod, ha olyanja van, bárkire rátámad. Majd lenyugszik és hazajön.
  A csapaton eluralkodott a feszültség, mindenki csöndben ült és nézett maga elé. Ezt a telefonom zavarta meg a pittyegéssel, miszerint új üzenetem érkezett. Mindenki kíváncsi arccal fordult felém, én pedig félve nyomtam meg a Megnéz gombot.
  „Elmondtam neki egy titkodat. Remélem, nem baj. További szép estét! Ui.: Ha tudni akarod, a vízesésnél van.”
  Több sem kellett, zsebre vágtam a telefont, és a többieket faképnél hagyva rohantam a vízeséshez. Későn jutott eszembe, hogy mi lesz akkor, ha ez egy csapda, de nem érdekelt. Meg kellett tudnom, hogy mi akasztotta ki ennyire. Szerencsére ott találtam, épp egy rókából szívta ki az életet. Még mindig jobb, mintha egy embert csapolt volna meg… Ahogy meglátott, a legközelebbi fához csapott, majd karjaival elzárta a menekülési utakat is. Közelhajolt a nyakamhoz, éreztem rajta, hogy legszívesebben kettéharapta volna a torkom, de mégsem tette.
- Hogy voltál képes úgy otthagyni? – sziszegte.
- Miről beszélsz?
- 1864-ben, amikor elhagytad Mystic Fallst terhes voltál vagy sem? – nézett kétségbeesetten a szemeimbe. Egy szót sem tudtam szólni, csak nyögtem egyet.
- Igen vagy nem? Válaszolj már!
- Sajnálom.
  Abban a percben ennyi telt tőlem. Még mindig összeszorul a gyomrom, ha visszagondolok erre az egészre. Nem ilyen körülmények között akartam ezt elmondani neki, és iszonyúan sajnálom, hogy ez így alakult.
- Nem ezt vártam volna – vészjóslóan halk volt, jégkék szemei viszont szikrákat szórtak. – Tudod, én tényleg azt hittem, hogy nekem bármit elmondhatsz.
- Sajnálom – ismételtem, miközben már egy könnycsepp is kicsordult. – Jobb lett volna, ha tudod, hogy van egy gyereked, akit nem láthatsz soha?
- Miért nem voltál képes beavatni a dolgokba?
- Egy időben folyton rosszul éreztem magam reggelente, ezért anyámmal elmentünk a legközelebbi orvoshoz. Amikor rátok nyitottam, azért mentem oda, hogy elmondjam, hogy valószínűleg babánk lesz, de megláttam rajtad ülni azt a ribancot az önelégült vigyorával… Másnap átváltoztatott, és megölte a családomat még mielőtt akár kettőt is pislanthattam volna. Ezek után mit vársz? Mentem volna be hozzád, hogy „szia, képzeld, terhes vagyok, viszont a kis atlantai ribid vámpírt csinált belőlem”?
- Egyáltalán mi van most vele? Ki ő? Hol van? Mit csinál?
- Meghalt – suttogtam, és Damon kérdő tekintetével találtam szemben magam.
- Hogy érted? Nem vigyáztál rá?
- Az istenit, Damon, gondold már végig! Szerinted egy vámpír teste megfelel egy emberbabának? Szerinted Katherine nem tudott erről végig? Mit gondolsz, miért változtatott át?
  Láttam az elképedést a szemében, aztán a tüzet, ami talán most gondolatban felemészti Pierce kisasszonyt, és a megnyugvást is valamilyen szinten. Én tele voltam bűntudattal, amiért nem szóltam neki erről, és fájt, hogy ennek meg kellett történnie.
  Damon megkövülten nézett rám. Már vártam, hogy letépje a fejem, de higgadt maradt. Idegesített a csend, túlságosan izgatott voltam. A szívem valószínűleg már közel járt ahhoz, hogy kitépje magát a helyéről és eltörje a csontjaimat is, ezzel elég helyet biztosítva magának, hogy kedvére doboghasson. Damon csak olyan ötpercnyi némaság után szólalt csak meg.
- Szóval apa lettem volna. Ki tudott erről?
- Stefan és Elijah – feleltem.
- Stefan mióta tudja?
- Mikor elmentem, írtam neki is egy levelet, amiben megkértem, hogy senkinek se árulja el, még neked sem, ezért nem mondta el.
- Remek. Újabb ok, amiért jogosan tehetem tönkre az öcsém életét. Hogy képzelte, hogy nem szól róla? – Tartott egy kis szünetet, aztán vészjósló hangon folytatta. - Tűnj el a szemem elől, mielőtt kárt teszek benned – engedte le a karjait, utat engedve ezzel.
  Nem akartam hinni a füleimnek. Képes lenne bántani engem? Mindenesetre jobb, ha tényleg eltűnök a közeléből, mivel ha Damon Salvatore zaklatott, akkor baj van.
*
  Bonnie és Jeremy már nem tartózkodtak a Salvatore házban, mire odaértem. Alaric, Elena és Stefan viszont idegesen ültek a nappaliban ránk várva.
- Végre itt vagy! Hol van Damon? Miért ilyen piros a szemed? Sírtál? – támadott le Stefan a kérdéseivel.
- Az erdőben van és a helyetekben nem környékezném meg – vonszoltam el magam a kanapéig.
- Megbántott? – jött közelebb Elena.
- Jelenleg én vagyok az egyetlen, akinek a legkevesebb oka van azt mondani, hogy Damon megbántott.
- Akkor mi ez a szomorúság? – ült mellém Alaric is.
- Valaki küldött neki egy üzenetet, amiben leírta, hogy terhes voltam – temettem az arcom a tenyerembe. – Mondanom sem kell, elég ideges lett.
- Terhes voltál? – nézett rám nagy szemekkel Rick, Elena és Stefan viszont nem lepődtek meg a kijelentésemen. Stefant megértem, hisz ő tudott róla, de Elena? Stefan elkotyogta neki? Áh, lényegtelen, már mit sem változtat a tényeken…
- Ha nem gond, felmennék. Ki szeretném magam aludni – mutattam az emelet felé, a többiek pedig csak megértően bólogattak. Felálltam, majd egy másodperc alatt felértem a fürdőszobámba, ahol valaki már várt rám.

8. díj :)

Sziasztok!
Kis nyaralásomból hazatérve feljöttem az oldalra és lám, kaptam egy díjat. :D Gyakrabban kellene elutaznom? :$ Köszönöm szépen Cindrellnek, hogy gondolt rám, nagyon sokat jelent nekem, ha látom, hogy másoknak is tetszik mindaz, amit itt létrehoztam. :):$

Szabályok:
1. Tedd ki a képet!
2. Köszönd meg attól, akitől kaptad!
3. Töltsd ki a kérdőívet!
4. Add tovább 1-4 bloggernek, akiknek a blogja TVD-s!

Az első két pontot már teljesítettem, és a negyedikkel folytatom, tehát nekik adnám tovább:
Ginewra - http://ginewra-crazylove.blogspot.com/
Killa - http://desperate-fight-by-killa.blogspot.com/

És akkor a 3. pont, a kérdőív:

Gyűjtesz valamit?: Körömlakkokat talán, de igazából ez sem olyan igazi szenvedély nálam. :)

Rágod a körmöd?: Pár éve volt néhány hónap, amikor rágtam, de ezen szerencsére hamar túlestem. 

Ki a kedvenc színészed?: Nehéz... Komolyan, senki nem jut eszembe, akiért úgy odalennék, de ha muszáj kiemelnem valakit, akkor Ian Somerhalder, Chace Crawford és Penn Badgley az a három ember, aki hatással van rám.

Ki a kedvenc színésznőd?: Stana Katic. Imádom azt a nőt. :) Valamint a Gossip Girl legtöbb női szereplőjét szeretem, főleg Blake Livelyt és Kelly Rutherfordot. :)

Ki a pasi/nő-ideálod?: Nincs ideálom, csak nagy elvárásaim. Iant és Chace-t ide is írhatom, nem véletlen, hogy Damonközpontú blogom van. Rajtuk kívül ott van még Kállay-Saunders András és Takács Nikolas is a listámon, de Joseph Morgan és Paul Wesley sem az utolsó helyeket tudhatják magukénak. ;)

Kedvenc kajád?: Hú, öö.. Bármi, ami hizlal, de komolyan. :D A gyorskaják híve vagyok.

Legfurább dolog, amit megettél?: Passzolom. Tervezem, hogy megkóstolok valamilyen tengeri herkentyűs pizzát, az valószínűleg nagyon fura lesz, de eddig még nem ettem semmit (vagy legalábbis nem jut eszembe), ami olyan durva lenne.

Miért kezdtél bele a történetedbe?: Jó kérdés. Mindig szükségem volt egy világra, ahová elmenekülhetek, ha csalódnom kell valamiben vagy túl stresszes időszakom van. Ez vagy a zene, vagy az írás világa volt. Ráadásul akkoriban egy csomó blogot olvastam, és valahogy kipattant a fejemből, hogy 'úristen, ilyet még sehol nem láttam, kezdjem el írni és kiderül, hogy megéri-e'. Igazából aki figyelt, tudja, hogy nem ez az első történetem ebben a témában. Talán épp elakadtam a másik TVD-s sztorimmal (amit még nem publikáltam, de amúgy már rajta vagyok, elkezdtem átírni újra, talán ha ezzel végzek, felteszem majd), ezért kezdtem bele ebbe. 2010. november 1-jén kezdtem el írni, hajnali háromkor, ami nálam az az időpont, amikor leginkább beindul az agyam írás szempontjából, viszont minden más elhalkul a környezetemben. Napközben szinte nem is tudok írni. Visszatérve az eredeti témához: amikor belekezdtem a You can't turn back the hands of time-ba, fogalmam sem volt, hogy mit is akarok írni úgy igazán. Néhány párbeszéd vagy jelenet kavargott a fejemben, de egyáltalán nem tudtam, hogy mi is lesz majd a történet vezérvonala, csak írtam, írtam és írtam, így egy hirtelen ötlet volt az is, hogy legyen egy rejtélyes üzenetküldő. :'D Amikor behoztam ezt a karaktert, nem tudtam, hogy kinek a személyében jelenjen meg: legyen valaki, aki végig ott volt Char mellett? Valaki a múltjából? Valaki, az ellenségei közül? Valaki, akivel még nem is találkozott személyesen? Mindenesetre, már nagyjából megvannak az elképzeléseim, csak meg kell őket valósítanom. (Igen, ez egy kicsit hosszúra sikeredett.:$)

Milyen házban laksz? (kertes, panel): Kertes.
Pár szó magadról: Nagyon érzékeny és elvont vagyok, a zene nagyon fontos az életemben, sorozatmániás vagyok, éjszakai bagoly típusba tartozok, minden bogártól félek, különösen a pókoktól, egyébként imádom az állatokat, nagyon szeretek utazni, frontérzékeny vagyok, ami nálam a fejfájást jelenti (jelenleg is fáj a fejem-.-), barna hajam és kékeszöldesszürkés szemeim vannak, imádok vásárolni, és ha nyernék a lottón, első utam egy plázába vezetne, a második pedig Amerikába :D és sokakkal ellentétben, elegem van Spongyabobból. :$ Azt hiszem, ennyi elég. :)

21. Feelings

Sziasztok!
Kicsit későn, de itt az új fejezet. Két oka van, hogy 6 nap után kapjátok a fejezetet: 1.: 63 tetszik, 2.: egy időre elutazom és nem tudom, hogy lesz-e internetem, de ha lesz, akkor is csak a telefonom lesz nálam, és arról felrakni a fejezetet kicsit macerásabb lenne, mint azt szeretném. :D Szóval tessék örülni ennek. (És megjegyezném, hogy az előző fejezetre rekordmennyiségű tetsziket kaptam, amit nagyon-nagyon köszönök nektek.♥)
Az új részről csak annyit tudok mondani, hogy nekem nem jön be, de szükség volt már egy ilyen BFF-es, érzelmes, beszélgetős fejezetre is. Egyébként lesz még egy hasonló később, de ott már pörögnek az események. Mindegy, ez most lényegtelen.:D Remélem, nektek azért tetszeni fog a 21. rész... :)
(nem tudom, ez a rész miért lett ilyen kisbetűs, de mindegy.-.-)

  Úgy döntöttem, nem várom meg, hogy Damon végezzen a fürdőszobájában, hanem inkább keresek egy másikat. Úgyis szállodaként működött egyszer ez a nagy ház, akkor meg biztos találok egyet. Eszembe jutott, hogy az eddigi szobámhoz is van egy, ahol jelenleg senki sincs, úgyhogy arra vettem az irányt. Közben előkaptam egy világoskék topot, plusz egy farmer halásznadrágot, hogy ne egy kendőben kelljen mászkálnom.
  Rossz érzés fogott el, ahogy beléptem a szobába. Eszembe jutott a farkasos este a következményeivel együtt. Ki akartam zárni az ilyesfajta gondolatokat, és helyette a jókra gondolni, ami többé-kevésbé sikerült is. Öt percig bírtam a zuhany alatt állni, mert akármilyen jól esett is a meleg víz, végig bennem volt a félelem, hogy rám támad valami. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, fogat mostam, fésülködtem, és szaladtam vissza a többiekhez. Damon már útra készen állt a nappaliban, csak Elenára várt. Ő viszont még sehol sem tartott, úgyhogy fújtatva dobta le magát a kanapéra. Gondoltam, inkább hagyom, egyből a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőt, remélve, hogy találok benne valamit, lehetőleg vért, és nagy meglepődésemre még sikerült is. Három tasak A-s vér hevert ott, mintha csak rám vártak volna. Kivettem egyet, és egy nagyobb pohárba öntöttem. Beraktam a mikróba, hogy felmelegítsem. Amíg ez tartott, kiszóltam Damonnak.
- Damon, kérsz valamit a konyhából? – dőltem neki az ajtófélfának.
- Nem, köszi – fordult felém, majd megvillantott egy mosolyt is. Hallottam a csöngést, miszerint a mikró végzett a feladatával, úgyhogy visszamentem és kivettem a poharat. Tettem bele egy szívószálat is, így mentem az előszobába, hogy köszönjek Elenának, aki időközben már majdnem el is készült.
- Jó reggelt – mosolygott, miközben a cipőjét próbálta magára rángatni fél lábon ugrálva.
- Neked is – viszonoztam. – Mi újság? – dőltem neki a falnak.
- Csak a szokásos. És erre? – kérdezett vissza. Nyugodt volt, de amikor a tekintete a vállamra tévedt, kissé elpirult és egyből elkapta a tekintetét. Tényleg, Stefan még tartozik nekem, amiért én avattam be Elenát a vámpír-szex rejtelmeibe…
- Csak a szokásos – legyintettem, ezzel egy időben Damon lépett mellénk.
- Még mindig nem vagy kész? – torkollta le a lányt, aki válaszul csak mérgesen nézett rá.
- Támadt egy ötletem, ami szerintem nem lenne nagy hülyeség – jelentettem ki, mire mindketten felém fordultak. – Az én házamat is átírathatnátok Elena nevére. Nem örülök, hogy bárki bemehet.
- Meglátjuk, mit tehetünk – tolta ki Damon Elenát az ajtón, aki épp a dzsekijét vette volna fel. Stefan kint ácsorgott, még adni akart hőn szeretett kedvesének egy búcsúcsókot, de Damon türelmetlen volt. Elena azonban kibújt Damon karjai elől, és Stefanhoz szaladt. Hosszan megcsókolták egymást, amit Damon csupán néhány szemforgatással tudott díjazni. Elenáék nehezen szakadtak el egymástól. A lány beült az autóba, Damon pedig becsukta utána az ajtót, aztán körbement, és ő is beszállt. Jó kis sebességgel lőtt ki, szinte láttam magam előtt Elena kétségbeesett arcát.
  Stefan előreengedett az ajtóban, így a kis pohárkámmal a nappali felé vettem az irányt. Törökülésben elhelyezkedtem a kanapén, ő pedig mellém ült. Még csak most tűnt fel, hogy már normális ruha is van rajta.
- Az álmomban… benne voltak azok a jelenetek is, amiknél kettesben voltatok – kezdte.
- Igen?
- Igen, és ugyanazokat éreztem, amiket te. Tulajdonképpen a te szemszögedből láttam néhány dolgot.
- Most kezdek zavarba jönni.
- Szereted őt. És tudom, hogy ő is odavan érted, még ha nem is mutatja ki. Tudod, ez igazán jellemző rá. Elfojtja az emberi, érző énjét, helyette úgy tesz, mintha csak a szex számítana neki egy kapcsolatban.
- Tudom… Legalábbis azt hiszem. De tudod, mi a legrosszabb? – hagytam abba egy pillanatra, aztán a kíváncsi tekintetét látva folytattam. - Az, hogy nem tudom kezelni a helyzetet. Nem tudom, hogy mit mondjak neki, mit tegyek vele… Legyek olyan, mintha járnánk? Essek neki, amikor csak akarok, bárki előtt, vagy legyek közömbös, mintha nem is történt volna semmi? – fakadtam ki. Semmi kedvem nem volt Damonról beszélni, de már nem nagyon bírom magamba fojtani.
- Te mit szeretnél? – kérdezte.
- Mit tudom én, Stefan, azt az embert, aki régen a férjem volt – sóhajtottam.
- Ez csak akkor fog sikerülni, ha türelmes vagy vele. Ne felejtsd el, hogy százötven éven keresztül sírt utánad és Katherine után, aztán mire kezdi végre túltenni magát rajtatok, hirtelen megjelensz és teljesen a feje tetejére állítod az életét. Én még hiszek benne, hogy képes úgy szeretni, mint régen, de ahhoz vissza kell szereznie a bizalmát a többi ember iránt. Azzal segítesz neki a legtöbbet, ha mellette maradsz a nehezebb időkben is.
- Melyikünket szerette jobban? – dőltem a vállára.
- Fogalmam sincs. Miután Katherine is úgymond „meghalt”, nem beszélt sokat az érzéseiről. Mondjuk, az előtt sem. Katherine felbukkanása óta nem igazán tudtam vele őszintén beszélgetni.
- Igazából magam sem tudom, hogy vissza akarom-e kapni őt. Tartanom kellett volna magam az eredeti tervhez, miszerint elkerülöm őt, ehelyett beköltözök az ágyába. Nem vagyok normális. Tudod mit? Hagyjuk Damont. Olyan régen voltunk már kettesben, nem kellene most rá gondolnunk. Hogy megy a suli? – vigyorogtam rá.
- Mi az, hogy nem biztos, hogy vissza akarod őt kapni? –Teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
- Nem tudom, az talán jelent valamit, hogy százötven évig nem is igazán láttam őt. Szinte csak általad hallottam róla bármit is.
- De most itt vagy, egy szobában laksz vele, és már kétszer lefeküdtetek, mióta visszajöttél Mystic Fallsba! – emelte fel a hangját, hogy bizonyítsa a saját igazát. És ez talán sikerült is neki. Mégis úgy döntöttem, hogy inkább visszatérek az érkezésemkor hozott döntésemhez. Az álom rádöbbentett, hogy túl messzire mentem. A szerelemmel fájdalom jár, és én ezt nem akartam.
- Akkor sem tuti, hogy jó ötlet újra belezúgni. Úgyis tesz valamit, amivel majd jól felhúz, és éveken keresztül rosszul fogom magam érezni a bőrömben.
- Már bele vagy zúgva… - jegyezte meg. – Legalábbis egy perce még bele voltál zúgva – helyesbített.
- Akkor sem! Majd kiábrándulok belőle és téma lezárva – jelentettem ki karba tett kézzel, amire csak egy beletörődő bólintást kaptam.
- Mi lenne, ha összehívnánk a csapatot egy közös vacsira? – kérdezte a párperces kínos csönd letelte után.
- Csak úgy?
- Ööö… Igen. Fogjuk arra, hogy Elena ideköltözik. Meg amúgy is ránk fér már valami jó is.
- Jogos. Én benne vagyok – mosolyogtam. – Pontosan kiket akarsz meghívni?
- Hm… Alaric, Bonnie, Jeremy. A szűk baráti kör. Hívnánk Caroline-t is, de őt még szerencsére sikerült megóvnunk ettől a világtól, és félek, hogy valaki elszólja magát. Verbénateát iszik mindennap az anyja miatt, tehát még ki se tudnánk törölni az emlékeiből.
- Értem. Főzzünk, rendeljünk, vagy menjünk el valahová?
- Neked mihez van kedved?
- Végül is én szívesen főzök, de csak ha te is beszállsz. Tudom, hogy milyen jó kajákat tudsz készíteni, nemhiába, olasz vér folyik az ereidben – nevettem rá.
- És mi legyen a mai menü, hölgyem? – állt fel, hogy meghajoljon előttem.
- Találjon ki valamit uram!
- Szerintem nézzük meg, hogy mi van itthon – mutatott a konyha felé.
*
- Ideadnád azokat a fűszereket? – nyújtotta a kezét, miközben a húst pakolgatta a serpenyőbe. Odaadtam neki, aztán visszatértem a zöldségek aprításához.
- Mikor is lesz az álarcosbál? – kérdeztem elmerengve.
- Két nap múlva, szombaton – válaszolt. – Miért?
Pedig én imádkoztam, hogy ne kérdezze meg…
- Csak hirtelen nem tudtam betájolni magam, mivel az utóbbi három-négy nap olyan volt, mintha egy hónap lett volna.
- Elmész vele attól, hogy most rád jött ez a hülyeség?
Francba…
- Nem kellene.
- Charity, mi lett veled? Eddig minden vágyad az volt, hogy vele lehess, most meg messziről el akarod kerülni? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
- Még most is az – vontam vállat. – Csak vissza kellene vennem a tempóból, mert érzem, hogy még meg fogom bánni ezt a jelenlegi helyzetet. Különben meg mindkét esetnél, amikor lefeküdtünk, én irányítottam, én kezdeményeztem, tehát ha akar valamit azon kívül, hogy megöljön a kinézetével, akkor hajrá, itt a lehetőség a bizonyításra – hadartam el egy szuszra. Stefanon látszott, hogy más véleményen van, de nem mondott semmit. Bólintott, majd visszafordult a húshoz. Berakta a sütőbe, aztán feltette forrni a vizet a tésztának. Én is folytattam a sok zöldség összevágását, aztán pedig a mozzarellasajtot pakoltam rá a kész húsra.
  Nem sokkal később, pont, mikor mindennel végeztünk, úgy éreztem, mintha gyűrű nélkül állnék a napon, szinte égtem. Gyorsan kiszaladtam a kertbe, mert akárhová mentem, nem múlt el. Stefan ugyanezt tette, mivel nem csak én jártam így. Kint egyből eltűnt az égető érzés, így nem volt nehéz rájönni, hogy Elena megkapta a házat, mi viszont nem vagyunk beinvitálva.
  Tehetetlenségünkben leültünk a ház mögötti hintaágyra és néztünk magunk elé. Nekem Damonon kezdett kattogni az agyam. Ha jól belegondolok, az, amit mondtam Stefannak, teljesen igaz és jogos is, hiszen ő még csak annyit tett az ügy érdekében, hogy néha megcsókolt, hogy bebizonyítsa, hogy még mindig szeretem őt, vagy csak egyszerűen kigombolt ingben sétálgatott előttem. Mit tegyek vele? Egyre biztosabb lettem abban, hogy minden erőmmel azon legyek, hogy türtőztessem magam, és ne omoljak a karjaiba egyetlen szép pillantástól vagy szótól.
  Amíg ezen őrlődtem, rendesen elszállt az idő, csak a Chevy zúgására, majd a kocsi ajtajának csapódására lettem figyelmes. Elena automatikusan ment a ház felé, ami immáron az ő tulajdona, Damon pedig pár lépéssel mögötte kullogott. A lány könnyen besétált, Damon viszont az ajtóban toporgott. Nyilván idegesítette, hogy nem tudja átlépni a saját háza küszöbét.
  Közben mi is odaértünk, és köszöntünk nekik, mire Elena visszafordult, hogy megcsókolja Stefant. Olyan jó rájuk nézni, annyira édesek együtt. Ők legalább képesek kimutatni az érzéseiket és tiszta szívből szeretni egymást.
- Gyere be – súgta Stefan fülébe vigyorogva, majd egy puszit nyomott az arcára. – És te is – fordult felém. – Rajtad meg még gondolkozom – kacsintott Damonra, akinek erre a kijelentésre görcsbe rándult az ökle, és kevés hiányzott ahhoz, hogy átharapja Elena torkát.
- Kedves Elena, megtennéd, hogy nem táncolsz az idegeimen azzal, hogy úgy viselkedsz, mint egy tizenkét éves gyerek, és beengedsz a házamba? – kérdezte Damon, miután eléggé lenyugodott ahhoz, hogy egy elég gúnyosra sikerült mosollyal az arcán, viszonylag kedves tudjon lenni.
- Megígéred, hogy nem csinálsz hülyeségeket, nincs semmiféle magánakció, és hazugság? – nézett rá szigorúan.
- Nem – grimaszolt.
- Nem emlékszel, hogy mit beszéltünk meg? Az én házam, az én szabályaim.
- Oké, legyen, ahogy akarod. Beengednél végre? – támaszkodott az ajtókeretnek.
- Gyere be – sóhajtott egyet Elena, mire Damon vigyorogva lépett be az előszobába.
- Máris jobb.
- Mik ezek az illatok? – indult Elena a konyha felé. – Egy perc és éhen halok.
- Arra gondoltunk, hogy elhívnánk Bonnie-t, Jeremy-t és Ricket egy vacsorára, hogy megünnepeljük a biztonságodat. Természetesen azt hívsz még, akit akarsz – felelt Stefan.
- Az ésszerűség határán belül. Tehát a vámpírokat hanyagoljuk, ha lehet – tette hozzá Damon morogva, de a lány figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Hívhatnánk Jennát is, de félek, hogy nem fogadná valami jól a hírt, hogy tulajdonképpen van egy házam, amit az ő értesítése nélkül vállaltam át – szomorodott el. – Vagy Caroline-t, de nem tudok most ésszerű magyarázatot találni, amiből kimaradnak a természetfeletti dolgok.
- Felhívod a többieket, hogy jöjjenek át? – kérdezte a barátja.
- Persze, máris – vette elő a telefonját, majd pár lépést arrébb ment, és beszélni kezdett.
  Én úgy döntöttem, hogy nem maradok lent, mert egyrészt nincs mit csinálnom itt, másrészt Damon is itt van, és mivel Stefan és Elena elszórakoztatják egymást, nekem csak ő marad társaságként, ami nem segít véghezvinni a tervemet. Végül arra jutottam, hogy keresek egy másik szobát, ahová átvihetem a cuccaimat. Néhány ajtó mögé benéztem, de a negyedik volt az igazi. Nem túl nagy, de világosabb, mint a többi. Benne egy franciaágy, mellette egy kétfiókos éjjeliszekrény, és egy fésülködőasztal. A fal mentén egy kisebb szekrénysor húzódott, ami pont elég ahhoz, hogy néhány ruhát akasszak bele. A falon az ágy két oldalán egy-egy kislámpa volt. Az ablak a tetőtér miatt érdekesen lett megoldva. Minél többször néztem körbe, annál jobban tetszett.
  Csöndben lépkedtem a folyosón, hogy ne figyeljenek fel rám, de hiába, Damont ugyanis a szobájában találtam és így nem tudtam mit tenni. A tekintetem egyből a fedetlen felsőtestén állapodott meg, és csak nehezen sikerült elszakítani onnan. Úgy tűnt, mintha aludna, ezért kétszer is átgondoltam a pakolást. Gondoltam rá, hogy csak fekszik, és direkt nem szól egy szót sem, de a legjobbat feltételezve elkezdtem keresgetni a ruháimat, majd az egyik bőröndbe rakodni őket. Miután a hálószobában végeztem, benyitottam a fürdőszobába is. Néhány a kád mellett hevert, néhány az ott levő széken, így azokat felkaptam, és kifelé indultam velük. Indultam volna, ha nem ütközök bele valakibe. A meglepetéstől hátratántorogtam, majdnem el is estem, de Damon elkapta a derekam, és erősen megtartott. Tudtam, hogy nem alszik…
- Te meg mit csinálsz? – kérdezte oldalra döntött fejjel.
- Minek tűnik?
- Nem illik kérdéssel válaszolni a kérdésre.
- Pakolok.
- Mégis miért? – méregetett.
- Azért, hogy rend legyen – forgattam a szemeimet.
- Aha. Azért néztél be minden egyes szobába a házban, aztán kezdtél el a bőröndödbe pakolni, hogy rend legyen. Értem… Miért akarsz átköltözni?
Hát ez hamar leesett neki. Remek. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb.
- Szükségem van egy kis magányra – hazudtam. Biztosra vettem, hogy egy szavamat sem hitte el, de legalább elállt az utamból. Nem akartam itt hagyni, még akkor sem, ha csak két szobával leszek is arrébb, nem úgy, mint 1864-ben.

Komment? :))

20. Worst Nightmare Ever

Sziasztok!
Kicsit furcsa volt, hogy dupla fejezetre kevesebb 'lájkot' kaptam. Ez miért van? Mindenki nyaral?:| Mindegy amúgy, annyira nem zavar. 32 ember egyáltalán nem kevés, ezt beismerem és köszönöm is. :)
A fejezetről annyit, hogy megoldódik a rejtély, kiderül, hogy mi történt Damonnal. :) Nekem személy szerint nem tetszik ez a rész, ahogy a következő sem, de (!) szükség volt rá. Még annyit elmondanék, hogy azért kínzom Damont, mert május végén nagyon stresszelős időszakom volt a suli miatt, és valakin ki kellett töltenem a dühömet, és hát pont őt találtam meg magamnak. :D
Megjegyzem, hogy a 25. körüli részeket szerintem a többség szeretni fogja... ;) Legalábbis én szeretem. :DDD Oké, ennyi, olvassatok, kommentáljatok és hagyjatok nyomot magatok után! ;)

(Charity.)
- Szóval azt mondjátok, hogy boszorkány vagy varázsló nélkül Damon meghal? – összegezte Rose az eddig hallottakat.
- Pontosan – bólintott Stefan.
- És az én szerepem a történetben az, hogy?
Biztos voltam benne, hogy nagyon is jól tudja, mit szeretnénk, csak hülyének tetteti magát. Valami nem stimmel. Ha annyira jól elvoltak Damonnal, mint ahogy azt hallottam és láttam is, akkor nem így kellene viselkednie, mikor meghallja, hogy haldoklik. Valamit titkolhat, és én ki fogom deríteni, hogy mit.
- Gondoltuk, ismersz valakit, akit feláldozhatunk, mivel Bonnie közel áll hozzánk és nem ölhetjük meg csak úgy, főleg ha van más módja is, hogy megmentsem a bátyámat. Kérlek, Rose, szükségünk van a segítségedre! – könyörgött neki Stefan. Én csak csöndben álldogáltam a kanapé mögött egy pohár vérrel a kezemben. Továbbra is azon kattogott az agyam, hogy mit rejthet el előlünk ez a nő. Eleve miért jött ide, miután megpróbálta Klaushoz vinni Elenát? Miért költözött pont a lány barátjának a házába? Ez nekem túl zavaros.
- Várj, hadd gondoljam végig! – ült le a fotelba. Párpillanatnyi kínzó néma csönd után Rose felkapta a fejét.
- Jutottál valamire? – suhantam mellé.
- Igen, egy nő, Elaine a neve, azt hiszem. Úgy három éve találkoztam vele, és megmentettem egy őstől. Még nem fizette vissza az adósságát, és amúgy sem egy fontos személyiség.
- Remek. Ha lehet, hozd ide minél hamarabb! – utasította Stefan, mire ő bólintott, aztán köd előtte, köd utána, eltűnt.
  Stefan fáradtan rogyott le a kanapéra. Tudtam, hogy utálja a helyzetet, sosem szeretett embereket ölni, most azonban mégis megteszi a bátyja egészségéért. Körbenéztem, és még csak most tűnt fel, hogy Elena és Bonnie felszívódtak. Biztosan egymás lelkét ápolgatják valahol. Jelenleg egyikőjükre sem voltam kíváncsi.
  Fentről újabb ordítás hallatszott. Akárhányszor történik meg, a gyomrom mindig összeugrik, és tízszer kisebb lesz, mint eredetileg lennie kell. Rühelltem magam, amiért nem tudok rajta segíteni. Stefanra néztem, aki ugyanolyan elkínzott arccal nézett vissza rám, mintha csak egy tükörbe néztem volna. Rápillantottam az órámra – már este hat volt. Este hat, és még mindig nem tettünk semmit. Még mindig ugyanolyan magatehetetlenül üldögélünk itt, és várjuk, hogy egy majdnem teljesen idegen vámpír segítsen nekünk.
  Végül úgy döntöttem, visszamegyek Damonhoz. Ha ezek az utolsó órák, amiket együtt tölthetünk… Itt kell abbahagynom. Reménykednem kell. Bár a remény csal - ha túl erősen hiszel benne, hogy sikerülni fog valami, ő csak fogja magát, cserben hagy, és a lehető legrosszabb fog megtörténni. Én viszont mégis reménykedtem.
  Damon fáradtan kuporgott az egyik sarokban. Az ingje a szoba túlsó végében feküdt, így a hátát a hideg falhoz nyomta. Leguggoltam mellé, és a vállára tettem a kezem. Nem nézett rám, csak előre bámult üveges tekintettel, viszont összerezzent, ahogy hozzáértem.
- Történt valami? – kérdeztem, de nem beszélt. – Damon, baj van? – simogattam a vállát. – Damon, nézz rám! – próbálkoztam, de magától nem mozdult, kénytelen voltam magam felé fordítani az arcát. A sírás fojtogatott ettől a helyzettől.
- Damon, szólalj már meg, kérlek!
  De nem tette. Lassan elengedte magát, és a szeme is lecsukódott. A szíve dobogott még, valószínűleg a kimerültség miatt újra elaludhatott vagy ilyesmi. Nem értek hozzá, egyáltalán azt sem tudom, mitől van ez az egész.
  Húsz perc múlva Rose állított be egy idegen nővel. Feltételezem, hogy ő Elaine. Szegény remegett, már tudta előre, hogy mi vár rá. Szánalmasnak éreztem magam, amiért egy ártatlan embert meg kell ölnöm, de ha ez az ára annak, hogy ő életben maradjon, hát legyen, megteszem. Stefan elővette a holdkövet, és odaadta Elaine-nek. Meg volt igézve, látszott rajta. Legalábbis kétlem, hogy bárki is a vesztébe rohanna egy olyan emberért, akit még csak nem is látott.
  Megkérte Rose-t, hogy morzsolja össze a követ, amíg ő előkészíti a bűbájhoz szükséges dolgokat. Stefan azóta felhívhatta Bonnie-t, mivel időközben ő is megérkezett a jobbján Elenával. Ahogy Elaine elmormolt néhány varázsigét, a holdkőpor csillogni kezdett, aztán valami rózsaszínes-lilás árnyalatú lötty lett belőle. Egy késsel felhasította a csuklóját, aztán az egész alkarját, és a tál fölé tartotta. Bonnie villámgyorsan megkereste a Grimoire-ban az ő varázsigéit, aztán gyorsítva a hatást, ő is elkezdte monoton hangon ismételgetni őket. Az időérzékem odaveszett, amíg ezt csinálták, nem tudnám megmondani, hogy egy hétig tartott, esetleg egy óráig vagy csak tíz percig, mindenesetre nekem nagyon hosszú időnek tűnt. Elena közben Stefan karjaiba vetette magát, és úgy figyelték a boszikat, így kénytelen voltam egyedül álldogálni ott, mint egy idióta…
  A két lánynak már az orrából is patakokban folyt a vér, mikor halkulni kezdtek, aztán Elaine végül összecsuklott. Bonnie közelebb lépett, és összekeverte a rózsaszín holdkő-löttyöt Elaine vérével, majd egy csomó fűszert tett bele, amiket nem tudtam megjegyezni. Fentről újabb fájdalmas kiáltás hangzott. A boszi elmormolt egy utolsó varázsigét, aztán elindult fölfelé Damonhoz. Egy ideig mindenki csak nézett utána, majd mikor a kilincshez nyúlt, Rose és Elena kivételével követtük őt.
  Bonnie odaadta Damonnak a kotyvalékot, amit remegő kezekkel próbált meginni. A fele kilötyögött, de ha beválik, akkor nem számít, hogy mennyit ivott belőle, nem? Mindannyian vártuk, hogy történjen valami, valami olyasmi, mint velem a farkas-harapás után. El sem hiszem, hogy az csak két napja volt, olyan, mintha már egy éve történt volna. Az időérzékem tényleg elég zavaros.
  De Damonnal semmi nem történt. Bonnie karjába kapaszkodott, de lassan újra elgyengült, nekem pedig deja vu érzésem támadt. Az nem lehet, hogy megöltünk egy embert a semmiért.
  Lassan kezdett eljutni a tudatomig, hogy ez az egész varázslás hasztalan volt. Semmit nem használt, ugyanolyan rosszul van, mint eddig. Sírva térdeltem mellé a földre, és próbáltam felrázni, de csak résnyire nyitotta ki a szemét.
  Bonnie észrevette, hogy nincs rá sok szükség, főleg így, hogy tulajdonképpen fikarcnyit sem segített, ezért csöndben kihátrált a szobából. Utólag belátom, hogy igazságtalan voltam vele szemben, de szükségem volt valakire, akit hibáztathatok, és ebben a pillanatban őt találtam meg.
  Mikor leért, hallottunk egy női sikolyt, aztán nem sokkal később pedig egy másikat is. Leszaladtunk megnézni, hogy mi történt. Elena a földön feküdt, a hasába valaki egy kést szúrt. Bonnie minden megmaradt erejét próbálta bevetni valaki ellen, aki épp az egyik ablakot törte ki az esésével. Ez a valaki Rose volt.
  És akkor rájöttem. Ő tette az egészet, végig Elenára fájt a foga, mi csak a kellékei voltunk. Ideköltözött, mint egy szegény, magányos nő, aki százszor megbánta, amit tett, aztán itt jöttem a képbe én. Túl közel kerültem Damonhoz, ezért el akart ijeszteni engem. Erre a leveleket akarta használni, de a terv balul sült el, mivel ideköltöztem. Végeznie kellett velem, ami a farkas segítségével majdnem sikerült is neki. Ha már engem nem tudott kinyírni, ostromolni kezdte Elena másik védőbástyáját, aki ez esetben Damon volt. Csak egy apró részlete maradt a puzzle-nek, amit nem értettem: Damon sebe. Hogy csinálhatta? Talán összefogott valami őssel, akinek sikerült elfeledtetnie vele, miután megsebezte?
  Ezt túl könnyen összeraktam magamban, úgyhogy valószínűleg a felét sem találtam el, de ettől függetlenül tökéletesen felment bennem a pumpa ahhoz, hogy meg akarjam ölni Rose-t.
  Egy hirtelen – vagy legalábbis nem túl rendesen végiggondolt – ötlettől vezérelve megfogtam az első tárgyat, ami kicsit is élesnek tűnt és Rose felé indultam. A boszorkány egyből észrevett, és konkrétan hatástalanított a fejfájós trükkjével. Úgy éreztem, a fejem belülről ezer meg ezer apró darabra törik, emiatt egyből a földre zuhantam. Stefan utánam kapott, de a nő csak ráemelte a tekintetét, mire vele is ugyanaz történt.
  Amíg szűnt egy kicsit a fájdalom, Elena és Rose felé pillantottam. Elena résnyire kinyitotta a szemeit, de Rose már fölötte térdelt, készen arra, hogy felkapja őt onnan, és magával vigye a semmibe. Ekkor a boszorkány felől egy sikoly hangzott föl. A mellkasából egy karó állt ki, de nem Bonnie tette, ő sokkal messzebb volt. Ahogy a nő összeesett, mögötte egy szőke lányt fedeztem fel. Lexi? De hát hogy? Damon megölte őt, nem lehet életben. Stefan ugyanolyan elképedt arccal nézte rég nem látott barátunkat, mint én. Ő úgy vigyorgott ránk, mintha mi sem történt volna.
- Menjetek fel hozzá, én ezt elintézem – legyintett, mire – még mindig tátott szájjal - feltápászkodtam a földről. Villámgyorsan szaladtam fel Damonhoz, aki rosszabbul nézett ki, mint eddig. Valahogy felküzdte magát az ágyára, és ott aludt. Ahogy végigsimítottam az arcán, összerezzent, majd nehezen, de kinyitotta a szemeit. Eddig bírtam sírás nélkül, viszont innentől kezdve a könnycsatornáim egy évezredig biztosan nem fognak működni. Damon megszorította a kezem, már amennyire bírta, és megszólalt.
- Tudod Char, azt sajnálom legjobban, hogy én a pokolba megyek, de te nem fogsz követni soha – suttogta, mire még jobban eleredtek a könnyeim. – Szeretlek – mondta ki ezt az egy szót, amire százötven éve vágytam, aztán lassan lehunyta a szemeit, és a szívverése is fokozatosan lassulni kezdett, míg végül teljesen leállt.
  Kinyitottam a szemem. Körülöttem minden a régi volt, hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történt. Nehezen esett le, hogy ez az egész meg sem történt, csak álmodtam, és senkinek semmi baja nem esett. Damon is mellettem szuszogott épen és egészségesen, csak az én szívem volt kiakadva. A biztonság kedvéért megnéztem a hasát, hogy nincs-e ott a seb, de nem volt. Amikor visszahúztam a takarót, felébredt. Nem érdekelt a következmény, úgy öleltem meg, hogy már semmi sem tudott volna elszakítani tőle. Rajta viszont látszott a reggeli kómás állapot. Egy nyöszörgéssel díjazta, hogy így a nyakába ugrottam, de végül elmosolyodott, és visszaölelt.
- Minek köszönhetem ezt a szívélyes fogadtatást?
- Borzalmas álmom volt – bújtam hozzá annyira, amennyire csak lehetett.
- Elmeséled?
- Rose meg akart ölni minket, ő küldte rám a vérfarkast, de mivel életben maradtam, jöttél te – a hallgatásomból rájött, hogy nem nagyon akarom kimondani, de rákérdezett.
- Meghaltam?
- Igen – válaszoltam. Kaptam egy puszit a fejem búbjára, aztán sóhajtott egyet és a tarkómat kezdte simogatni. Így feküdtünk öt-tíz percig, mikor Stefan rontott be a szobába, mi pedig szétugrottunk.
- Minden rendben veled? – mutatott Damonra. Közben végignéztem rajta. Kócos haj, egy szál alsógatya. Biztos ő is most kelt föl, pedig neki suli van…
- Azt ne mondd, hogy te is azt álmodtad, hogy Rose megölt! – vetette oda öccsének.
- Pedig de.
- Nem foglak megölelni – jelentette ki Damon.
- Benne volt Lexi is? – kérdeztem.
- Igen, a végén – bólogatott Stefan. – Te is ezt álmodtad?
- Én egy egész napot végigálmodtam onnan kezdve, hogy éjjel felébredtem, Rose elköltözött, Damonnak pedig volt egy seb a hasán. Reggel elmentünk Elenának a papírokért, aztán mikor ti is hazajöttetek, Damon már nem volt sehol. Elena megtalálta őt a pincében, felhoztuk, elmondtam a kis természetfeletti-csapatnak a történetet, te elmentél a Lockwood házba a holdkőért, de Bonnie végül nem akarta feláldozni magát…
- …ezért megkértük Rose-t, hogy szerezzen egy másik boszit, de az egész baromság volt, mert nem működött. Bonnie fent hagyott minket, de lent visítást hallottunk, úgyhogy lementünk.
- Elena félholtan, Bonnie éppen Rose és egy másik boszorkány ellen harcol, mi segítünk neki, de a másik boszi beveti a fejfájós trükköt, jön Lexi, leszúrja, és azt mondja, hogy menjünk fel. Én fel is jöttem, de Damon pár pillanaton belül…
- Pontosan! – kiáltott fel Stefan.
- Ti aztán nagyon szerettek engem, ha ilyeneket álmodtok. Neked nem kellene suliban lenned? – nézett az öccsére.
- Elaludtam… Elena átjött reggel, de túl fáradtak voltunk. Ő még most is alszik – felelt.
- Mennyi az idő? – kérdeztem.
- Tíz múlt – pillantott Damon az éjjeliszekrényén lévő karórára.
- Ezért sem mennénk be a suliba. Ricknek küldtem egy üzenetet tíz perce, azt mondta, hogy fedez.
- Most úgy érzem magam, mint egy anyuka – ráncoltam a homlokom.
- Menj és keltsd fel Elenát, elviszem magammal a papírokért. Úgyis kellene az aláírása. – utasította Damon az öccsét, aki válaszként bólintott egyet és kisétált a szobából. Damon rögtön hozzám fordult.
- Anyuka, mi? – kérdezte, miközben fölém helyezkedett.
- Olyan volt, mintha Stefan a fiam lett volna – mondtam, de éreztem, ahogy a hangom beleremeg a közelségétől, meg úgy az egész helyzettől. Belecsókolt a nyakamba, amitől a hideg is végigfutott a hátamon. Végighúzta az ujjait a tegnapi harapásnyomon, aztán felszakítva az amúgy már gyógyuló sebet, újra belém harapott. Nem mondom, hogy nem esett jól, mert az hazugság lenne, de nem akartam most elveszíteni a fejem. Néhány korty után leállt, és pár puszival elrendezte, hogy ne legyen olyan véres az egész vállam. Legördült rólam, aztán fél perc múlva már a fürdőszobai tükör előtt állt.

Véleményeket várom... ;)