22. You Shouldn't Know About That

 Sziasztok!
Úgy gondoltam, egy nappal korábban kapjátok az új fejezetet, mivel az elmúlt egy-két héten eléggé belejöttem és legalább 3 fejezetet megírtam. Egyet sikerült egyetlen nap alatt összehozni, amire büszke vagyok. :) (Igaz, hogy kicsit rövid, de attól jó lett szerintem:D)
Nem beszélek mellé többet, annyit mondanék, hogy ezt a részt már sokkal jobban szeretem, mint az előző néhányat. Imádom, hogy azt a 150 évet így ki lehet használni írás terén.. <3
Tényleg befejeztem. Jó olvasást nektek, és megköszönném, ha nem spórolnátok komment terén, mert az, hogy 62 emberből 3 veszi a fáradságot, kicsit szomorú. :(
(mellesleg már megint nem tudom, hogy mi a jó édes ... nem tudja a szokásos betűmérettel berakni, de mindegy. :@)

  Vajon ő is úgy érzi, mintha visszacsöppentünk volna a múltba? Charity elhagyja az ártatlan férjét, aki nem érti, hogy a kicsi felesége miért nem akar vele maradni. Ismerősnek tűnik már ez a történet.   Alig dobtam bele a ruhákat a bőröndbe, egy erős kéz a falhoz nyomott. A teste és a testem között alig volt pár milliméter, szinte egy papírlap sem fért volna közénk. A kezeimet a fejem mellett a falhoz szorította, és a tekintetét az enyémbe fúrva kérdezni kezdett.
- Történt valami? – gyanakodott.
- Miért gondolod? Nem mehetek át egy külön szobába csak azért, mert úgy tartja kedvem? – hiába próbáltam kiszabadítani csuklóimat az azokat börtönként körbezáró ujjai közül, minden kísérletem kudarcba fulladt, sőt, még erősebben tartott.
- Tettem valamit? – ráncolta a szemöldökét. Lehet, hogy túl sokat képzelek bele, de az arcán átsuhant valami érzelemféleség, amit magamban aggodalomnak könyveltem el. Talán nem tűnt el belőle sem minden érzés és emberség…
- Nem. Egyszerűen szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Az utóbbi években hozzászoktam, hogy alig van valaki a környezetemben a szomszédokon kívül. Értsd meg, hogy nekem nem olyan könnyű újra hozzászoknom a gondolathoz, hogy egy pasival élek egy szobában! Főleg azt nehéz megszoknom, hogy konkrétan a férjemmel vagyok, akivel már másfél évszázada nem beszéltem, pedig lenne mit, de mi mégis csak marjuk egymást vagy épp szeretkezünk – hajtottam le a fejem, ami utólag már nem tűnt jó ötletnek, hiszen a tökéletesen kidolgozott hasfalának látványa semmit sem segített rajtam. Legszívesebben végigsimítottam volna rajta, de nem tehettem. És bár az, amit mondtam, igaz volt, mégis hamisnak éreztem, mivel legbelül tudtam, hogy csak a kifogást kerestem, ha tehettem volna, vele maradtam volna. A szívem elég kitartóan harcolt az eszem ellen, de nem ért el vele túl sokat, végre az utóbbinak is sikerélménye volt.   Végül pár percnyi merengés után maga mellé engedte a kezeit, ezáltal szabadon engedve engem. Villámgyorsan tűntem el a szobából a bőröndjeimmel együtt. A másik szoba ajtaja az övével szemben levő oldalról nyílt, és még csak messze sincs tőle, tehát nem értem, hogy miért érzem magam mégis úgy, mint aki legalább egy másik kontinenst választott volna lakóhelyként.   Ahogy becsaptam magam mögött az ajtót, szinte láttam magam előtt Damon arcát, és a rajta tükröződő csalódottságot is. A látomástól visszahőköltem, amitől nekihátráltam az ajtónak, majd egy gyenge pillanatban nem bírtam tovább, egy könnycsepp kíséretében összecsuklott alattam a lábam és a földre csúsztam. Akármennyire is próbálom őt kirekeszteni az új, de mégis régi életemből, kénytelen vagyok beismerni magamnak, hogy úgy vonz magához, mint ahogyan a mágnes északi és déli pólusa vonzza a másikat. Hiba volt ide visszatérnem.   Nem ülhettem ott sokáig, a csengő hangja hamar visszarántott a valóságba. Gyorsan átöltöztem, majd összefogtam a hajam. Megmostam az arcom, hogy ne legyen olyan feltűnően piros a sírástól, aztán mikor kezdett újra normális színt felvenni, megtörölköztem és lementem a többiekhez. Elena már köszöntötte a srácokat, akik úgy döntöttek, hogy együtt jönnek. Bonnie és Jeremy kissé félénken bújtak egymáshoz, valószínűleg kialakulóban van valami közöttük. Rick nem érezte magát kellemetlenül, ugyanúgy ontotta magából a poénokat, mint általában. Miután mindegyikük felakasztotta a kabátját az előszobában, Elena a konyhába terelte őket, ahol már megterítve fogadta őket az asztal. Elfoglaltak egy-egy széket, aztán Stefan végigkínált mindenkit valami gyenge alkohollal, amire feltételezem, hogy azért esett a választása, mert Jeremy, Bonnie és Elena még kiskorúak. Koccintás előtt Elena bejelentette, hogy a természetfelettire tekintettel hivatalosan is övé a Salvatore ház, és ennek örömére rendeztük az estét.
- És hol van Damon? – nézett körbe Alaric.
- Itt vagyok – felelt az említett, aki épp a lépcsőről tartott felénk. Odalépett barátjához, majd kezet fogott vele. Az egyik bárszekrény felé vette az irányt és egy jóval erősebb italt vett elő. Próbált vigyort erőltetni az arcára, de ha a többieknek nem is, Ricknek feltűnt, hogy valami nincs vele rendben, ezért félrehívta őt. Érdekes, hogy milyen jó kapcsolat alakult ki köztük azok után, hogy Damon átváltoztatta a feleségét.   Amíg ők kimentek a kertbe beszélni, Elena, Stefan és én a felszolgálással, Bonnie-val és Jeremyvel törődtünk.

(Damon.)

Azt hittem, ennél azért jobb vagyok az érzelmeim titkolásában, de kiderült, hogy tévedtem. Alaric fél perc után észrevette rajtam, hogy nem vagyok hangulatomban, és mint amolyan barátféleség, elhívott a többiektől, hogy kifaggasson. Nincs kedvem beszélni arról, ami történt. Nincs szükségem egy pszichológusra…
- Mi van veled, haver? Megszoktam, hogy folyton piálsz, de ez a szokásosnál is erősebb – bökött a poharamra, amit a kezemben tartottam.
- Semmi, mi lenne? Nem ihatok valami tömény alkoholt csak azért, mert úgy tartja kedvem? – direkt idéztem félig Char szavait.
- Nőügy?
  Hát persze, hogy egyből beletalál. Odavagyok az ilyen emberekért.
- Az – Reméltem, hogy a rövid, velős válasz után keresünk egy más témát.
- Mesélj! – utasított.
- Nincs mit mesélni rajta – tettem ölbe a kezeimet.
- Damon Salvatore! Ne kelljen már minden szót harapófogóval kihúzni belőled! Mondd már el, hogy mi történt! Charityvel van valami?
- Igen.
- Damon! – szólt rám erőteljesebben.
- Az a lényeg, hogy nem tudom, hogy mit akar. Egyik percben még ölelget, a másikban átköltözik egy másik szobába egy csomó hülye kifogással – ültem le a lépcsőre, aztán belekortyoltam az italomba. Tényleg elég erős, egy másodpercre összerándult tőle az arcom.
- Tettél valamit, ami egy nő idegrendszerét tönkrevágja? – ült mellém.
- Nem. Mármint nem tudom. Kétlem. Ha tettem volna valamit, akkor felpofozott volna és nyíltan kimondja, hogy ez neki nem tetszett, nem pedig beoson a szobába és csöndben összepakol. Mondjuk ez a csöndben összepakolós jelenet már nem új – fintorogtam.
- Hogy érted, hogy nem új?
- Anno ugyanígy tűnt el, amíg aludtam – Ez az a téma, amit el akarok kerülni, de mindig előjön.
- Hány éve volt ez?
- 145? 150? Valahogy így.
- Még mindig fura ezt hallani. Én már arra sem emlékszem, hogy tegnap mit reggeliztem, nemhogy egy másfél évszázadra így emlékezzek… - kommentált. Érezte, hogy nem segít, ha tovább kérdezősködik, csak azért kezdett erről fecsegni, és ezt értékelem benne.
- Szerintem menjünk vissza, mielőtt Elena gyanút fog – hajtottam le a maradék italt, aztán mit sem törődve Alaric véleményével elindultam be a többiekhez. Már csak az hiányzik, hogy a kedves mindenki-problémáját-megoldom-kisasszony rájöjjön, hogy történt valami, amiről ő nem tud.
*
  Vacsora után átterelődtünk a nappaliba egy kiadós beszélgetésre. Jeremy és Bonnie épp ecsetelték a szerelmi életüket, mikor megcsörrent a telefonom. Üzenetem jött. Minden szem rám szegeződött.
- Folytassátok nyugodtan – pislogtam rájuk gyönyörűen, aztán megnyitottam az ismeretlen számról küldött SMS-t.
  „Akarsz tudni egy titkot? Charity terhes volt, amikor elhagyott. Ó, ezt lehet, nem kellett volna kifecsegnem.”
  Hogy mi? Az nem lehet. Nem tehette ezt… Vagy mégis?
- Damon, baj van? – nézett aggódó tekintettel Elena. Biztos leolvasta az arcomról, hogy nem épp jó hírt kaptam.
- Nem, nincs semmi – gyorsan elolvastam újra az üzenet tartalmát, aztán a zsebembe süllyesztettem a telefont. Hihetetlen, hogy képes volt eltűnni egy gyerekkel a szíve alatt. Az én gyerekemmel… Ez nekem sok egy napra.

(Charity.)
  Valami történt. Mióta megkapta azt az SMS-t, Damon teljesen furán viselkedik. Olyan, mintha nem is közöttünk, hanem sokkal inkább egy másik világban lenne. Vajon mi állhatott abban az üzenetben, amitől ennyire kiakadt?
  Bonnie és Jeremy észre sem vették a dolgot, annyira belemerültek a szerelmük történetének elemzésébe. Bonnie elmesélte, hogy a sok gyakorlás kimerítette őt az utóbbi időkben, és mivel az apja gyakran a munkahelyén maradt éjjelente, sokszor aludt a Gilbert famíliánál. Jeremy általában ott volt, és amíg Elena Stefannal telefonált vagy épp élőben beszélt, ők együtt maradtak, és szép lassan közel kerültek egymáshoz. Én tényleg örültem, hogy így egymásra találtak, de Damon hangulata jobban aggasztott. Stefanra néztem, őt is érdekelte, hogy mi van a bátyjával, mert bár mosolygott Bonnie történetein, aggódó pillantásokat vetett Damonra. Alaric szintúgy feszülten figyelte Damont, mire ő gondolt egyet és elsuhant ki tudja, hová. Erre már ők is felkapták a fejüket.
- Vele meg mi történt? – kérdezte Jeremy.
- Nem tudjuk – felelt Stefan. – Valószínűleg nagyon felhúzta valami, ami az SMS-ben volt.
- Utána kellene mennünk, nem? – nézett barátjára Elena.
- Nem, azzal csak rontanánk a helyzeten. Nem tudhatjuk, milyen állapotban van most, tudod, ha olyanja van, bárkire rátámad. Majd lenyugszik és hazajön.
  A csapaton eluralkodott a feszültség, mindenki csöndben ült és nézett maga elé. Ezt a telefonom zavarta meg a pittyegéssel, miszerint új üzenetem érkezett. Mindenki kíváncsi arccal fordult felém, én pedig félve nyomtam meg a Megnéz gombot.
  „Elmondtam neki egy titkodat. Remélem, nem baj. További szép estét! Ui.: Ha tudni akarod, a vízesésnél van.”
  Több sem kellett, zsebre vágtam a telefont, és a többieket faképnél hagyva rohantam a vízeséshez. Későn jutott eszembe, hogy mi lesz akkor, ha ez egy csapda, de nem érdekelt. Meg kellett tudnom, hogy mi akasztotta ki ennyire. Szerencsére ott találtam, épp egy rókából szívta ki az életet. Még mindig jobb, mintha egy embert csapolt volna meg… Ahogy meglátott, a legközelebbi fához csapott, majd karjaival elzárta a menekülési utakat is. Közelhajolt a nyakamhoz, éreztem rajta, hogy legszívesebben kettéharapta volna a torkom, de mégsem tette.
- Hogy voltál képes úgy otthagyni? – sziszegte.
- Miről beszélsz?
- 1864-ben, amikor elhagytad Mystic Fallst terhes voltál vagy sem? – nézett kétségbeesetten a szemeimbe. Egy szót sem tudtam szólni, csak nyögtem egyet.
- Igen vagy nem? Válaszolj már!
- Sajnálom.
  Abban a percben ennyi telt tőlem. Még mindig összeszorul a gyomrom, ha visszagondolok erre az egészre. Nem ilyen körülmények között akartam ezt elmondani neki, és iszonyúan sajnálom, hogy ez így alakult.
- Nem ezt vártam volna – vészjóslóan halk volt, jégkék szemei viszont szikrákat szórtak. – Tudod, én tényleg azt hittem, hogy nekem bármit elmondhatsz.
- Sajnálom – ismételtem, miközben már egy könnycsepp is kicsordult. – Jobb lett volna, ha tudod, hogy van egy gyereked, akit nem láthatsz soha?
- Miért nem voltál képes beavatni a dolgokba?
- Egy időben folyton rosszul éreztem magam reggelente, ezért anyámmal elmentünk a legközelebbi orvoshoz. Amikor rátok nyitottam, azért mentem oda, hogy elmondjam, hogy valószínűleg babánk lesz, de megláttam rajtad ülni azt a ribancot az önelégült vigyorával… Másnap átváltoztatott, és megölte a családomat még mielőtt akár kettőt is pislanthattam volna. Ezek után mit vársz? Mentem volna be hozzád, hogy „szia, képzeld, terhes vagyok, viszont a kis atlantai ribid vámpírt csinált belőlem”?
- Egyáltalán mi van most vele? Ki ő? Hol van? Mit csinál?
- Meghalt – suttogtam, és Damon kérdő tekintetével találtam szemben magam.
- Hogy érted? Nem vigyáztál rá?
- Az istenit, Damon, gondold már végig! Szerinted egy vámpír teste megfelel egy emberbabának? Szerinted Katherine nem tudott erről végig? Mit gondolsz, miért változtatott át?
  Láttam az elképedést a szemében, aztán a tüzet, ami talán most gondolatban felemészti Pierce kisasszonyt, és a megnyugvást is valamilyen szinten. Én tele voltam bűntudattal, amiért nem szóltam neki erről, és fájt, hogy ennek meg kellett történnie.
  Damon megkövülten nézett rám. Már vártam, hogy letépje a fejem, de higgadt maradt. Idegesített a csend, túlságosan izgatott voltam. A szívem valószínűleg már közel járt ahhoz, hogy kitépje magát a helyéről és eltörje a csontjaimat is, ezzel elég helyet biztosítva magának, hogy kedvére doboghasson. Damon csak olyan ötpercnyi némaság után szólalt csak meg.
- Szóval apa lettem volna. Ki tudott erről?
- Stefan és Elijah – feleltem.
- Stefan mióta tudja?
- Mikor elmentem, írtam neki is egy levelet, amiben megkértem, hogy senkinek se árulja el, még neked sem, ezért nem mondta el.
- Remek. Újabb ok, amiért jogosan tehetem tönkre az öcsém életét. Hogy képzelte, hogy nem szól róla? – Tartott egy kis szünetet, aztán vészjósló hangon folytatta. - Tűnj el a szemem elől, mielőtt kárt teszek benned – engedte le a karjait, utat engedve ezzel.
  Nem akartam hinni a füleimnek. Képes lenne bántani engem? Mindenesetre jobb, ha tényleg eltűnök a közeléből, mivel ha Damon Salvatore zaklatott, akkor baj van.
*
  Bonnie és Jeremy már nem tartózkodtak a Salvatore házban, mire odaértem. Alaric, Elena és Stefan viszont idegesen ültek a nappaliban ránk várva.
- Végre itt vagy! Hol van Damon? Miért ilyen piros a szemed? Sírtál? – támadott le Stefan a kérdéseivel.
- Az erdőben van és a helyetekben nem környékezném meg – vonszoltam el magam a kanapéig.
- Megbántott? – jött közelebb Elena.
- Jelenleg én vagyok az egyetlen, akinek a legkevesebb oka van azt mondani, hogy Damon megbántott.
- Akkor mi ez a szomorúság? – ült mellém Alaric is.
- Valaki küldött neki egy üzenetet, amiben leírta, hogy terhes voltam – temettem az arcom a tenyerembe. – Mondanom sem kell, elég ideges lett.
- Terhes voltál? – nézett rám nagy szemekkel Rick, Elena és Stefan viszont nem lepődtek meg a kijelentésemen. Stefant megértem, hisz ő tudott róla, de Elena? Stefan elkotyogta neki? Áh, lényegtelen, már mit sem változtat a tényeken…
- Ha nem gond, felmennék. Ki szeretném magam aludni – mutattam az emelet felé, a többiek pedig csak megértően bólogattak. Felálltam, majd egy másodperc alatt felértem a fürdőszobámba, ahol valaki már várt rám.