21. Feelings

Sziasztok!
Kicsit későn, de itt az új fejezet. Két oka van, hogy 6 nap után kapjátok a fejezetet: 1.: 63 tetszik, 2.: egy időre elutazom és nem tudom, hogy lesz-e internetem, de ha lesz, akkor is csak a telefonom lesz nálam, és arról felrakni a fejezetet kicsit macerásabb lenne, mint azt szeretném. :D Szóval tessék örülni ennek. (És megjegyezném, hogy az előző fejezetre rekordmennyiségű tetsziket kaptam, amit nagyon-nagyon köszönök nektek.♥)
Az új részről csak annyit tudok mondani, hogy nekem nem jön be, de szükség volt már egy ilyen BFF-es, érzelmes, beszélgetős fejezetre is. Egyébként lesz még egy hasonló később, de ott már pörögnek az események. Mindegy, ez most lényegtelen.:D Remélem, nektek azért tetszeni fog a 21. rész... :)
(nem tudom, ez a rész miért lett ilyen kisbetűs, de mindegy.-.-)

  Úgy döntöttem, nem várom meg, hogy Damon végezzen a fürdőszobájában, hanem inkább keresek egy másikat. Úgyis szállodaként működött egyszer ez a nagy ház, akkor meg biztos találok egyet. Eszembe jutott, hogy az eddigi szobámhoz is van egy, ahol jelenleg senki sincs, úgyhogy arra vettem az irányt. Közben előkaptam egy világoskék topot, plusz egy farmer halásznadrágot, hogy ne egy kendőben kelljen mászkálnom.
  Rossz érzés fogott el, ahogy beléptem a szobába. Eszembe jutott a farkasos este a következményeivel együtt. Ki akartam zárni az ilyesfajta gondolatokat, és helyette a jókra gondolni, ami többé-kevésbé sikerült is. Öt percig bírtam a zuhany alatt állni, mert akármilyen jól esett is a meleg víz, végig bennem volt a félelem, hogy rám támad valami. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, fogat mostam, fésülködtem, és szaladtam vissza a többiekhez. Damon már útra készen állt a nappaliban, csak Elenára várt. Ő viszont még sehol sem tartott, úgyhogy fújtatva dobta le magát a kanapéra. Gondoltam, inkább hagyom, egyből a konyhába mentem. Kinyitottam a hűtőt, remélve, hogy találok benne valamit, lehetőleg vért, és nagy meglepődésemre még sikerült is. Három tasak A-s vér hevert ott, mintha csak rám vártak volna. Kivettem egyet, és egy nagyobb pohárba öntöttem. Beraktam a mikróba, hogy felmelegítsem. Amíg ez tartott, kiszóltam Damonnak.
- Damon, kérsz valamit a konyhából? – dőltem neki az ajtófélfának.
- Nem, köszi – fordult felém, majd megvillantott egy mosolyt is. Hallottam a csöngést, miszerint a mikró végzett a feladatával, úgyhogy visszamentem és kivettem a poharat. Tettem bele egy szívószálat is, így mentem az előszobába, hogy köszönjek Elenának, aki időközben már majdnem el is készült.
- Jó reggelt – mosolygott, miközben a cipőjét próbálta magára rángatni fél lábon ugrálva.
- Neked is – viszonoztam. – Mi újság? – dőltem neki a falnak.
- Csak a szokásos. És erre? – kérdezett vissza. Nyugodt volt, de amikor a tekintete a vállamra tévedt, kissé elpirult és egyből elkapta a tekintetét. Tényleg, Stefan még tartozik nekem, amiért én avattam be Elenát a vámpír-szex rejtelmeibe…
- Csak a szokásos – legyintettem, ezzel egy időben Damon lépett mellénk.
- Még mindig nem vagy kész? – torkollta le a lányt, aki válaszul csak mérgesen nézett rá.
- Támadt egy ötletem, ami szerintem nem lenne nagy hülyeség – jelentettem ki, mire mindketten felém fordultak. – Az én házamat is átírathatnátok Elena nevére. Nem örülök, hogy bárki bemehet.
- Meglátjuk, mit tehetünk – tolta ki Damon Elenát az ajtón, aki épp a dzsekijét vette volna fel. Stefan kint ácsorgott, még adni akart hőn szeretett kedvesének egy búcsúcsókot, de Damon türelmetlen volt. Elena azonban kibújt Damon karjai elől, és Stefanhoz szaladt. Hosszan megcsókolták egymást, amit Damon csupán néhány szemforgatással tudott díjazni. Elenáék nehezen szakadtak el egymástól. A lány beült az autóba, Damon pedig becsukta utána az ajtót, aztán körbement, és ő is beszállt. Jó kis sebességgel lőtt ki, szinte láttam magam előtt Elena kétségbeesett arcát.
  Stefan előreengedett az ajtóban, így a kis pohárkámmal a nappali felé vettem az irányt. Törökülésben elhelyezkedtem a kanapén, ő pedig mellém ült. Még csak most tűnt fel, hogy már normális ruha is van rajta.
- Az álmomban… benne voltak azok a jelenetek is, amiknél kettesben voltatok – kezdte.
- Igen?
- Igen, és ugyanazokat éreztem, amiket te. Tulajdonképpen a te szemszögedből láttam néhány dolgot.
- Most kezdek zavarba jönni.
- Szereted őt. És tudom, hogy ő is odavan érted, még ha nem is mutatja ki. Tudod, ez igazán jellemző rá. Elfojtja az emberi, érző énjét, helyette úgy tesz, mintha csak a szex számítana neki egy kapcsolatban.
- Tudom… Legalábbis azt hiszem. De tudod, mi a legrosszabb? – hagytam abba egy pillanatra, aztán a kíváncsi tekintetét látva folytattam. - Az, hogy nem tudom kezelni a helyzetet. Nem tudom, hogy mit mondjak neki, mit tegyek vele… Legyek olyan, mintha járnánk? Essek neki, amikor csak akarok, bárki előtt, vagy legyek közömbös, mintha nem is történt volna semmi? – fakadtam ki. Semmi kedvem nem volt Damonról beszélni, de már nem nagyon bírom magamba fojtani.
- Te mit szeretnél? – kérdezte.
- Mit tudom én, Stefan, azt az embert, aki régen a férjem volt – sóhajtottam.
- Ez csak akkor fog sikerülni, ha türelmes vagy vele. Ne felejtsd el, hogy százötven éven keresztül sírt utánad és Katherine után, aztán mire kezdi végre túltenni magát rajtatok, hirtelen megjelensz és teljesen a feje tetejére állítod az életét. Én még hiszek benne, hogy képes úgy szeretni, mint régen, de ahhoz vissza kell szereznie a bizalmát a többi ember iránt. Azzal segítesz neki a legtöbbet, ha mellette maradsz a nehezebb időkben is.
- Melyikünket szerette jobban? – dőltem a vállára.
- Fogalmam sincs. Miután Katherine is úgymond „meghalt”, nem beszélt sokat az érzéseiről. Mondjuk, az előtt sem. Katherine felbukkanása óta nem igazán tudtam vele őszintén beszélgetni.
- Igazából magam sem tudom, hogy vissza akarom-e kapni őt. Tartanom kellett volna magam az eredeti tervhez, miszerint elkerülöm őt, ehelyett beköltözök az ágyába. Nem vagyok normális. Tudod mit? Hagyjuk Damont. Olyan régen voltunk már kettesben, nem kellene most rá gondolnunk. Hogy megy a suli? – vigyorogtam rá.
- Mi az, hogy nem biztos, hogy vissza akarod őt kapni? –Teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
- Nem tudom, az talán jelent valamit, hogy százötven évig nem is igazán láttam őt. Szinte csak általad hallottam róla bármit is.
- De most itt vagy, egy szobában laksz vele, és már kétszer lefeküdtetek, mióta visszajöttél Mystic Fallsba! – emelte fel a hangját, hogy bizonyítsa a saját igazát. És ez talán sikerült is neki. Mégis úgy döntöttem, hogy inkább visszatérek az érkezésemkor hozott döntésemhez. Az álom rádöbbentett, hogy túl messzire mentem. A szerelemmel fájdalom jár, és én ezt nem akartam.
- Akkor sem tuti, hogy jó ötlet újra belezúgni. Úgyis tesz valamit, amivel majd jól felhúz, és éveken keresztül rosszul fogom magam érezni a bőrömben.
- Már bele vagy zúgva… - jegyezte meg. – Legalábbis egy perce még bele voltál zúgva – helyesbített.
- Akkor sem! Majd kiábrándulok belőle és téma lezárva – jelentettem ki karba tett kézzel, amire csak egy beletörődő bólintást kaptam.
- Mi lenne, ha összehívnánk a csapatot egy közös vacsira? – kérdezte a párperces kínos csönd letelte után.
- Csak úgy?
- Ööö… Igen. Fogjuk arra, hogy Elena ideköltözik. Meg amúgy is ránk fér már valami jó is.
- Jogos. Én benne vagyok – mosolyogtam. – Pontosan kiket akarsz meghívni?
- Hm… Alaric, Bonnie, Jeremy. A szűk baráti kör. Hívnánk Caroline-t is, de őt még szerencsére sikerült megóvnunk ettől a világtól, és félek, hogy valaki elszólja magát. Verbénateát iszik mindennap az anyja miatt, tehát még ki se tudnánk törölni az emlékeiből.
- Értem. Főzzünk, rendeljünk, vagy menjünk el valahová?
- Neked mihez van kedved?
- Végül is én szívesen főzök, de csak ha te is beszállsz. Tudom, hogy milyen jó kajákat tudsz készíteni, nemhiába, olasz vér folyik az ereidben – nevettem rá.
- És mi legyen a mai menü, hölgyem? – állt fel, hogy meghajoljon előttem.
- Találjon ki valamit uram!
- Szerintem nézzük meg, hogy mi van itthon – mutatott a konyha felé.
*
- Ideadnád azokat a fűszereket? – nyújtotta a kezét, miközben a húst pakolgatta a serpenyőbe. Odaadtam neki, aztán visszatértem a zöldségek aprításához.
- Mikor is lesz az álarcosbál? – kérdeztem elmerengve.
- Két nap múlva, szombaton – válaszolt. – Miért?
Pedig én imádkoztam, hogy ne kérdezze meg…
- Csak hirtelen nem tudtam betájolni magam, mivel az utóbbi három-négy nap olyan volt, mintha egy hónap lett volna.
- Elmész vele attól, hogy most rád jött ez a hülyeség?
Francba…
- Nem kellene.
- Charity, mi lett veled? Eddig minden vágyad az volt, hogy vele lehess, most meg messziről el akarod kerülni? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
- Még most is az – vontam vállat. – Csak vissza kellene vennem a tempóból, mert érzem, hogy még meg fogom bánni ezt a jelenlegi helyzetet. Különben meg mindkét esetnél, amikor lefeküdtünk, én irányítottam, én kezdeményeztem, tehát ha akar valamit azon kívül, hogy megöljön a kinézetével, akkor hajrá, itt a lehetőség a bizonyításra – hadartam el egy szuszra. Stefanon látszott, hogy más véleményen van, de nem mondott semmit. Bólintott, majd visszafordult a húshoz. Berakta a sütőbe, aztán feltette forrni a vizet a tésztának. Én is folytattam a sok zöldség összevágását, aztán pedig a mozzarellasajtot pakoltam rá a kész húsra.
  Nem sokkal később, pont, mikor mindennel végeztünk, úgy éreztem, mintha gyűrű nélkül állnék a napon, szinte égtem. Gyorsan kiszaladtam a kertbe, mert akárhová mentem, nem múlt el. Stefan ugyanezt tette, mivel nem csak én jártam így. Kint egyből eltűnt az égető érzés, így nem volt nehéz rájönni, hogy Elena megkapta a házat, mi viszont nem vagyunk beinvitálva.
  Tehetetlenségünkben leültünk a ház mögötti hintaágyra és néztünk magunk elé. Nekem Damonon kezdett kattogni az agyam. Ha jól belegondolok, az, amit mondtam Stefannak, teljesen igaz és jogos is, hiszen ő még csak annyit tett az ügy érdekében, hogy néha megcsókolt, hogy bebizonyítsa, hogy még mindig szeretem őt, vagy csak egyszerűen kigombolt ingben sétálgatott előttem. Mit tegyek vele? Egyre biztosabb lettem abban, hogy minden erőmmel azon legyek, hogy türtőztessem magam, és ne omoljak a karjaiba egyetlen szép pillantástól vagy szótól.
  Amíg ezen őrlődtem, rendesen elszállt az idő, csak a Chevy zúgására, majd a kocsi ajtajának csapódására lettem figyelmes. Elena automatikusan ment a ház felé, ami immáron az ő tulajdona, Damon pedig pár lépéssel mögötte kullogott. A lány könnyen besétált, Damon viszont az ajtóban toporgott. Nyilván idegesítette, hogy nem tudja átlépni a saját háza küszöbét.
  Közben mi is odaértünk, és köszöntünk nekik, mire Elena visszafordult, hogy megcsókolja Stefant. Olyan jó rájuk nézni, annyira édesek együtt. Ők legalább képesek kimutatni az érzéseiket és tiszta szívből szeretni egymást.
- Gyere be – súgta Stefan fülébe vigyorogva, majd egy puszit nyomott az arcára. – És te is – fordult felém. – Rajtad meg még gondolkozom – kacsintott Damonra, akinek erre a kijelentésre görcsbe rándult az ökle, és kevés hiányzott ahhoz, hogy átharapja Elena torkát.
- Kedves Elena, megtennéd, hogy nem táncolsz az idegeimen azzal, hogy úgy viselkedsz, mint egy tizenkét éves gyerek, és beengedsz a házamba? – kérdezte Damon, miután eléggé lenyugodott ahhoz, hogy egy elég gúnyosra sikerült mosollyal az arcán, viszonylag kedves tudjon lenni.
- Megígéred, hogy nem csinálsz hülyeségeket, nincs semmiféle magánakció, és hazugság? – nézett rá szigorúan.
- Nem – grimaszolt.
- Nem emlékszel, hogy mit beszéltünk meg? Az én házam, az én szabályaim.
- Oké, legyen, ahogy akarod. Beengednél végre? – támaszkodott az ajtókeretnek.
- Gyere be – sóhajtott egyet Elena, mire Damon vigyorogva lépett be az előszobába.
- Máris jobb.
- Mik ezek az illatok? – indult Elena a konyha felé. – Egy perc és éhen halok.
- Arra gondoltunk, hogy elhívnánk Bonnie-t, Jeremy-t és Ricket egy vacsorára, hogy megünnepeljük a biztonságodat. Természetesen azt hívsz még, akit akarsz – felelt Stefan.
- Az ésszerűség határán belül. Tehát a vámpírokat hanyagoljuk, ha lehet – tette hozzá Damon morogva, de a lány figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Hívhatnánk Jennát is, de félek, hogy nem fogadná valami jól a hírt, hogy tulajdonképpen van egy házam, amit az ő értesítése nélkül vállaltam át – szomorodott el. – Vagy Caroline-t, de nem tudok most ésszerű magyarázatot találni, amiből kimaradnak a természetfeletti dolgok.
- Felhívod a többieket, hogy jöjjenek át? – kérdezte a barátja.
- Persze, máris – vette elő a telefonját, majd pár lépést arrébb ment, és beszélni kezdett.
  Én úgy döntöttem, hogy nem maradok lent, mert egyrészt nincs mit csinálnom itt, másrészt Damon is itt van, és mivel Stefan és Elena elszórakoztatják egymást, nekem csak ő marad társaságként, ami nem segít véghezvinni a tervemet. Végül arra jutottam, hogy keresek egy másik szobát, ahová átvihetem a cuccaimat. Néhány ajtó mögé benéztem, de a negyedik volt az igazi. Nem túl nagy, de világosabb, mint a többi. Benne egy franciaágy, mellette egy kétfiókos éjjeliszekrény, és egy fésülködőasztal. A fal mentén egy kisebb szekrénysor húzódott, ami pont elég ahhoz, hogy néhány ruhát akasszak bele. A falon az ágy két oldalán egy-egy kislámpa volt. Az ablak a tetőtér miatt érdekesen lett megoldva. Minél többször néztem körbe, annál jobban tetszett.
  Csöndben lépkedtem a folyosón, hogy ne figyeljenek fel rám, de hiába, Damont ugyanis a szobájában találtam és így nem tudtam mit tenni. A tekintetem egyből a fedetlen felsőtestén állapodott meg, és csak nehezen sikerült elszakítani onnan. Úgy tűnt, mintha aludna, ezért kétszer is átgondoltam a pakolást. Gondoltam rá, hogy csak fekszik, és direkt nem szól egy szót sem, de a legjobbat feltételezve elkezdtem keresgetni a ruháimat, majd az egyik bőröndbe rakodni őket. Miután a hálószobában végeztem, benyitottam a fürdőszobába is. Néhány a kád mellett hevert, néhány az ott levő széken, így azokat felkaptam, és kifelé indultam velük. Indultam volna, ha nem ütközök bele valakibe. A meglepetéstől hátratántorogtam, majdnem el is estem, de Damon elkapta a derekam, és erősen megtartott. Tudtam, hogy nem alszik…
- Te meg mit csinálsz? – kérdezte oldalra döntött fejjel.
- Minek tűnik?
- Nem illik kérdéssel válaszolni a kérdésre.
- Pakolok.
- Mégis miért? – méregetett.
- Azért, hogy rend legyen – forgattam a szemeimet.
- Aha. Azért néztél be minden egyes szobába a házban, aztán kezdtél el a bőröndödbe pakolni, hogy rend legyen. Értem… Miért akarsz átköltözni?
Hát ez hamar leesett neki. Remek. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb.
- Szükségem van egy kis magányra – hazudtam. Biztosra vettem, hogy egy szavamat sem hitte el, de legalább elállt az utamból. Nem akartam itt hagyni, még akkor sem, ha csak két szobával leszek is arrébb, nem úgy, mint 1864-ben.

Komment? :))