Minden, amit itt nem találsz meg:

----> Egyéb információk, képek, következő epizód részletei, zenék ITT. Minden véleményt szívesen fogadok. Köszönöm. :) (nincs frissítve, de be fogom pótolni.)

2011. június 30., csütörtök

10.000 :)

Sziasztok:)


Nos, éjjel kicsit unatkoztam (vagyis nagyon.) és véletlenszerűen felnéztem az oldalra. A számlálón pont 10.000 volt, és megjegyezném, hogy nem én voltam a tízezredik, mivel az én gépemről/telefonomról nem nézi, hogy hányszor megyek fel. :D Mindenesetre nagyon köszönöm a 30 követőt és ezt a sok látogatót is! Eleinte nem hittem, hogy ennyien megszeretitek a blogot, de tényleg nagyon boldoggá tesztek. :)))) <3 Köszönöm, hogy velem vagytok <3

Kis infó:
Mivel megígértem, hogy kaptok valamit a bűvös szám átlépése után, ezért meg is kapjátok idővel. Jobboldalt van egy kis szövegdoboz, ahová mindig ki szoktam írni, hogy mikor jön a következő epizód/design, nem tudom, ki vette eddig észre..:D Szóval aszerint fogom hozni a dupla részt. :) (magyarul szerdán nem egy, hanem két fejezetet kaptok) :D
Egyébként ha valaki látta; felajánlottam azt is, hogy ha valamelyik opciónál összegyűlik a 15%, és lesz rá időm, teljesítem azt a kérést is, de ez nem jött össze. :(:)
A szavazás állása ez lett:
Két fejezet egy napon.
  61 (67%)
 
Két fejezet egy héten.
  7 (7%)
 
Egy novella: Flashback (múltban játszódik).
  9 (9%)
 
Egy novella: történethez nem kapcsolódó, de ugyanazok a szereplők.
  2 (2%)
 
Egy novella: valamilyen TVD páros (pl. Delena, stb.)
  8 (8%)
 
Egy novella: TVD-től teljesen eltérő történet.
  4 (4%)
 
Valami mást. (CHAT!!!)
  0 (0%)



Tehát ne felejtsétek el, hogy szerdán 2 részt teszek fel, úgyhogy készítsétek a kommenteket! ;))) Köszönöm még egyszer a követőket, a látogatókat, a kommenteket és a tetszikeket, nagyon szeretlek titeket<3













2011. június 28., kedd

17. Jenna’s Party

Sziasztok!
A 40 fölötti tetszik miatt egy nappal korábban kapjátok a 17. fejezetet. :) Kicsit rövid, kicsit unalmas, de - mint ahogy azt már írtam - nekem egyik kedvencem lett a története miatt. Várom a kommenteket hozzá, és ha valakinek támad valami ötlete, hogy ki az üzenetküldő, satöbbi, ne féljen megosztani velem, mert komolyan mondom, hogy kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy ti miként gondolkoztok. :)))
Más téma: új kinézet. A chatben is írtam, hogy nem akartam megint ilyen rózsaszínt, de kb. egy hete mindennap nekiülök a designnak, de egyszerűen egyik művem sem tetszik. Ez volt a legelfogadhatóbb, kivéve egy kéket, de azon meg meg már rajta van valaki, aki még messze nincs benne a történetben, úgyhogy azt nem tehettem fel. :D Na jól van, kíváncsi vagyok, hányan olvastátok el eddig... :DDD Mindegy is, jó olvasást a fejezethez.:)



  Alig szusszantunk a kis akciónk után, máris csörgött Damon telefonja. Ránéztem a kijelzőre, majd odanyújtottam neki – Stefan kereste őt. Lassan indulnunk kellene Jenna grillpartijára, mert kezdenek szállingózni a vendégek. Miután letette, fel is álltam, hogy lezuhanyozzak, és keressek egy grillezésre alkalmas ruhát, de Damon visszarántott, lendületből fölém került és megcsókolt. Így nemigen fogunk hamar odajutni a Gilbert-házhoz.
  Végül elengedett azzal a feltétellel, hogy ő is jön velem.
- Gyorsabban haladunk, ha nem külön-külön megyünk zuhanyozni, nem gondolod? – Ez aztán az érvelés. Igazi pasi.
- Rendben, gyere – egyeztem bele, majd magammal húztam a fürdőszobájába. Engedett egy kádnyi forró vizet, amibe valami habfürdőt is öntött, mivel habzott az egész. Legalább negyedóráig áztattuk magunkat. Damon ült az egyik végében, én pedig az ölében hátradőlve. Félrehúzta a hajam, majd a vállamat kezdte csókolgatni. A csókokból apró puszik, majd végül egy szenvedélyes harapás lett. A légzésem felgyorsult, és egy kisebb nyögés szakadt fel a torkomból. Tudja jól, hogy odavagyok az érzésért, és én is tudom, hogy ő mit szeret. Mikor befejezte, hátrafordultam hozzá, megcsókoltam, majd szépen lassan áttértem a nyakára. A kezeimmel a mellkasát simogatva mélyesztettem bele a fogaimat, és kezdtem el inni a vérét. Határozottan éreztem, hogy kezdi elveszíteni a fejét, és egy másik testrésze kezdi irányítani. Nem hagytam, hogy tegyen valamit, amivel visszatart a készülődéstől Jenna partijára, inkább gyorsan elhúzódtam és leöblítettem a vért a vállamról. Felálltam, levettem az egyik kendőt a tartóról és törölközni kezdtem. Ő ezt végignézte, aztán ugyanezt tette.
  Egy szál kendőben szaladtam ki Damon szobájából, hogy egy ruhát keressek magamnak, mikor szó szerint Stefanba botlottam. Elképedve nézett végig rajtam, mivel hamar leesett neki, hogy mi történt, főleg úgy, hogy utánam Damon ugyanilyen szerelésben lépett oda a szekrényéhez, amire nyitott ajtónál tökéletes rálátása volt öccsének is. Stefan végül elmosolyodott, aztán elállt az utamból.
  Sokáig válogattam, míg végül találtam egy háromnegyedes buggyos ujjú sötétkék felsőt, ami az időjárásnak talán elég megfelelő lehet, és a harapást is takarja. Ehhez a délutáni farmeremet vettem fel ugyanazzal a barna velúrcsizmával. Az ablakon kinézve úgy tűnt, meleg van, hétágra sütött a nap, és a víz is kezdett felszáradni, de néhány felhő még mindig került az égen, úgyhogy a dzsekimet is vittem. Táskára nem volt szükségem, mivel csak a telefont akartam magamnál tudni, minden mást a fiúk hoztak.
  Stefanról kiderült, hogy értünk jött, mivel Elena aggódott, hogy valami bajunk történt. Ezt nem értettük, de Stefan elmondta, hogy abból gondolta, hogy a telefon után elég sokáig készültünk. Hát… Igen. Megesik.
  Az egyik legjobb dolog Stefanban az, hogy nem kell előtte szégyenkezned, és nem vonja kérdőre a tetteidet. Őszintén beszélhetsz vele mindenről, amiről akarsz, kiöntheted neki a szíved, de nem zúg beléd, hanem megmarad a barát-státuszban, nem úgy, mint egyes srácok.
  A partin talán már mindenki ott volt, és csak minket vártak. Mármint nem igazán vártak, mert a legtöbben már tányérral a kezükben mászkáltak, de biztos voltak legalább nyolcan-tízen. Jenna tipikusan az az ember, aki elfeledteti veled az összes természetfeletti problémádat, és a legnagyobb gondod a közelében annyi, hogy elzártad-e a sütőt. Csodálkozom, hogy ő még nem tud a vámpírok, vérfarkasok és boszorkányok létezéséről, még ha a pasija vámpírvadász is.
- Végre itt vagytok! – nyomott a kezünkbe egy-egy pezsgővel teli poharat. – Már azt hittem, sosem jöttök. Ha éhesek vagytok, márpedig remélem, hogy azok vagytok, akkor balra a ház mögött találjátok Elenát, aki mindent elmond, hogy mi merre van, én viszont most sietek, mert a sütim oda fog égni – hadarta el egy szuszra, majd eltűnt az ajtó mögött.
- Bírom Jennát. Olyan emberi – jelentettem ki mosolyogva.
- Keressük meg Elenát. Farkaséhes vagyok – mondta Damon, aztán a szikrázó szemem miatt leesett, hogy ezzel nem kellene viccelődnie.
- Menjünk inkább – szólalt meg Stefan, és elindult a hátsókertbe. Mi libasorban követtük őt. Hamar rájöttem, hogy nem csak nyolc-tíz emberről van szó, mivel hátul legalább ugyanannyian voltak, ha nem többen. Elena és Jeremy arcáról látszott, hogy azt sem tudták, hová szaladjanak. Elena, ahogy megpillantott minket, egyből odajött.
- Sziasztok! – mosolygott. – Stefan, tudom, hogy te itt vendég vagy, meg minden, de tudnál egy kicsit segíteni? – nézett könyörgőn a fiúra. – Jenna elég sok embert hívott meg, és van köztük néhány sznob, akik nem tudják elfogadni, hogy ketten vagyunk harminc emberre…
- Mit kell csinálnom? – Nem láttam rajta, hogy terhére lenne a dolog, még örült is, hogy segíthet Elenának. Talán csak azért, mert addig sem velünk kellett lennie. Kétségtelenül feszülten érezte magát, főleg a mai lebukásunk után félórával.
  Elena elrabolta tőlünk Stefant, úgyhogy ketten maradtunk. Már én is kezdtem kínosan érezni magam, nem tudtam, hogy viselkedjek Damonnal. Legyek vele olyan, mintha együtt lennénk vagy tegyek úgy, mintha nem is történt volna semmi? Abban biztos voltam, hogy meg kell szabadulnom ettől a helyzettől, így inkább bementem Jennához, hátha tudok valamit segíteni a konyhában. Ő úgy pörgött, mint valami tornádó, látszott, hogy neki sem elég egyszerre a két keze. Csupa szerencse, hogy jöttem, nem?
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
- Az jó lenne, köszönöm! Tudsz gyümölcssalátát csinálni ugye? Ott vannak a konzervek, csak egy tálba kellene kiönteni mindet, aztán egy kis banánt, almát és mandarint kellene vágni-pucolni hozzá.
- Persze – léptem a pulthoz, hogy teljesítsem a feladatot. Jenna két percig bírt csöndben maradni.
- Na és milyen a Salvatore házban lakni? Mármint én még sosem voltam ott, csak kívülről láttam, hogy mekkora – vette ki a süteményt a sütőből.
- Én szeretek ott lenni. Jobb, mint egyedül, bár mostanában egy kicsit beteg voltam és semmit nem tudtam kezdeni magammal, de eddig jó ott.
- Hallottam, hogy nem voltál valami jó állapotban, remélem, már minden rendben.
- Igen, már remekül vagyok. Ez ilyen egynapos láz-féleség volt – legyintettem. Kicsit sántít, de majdnem igaz.
- Lehet, hogy most bunkónak fogok tűnni, hogy így belekérdezek, de Damonnal te milyen kapcsolatban vagy?
- Ööö… Ha én azt tudnám – motyogtam, de nem hallotta meg. – Régen jártunk, most meg olyan se veled, se nélküled helyzetben vagyunk.
- Szinte szikrázik a levegő köztetek – mosolygott, mire valószínűleg el is pirultam, aztán egy ismerős arc megmentett: Alaric.
- Mi jót csináltok? – csókolta meg a baránőjét, aztán ellopott egy mandarint előlem. – Jobban vagy? – fordult hozzám, mire bólintottam egyet. Alaric a további kínos kérdésektől is megmentett, ugyanis legalább negyedórát beszélt a mai dolgozatjavításról, és hogy mekkora hibákat tudnak véteni a diákjai. Sokat nevettünk rajta, teljesen felszabadultunk, és Jenna sem volt már olyan ideges a kaja miatt.
  Mikor befejeztem a gyümölcssalátát, Jenna beletett egy merőkanalat, majd sok kiskanállal és tányérral együtt kivittük a vendégeknek. Akkor jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen nem is ettem, de nem hiányzott, nem voltam éhes, még úgy sem, hogy egész nap csak egy salátán és Damon vérén élek. Ez Jennának is feltűnt, és elkezdett szabadkozni, hogy nem akart befogni munkára. Én jelentkeztem, tehát ez tárgytalan…
  Leültem kint az egyik üres asztalhoz, Elena pedig mellém. Szinte folyt róla a víz, Stefanról meg ne is beszéljünk. Nem úgy ismertem meg, mint aki könnyen lefőne, de úgy tűnik, Elenának ez is sikerült.
- Soha többé nem tartunk grillpartit – legyezte magát, mire elnevettem magam.
- Mióta szaladgálsz?
- Mióta eljöttem tőletek. Tényleg, veletek meg mi volt, hogy olyan sokáig kellett várnunk? – sikerült beletalálnom abba a kérdésbe, amiről eszébe jutott rákérdezni. Gratulálok, Charity!
- Semmi – vágtam rá talán túl gyorsan és hevesen. Ha el is hitte volna, most már biztos nem fogja.
- Ez kicsit gyanús volt – nézett rám gyanakvóan. – Na, mesélj! – dőlt hátra.
- Semmi, tényleg semmi – próbáltam meggyőzően nézni.
- Bántott?
- Nem, miért tette volna?
- Úristen, ti megint lefeküdtetek? Akkor azért nem mondott semmit Stefan – döbbent le. Én csak eltakartam az arcom, és reméltem, hogy legalább most az lesz, amit én akarok, és megnyílik alattam a föld. Hát nem így volt.
  Elővette a mobilját, és elkezdett pötyögni az SMS mezőbe. Amikor befejezte, felém nyújtotta, hogy olvassam el.
„Tudtad, hogy sírt, amikor nagyon rosszul voltál?”
- Hallottam róla, de nem hiszem el – feleltem.
- Pedig így volt.
- Majd elmondja, ha akarja. Addig úgy teszek, mintha nem tudnám. Mellesleg nézegettem délután a naplót – tereltem a témát, mivel Damon a szeme sarkából minket figyelt.
- És rájöttél valamire?
- Nos, amit eddig is tudtam: Olivia jóban volt Emily-vel. Amiről viszont nem tájékoztatott, az az, hogy ő is boszorkánnyá vált időközben vagy valami látnokféleséggé vagy mit tudom én mi lett. A lényeg az, hogy nem akart nekem szólni, hogy ki ne rúgassam. Hülye ez a lány.
- Milyen látomásai voltak?
- Volt egy időszak, hogy mindig megálmodta a saját halálát, volt, hogy a szüleim halálát látta úgy, hogy Katherine fölöttük térdelt… Ilyenek. A legtöbbnek köze volt Katherine-hez. Nem olvastam sokat, mert Damon félbeszakított és nem igazán érdekelt tovább Olivia – vallottam be.
  Elenától tényleg rendes volt, hogy nem ítélkezett felettem Damon miatt. Így utólag már csak örülni tudok, hogy Stefannal ilyen jól egymásra találtak, mivel mindketten ugyanolyan kis jótétlelkek.
  Sokat nem tudtunk beszélni, ugyanis Jeremy és Stefan már nem nagyon bírták magukban a pincérkedést, újra szükségük volt Elena segítségére.

Rövid, egysoros vélemény?:$

2011. június 20., hétfő

16. The Witch Diaries

Sziasztok!
Nagyon köszönöm az 5 kommentet, amit az előző fejezethez kaptam! :) Komolyan mondom, olyan aranyosakat tudtok írni, hogy könnybe lábad az ember szeme. :') Köszönöm még egyszer, és tanácsolom, hogy tartsatok ki az ilyesfajta jó szokásaitok mellett! ;)
Hosszú napom volt... Éjszaka alig bírtam elaludni ilyen hőségben, reggel meg hatkor kelnem kellett... De! Most itt vagyok, itt az új fejezet, nekem személy szerint egyik kedvencem (meg a következő is;)), azt viszont nem tudom, nektek hogy fog tetszeni. A vége miatt előre is bocsánatot kérek azoktól, akik bővebb leírást szerettek volna egy ilyen helyzetről. :$;) (nem ér legörgetni!)
Egyébként a 24. fejezetnél tartok most, ami abból a szempontból gáz, hogy már a 32. körül kellene járnom, ha sikerült volna betartanom a szabályaimat, (kinek kellenek a szabályok, igaz?:D) de az év végi hajrá miatt lemaradtam az írással. Mindegy, most nem akarom elkiabálni, de a legtöbb szállal tudom, hogy mit akarok kezdeni, és úgy érzem, hogy sokat fejlődtem a blog indulása óta. ;)
Oké, befejeztem. :D (mondtam már, hogy éjszaka sokat bírok beszélni.. -.-)
Tehát. Új fejezet, egyik kedvencem, olvassátok. ;))





  Ezek szerint ez a valaki most is figyel minket. Ott van a ház körül, látja Damont. Ez nem jó így, nem akarom a többiek életét is kockáztatni, elég, ha csak engem környékez meg a hülyeségeivel. Feltűnő volt, hogy most kevésbé akadtam ki. Szinte normálisan kezeltem, mintha ez mindennapos dolog lenne. Na jó, legalább nem kezdtem el sírni, ez már nagy dolog.
  Elijah nem hagyta szó nélkül, kénytelen voltam elmondani neki mindent. Elmeséltem az összes eddigi üzenetet, amire ő kérdőre vont, hogy mégis hogy gondolhattam, hogy nem avattam be még az elején. Megígérte, hogy nyitva tartja a szemét, és nem hagyja, hogy bármi történjen velem.
*
  Végül délután három környékén érkeztünk meg a Salvatore birtok bejáratához. Megköszöntem neki mindent, és elindultam a ház felé. Végiggondoltam, amiket Damonról beszéltünk, és elhatároztam, hogy megfigyelem, miként viselkedik körülöttem.
  Kivételesen mindenki otthon volt, Stefan, Elena, Damon, és még Rose is. Ahogy beléptem a házba, mindegyikőjük felsóhajtott, hogy egy darabban érkeztem meg, amit nem tudtam mire vélni. Attól, hogy vagyok olyan béna, hogy egyszer hagyom magam megsebesíteni egy vérfarkassal, még nem azt jelenti, hogy ön- és közveszélyes vagyok az utcán egy ősvámpírral az oldalamon.
  Rose egyből elkezdett beszélni, hogy hallotta, mi történt és sajnálja, hogy nem volt a közelben, hogy segítsen, bár a gyógymódot ő sem ismerte. Tulajdonképpen annyira nem hatott meg, de azért kedves tőle, hogy legalább tettet némi aggódást.
  Mindenki karba tett kézzel ült a nappaliban, és a hangulatuk is fagyosnak tűnt, ami végképp furcsa volt. Nem szoktak ők ilyenek lenni…
- Látom, hogy nagyon jó kedvetek van, de elrontom a bulit: kaptam egy üzenetet. Ami jó, az az, hogy Elijah figyelni fog ránk.
- Mit írt? – pattantak fel mindhárman, Rose addigra felszívódott, gondolom elment Slaterhez.
  Odanyújtottam a telefont közéjük, és amíg magukhoz tértek, öntöttem magamnak egy pohár Bourbont. Legelőször Damon szólalt meg, de láttam az arcán, hogy egy pillanatra megváltozott a színárnyalata – egészen pontosan a piros szín egy halványabb verzióját vette fel, de hamar visszatért a normálisba.
- Amíg nem voltál itt, valaki betört és elvitt néhány könyvet. Stefan hazaért, és észrevette, hogy a könyvespolc teljesen fel van dúlva. A betörőnek sikerült akkor visszajönni, hogy visszarakja őket, amikor Stefan is és én is itthon voltunk. Nem vámpír volt, de legalább annyira erős, szóval nem tudjuk, mi lehetett, de én továbbra is fenntartom az „igyunk embervért, mint a normális vámpírok” elméletemet – mormogta Damon.
- Nem lett semmi bajotok?
- Szerencsére nem. Szóval oda jutottunk, hogy ha mindenki beleegyezik, akkor Elenát hivatalosan is ideköltöztetnénk, hogy megelőzzük az ilyesmi vámpírtámadásokat – nézett rám Stefan meggyőzően, nem mintha nem tudná, hogy rajtam nem múlik a dolog.
- Én benne vagyok – mosolyogtam.
- Remek, akkor holnap, amíg ti suliban vagytok, mi elmegyünk és megszerezzük a papírokat – pillantott rám Damon megerősítést várva, így én csak bólintottam egyet.
- Milyen könyveket vittek el?
- Ezt a kettőt – nyomta a kezembe Stefan a két poros, megsárgult darabot. – Még nem néztünk bele, nem tudjuk, hogy mi lehet.
  Amint kinyitottam, nagyjából százötven évnyi por szabadult fel, és ez mind az arcomba csapódott, amitől legalább öt percig prüszköltem. Végül sikerült abbahagynom, így tovább lapoztam. A könyvet kézzel írták. A mondanivalóját nem sikerült megfejtenem, de arra végül rájöttem, hogy minden bejegyzés egy nap eseményeit mondja el, és hogy ez Olivia írása, ráadásul a neve is bele volt írva a végébe. Annyira nem döbbentem meg, mindig is tudtam, hogy vezet egy naplót. Már csak arra kell rájönnöm, hogy ez valakinek miért lehetett ilyen fontos, hogy fényes nappal betörjön és ellopja.
  Ezt megosztottam a srácokkal, ők sem akadtak fenn rajta, csak egyből azon kezdtek gondolkozni, amin én is. Közben Damont hívta valaki, aki mint utólag kiderült, Liz Forbes volt. Talált egy hullát az út menti fák között, aki már néhány napja ott feküdhetett, és egyértelműen látszik, hogy vámpír végzett vele.
- Komolyan? Köze lehet az üzenetekhez? – aggodalmaskodott Elena, de Stefan arcán is hasonló gondolatok tükröződtek, még ha ő nem is mondta ki őket.
- Nyugi már, én voltam – vonta meg a vállát.
- Te? Azt hittem, már nem ölsz embereket! – torkollta le a lány.
- Nem is. Ideges voltam és le kellett vezetnem az indulataimat. Örülj, hogy nem rajtad tettem – vetette oda neki flegmán.
- Hogy tehetted ezt? Már százszor megbeszéltük, hogy nem ölöd meg őket! – Elena olyan volt, mintha egy kisfiút szidna le, aki egy órával később jött haza, mint megígérte.
- Elena, nem vagy az anyám, légy oly kedves, ne viselkedj úgy! – grimaszolt Damon.
- Kérlek, ne vesszetek már ezen össze! – sóhajtottam, mire mindketten visszaültek a kanapéra és karba tették a kezüket.
- Stefan hazaviszel? Segítenem kell Jennának – pattant fel Elena néhány másodperc után, és Damon pillantását kerülve az előszobába ment.
- Persze. Majd gyertek akkor – adta Elenára a dzsekijét és becsukta maguk után az ajtót.
- Tényleg aggódtál értem? – huppantam le mellé, de ő még az arckifejezését sem változtatta. – A hallgatás beleegyezés – mosolyodtam el.
- Csak nem akartam Stefan nyavalygását hallgatni, ha esetleg valaki megölne – morgott, mire felvontam a szemöldököm. Kicsit szíven ütött, de valahol éreztem, hogy ez csak egy álca és valójában nem csak Stefan lelkiállapota miatt küldött millió üzenetet. Legalábbis reméltem.
  Nem szólt semmit, csak felállt és eltűnt. Nekem is kezdenem kellett valamit magammal, így végül elővettem Olivia naplóját, és újra olvasgatni kezdtem a már lassan széteső köteteket.

március 10., 1864
A tegnapból semmire sem emlékszem. Emily-vel találkoztam, abban biztos vagyok. Az a nő tervez valamit. Vagy ő, vagy Pierce kisasszony. Nem tetszik ez nekem, de rá fogok jönni, hogy miben mesterkednek és miért nem emlékszem semmire.

- Mi van? Nyilvánvalóan mesterkedtek valamiben, drágám. Az már egy másik kérdés, hogy miért nem szóltál nekem erről – kommentáltam hangosan az olvasottakat.

március 15., 1864
Ma reggel újra látomásom volt, mint már oly sokszor egész kislánykorom óta. A falakról vér csepegett, esett az eső, és minden tele volt halott emberekkel. Közülük csak két ember volt ismerős: Sparks kisasszony szülei, fölöttük pedig Pierce kisasszony térdelt véres ajkakkal. Nem mertem elmondani neki, féltem, hogy megijed. Eddig egy látomásomról sem beszéltem senkinek, de Emily úgy tűnt, mintha tudna róluk.

-
Olivia, ha ezt hallod, most nagyon haragszom rád!

március 22., 1864
Emily elhívott ma sétálni a város központjában levő parkjába. Kiderült, hogy tényleg tudott a látomásokról. Ha jól értettem, azt akarta mondani, hogy ő egy boszorkány – nos, ilyen sületlenségeket is ritkán hall az ember. Ha valamelyik nagyúr hallotta volna, már rég máglyára vetették volna érte. Az viszont több a soknál, hogy azt állította, hogy én is az vagyok. Nem vártam meg a beszélgetés végét, hazarohantam, hogy mindezt leírjam.

-
Te egy boszorkány voltál? – akadtam ki.

március 30., 1864
Valami történik. A gonosz jelen van, érzem. Az utolsó bejegyzésem óta folyamatosan megálmodom a halálomat, mindig más módon, ám a gyilkos mindig Pierce kisasszony. Nem tudom, ez mit jelenthet. Újra beszéltem Emily-vel, aki továbbra is azt állítja, hogy a boszorkánylétem miatt történik velem mindez. Ami különös, és nem tudok rájönni a logikájára, az a tegnap este történt a szobámban: a gyertya magától meggyúlt, pedig nagyon nehezen lehet rábírni, hogy égjen. Charity kisasszonynak még azóta sem mertem egy szót sem szólni ezekről, biztosan egy hóbortos nőszemélynek nézne, és kirúgatna.

- Most komolyan, miért rúgattalak volna ki? Azt hittem, ennél azért valamivel több eszed van – forgattam a szemem.
- Te meg kihez beszélsz? – jött le a lépcsőn Damon kigombolt ingben, ami kicsit elvonta a figyelmemet.
- Senkihez – feleltem, mire elég furcsán nézett rám. - Olvasok, és kommentálok – mutattam fel neki a könyvet.
- Értem. Találtál valami érdekeset? – ült le a fotel karjára.
- Oliviának látomásai voltak, és Emily szerint ő is boszorkány volt. Ő persze nem akarta beismerni, baromságnak tartotta, és eddig jutottam el.
- Milyen látomások? – kérdezte, mire odalapoztam neki a második bejegyzéshez, amit olvastam. Amíg ő arra figyelt, én alig tudtam kontrollálni magam, hogy ne szaggassam le róla az összes ruháját. Hihetetlen, hogy egy bunkó seggfej, de mégis ilyen hatással van rám. Komoly erőfeszítés kellett ahhoz is, hogy ne nézzek az izmos mellkasára. Néhány perc alatt elolvasta a bejegyzéseket, és visszaadta a poros naplót. Egy pillanatra ugrott oda a szemem, de nem tudtam egykönnyen elszakadni onnan. Ezt ő is észrevette és ki is használta az alkalmat. Az arca tökéletesen kifejezte, mire is vágyott akkor, hiába próbálta elrejteni.
  Eldobtam a naplót, ami egy kisebb csattanással jelezte, hogy a padlóra érkezett. Damont az ingénél fogva húztam le és csókoltam meg, ami így nem volt valami kényelmes helyzet. Könnyedén felkapott, a szobájába vitt, majd letett az ágyra és úgy mászott fölém.

Kommenteket várom. ;)

2011. június 12., vasárnap

15. New Day

Sziasztok!
Hivatalosan is itt a nyár (legalábbis nekem), minden vizsgám jól sikerült, ezért úgy döntöttem, megérdemlitek, hogy egy nappal korábban hozzam az új fejezetet. (: Viszont továbbra is elkeserít, hogy nem nő kettőtől nagyobbra a kommentek száma, de megígértem, hogy nem fogok emiatt balhézni.
Valamint ha valaki nem tudná: június 24-től újra nézhetjük esténként kedvenc sorozatunkat az RTL-en. ;) Az időpont ugyanaz maradt: péntek 22.15. (:
A fejezetről:
Régen indult egy szavazás arról, hogy szeretnétek-e Stelenát. A Stefan szemszögre szavazók voltak többségben, ezért az ő kívánságukat teljesítettem egy rövid, de tartalmas részlettel. (:


(Stefan.)
  Hajnalban nem vártam meg, hogy Damon és Char felébredjenek, inkább elmentem Elenához. Egyből vittem magammal a könyveimet is, hogy onnan indulhassunk a suliba. Tudtam, vagy legalábbis gondoltam, hogy még alszik, de nem zavart. Szeretem nézni, ahogy alszik, az valahogy elfeledteti velem az összes problémát, ami a fejünk fölött tornyosul.
  Nem az ajtót használtam, ugyanis senkit nem szerettem volna felébreszteni, a Johnnal történő találkozást pedig kifejezetten el akartam kerülni. Amióta rájöttem, hogy ő Elena biológiai apja, nagyon idegesít, hogy ennyire ellenzi a kapcsolatunkat, de nem tudok vele mit kezdeni.
  Elena legtöbbször éjjel résnyire nyitva hagyja az ablakát, hogy be tudjak jönni. Más vámpír úgysem léphet be, amíg be nem hívják, tehát rajtam kívül csak Damonnak, Elijah-nak és Charity-nek van bejárása a Gilbert-házba, ők viszont nem jelentenek veszélyt. Halkan bemásztam és becsuktam magam után az ablakot, aztán óvatosan Elena mellé dőltem. Nyöszörgött kicsit, de hamar elcsendesedett, azt hittem nem ébredt fel, aztán mégis mosolyogva bújt hozzám.
- Jó reggelt! – suttogtam, mire ő még szorosabban ölelt.
- Bárcsak mindig ilyen jó lenne! Mennyi az idő?
- Öt óra van. Visszaalszol?
- Nem, inkább felöltözöm és készítek valami reggelit – mondta rekedt hangon, majd felült és a szekrényéhez lépett. Kivett egy fekete farmernadrágot egy kék V-nyakú pólóval, és a fürdőszobába ment velük. Amikor kilépett, már a haja sem volt kócos és a szokásos egyszerű sminkje is az arcán volt. Körbefordult, hogy vegyem szemügyre a ruháját, pedig tudja, hogy nekem még egy egyszerű zsákban is ő lesz a legszebb nő a világon.
  Intettem, hogy ne aggódjon, remekül néz ki. Megcsókolt és mellém ült az ágyra.
- Mit szólnál ahhoz, ha hivatalosan is hozzánk költöznél? – vetettem fel, mivel már elég régóta gondolkozom ezen a dolgon.
- Örömmel, Mr. Salvatore – vigyorgott. – De mire fel támadt ez az ötlet?
- Biztonságosabb lenne. Itt is élhetnél, de ha a te neveden lenne a ház, csak az jöhetne be, akit behívsz.
- Nem rossz terv.
- Johnnal mi a helyzet? Még mindig utál?
- Már egy ideje nem beszéltem vele, de kétlem, hogy bármit is változott volna a helyzet. Nem akarom, hogy ő legyen az apám, Stefan. Hazudott nekem tizenhét hosszú éven keresztül, de Isobelről se tudok jót mondani, és ilyen alapon még a nevelőszüleim sem éppen valóságos szentek, bár ők talán csak jót akartak. Egyedül Jennát nem hibáztatom ezért, ő nem tudta, hogy kik az igazi szüleim.
- Megértelek.
- Charity hogy van? – váltott témát.
- Még aludt, amikor eljöttem, de határozottan jobban néz ki.
- Stefan, ismersz George nevű embert? – kérdezte elmerengve. Ezen el kellett gondolkoznom.
- Nem, azt hiszem nem. Miért?
- Amikor ránk támadt, Jeremy-t George-nak nevezte. A Katherine-t már megszoktam, de George-ról még nem hallottam.
- Talán George Lockwoodra gondolhatott. Ő az utolsó Lockwood, akit ismert, és ők köztudottan farkasok. Gondolom, ez az emlék erősebb volt olyan állapotban, mint Coliné.
- Ez lehet. Erről nem kellene kérdezősködnöm, de tudod, hogy kifúrja az oldalam a kíváncsiság, ha valamit nem tudok meg: mit akart elmondani Damonnak?
- Mikor?
- 1863-ban vagy 4-ben, vagy amikor Katherine-nel látta őt. Nekem az a tippem, hogy terhes volt, bár lehet, hogy hülyeség, sőt biztos, hogy az.
  Nem szóltam egy szót sem, így leolvashatta az arcomról, hogy beletalált. Charity valóban terhes volt, amikor Katherine megölte őt.
- Komolyan?
- Kérlek, csinálj úgy, mintha semmiről nem tudnál! Ha megtudja, hogy elmondtam neked, kinyír. Főleg, ha visszajut Damonhoz.
- Úristen, most elképzeltem Damont apaként – kapott a szájához. Láttam, hogy kirázza a hideg, ezen elnevettem magam.
- Igen, elég furcsa élmény lenne.
- Az biztos. Visszatérve: természetesen nem mondom el senkinek, hogy tudok róla. De mi történt a babával?

(Damon)
  Még a Nap is alig kelt fel, amikor kipattantak a szemeim. Hiába éreztem azt, hogy egy egész évszázadot is át tudnék aludni, ez gyakorlatban nem sikerült. Konkrétan egy perccel sem voltam képes többet aludni, csak a semmiért fetrengtem ott egy félórát. Benéztem Char-hez, és ha már ott voltam, fel is öltöztem, meg rendbe tettem magam. Mivel ő még nyugodtan aludt, és Stefan sem volt itthon, hogy legalább vele szívózzak, nekiálltam kitakarítani az egyik szobát. Időközben rájöttem, hogy magam ellen dolgozom, mert így nincs oka velem lenni éjjelente, de már olyan mindegy, ha belekezdtem, nem hagyom abba. Arra meg aztán várhatok, hogy a kedves öcsém tegye meg helyettem. Nem vagyok egy házias pasi, de nagyritkán hajlandó vagyok megcsinálni ezt-azt. Ez inkább Stefan dolga lenne, de ezt senki nem hinné el róla a szobáját látván.
  Miközben a pókhálókat szedegettem le, elgondolkoztam azon, hogy mit is akarok úgy igazán, merthogy egy komoly kapcsolatot biztosan nem. Nem akarok beleesni újra abba a hibába, amibe régen. Egész életemben kétszer voltam szerelmes. Kétszer, és mindkettőnek rossz vége lett. Százötven évig kerestem felváltva őket, és már kezdtem elhinni, hogy soha nem találom meg egyiket sem. Aztán ott volt Elena, akiről azt hittem, hogy van köztünk valami, ami több mint barátság, de rájöttem, hogy csak megbolondított a hasonlóság közte és Katherine között.
  Nincs erre szükségem. Remekül éreztem magam azokkal a lányokkal, akiket egy-egy éjszakára összeszedtem, és kiszívtam a vérüket. A szívtelen Damon sokkal, de sokkal jobb volt, mint ez… Vissza fog térni a régi énem, igen. Ez lehet az egyetlen megoldás. Azzal talán elérhetem, hogy Char sem szeret belém újra, és én sem belé.
  Ahogy befejeztem a pókhálózást és vele együtt az egész takarítást, eldöntöttem, hogy megünneplem magammal a visszatérésem. A hűtőben nem találtam vért, úgyhogy kénytelen voltam a pincébe menni érte.
  Meglepett, hogy Charity-t is ott találtam. A falnak dőlve ült és egy levélféleség volt a kezében. Észre sem igen vette, hogy ott voltam, mert rám sem nézett.
- Mi az? Egy újabb üzenet? – álltam meg mellette.
- Igen. Olvasd el – nyújtotta.
  Feltűnt, hogy kicsit remegett a keze. Vagy a félelem, vagy az elfojtott sírás miatt lehetett, ezt nem tudtam eldönteni, mivel lehajtotta a fejét, és még a haja is takarta az arcát.
  Elkezdtem olvasni a kis levelet. Nem kézzel írták, hanem nyomtatták, így az írásról sem ismerhettük fel a küldőjét.
Túléltétek a teliholdat, gratulálok! Remélem, nem hiszitek, hogy ennyivel megússzátok azt, hogy a kedvenc farkasomat öltétek meg.”
  Csodás. Már meg sem lepődtem. Valamiért volt egy olyan sejtésem, hogy Katherine-nek valamiféle köze lehet a dolgokhoz, például ő küldi, vagy épp miatta küldi valaki ezeket a vackokat. Kinézem belőle, hogy erre folyamodna, de nagyon nem szeretném őt újra látni.
  Mindenesetre a „régi Damon” tervemnek egyelőre lőttek. Ha a végére érünk már ezeknek az üzeneteknek, meg minden egyébnek, visszatérek az eredeti elképzelésemhez. Addig is próbálom elkerülni a túlzottan romantikus jeleneteket.
- Üres fenyegetőzés – jelentettem ki a legflegmább hangomon.
- Azért haltam meg majdnem tegnap, szerintem is.
- Most viszont élsz és virulsz, semmi bajod nem lesz. Elegen vagyunk ahhoz, hogy mentsük a formás kis seggedet, úgyhogy tépd össze azt a papírt és nevess inkább.
  Nem mondott semmit, csak a sírástól kipirult arccal elgyötörten rám nézett, és vámpírgyorsasággal hagyott itt. Gondoltam, hagyom lenyugodni, inkább szétnézek a városban. Merem remélni, hogy addig nem tesz kárt magában.

(Charity.)
  Damon szavai elgondolkodtattak. Nyugodtnak kellene lennem ilyen emberek közt, és én mégis mindenen kiborulok, mindentől félek és folyamatosan sírok. Pedig igaza van, panaszkodásra végképp semmi okom nincs. Százötven évnyi tapasztalattal bírok, van két ugyanilyen erős pasi az oldalamon, egy boszorkány, egy ős, egy vámpírvadász, és egy hasonmás az öccsével. Hálásnak kellene lennem, hogy ők vesznek körül, és hogy egyáltalán élek, főleg a tegnap után.
  A pincéből a konyhába mentem, onnan a nappaliba, aztán a fürdőszobába, és így tovább. Már megint nem tudtam megülni a fenekemen. Megpróbáltam visszaemlékezni az előző napra, de ez alkalommal sem jött össze, egyetlen új kép sem villant fel. Feltűnt, hogy Damon elhagyta a házat, így egyedül maradtam. Nem akartam egyedül lenni, pláne nem egy ekkora házban, ahová bárki bejöhet invitálás nélkül is.
  Elijah – még a múltkor megbeszéltük, hogy találkozunk valamikor. Azóta csak önkívületi állapotban láttam, úgyhogy felhívtam. Egyrészt máris lenne társaságom, másrészt még mindig nem köszöntem meg neki rendesen, hogy megmentette az életem.
  Megígérte, hogy tizenöt percen belül értem jön, és elvisz egy étterembe. Elfogadtam a meghívását, és elindultam ruha után kajtatni. Egy fekete koponyás pólót vettem fel egy szürke farmerrel, barna velúrcsizmával, sállal és bőrdzsekivel. Az áprilisi időjáráshoz képest különösen szeles idő volt, ráadásul a tegnap-tegnapelőtti vihar nyomai is látszódtak még halványan a városon.
  Elijah pontosan félkettőkor érkezett a Cadillac márkájú kocsijával, aminek a belső kényelmét össze sem lehet hasonlítani Stefan Camarójával, már ha csak a méreteket nézzük is.
  Néhány perc múlva arra figyeltem fel, hogy egy parkolóba kanyarodtunk. Az étterem, amihez tartozott, nem tűnt túl nagynak vagy túl kicsinek, pont jó volt. Első ránézésre a drágább kategóriába soroltam volna, de ez majd kiderül. Bent helyet foglaltunk az egyik ablak melletti asztalnál, és a pincér is hamar odajött hozzánk. Egy salátát választottam, amire Elijah csak csóválta a fejét. Szerinte ilyen események után valami kiadósat kellene rendelnem, de hajthatatlan voltam. Ő lazacot kért rizzsel és valami fokhagymás-mustáros öntettel, ami nekem nem volt túl szimpatikus.
- Na és jobban vagy már? – kérdezte, miközben az apró szálkákat próbálta kiműteni a halból.
- Igen, sokkal, és nagyon, de nagyon hálás vagyok neked. Nélküled én már nem lennék.
- Ugyan már, bárki megtette volna, ha tudja a megoldást – mosolygott. – Damon hogy viselkedik veled?
- Ezt hogy érted?
- Bunkó vagy kedves? Más veled, mint másokkal?
- Nem hinném, hogy más lenne. Szerintem ugyanúgy viselkedik mindenkivel, persze van, hogy nem bírja teljesen elfojtani az érzelmeit, és látszik az arcán, hogy mit érez, de amúgy tényleg olyan velem, mint bárki mással. És végül is mondhatjuk, hogy kedves. Ahogy hallottam, volt már rosszabb a helyzet.
- Értem. Már csak azért is kérdeztem, mert tulajdonképpen még a felesége vagy… Emlékszel valamire a tegnapból?
- A haldoklás-rész kitörlődött.
- Pedig Damon sírt is.
- Elijah, április elsején már túl vagyunk – legyintettem. Olyan nincs, hogy Damon sírjon miattam vagy egyáltalán bárki miatt.
- Stefan mondta.
- Majd kikérdezem, de ezt nem tudom elhinni – mosolyogtam.
- Rendben. Szerintem viszont igenis aggódik érted – jelentette ki, mire egyből megszólalt a telefonom. A kijelzőn Damon neve virított, úgyhogy felvettem.
- Hol a fenében jársz? – korholt le, én pedig a válaszért Elijah arcára pillantottam. A szájáról leolvastam az étterem nevét.
- A Starlight Étteremben.
- És mit művelsz ott?
- Te mit szoktál egy étteremben? – feleltem kérdéssel a kérdésre.
- Kivel vagy? Odamegyek érted! – figyelmen kívül hagyta az előbbi mondatomat.
- Elijah-val, úgyhogy felesleges jönnöd.
- Legalább ötven üzenetet küldtem már, azt hittem, felrobbanok! Legközelebb legalább egy rohadt cetlit hagyhatnál, ha eltűnsz! – dühöngött.
- Oké, oké. Legközelebb úgy lesz – sóhajtottam. Nem szeretem, ha apáskodnak fölöttem, bár kicsit jól esik az önbecsülésemnek, hogy Damon kiakadt, mert nem tudta, hol vagyok. Ez tetszik.
- Mikor vagy várható?
- Nem tudom, mikorra legyek?
- Jenna meghívott grillezni este hatra. Hozd Elijah-t is – tette le morogva.
- Hallottad…
- Nem hiszem, hogy ráérek este. Valószínűleg Richmondba utazok majd.
- Ez nem fair, gyere el!
- Nem, Char, mondom, hogy nem érek rá. Amúgy sem látnának szívesen, főleg, hogy Elena a Petrova-hasonmás. Nem.
- Jó, rendben – nyugodtam bele.
- Mellesleg én megmondtam, hogy aggódik érted.
Végigpörgettem Damon SMS-eit, tényleg egy csomó volt belőlük, azonban találtam egy ismeretlen számról küldött üzenetet is. Rossz érzésem volt, már előre félve nyitottam meg. Valamiért nem hittem, hogy a szolgáltatóm akarja, hogy nyerjek egy álomutazást Londonba, hanem valami veszélyesebb dologról lesz szó.
Elijah látta az elképedést az arcomon, úgyhogy kivette a kezemből a készüléket és hangosan felolvasta.
- Igazán édes tőle, hogy így félt. Láttad már, hány üzeneted jött tőle? Ha látnád, milyen kétségbeesett most…

Rövid, egysoros vélemény? Plz? :$

2011. június 4., szombat

14. I'm Feeling Good


Sziasztok! :)
Kicsit későn, de itt az új fejezet. Úgy terveztem, hogy már olyan 2 körül felteszem, de átszerveződtek a dolgaim, és nem sikerült. Mindenesetre, jobb későn, mint soha. ;)
Megjegyzés: az, hogy nem írom ki a fejezet végén, hogy várom a véleményeiteket, nem azt jelenti, hogy nem várom. Nagyon jól esik a 34 tetszik, és szeretlek is titeket érte. A kettő darab kommentárt viszont külön köszönöm! :)
A 14. részről nem tudok mondani semmit. Kicsit talán rövid, de így tudtam megoldani csak a befejezést. (jó, nem talán, hanem biztos, de mindegy.) :D Még magam is meglepődök rajta, hogy eljutottam eddig (sőt, 22 fejezet már tutira megvan!;)), de büszke vagyok magamra, hogy ilyen kitartóan írok. :D


(Charity.)
  Damon karjaiban sírni meglehetősen jól esett.
  Meggyógyítottak. A világ három legjobb pasija, ezt kijelenthetem.
  Nem igazán emlékszem, hogy mit mondtam vagy tettem, amíg a méreg bennem volt, de annyiban biztos vagyok, hogy nagyon rosszul éreztem magam, folyamatosan lázas voltam, hányingerem volt, égett az egész testem, miközben majd’ megfagytam és hülyeségeket álmodtam.
  Többé már nem akarok erre gondolni. Legszívesebben kitépném a szívét annak a kutyának, bár van egy érzésem, hogy Damon ezt már megtette helyettem.
  Öt perc után leszakadtam Damon nyakáról, hogy Elijah-t és Stefant is el tudjam kapni. Abbahagytam a zokogást és némi szipogás után a két fiú közé ugrottam, alaposan megölelgetve őket, amitől eldőltünk az ágyon. Boldogan öleltek vissza, és ami kifejezetten jól esett, az a könnycsepp volt Stefan szemében. Elijah nem túlzottan mutatott érzelmeket, láttam, hogy örült, de elég csendesen tette. Megszoktam tőle, úgyhogy ezen nem húztam fel magam, sőt. Nincs okom felhúzni magam bármin is.
  Damon felhívta Elenát és a többieket, hogy elmondja, minden okénak tűnik. Én otthagytam a srácokat, és elvonultam a fürdőszobába, ugyanis eléggé megizzasztott ez a láz. Rájöttem, hogy azért annyira még nem élénkült fel a szervezetem, mert néhány másodpercig meg-megszédültem. Kinyitottam a forró vizes csapot, és amíg a víz folyt, beálltam a tükör elé, hogy szemügyre vehessem magam. A szemeim bedagadva, alatta karikák, a hajam csapzott és kócos, mondhatni csodásan nézek ki. Nem is értem, hogy tudnak velem így egy légtérben maradni öt másodpercnél tovább.
  Elzártam a vizet és miután levettem a hálóingem, beleültem a kádba. Hirtelen egy emlékkép ugrott be: Elena, amint mellettem ül a kanapén. Ő is velem lett volna? Ha igen, akkor meg kell köszönnöm neki.
  Félórát töltöttem a forró vízben, de ezután már semmiféle emlékfoszlány nem jutott az eszembe. A fiúk eltűntek, csak Damon várt a szobában. Az ágyneműt már lecserélte, az előző tiszta vérfolt volt tőlem. A tévét nézte elég unott arccal.
- Köszönöm. Újra megmentettél – ültem le mellé az ágy szélére.
- Stefan és Elijah többet tett nálam – mondta csöndesen.
- Ezt hogy érted?
- Elijah ismerte a gyógymódot, Stefan pedig kiszedte belőle. Én nem voltam velük. Nem emlékszel semmire?

(Damon)
Ahogy Char elfoglalta a fürdőt, Stefan és Elijah a nappaliban kérdőre vontak.
- Tehát mi is volt az a pozíció, amikor megjelentem? – korholt le az öcsém. Visszaszóltam volna neki, hogy semmi köze hozzá, de mivel az egyetlen „élő” legjobb barátjáról van szó, nem tettem.
- Szenvedett. Nem hittem, hogy időben meglesz a gyógymód.
- És ez feljogosít arra, hogy őt is megöld, ahogy Lexit?
- Lexit a saját érdekeim miatt öltem meg, Charity-t viszont azért, hogy neki is jobb legyen. Egyébként biztos, hogy megbántam volna, most már kár ezért is lecseszned. Elég szarul érzem magam így is.
  Nekem elég volt ennyi ebből a beszélgetésből, én felmentem a szobámba, Elijah pedig elhagyta a házat. Rendbetettem az ágyat, mivel Char eléggé összevérezte. Ahogy ezt lebonyolítottam, lefeküdtem és bekapcsoltam a tévét. Végigpörgettem a csatornákat, de semmi sem volt, mint úgy általában. Char is kijött pár perc múlva, és leült mellém.
- Köszönöm. Újra megmentettél.
- Stefan és Elijah többet tett nálam – vallottam be.
- Ezt hogy érted? – nézett rám nagy szemekkel.
- Elijah ismerte a gyógymódot, Stefan pedig kiszedte belőle. Én nem voltam velük. Nem emlékszel semmire?
- Nem igazán. Elég ködös minden – mondta.
- Akarod tudni? – kérdeztem, mire bólintott. Arrébb húzódtam, és megpaskoltam magam mellett az ágyat, hogy helyezze kényelembe magát. A vizes haja elég hideg volt a karom számára, de egyáltalán nem érdekelt.
- Arra emlékszel még, hogy lent voltunk a pincében?
- Igen. Addig tiszta, hogy elájultam.
- Rendben. Stefan felhozott, és lefektetett a kanapéra, addig én beszéltem Colinnal. Semmit nem tudtam meg tőle, aztán feljöttem én is. Elena már itt volt, megkértem, hogy vigyázzon rád, amíg mi végigjárjuk a természetfölötti csapatunkat, hátha tud valaki valamit. Elena Jeremy-vel együtt itt maradt veled. Egyre rosszabbul voltál, még a vér sem maradt meg benned, egyből felköhögted, amit megittál. Álmodban is dobáltad magad, lázas voltál, aztán rátámadtál Elenára, mert azt hitted, hogy Katherine. Jeremy leszúrt, majd bezárkóztak Stefan szobájába, és hívták Stefant. Ő tovább kereste a megoldást, addig én hazajöttem hozzád. Az állapotod sokat romlott, össze-vissza beszéltél álmodban, egyre lázasabb lettél és a seb is nagyon nagyra nőtte ki magát. Már-már ott jártam, hogy leszúrlak, hogy ne szenvedj tovább, de mire megtettem volna, Stefan berontott, hogy megtalálta az ellenszert. A farkas vére, farkasölőfű és embervér kellett hozzá. Elszórakoztattam Colint, majd kitéptem a szívét. Közben megjött Elijah, aki feljött hozzád, amíg mi az italt kikavartuk. Felhoztuk, megittad és jobban lettél. Ennyi a sztori.
  Charity egy ideig csöndben volt, már kezdtem azt hinni, hogy sok volt neki ez az egész, és itt helyben összeesik nekem vagy valami, de aztán rám emelte a tekintetét. Csupa vággyal a szemében közelített, majd megcsókolt. Belekerült jó néhány másodpercembe, mire felfogtam, hogy mozdulnom kéne. Beletúrtam a hajába, ő pedig az ölembe mászott. Nem gondolkoztam, az érzékeim felhagytak, csak arra tudtam koncentrálni, hogy megkapjam. A vészcsengő egyből bekapcsolt, és finoman fogalmazva megkért arra, hogy hagyjam abba, amit csinálok, mert Char nem jött még teljesen rendbe, ha ilyet tesz, de nem akartam ezzel foglalkozni.
  Nehezen szakadtam el tőle, de végül mégis rávettem magam, és zuhanyzásra hivatkozva a fürdőbe menekültem. Hosszasan farkasszemet néztem a saját tükörképemmel, aztán tíz percig őrlődtem a vízben, mire eldöntöttem, hogy rendben, ha még mindig akar, maximum nem vadulok.
  A fürdő egyébként ténylegesen jól jött, ugyanis még mindig éreztem a vérszagot a kezeimen Colin szíve után. Legalább hatvanszor átdörzsöltem szappannal, mire végre lejött. A vér sosem zavart, de egy farkasé nem éppen olyan illatú, mint egy emberé.
  Kikászálódtam a kádból, és villámgyorsan megtörölköztem. Sóhajtottam egyet. Mégis mikor okozott nekem problémát az, hogy egy lány le akar feküdni velem? Mondjuk ő mindig is többet jelentett számomra, mint egy egyszerű lány… Oké, ennyi elég volt egy napra, még sok is. Igazán eltűntethetnéd már ezeket a csöpögős gondolatokat, mert nagyon nem illenek hozzád.
  A biztonság kedvéért felvettem egy alsót és csak úgy léptem ki a szobába. Próbáltam elrejteni a kétségeimet, és bár lélekben felkészültem mindenféle visszautasításra, mégis kicsit szíven szúrt az alvó Char látványa.
  Tudom, hogy egy ilyen nap után megérdemli, hogy kipihenje magát, ezért békén hagytam. Nem feküdtem mellé, hogy ne ébredjen fel rá, inkább lementem a konyhába, aztán végül ledőltem a nappaliban a kanapéra, és hamar el is aludtam.

(Charity.)
  Reggel elég nehezen keltem, úgy éreztem magam, mint akit kimostak. Semmire nem emlékeztem a múlt éjszakából vagy napból, egészen a pincei látogatásunktól kezdve. Azon is csodálkoztam, hogy élek. Azt hittem, még mindig haldoklom, csak épp álmodok.
  Mire összeszedtem magam teljesen, az emlékeim egy része visszatért. Annyiban voltam csak biztos, hogy Damon tegnap este elmondta, mi történt, amíg nem voltam magamnál. Utána mintha megcsókoltam volna. Ezt csak beképzelem vagy tényleg megtettem?
  Miután felöltöztem, elindultam, hogy szerezzek vért. Iszonyúan korgott már a gyomrom. Valószínűleg nem gyógyultam még meg eléggé, ugyanis amikor felálltam, elvesztettem az egyensúlyomat. Egy pillanatra le is kellett ülnöm, amíg kitisztul előttem a kép, mivel forgott a világ körülöttem, és homályosan is láttam. Végül pár perc nyugalom után minden helyrejött, és biztosan álltam a lábaimon, így leszaladhattam a pincébe.
  Nem nyugodtam meg, amíg be nem néztem a kis börtönbe, hogy nincs-e a közelben Colin vagy mi is a neve. Nem volt ott, csak egy levél pihent az ágyon. A szívem egy nagyot dobbant, mivel azt hittem, Colin megölésével véget vetettünk ennek a baromságnak is. Benyitottam, és felkaptam a levelet. Kivettem a borítékból, és olvasni kezdtem.

És akkor most ideírom: várom a véleményeket. ;)))))