16. The Witch Diaries

Sziasztok!
Nagyon köszönöm az 5 kommentet, amit az előző fejezethez kaptam! :) Komolyan mondom, olyan aranyosakat tudtok írni, hogy könnybe lábad az ember szeme. :') Köszönöm még egyszer, és tanácsolom, hogy tartsatok ki az ilyesfajta jó szokásaitok mellett! ;)
Hosszú napom volt... Éjszaka alig bírtam elaludni ilyen hőségben, reggel meg hatkor kelnem kellett... De! Most itt vagyok, itt az új fejezet, nekem személy szerint egyik kedvencem (meg a következő is;)), azt viszont nem tudom, nektek hogy fog tetszeni. A vége miatt előre is bocsánatot kérek azoktól, akik bővebb leírást szerettek volna egy ilyen helyzetről. :$;) (nem ér legörgetni!)
Egyébként a 24. fejezetnél tartok most, ami abból a szempontból gáz, hogy már a 32. körül kellene járnom, ha sikerült volna betartanom a szabályaimat, (kinek kellenek a szabályok, igaz?:D) de az év végi hajrá miatt lemaradtam az írással. Mindegy, most nem akarom elkiabálni, de a legtöbb szállal tudom, hogy mit akarok kezdeni, és úgy érzem, hogy sokat fejlődtem a blog indulása óta. ;)
Oké, befejeztem. :D (mondtam már, hogy éjszaka sokat bírok beszélni.. -.-)
Tehát. Új fejezet, egyik kedvencem, olvassátok. ;))

  Ezek szerint ez a valaki most is figyel minket. Ott van a ház körül, látja Damont. Ez nem jó így, nem akarom a többiek életét is kockáztatni, elég, ha csak engem környékez meg a hülyeségeivel. Feltűnő volt, hogy most kevésbé akadtam ki. Szinte normálisan kezeltem, mintha ez mindennapos dolog lenne. Na jó, legalább nem kezdtem el sírni, ez már nagy dolog.
  Elijah nem hagyta szó nélkül, kénytelen voltam elmondani neki mindent. Elmeséltem az összes eddigi üzenetet, amire ő kérdőre vont, hogy mégis hogy gondolhattam, hogy nem avattam be még az elején. Megígérte, hogy nyitva tartja a szemét, és nem hagyja, hogy bármi történjen velem.
*
  Végül délután három környékén érkeztünk meg a Salvatore birtok bejáratához. Megköszöntem neki mindent, és elindultam a ház felé. Végiggondoltam, amiket Damonról beszéltünk, és elhatároztam, hogy megfigyelem, miként viselkedik körülöttem.
  Kivételesen mindenki otthon volt, Stefan, Elena, Damon, és még Rose is. Ahogy beléptem a házba, mindegyikőjük felsóhajtott, hogy egy darabban érkeztem meg, amit nem tudtam mire vélni. Attól, hogy vagyok olyan béna, hogy egyszer hagyom magam megsebesíteni egy vérfarkassal, még nem azt jelenti, hogy ön- és közveszélyes vagyok az utcán egy ősvámpírral az oldalamon.
  Rose egyből elkezdett beszélni, hogy hallotta, mi történt és sajnálja, hogy nem volt a közelben, hogy segítsen, bár a gyógymódot ő sem ismerte. Tulajdonképpen annyira nem hatott meg, de azért kedves tőle, hogy legalább tettet némi aggódást.
  Mindenki karba tett kézzel ült a nappaliban, és a hangulatuk is fagyosnak tűnt, ami végképp furcsa volt. Nem szoktak ők ilyenek lenni…
- Látom, hogy nagyon jó kedvetek van, de elrontom a bulit: kaptam egy üzenetet. Ami jó, az az, hogy Elijah figyelni fog ránk.
- Mit írt? – pattantak fel mindhárman, Rose addigra felszívódott, gondolom elment Slaterhez.
  Odanyújtottam a telefont közéjük, és amíg magukhoz tértek, öntöttem magamnak egy pohár Bourbont. Legelőször Damon szólalt meg, de láttam az arcán, hogy egy pillanatra megváltozott a színárnyalata – egészen pontosan a piros szín egy halványabb verzióját vette fel, de hamar visszatért a normálisba.
- Amíg nem voltál itt, valaki betört és elvitt néhány könyvet. Stefan hazaért, és észrevette, hogy a könyvespolc teljesen fel van dúlva. A betörőnek sikerült akkor visszajönni, hogy visszarakja őket, amikor Stefan is és én is itthon voltunk. Nem vámpír volt, de legalább annyira erős, szóval nem tudjuk, mi lehetett, de én továbbra is fenntartom az „igyunk embervért, mint a normális vámpírok” elméletemet – mormogta Damon.
- Nem lett semmi bajotok?
- Szerencsére nem. Szóval oda jutottunk, hogy ha mindenki beleegyezik, akkor Elenát hivatalosan is ideköltöztetnénk, hogy megelőzzük az ilyesmi vámpírtámadásokat – nézett rám Stefan meggyőzően, nem mintha nem tudná, hogy rajtam nem múlik a dolog.
- Én benne vagyok – mosolyogtam.
- Remek, akkor holnap, amíg ti suliban vagytok, mi elmegyünk és megszerezzük a papírokat – pillantott rám Damon megerősítést várva, így én csak bólintottam egyet.
- Milyen könyveket vittek el?
- Ezt a kettőt – nyomta a kezembe Stefan a két poros, megsárgult darabot. – Még nem néztünk bele, nem tudjuk, hogy mi lehet.
  Amint kinyitottam, nagyjából százötven évnyi por szabadult fel, és ez mind az arcomba csapódott, amitől legalább öt percig prüszköltem. Végül sikerült abbahagynom, így tovább lapoztam. A könyvet kézzel írták. A mondanivalóját nem sikerült megfejtenem, de arra végül rájöttem, hogy minden bejegyzés egy nap eseményeit mondja el, és hogy ez Olivia írása, ráadásul a neve is bele volt írva a végébe. Annyira nem döbbentem meg, mindig is tudtam, hogy vezet egy naplót. Már csak arra kell rájönnöm, hogy ez valakinek miért lehetett ilyen fontos, hogy fényes nappal betörjön és ellopja.
  Ezt megosztottam a srácokkal, ők sem akadtak fenn rajta, csak egyből azon kezdtek gondolkozni, amin én is. Közben Damont hívta valaki, aki mint utólag kiderült, Liz Forbes volt. Talált egy hullát az út menti fák között, aki már néhány napja ott feküdhetett, és egyértelműen látszik, hogy vámpír végzett vele.
- Komolyan? Köze lehet az üzenetekhez? – aggodalmaskodott Elena, de Stefan arcán is hasonló gondolatok tükröződtek, még ha ő nem is mondta ki őket.
- Nyugi már, én voltam – vonta meg a vállát.
- Te? Azt hittem, már nem ölsz embereket! – torkollta le a lány.
- Nem is. Ideges voltam és le kellett vezetnem az indulataimat. Örülj, hogy nem rajtad tettem – vetette oda neki flegmán.
- Hogy tehetted ezt? Már százszor megbeszéltük, hogy nem ölöd meg őket! – Elena olyan volt, mintha egy kisfiút szidna le, aki egy órával később jött haza, mint megígérte.
- Elena, nem vagy az anyám, légy oly kedves, ne viselkedj úgy! – grimaszolt Damon.
- Kérlek, ne vesszetek már ezen össze! – sóhajtottam, mire mindketten visszaültek a kanapéra és karba tették a kezüket.
- Stefan hazaviszel? Segítenem kell Jennának – pattant fel Elena néhány másodperc után, és Damon pillantását kerülve az előszobába ment.
- Persze. Majd gyertek akkor – adta Elenára a dzsekijét és becsukta maguk után az ajtót.
- Tényleg aggódtál értem? – huppantam le mellé, de ő még az arckifejezését sem változtatta. – A hallgatás beleegyezés – mosolyodtam el.
- Csak nem akartam Stefan nyavalygását hallgatni, ha esetleg valaki megölne – morgott, mire felvontam a szemöldököm. Kicsit szíven ütött, de valahol éreztem, hogy ez csak egy álca és valójában nem csak Stefan lelkiállapota miatt küldött millió üzenetet. Legalábbis reméltem.
  Nem szólt semmit, csak felállt és eltűnt. Nekem is kezdenem kellett valamit magammal, így végül elővettem Olivia naplóját, és újra olvasgatni kezdtem a már lassan széteső köteteket.

március 10., 1864
A tegnapból semmire sem emlékszem. Emily-vel találkoztam, abban biztos vagyok. Az a nő tervez valamit. Vagy ő, vagy Pierce kisasszony. Nem tetszik ez nekem, de rá fogok jönni, hogy miben mesterkednek és miért nem emlékszem semmire.

- Mi van? Nyilvánvalóan mesterkedtek valamiben, drágám. Az már egy másik kérdés, hogy miért nem szóltál nekem erről – kommentáltam hangosan az olvasottakat.

március 15., 1864
Ma reggel újra látomásom volt, mint már oly sokszor egész kislánykorom óta. A falakról vér csepegett, esett az eső, és minden tele volt halott emberekkel. Közülük csak két ember volt ismerős: Sparks kisasszony szülei, fölöttük pedig Pierce kisasszony térdelt véres ajkakkal. Nem mertem elmondani neki, féltem, hogy megijed. Eddig egy látomásomról sem beszéltem senkinek, de Emily úgy tűnt, mintha tudna róluk.

- Olivia, ha ezt hallod, most nagyon haragszom rád!

március 22., 1864
Emily elhívott ma sétálni a város központjában levő parkjába. Kiderült, hogy tényleg tudott a látomásokról. Ha jól értettem, azt akarta mondani, hogy ő egy boszorkány – nos, ilyen sületlenségeket is ritkán hall az ember. Ha valamelyik nagyúr hallotta volna, már rég máglyára vetették volna érte. Az viszont több a soknál, hogy azt állította, hogy én is az vagyok. Nem vártam meg a beszélgetés végét, hazarohantam, hogy mindezt leírjam.

- Te egy boszorkány voltál? – akadtam ki.

március 30., 1864
Valami történik. A gonosz jelen van, érzem. Az utolsó bejegyzésem óta folyamatosan megálmodom a halálomat, mindig más módon, ám a gyilkos mindig Pierce kisasszony. Nem tudom, ez mit jelenthet. Újra beszéltem Emily-vel, aki továbbra is azt állítja, hogy a boszorkánylétem miatt történik velem mindez. Ami különös, és nem tudok rájönni a logikájára, az a tegnap este történt a szobámban: a gyertya magától meggyúlt, pedig nagyon nehezen lehet rábírni, hogy égjen. Charity kisasszonynak még azóta sem mertem egy szót sem szólni ezekről, biztosan egy hóbortos nőszemélynek nézne, és kirúgatna.

- Most komolyan, miért rúgattalak volna ki? Azt hittem, ennél azért valamivel több eszed van – forgattam a szemem.
- Te meg kihez beszélsz? – jött le a lépcsőn Damon kigombolt ingben, ami kicsit elvonta a figyelmemet.
- Senkihez – feleltem, mire elég furcsán nézett rám. - Olvasok, és kommentálok – mutattam fel neki a könyvet.
- Értem. Találtál valami érdekeset? – ült le a fotel karjára.
- Oliviának látomásai voltak, és Emily szerint ő is boszorkány volt. Ő persze nem akarta beismerni, baromságnak tartotta, és eddig jutottam el.
- Milyen látomások? – kérdezte, mire odalapoztam neki a második bejegyzéshez, amit olvastam. Amíg ő arra figyelt, én alig tudtam kontrollálni magam, hogy ne szaggassam le róla az összes ruháját. Hihetetlen, hogy egy bunkó seggfej, de mégis ilyen hatással van rám. Komoly erőfeszítés kellett ahhoz is, hogy ne nézzek az izmos mellkasára. Néhány perc alatt elolvasta a bejegyzéseket, és visszaadta a poros naplót. Egy pillanatra ugrott oda a szemem, de nem tudtam egykönnyen elszakadni onnan. Ezt ő is észrevette és ki is használta az alkalmat. Az arca tökéletesen kifejezte, mire is vágyott akkor, hiába próbálta elrejteni.
  Eldobtam a naplót, ami egy kisebb csattanással jelezte, hogy a padlóra érkezett. Damont az ingénél fogva húztam le és csókoltam meg, ami így nem volt valami kényelmes helyzet. Könnyedén felkapott, a szobájába vitt, majd letett az ágyra és úgy mászott fölém.

Kommenteket várom. ;)