15. New Day

Sziasztok!
Hivatalosan is itt a nyár (legalábbis nekem), minden vizsgám jól sikerült, ezért úgy döntöttem, megérdemlitek, hogy egy nappal korábban hozzam az új fejezetet. (: Viszont továbbra is elkeserít, hogy nem nő kettőtől nagyobbra a kommentek száma, de megígértem, hogy nem fogok emiatt balhézni.
Valamint ha valaki nem tudná: június 24-től újra nézhetjük esténként kedvenc sorozatunkat az RTL-en. ;) Az időpont ugyanaz maradt: péntek 22.15. (:
A fejezetről:
Régen indult egy szavazás arról, hogy szeretnétek-e Stelenát. A Stefan szemszögre szavazók voltak többségben, ezért az ő kívánságukat teljesítettem egy rövid, de tartalmas részlettel. (:

(Stefan.)
  Hajnalban nem vártam meg, hogy Damon és Char felébredjenek, inkább elmentem Elenához. Egyből vittem magammal a könyveimet is, hogy onnan indulhassunk a suliba. Tudtam, vagy legalábbis gondoltam, hogy még alszik, de nem zavart. Szeretem nézni, ahogy alszik, az valahogy elfeledteti velem az összes problémát, ami a fejünk fölött tornyosul.
  Nem az ajtót használtam, ugyanis senkit nem szerettem volna felébreszteni, a Johnnal történő találkozást pedig kifejezetten el akartam kerülni. Amióta rájöttem, hogy ő Elena biológiai apja, nagyon idegesít, hogy ennyire ellenzi a kapcsolatunkat, de nem tudok vele mit kezdeni.
  Elena legtöbbször éjjel résnyire nyitva hagyja az ablakát, hogy be tudjak jönni. Más vámpír úgysem léphet be, amíg be nem hívják, tehát rajtam kívül csak Damonnak, Elijah-nak és Charity-nek van bejárása a Gilbert-házba, ők viszont nem jelentenek veszélyt. Halkan bemásztam és becsuktam magam után az ablakot, aztán óvatosan Elena mellé dőltem. Nyöszörgött kicsit, de hamar elcsendesedett, azt hittem nem ébredt fel, aztán mégis mosolyogva bújt hozzám.
- Jó reggelt! – suttogtam, mire ő még szorosabban ölelt.
- Bárcsak mindig ilyen jó lenne! Mennyi az idő?
- Öt óra van. Visszaalszol?
- Nem, inkább felöltözöm és készítek valami reggelit – mondta rekedt hangon, majd felült és a szekrényéhez lépett. Kivett egy fekete farmernadrágot egy kék V-nyakú pólóval, és a fürdőszobába ment velük. Amikor kilépett, már a haja sem volt kócos és a szokásos egyszerű sminkje is az arcán volt. Körbefordult, hogy vegyem szemügyre a ruháját, pedig tudja, hogy nekem még egy egyszerű zsákban is ő lesz a legszebb nő a világon.
  Intettem, hogy ne aggódjon, remekül néz ki. Megcsókolt és mellém ült az ágyra.
- Mit szólnál ahhoz, ha hivatalosan is hozzánk költöznél? – vetettem fel, mivel már elég régóta gondolkozom ezen a dolgon.
- Örömmel, Mr. Salvatore – vigyorgott. – De mire fel támadt ez az ötlet?
- Biztonságosabb lenne. Itt is élhetnél, de ha a te neveden lenne a ház, csak az jöhetne be, akit behívsz.
- Nem rossz terv.
- Johnnal mi a helyzet? Még mindig utál?
- Már egy ideje nem beszéltem vele, de kétlem, hogy bármit is változott volna a helyzet. Nem akarom, hogy ő legyen az apám, Stefan. Hazudott nekem tizenhét hosszú éven keresztül, de Isobelről se tudok jót mondani, és ilyen alapon még a nevelőszüleim sem éppen valóságos szentek, bár ők talán csak jót akartak. Egyedül Jennát nem hibáztatom ezért, ő nem tudta, hogy kik az igazi szüleim.
- Megértelek.
- Charity hogy van? – váltott témát.
- Még aludt, amikor eljöttem, de határozottan jobban néz ki.
- Stefan, ismersz George nevű embert? – kérdezte elmerengve. Ezen el kellett gondolkoznom.
- Nem, azt hiszem nem. Miért?
- Amikor ránk támadt, Jeremy-t George-nak nevezte. A Katherine-t már megszoktam, de George-ról még nem hallottam.
- Talán George Lockwoodra gondolhatott. Ő az utolsó Lockwood, akit ismert, és ők köztudottan farkasok. Gondolom, ez az emlék erősebb volt olyan állapotban, mint Coliné.
- Ez lehet. Erről nem kellene kérdezősködnöm, de tudod, hogy kifúrja az oldalam a kíváncsiság, ha valamit nem tudok meg: mit akart elmondani Damonnak?
- Mikor?
- 1863-ban vagy 4-ben, vagy amikor Katherine-nel látta őt. Nekem az a tippem, hogy terhes volt, bár lehet, hogy hülyeség, sőt biztos, hogy az.
  Nem szóltam egy szót sem, így leolvashatta az arcomról, hogy beletalált. Charity valóban terhes volt, amikor Katherine megölte őt.
- Komolyan?
- Kérlek, csinálj úgy, mintha semmiről nem tudnál! Ha megtudja, hogy elmondtam neked, kinyír. Főleg, ha visszajut Damonhoz.
- Úristen, most elképzeltem Damont apaként – kapott a szájához. Láttam, hogy kirázza a hideg, ezen elnevettem magam.
- Igen, elég furcsa élmény lenne.
- Az biztos. Visszatérve: természetesen nem mondom el senkinek, hogy tudok róla. De mi történt a babával?

(Damon)
  Még a Nap is alig kelt fel, amikor kipattantak a szemeim. Hiába éreztem azt, hogy egy egész évszázadot is át tudnék aludni, ez gyakorlatban nem sikerült. Konkrétan egy perccel sem voltam képes többet aludni, csak a semmiért fetrengtem ott egy félórát. Benéztem Char-hez, és ha már ott voltam, fel is öltöztem, meg rendbe tettem magam. Mivel ő még nyugodtan aludt, és Stefan sem volt itthon, hogy legalább vele szívózzak, nekiálltam kitakarítani az egyik szobát. Időközben rájöttem, hogy magam ellen dolgozom, mert így nincs oka velem lenni éjjelente, de már olyan mindegy, ha belekezdtem, nem hagyom abba. Arra meg aztán várhatok, hogy a kedves öcsém tegye meg helyettem. Nem vagyok egy házias pasi, de nagyritkán hajlandó vagyok megcsinálni ezt-azt. Ez inkább Stefan dolga lenne, de ezt senki nem hinné el róla a szobáját látván.
  Miközben a pókhálókat szedegettem le, elgondolkoztam azon, hogy mit is akarok úgy igazán, merthogy egy komoly kapcsolatot biztosan nem. Nem akarok beleesni újra abba a hibába, amibe régen. Egész életemben kétszer voltam szerelmes. Kétszer, és mindkettőnek rossz vége lett. Százötven évig kerestem felváltva őket, és már kezdtem elhinni, hogy soha nem találom meg egyiket sem. Aztán ott volt Elena, akiről azt hittem, hogy van köztünk valami, ami több mint barátság, de rájöttem, hogy csak megbolondított a hasonlóság közte és Katherine között.
  Nincs erre szükségem. Remekül éreztem magam azokkal a lányokkal, akiket egy-egy éjszakára összeszedtem, és kiszívtam a vérüket. A szívtelen Damon sokkal, de sokkal jobb volt, mint ez… Vissza fog térni a régi énem, igen. Ez lehet az egyetlen megoldás. Azzal talán elérhetem, hogy Char sem szeret belém újra, és én sem belé.
  Ahogy befejeztem a pókhálózást és vele együtt az egész takarítást, eldöntöttem, hogy megünneplem magammal a visszatérésem. A hűtőben nem találtam vért, úgyhogy kénytelen voltam a pincébe menni érte.
  Meglepett, hogy Charity-t is ott találtam. A falnak dőlve ült és egy levélféleség volt a kezében. Észre sem igen vette, hogy ott voltam, mert rám sem nézett.
- Mi az? Egy újabb üzenet? – álltam meg mellette.
- Igen. Olvasd el – nyújtotta.
  Feltűnt, hogy kicsit remegett a keze. Vagy a félelem, vagy az elfojtott sírás miatt lehetett, ezt nem tudtam eldönteni, mivel lehajtotta a fejét, és még a haja is takarta az arcát.
  Elkezdtem olvasni a kis levelet. Nem kézzel írták, hanem nyomtatták, így az írásról sem ismerhettük fel a küldőjét.
„Túléltétek a teliholdat, gratulálok! Remélem, nem hiszitek, hogy ennyivel megússzátok azt, hogy a kedvenc farkasomat öltétek meg.”
  Csodás. Már meg sem lepődtem. Valamiért volt egy olyan sejtésem, hogy Katherine-nek valamiféle köze lehet a dolgokhoz, például ő küldi, vagy épp miatta küldi valaki ezeket a vackokat. Kinézem belőle, hogy erre folyamodna, de nagyon nem szeretném őt újra látni.
  Mindenesetre a „régi Damon” tervemnek egyelőre lőttek. Ha a végére érünk már ezeknek az üzeneteknek, meg minden egyébnek, visszatérek az eredeti elképzelésemhez. Addig is próbálom elkerülni a túlzottan romantikus jeleneteket.
- Üres fenyegetőzés – jelentettem ki a legflegmább hangomon.
- Azért haltam meg majdnem tegnap, szerintem is.
- Most viszont élsz és virulsz, semmi bajod nem lesz. Elegen vagyunk ahhoz, hogy mentsük a formás kis seggedet, úgyhogy tépd össze azt a papírt és nevess inkább.
  Nem mondott semmit, csak a sírástól kipirult arccal elgyötörten rám nézett, és vámpírgyorsasággal hagyott itt. Gondoltam, hagyom lenyugodni, inkább szétnézek a városban. Merem remélni, hogy addig nem tesz kárt magában.

(Charity.)
  Damon szavai elgondolkodtattak. Nyugodtnak kellene lennem ilyen emberek közt, és én mégis mindenen kiborulok, mindentől félek és folyamatosan sírok. Pedig igaza van, panaszkodásra végképp semmi okom nincs. Százötven évnyi tapasztalattal bírok, van két ugyanilyen erős pasi az oldalamon, egy boszorkány, egy ős, egy vámpírvadász, és egy hasonmás az öccsével. Hálásnak kellene lennem, hogy ők vesznek körül, és hogy egyáltalán élek, főleg a tegnap után.
  A pincéből a konyhába mentem, onnan a nappaliba, aztán a fürdőszobába, és így tovább. Már megint nem tudtam megülni a fenekemen. Megpróbáltam visszaemlékezni az előző napra, de ez alkalommal sem jött össze, egyetlen új kép sem villant fel. Feltűnt, hogy Damon elhagyta a házat, így egyedül maradtam. Nem akartam egyedül lenni, pláne nem egy ekkora házban, ahová bárki bejöhet invitálás nélkül is.
  Elijah – még a múltkor megbeszéltük, hogy találkozunk valamikor. Azóta csak önkívületi állapotban láttam, úgyhogy felhívtam. Egyrészt máris lenne társaságom, másrészt még mindig nem köszöntem meg neki rendesen, hogy megmentette az életem.
  Megígérte, hogy tizenöt percen belül értem jön, és elvisz egy étterembe. Elfogadtam a meghívását, és elindultam ruha után kajtatni. Egy fekete koponyás pólót vettem fel egy szürke farmerrel, barna velúrcsizmával, sállal és bőrdzsekivel. Az áprilisi időjáráshoz képest különösen szeles idő volt, ráadásul a tegnap-tegnapelőtti vihar nyomai is látszódtak még halványan a városon.
  Elijah pontosan félkettőkor érkezett a Cadillac márkájú kocsijával, aminek a belső kényelmét össze sem lehet hasonlítani Stefan Camarójával, már ha csak a méreteket nézzük is.
  Néhány perc múlva arra figyeltem fel, hogy egy parkolóba kanyarodtunk. Az étterem, amihez tartozott, nem tűnt túl nagynak vagy túl kicsinek, pont jó volt. Első ránézésre a drágább kategóriába soroltam volna, de ez majd kiderül. Bent helyet foglaltunk az egyik ablak melletti asztalnál, és a pincér is hamar odajött hozzánk. Egy salátát választottam, amire Elijah csak csóválta a fejét. Szerinte ilyen események után valami kiadósat kellene rendelnem, de hajthatatlan voltam. Ő lazacot kért rizzsel és valami fokhagymás-mustáros öntettel, ami nekem nem volt túl szimpatikus.
- Na és jobban vagy már? – kérdezte, miközben az apró szálkákat próbálta kiműteni a halból.
- Igen, sokkal, és nagyon, de nagyon hálás vagyok neked. Nélküled én már nem lennék.
- Ugyan már, bárki megtette volna, ha tudja a megoldást – mosolygott. – Damon hogy viselkedik veled?
- Ezt hogy érted?
- Bunkó vagy kedves? Más veled, mint másokkal?
- Nem hinném, hogy más lenne. Szerintem ugyanúgy viselkedik mindenkivel, persze van, hogy nem bírja teljesen elfojtani az érzelmeit, és látszik az arcán, hogy mit érez, de amúgy tényleg olyan velem, mint bárki mással. És végül is mondhatjuk, hogy kedves. Ahogy hallottam, volt már rosszabb a helyzet.
- Értem. Már csak azért is kérdeztem, mert tulajdonképpen még a felesége vagy… Emlékszel valamire a tegnapból?
- A haldoklás-rész kitörlődött.
- Pedig Damon sírt is.
- Elijah, április elsején már túl vagyunk – legyintettem. Olyan nincs, hogy Damon sírjon miattam vagy egyáltalán bárki miatt.
- Stefan mondta.
- Majd kikérdezem, de ezt nem tudom elhinni – mosolyogtam.
- Rendben. Szerintem viszont igenis aggódik érted – jelentette ki, mire egyből megszólalt a telefonom. A kijelzőn Damon neve virított, úgyhogy felvettem.
- Hol a fenében jársz? – korholt le, én pedig a válaszért Elijah arcára pillantottam. A szájáról leolvastam az étterem nevét.
- A Starlight Étteremben.
- És mit művelsz ott?
- Te mit szoktál egy étteremben? – feleltem kérdéssel a kérdésre.
- Kivel vagy? Odamegyek érted! – figyelmen kívül hagyta az előbbi mondatomat.
- Elijah-val, úgyhogy felesleges jönnöd.
- Legalább ötven üzenetet küldtem már, azt hittem, felrobbanok! Legközelebb legalább egy rohadt cetlit hagyhatnál, ha eltűnsz! – dühöngött.
- Oké, oké. Legközelebb úgy lesz – sóhajtottam. Nem szeretem, ha apáskodnak fölöttem, bár kicsit jól esik az önbecsülésemnek, hogy Damon kiakadt, mert nem tudta, hol vagyok. Ez tetszik.
- Mikor vagy várható?
- Nem tudom, mikorra legyek?
- Jenna meghívott grillezni este hatra. Hozd Elijah-t is – tette le morogva.
- Hallottad…
- Nem hiszem, hogy ráérek este. Valószínűleg Richmondba utazok majd.
- Ez nem fair, gyere el!
- Nem, Char, mondom, hogy nem érek rá. Amúgy sem látnának szívesen, főleg, hogy Elena a Petrova-hasonmás. Nem.
- Jó, rendben – nyugodtam bele.
- Mellesleg én megmondtam, hogy aggódik érted.
Végigpörgettem Damon SMS-eit, tényleg egy csomó volt belőlük, azonban találtam egy ismeretlen számról küldött üzenetet is. Rossz érzésem volt, már előre félve nyitottam meg. Valamiért nem hittem, hogy a szolgáltatóm akarja, hogy nyerjek egy álomutazást Londonba, hanem valami veszélyesebb dologról lesz szó.
Elijah látta az elképedést az arcomon, úgyhogy kivette a kezemből a készüléket és hangosan felolvasta.
- Igazán édes tőle, hogy így félt. Láttad már, hány üzeneted jött tőle? Ha látnád, milyen kétségbeesett most…

Rövid, egysoros vélemény? Plz? :$