18. Strange Days / 19. What Is And What Shouldn't Be

Sziasztok!
Itt a dupla fejezet, amit ígértem. Nincs különösebb hozzáfűznivalóm, de abban biztos vagyok, hogy meg fogtok ölni azért, amit írtam... :D Mindegy, ne aggódjatok, lesz ez még jobb is. ;)

18. Strange Days

  Nagyjából tizenegyig maradtunk Elenáéknál, mivel segítettünk nekik eltakarítani a parti nyomait. Láttam Jennán, hogy már nagyon kész van, ezért ajánlottam fel, hogy segítek neki, mire a fiúk is csatlakoztak. Negyedtizenkettőre olyan fáradtan keveredtünk haza, mintha a fél világot bejártuk volna gyalog egyetlen nap alatt. Kivéve persze Damont, aki egész idő alatt csak evett és ivott, mással nemigen erőltette meg magát. Így nem csoda, hogy ő éppen akkor kezdett felpörögni.
- Menjünk már el a Grillbe! – nyavalygott a kocsiban. Visszafelé már ő vezetett, mi pedig hátraültünk. Én Stefan vállára hajtottam a fejem, ő az én fejemre az övét, így próbáltunk pihenni. Damon látta, hogy nincs szükségünk arra, hogy ő dumáljon nekünk, szóval csak azért is mondta a magáét. A vezetési módjáról inkább semmit sem szólok…
- Komolyan, Damon, hagyj már békén – nyögtem az elmúlt tíz percben legalább ötödjére ezt a mondatot.
- Olyan lehangolóak vagytok.
- Menj egyedül – tanácsolta az öccse. – Csak előbb tegyél ki minket otthon.
- Oké, akkor maradjunk otthon egész éjszaka és aludjunk – Olyan volt, mint egy gyerek, aki nem kapja meg, amit akar, és ezért durcás. De legalább végre hazaértünk és mehettem aludni. Jó lenne tudni, hogy hol.
- Damon veled alszom?
- Ott alszol, ahol csak akarsz, drága Charity – mosolygott pimaszul. Hát rendben. Mivel gondolom, még nem takarított ki senki egyetlen szobát sem, maradok Damonnal. Jobb, mint a pókokkal éjszakázni. Nagyon gyorsan fogat mostam, majd lezuhanyoztam, miközben eszembe jutott a délután. Halványan elmosolyodtam egyes jeleneteken, aztán rájöttem, hogy tényleg fogalmam sincs, hogy kellene vele viselkednem. Végül is ő sem változtatott a stílusán, akkor nekem miért kéne? Maradok olyan, amilyen eddig is voltam.
  Ő már valahol lezuhanyozott, mire én végeztem – mondjuk, biztos van még hatszáz fürdőszoba ebben a házban -, és békésen szuszogott a derekáig felhúzott takaró alatt. Kivételesen póló is volt rajta, nem csak a szokásos sort-boxer kombináció. Most már végképp olyan volt, mint egy kisfiú. Leültem mellé, és későn jutott eszembe az is, hogy mi lesz, ha felébred, de szerencsére nem tette, csak kicsit mocorgott. Óvatosan bebújtam a takaró alá, magamra húztam nyakig, ügyelve arra, hogy az ő része ne nagyon mozduljon, és lassan el is aludtam.
*
  Hajnali háromkor felriadtam, mivel valami csattanást hallottam lentről. Egyből kipattant a szemem, de Damon nyugodtan aludt tovább mellettem. Elhatároztam, hogy nem csinálok belőle nagy ügyet, biztos csak Elena az vagy nem tudom, de amíg nem hallom újra, nem ijedek meg. Erre nem kellett sokat várnom, nagyjából két perc után egy kisebb, de ugyanolyan csattanás hallatszott. Damon erre sem ébredt fel, csak átfordult a hátáról az oldalára. Hallom Stefan szuszogását a szobájából, tehát nem ő az… Pedig mi csak hárman vagyunk a házban. Felráztam Damont, de nem mondtam neki semmit. Hülyének tartott, de nem kérdezett, látszott rajta az ébredés utáni kóma. Pár pillanat múlva már úgy tűnt, félig vissza is aludt, aztán újabb koppanást hallottam. Erre már ő is felfigyelt, egyből felkapta a fejét. Rám nézett, tekintetéből még mindig az álmosság sugárzott.

- Ki ez? – suttogott.
- Nem tudom – válaszoltam, mire ő kimászott az ágyból, ásított egyet és egy fakaróval elindult lefelé. Nem tudtam ott maradni, mentem utána én is. Vámpírgyorsasággal szaladtunk le a nappaliba, ahonnan a zaj jött. Damon egyből rávetette magát a betörőnkre és hasba is szúrta, aki egy kiadós káromkodással adta tudtunkra nemtetszését.
- Rose? – kaptam a szám elé.
- Ezt most komolyan muszáj volt megtennetek? – rántotta ki a karót magából. – Damon leszállnál rólam? – könyökölt fel Rose, mire Damon is felállt.
- Mit csinálsz te itt ilyenkor?
- Pakolok. Vannak emberek, akiknek nincs napfénygyűrűjük – mutatott közben a bőröndjére.
- A szívbajt hoztad ránk – morogtam.
- Bocsi. Menjetek vissza nyugodtan aludni. Néhány perc és itt sem vagyok.
- Végleg elköltözöl?
- Igen. Szóval… Vigyázzatok magatokra, ha van valami, hívjatok, satöbbi – ölelt meg minket, aztán felfelé hessegetett. – Jó éjt! – szólt utánunk, mikor az ajtóhoz értünk. Rámosolyogtunk, és becsuktam az ajtót. Azután szó szerint visszaestem az ágyba, Damon úgyszint. Nem szóltam semmit, csak átöleltem és szorosan hozzábújtam. Fáradt voltam, vágytam rá, és már nem tudtam magam visszafogni. Ő olyan számomra, mint egy drog. Ha egyszer megkaptad, többé nem vagy képes elengedni őt. El sem tudom képzelni, hogy bírtam százötven évig nélküle.
  Egy kicsit fészkelődtem, hogy tényleg kényelmes legyen, de hirtelen felszisszent. Nem értettem minek, hiszen nem ütöttem meg semmijét, nem könyököltem az oldalába, semmi ilyesmit nem tettem, de az arcán láttam az elfojtott fájdalmat és káromkodást.
- Mi a baj?
- Semmi.
- Damon, mondd el!
- Komolyan semmi.
  Lerántottam a takarót, felültem, Damont a hátára fordítottam – talán kicsit erőszakosabban, mint azt terveztem – és felhúztam a pólóját. A hasán egy óriási piros folt volt, ami hasonlított az én sebemre, mivel látszott, hogy ugyanúgy égett. Vajon azért vette fel a pólót, hogy ne vegyem észre?
- Ezt meg hol szerezted? Délután még nem volt itt.
- Fogalmam sincs – húzta a száját.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy nem tudom, mitől van ott, csak fáj – szisszent fel újra, mikor hozzáértem.
- Le kellene tisztítanod, nagyon csúnya, még elfertőződhet. Ki tudja, mi ez, ha hatással van egy vámpírra is?
- Már megtettem.
- Akkor tedd meg újra, mert nem látszik rajta.
- Majd reggel.
- Nem, Damon, most mész. Mi van, ha már nem éred meg a reggelt?
- Csak nem aggódsz értem? – vonta fel a szemöldökét. Nem szeretném túlzottan kimutatni az érzéseimet, de úgy érzem, lassan a felszínre törnek, és egyre inkább látszik rajtam az összes gondolatom. És én most igenis aggódtam érte, nem akartam őt még egyszer elveszíteni. Ő is mindent megtett, amikor én haldokoltam, úgyhogy én is mindent meg fogok tenni érte.
- Te mindent túlélsz – mosolyogtam rá, és ezzel együtt elhalt ez a beszélgetés. Egyikőnk sem tudott már mit mondani. Csak bámultam azt a sebet és próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor itt haldokoltam a vérfarkas miatt. Hirtelen beugrott egy kép: Elena egy pohár vért nyújtott felém, de semmit sem tudtam lenyelni rendesen, mert égett a torkom és a gyomrom is teljesen összeszorult. Nem kívánom neki ezt. Nem akarom, hogy szenvedjen, főleg, ha ez az egész miattam történik… Bárcsak ne jöttem volna vissza!

(2009. május 21., Minneapolis)
  Néhány óra telt csak el, mióta megtaláltam a testét. Nincs velem többé. Mérhetetlen ürességet éreztem. Tíz hosszú, boldog évet veszítettem el, és utolsó kívánság jogán csak egyetlenegy alapos beszélgetést kívántam volna, hogy elmondhassam neki az érzéseimet. Csak lett volna egy órám, hogy elmondjam neki, hogy szeretem, ő jelenti nekem a békét, a nyugalmat, a feledést, a biztonságot, a barátot, a szerelmet, és az egész világot. De ezt nem kaptam meg. Soha többé nem láthatom őt, nem nézhetek azokba a mély, barna szemekbe…
  Nem maradhatok itt tovább. Képtelen vagyok az ő házában élni abban a tudatban, hogy miattam kellett meghalnia. Az a vámpír engem keresett, de nem voltam otthon. Engem kellett volna megtalálnia, engem kellett volna megölnie, nem őt. Ő nem érdemelte meg. Soha nem bántott senkit, én viszont öltem már embert. Folyamatosan azt tettem. Még mindig azt teszem, és nem is fogok leállni. A véremben van a gyilkolás. De Nathan… Ő ártatlan. Hányszor megtámadhatott volna bárkit azalatt a tíz évig, amíg vámpír volt, ő mégsem tette. Mindig állatvéren élt. Pont úgy, mint… Stefan.
  Vele sem találkoztam már jó ideje. Hiányzott, hogy mellettem legyenek a barátaim, szükségem van Lexire és Stefanra. Egyedül nem tudom ezen túltenni magam, pedig nem érdemelném meg senki segítségét ezek után.

(jelen.)
- Mire gondolsz? – zökkentett ki a gondolatmenetemből Damon, kezében a véres-alkoholos ronggyal. Észre sem vettem, hogy kiment.
- Arra, amikor Nathan meghalt – vallottam be. Láttam a szemében valamiféle lángot fellobbanni. Utólag jöttem rá, hogy butaság volt ezt előtte kimondanom, de már mindegy.
- Ő a pasid volt? – ült mellém, majd a hasára helyezte a fertőtlenítős anyagot.
- Igen. Tíz évig voltunk együtt, aztán egy vámpír megölte miattam – sóhajtottam. Még mindig fájt, hogy elveszítettem, de már nincs bennem az a hiányérzet, mint akkor volt.
- És miért pont ez jutott most eszedbe?
- Magam sem tudom. Szóljunk a többieknek erről a sebféleségről, és kérlek, most az egyszer ne hősködj, hallgass rám! – könyörögtem.
- Nincs szükségem rájuk – makacs, mint mindig.
- Damon! – néztem rá szigorúan, hátha lesz valami hatása, és tudtam, hogy bár inkább leszúrná magát, minthogy bárkinek is - akár a testvérének - kiszolgáltatva érezze magát, végül mégis kimondta, amire vártam.
- Jó, csak várjuk meg a reggelt! – sóhajtott beletörődve abba, hogy úgysem hagyom békén.
- Rendben – bólintottam rá, de nem örültem, hogy halogatjuk a dolgot.
  Visszahúztam a pólóját, majd újra ledőltem mellé, gondosan ügyelve arra, hogy ne nyúljak hozzá a sebéhez. Ő nem foglalkozott vele, így amikor felém fordult és a hasa hozzám ért, halkan felnyögött a fájdalomtól. Leplezni akarta egy vigyorral, amit rosszallva néztem végig, aztán lehunytam a szemeim, és megpróbáltam elaludni. Néhány perc múlva éreztem Damon mellkasának egyenletes emelkedését és hallottam a szuszogását is, amiből arra következtettem, hogy neki már sikerült elaludnia.
*
  Reggel Damon előtt ébredtem fel. Óvatosan bújtam ki a karjaiból, nem akartam őt is felkelteni. Kimentem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak. Tíz percig folyattam a vizet, aztán kiszálltam, megtörölköztem, és felvettem egy farmert pólóval. Rendbe szedtem a fejem, végigcsináltam a reggeli teendőket, aztán visszamentem Damon szobájába. Még mindig békésen aludt, viszont a takarója már nagyrészt a földön hevert. A pólója felcsúszott, ami így tökéletes rálátást biztosított a sebnek, ami valamilyen csoda folytán elkezdett gyógyulni és reggelre csak egy heg maradt belőle. Azt azonban én sem gondoltam, hogy ennyivel megúsznánk az egészet, nincs nekünk olyan szerencsés időszakunk.
  Damon rögtön elkezdett mocorogni, ahogy végighúztam az ujjam a halványpiros területen. Mocorgott, aztán felébredt. Lassan és fáradtan nyitotta ki a szemeit, mivel a napsugaraktól csak hunyorogni tudott. Odaléptem a függönyhöz, és beráncigáltam, hogy legalább az arcát takarja el.
- Jó reggelt – mosolyogtam.
- Neddss – Ez nem tudom mi volt. – Úgy értem, neked is – dörzsölte ki a szeméből az álmot, majd felült.
- Jobban vagy? – dőltem a falnak, miközben ő megtapogatta a heget.
- Igen, azt hiszem, igen – jelentette ki. – Látod, már nem is kell szólnunk a többieknek.
- Damon, ez fontosabb, mint az a francos büszkeséged… - emeltem fel a hangom, mire Elena benyitott. Meglepődött arcot vágott, gondoltam, nem arra számított, hogy veszekedni fogunk.
- Bocsi, megzavartalak titeket valamiben? Mert akkor inkább magatokra hagylak – mutatott az ajtó felé.
- Nem, semmiben – fordult felé Damon.
- Azért jöttem, mert Rose cuccai eltűntek, és nem tudjuk, mi lehet vele.
- Éjszaka elvitte őket Slaterhez. Mostantól végérvényesen is ott lakik – magyaráztam.
- Ó, így érthető. Na, most már tényleg hagylak titeket. Még lemegyek Stefanhoz, aztán indulunk is a suliba. Sziasztok! – távozott.
- Nekünk is dolgunk van, ha jól emlékszem. Mikor megyünk a papírokért? – kérdeztem Damontól.
- Felöltözök, és mehetünk – morgott. Úgy tűnik, ez már egy ilyen nap lesz.
*
  Nagyjából tíz perce érkeztünk meg ide, hogy megszerezzük a papírokat, amikkel Elena nevére kerülne a Salvatore ház. Damon tépett egy sorszámot, de mivel a nyolc ablak fölötti számok közel sem jártak a 387-hez, inkább leültünk az egyik kanapéra.
  Az úton egyikőnk sem beszélt, a korareggeli vitát sem folytattuk. Valamiért a vihar előtti csend jutott róla eszembe, de reméltem, hogy rosszul gondolom, és mikor hazamegyünk, az lesz az első dolga, hogy összehívja a csapatot. Ha nem teszi meg, én fogom, és az sokkal kínosabb lesz neki.
  Mióta megérkeztünk, alig szóltunk egymáshoz néhány szót. Csöndben ültünk azon a kanapén is, majdnem úgy, mint két idegen. Végül negyedóra nyomasztó hallgatás után felvillant a számunk a negyedik ablak fölött. Én ott maradtam, amíg Damon odament a negyvenes éveiben járó nőhöz, aki az üveg túloldalán ült. Az összes tájékoztatót végigolvastam, mire végzett. Néhány A4-es lappal tért vissza, amin minden ki volt töltve, csak az aláírás hiányzott. Villantott egy mosolyt, és fejével a kijárat felé bökött.
  Hazafelé ugyanolyan csönd uralkodott a kocsiban, mint eddig. Láttam, hogy még mindig morcos, úgyhogy nem bolygattam inkább. Otthon ő kapásból az alkohollal teli szekrényhez lépett, és elővett egy üveg whiskyt egy pohárral. Én lehoztam a laptopomat a nappaliba, és elfoglaltam egy fotelt. Nekiültem a munkának, mivel még semmit nem fordítottam, mióta itt vagyok.
  Damon nesztelenül mászkált össze-vissza a házban, eközben pedig megitta az egész üveg tartalmát. Nem tudtam, hogy mit csinál vagy, hogy miért nem tud megülni a fenekén, de egy idő után már nem is próbáltam kitalálni, ehelyett teljesen belevetettem magam a levelek sokaságába. Dél körül kopogott valaki az ajtón. Nehéz volt nem meghallani a hatalmas kopogtatók zaját. Mire felállhattam volna, Damon már ajtót is nyitott. Ha jól láttam, valamiféle munkások lehettek, legalábbis ez jött le a ruházatukból. Beljebb tessékelte őket, aztán eltűntek az emeleten. Később derült csak ki, hogy az ablakot cserélték ki, amit a farkas betört.
  Stefan délután három körül jött meg Elena társaságában. A munkások már rég befejezték a munkát, Damont viszont nem láttam azóta. Egy újabb üveg whiskyvel elvonult valamerre. Oda akartam adni Elenának a papírokat, hogy írja alá, de nem tudtam, Damon hová pakolta őket. Körbenéztünk a házban Damon után keresve, mindhárman más irányba indultunk. Egyszer csak Elena sikoltására figyeltem fel.

*****

19. What Is And What Shouldn’t Be

  A hang a pince felől jött, egyből odarohantunk Stefannal. Damon a földön feküdt eszméletlenül, mellette egy halom üres véres tasak, fölötte pedig Elena térdelt, és próbálta felébreszteni azzal, hogy kiabált neki, és pofozgatta. Biztos voltam benne, hogy ez a seb miatt történt, és itt az idő, hogy ők is megtudják ezt az egészet.
- Éjjel, amikor Rose elment, észrevettem, hogy Damonnak fáj, ha hozzáérek a hasához – ültem mellé én is, és az ölembe húztam a fejét. - Felhúztam a pólóját és egy elég ronda seb tátongott rajta… Hasonlított az enyémhez, de nem vérfarkas volt, mivel a telihold már elmúlt. Nem emlékezett rá, hogy mikor és hogyan került oda. Nem akarta elmondani nektek, mert túl büszke ahhoz, hogy most ő legyen a gyenge vámpír szerepében. Végül rávettem, hogy ma beavassunk titeket is a történetbe, de úgy tűnik, már késő egy rendes beszélgetéshez erről.
  Elenának tátva maradt a szája, de Stefan is elég elképedt arcot vágott. Végül Stefan szólalt meg először.
- Charity, vigyük fel Damont a szobájába, Elena, te addig hívd össze a csapatot! – osztotta szét a feladatokat.
- Rendben – bólintott a lány, miközben elővette a telefonját és máris hívta az első embert.
*
  Fent Damont az ágyára fektettük. Stefan elment keresni neki valami plédet, amit ráteríthetnénk, mivel reszketett. Lassan kiverte a víz is, a homloka pedig forró lett, mire mindenki ideért. Nem mertem egyedül hagyni, ezért a kupaktanácsot odafenn tartottuk meg. Nem jött el mindenki, csak Bonnie, Jeremy, Alaric és Elena voltak jelen. Damon annyira mélyen aludt, hogy nem ébredt fel ránk. Vázoltam nekik az eseményeket, egészen onnan, hogy valaki betört, hogy elvigye Olivia naplóit, aztán Bonnie-nak felvillant a villanykörte a fejében, elmosolyodott, és megszólalt.
- Hallottam már Oliviáról. Olvastam Emily naplóit, jegyzeteit, és sok bejegyzése szólt a különleges képességű Olivia Wymarról.
- Milyen különleges képesség? – adtam hangot mindenki gondolatainak.
- Ő egy nagyon erős boszorkánycsaládból származik. A vérvonala egészen az 1300-as évekig vezethető vissza, míg az enyém az 1500-as években véget ér. Sokkal, de sokkal több erőt gyűjtött össze, mint a Bennettek valaha is. Emily irigy volt rá, ezért kereste folyton a társaságát, újabb trükköket próbált ellesni tőle. Látta, hogy Olivia még nem jött rá, hogy mire képes, rá akarta vezetni. Később sikerült is neki, de Olivia nem volt hajlandó elmondani senkinek, Emilynek pedig nem akart segíteni, mivel Katherine-hez tartozott. Katherine egy éjszaka megigézte, hogy árulja el a titkait, de nem sikerült, pedig állítólag nem ivott verbénateát, és nem is hordott magánál belőle semmilyen ékszer formájában sem. Rájöttek, hogy ez az ereje miatt van. Olivia megtudta, hogy Katherine vámpír, de titokban tartotta előled, hogy normális életed lehessen. Miután te leléptél, ő ott maradt, ami hiba volt, mivel rengetegen pályáztak egy Wymar-boszira. Sokan megpróbálták megölni őt, Katherine és még maga Klaus is meg akarták szerezni maguknak. Többet nem tudok, mert Emily ennyit írt a naplójába. Biztos valami Grimoire-hoz hasonló könyvnek hitték, és azért vitték el, de mivel nem az, visszahozták.
- Én találtam benne néhány varázsige-félét – mondta Stefan. – A végében van néhány.
- Én csak a közepébe olvastam bele, de ott még nem tudta, hogy boszorkány. Damonnal tudunk kezdeni valamit? Mármint… ugye nem fog meghalni?
- Jó lenne tudni, hogy mi ez egyáltalán. Ha az, amire gondolok, akkor szép lassan elfelejti, hogy ki ő, teljesen átveszi rajta az uralkodást valami gonosz, amire csak egy ellenszer van.
- És mi az? – kérdezte Elena, aki eddig csöndben ült a padlón az ajtó mellett.
- Egy olyan bájitalt kell készítenünk, ami egy holdkő-porral összekevert boszorkány vagy varázsló vére – válaszolt halkan Bonnie.
- A holdkő a Lockwoodoknál van, nem? – szólt közbe Jeremy.
- Bonnie, meg kell halnia a boszorkánynak vagy elég pár csepp vér is?
- Nem tudom, Elena – ingatta a fejét összehúzott szemöldökkel.
  Egy dologban biztos voltam. Ha a boszorkánynak tényleg meg kellene halnia, Bonnie nem tenné meg Damonért. Talán adna a véréből, de az garantált, hogy nem áldozná fel magát érte. De mégis hol találunk egy másik boszorkányt vagy varázslót?
  Damon felkiáltott álmában, és a hasához kapott. A szívem akkorát dobbant, hogy féltem, kiesik. Kevés az időnk. Egyre jobban folyt róla a víz, én pedig folyamatosan törölgettem a fájdalomtól eltorzult arcát és a nyakát egy kendővel. Lassan oda jutottam, hogy ha Bonnie nem teszi meg önként, kényszeríteni fogom rá, és nem fog érdekelni, hogy mennyire veti be ellenem a fejfájós trükkjét. Valószínűleg a kifejezésem újra elárulta a gondolataim, mivel a boszi megszólalt.
- Rendben, már csak a holdkövet kell megszereznünk.
- Úgy érted…? – nézett rá Alaric.
- Igen, úgy. Ki megy el Lockwoodékhoz?
- Majd én – jelentkezett Stefan. – Már meg is van a fedősztori.

(Stefan.)
   Bonnie és Elena ott maradtak Charity-vel és Damonnal a házban, Alaric pedig jött velem, ha bajba kerülnék. Olyan pici ez a város, de mégis több problémánk van, mint bárhol máshol a világban.
   Becsöngettem a polgármester ajtaján. Hallottam, hogy Richard elment valami megbeszélésre a városházára Masonnal, úgyhogy csak Carol és Tyler lehettek otthon. Szerencsém volt, ugyanis Carol nyitott ajtót.
- Üdvözlöm, Mr. Salvatore, miben segíthetek? – mosolyodott el.
- Tyler edzés után elfelejtette visszaadni a dzsekimet. Visszakaphatnám?
- Tyler most nincs itthon, a Mystic Grillbe ment a barátaival, de ha gondolja, felvezetem a szobájába.
- Azt megköszönném – bólintottam, majd követtem Carolt az emeletre. Még jó, hogy már behívtak.
- Nekem van egy kis dolgom, úgyhogy magára hagyom. Keresse csak meg a dzsekijét, ha bármi történne, a folyosó végén levő szobában megtalál.
- Rendben.
  Ahogy Carol eltűnt az ajtaja mögött, gyorsan kutatásba kezdtem. Felforgattam Tyler egész szobáját, ami amúgy is messze állt a rend fogalmától. Átnéztem az összes fiókot, de mivel ezekben nem találtam meg, küldtem egy üzenetet Ricknek, hogy foglalja le valamivel Carolt, amíg bejárom a szobákat. Erre két perccel hallottam a csengőt, aztán a nő lépteit. Rick előadta az „azt hiszem, hogy újabb vámpírok jelentek meg” című műremeket, addig én átszaladtam Richard dolgozószobájába. Átkutattam a ruhái zsebeit, a fiókokat, az íróasztalát, de semmi. Valamiért úgy éreztem, hogy meg kell néznem a szőnyegek alatt is. Felhajtottam az egyiket, és láss csodát: a padló alá volt rejtve. Kettétörtem a lakatot a dobozon, és kinyitottam. Kivettem a követ, a zsebembe mélyesztettem és elindultam lefelé.
  Otthon Elenát és Bonnie-t a konyhában találtam. Elena épp teát főzött, Bonnie pedig idegesen bámult maga elé a Grimoire-ral a kezében. Rögtön leesett, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Talán Damonról van szó? Nem, az nem lehet, akkor Elena már hívott volna. Aztán rájöttem, hogy ez a feszült hangulat csak egy dolgot jelenthet.
- Bonnie, ugye nem? – nevettem fel keserűen.
A boszi bűnbánóan rám emelte a tekintetét, amiből mindent ki tudtam olvasni, ami kellett: ő biztosan nem fog meghalni a bátyámért. Akárhányszor is próbáltuk már megölni egymást, sosem kívántam igazából a halálát, és természetesen nekem is 150 év után, talán a legutolsó órákban jut eszembe, hogy nem akarom elveszíteni az utolsó családtagomat is.
- Sajnálom, én ezt így nem vagyok képes megtenni.
- Charity tudja már? – kérdeztem rá, mire Bonnie felemelte a kettéhasadt dzsekijét. - Nem hittem, hogy ilyen könnyen megúszod – dobtam le a kocsikulcsot az asztalra.
- Boszorkány vagyok, egy 150 éves vámpírral simán elbánok, kedves Stefan.
  Remek. Bonnie pimaszkodik. Már csak ez hiányzott az életemből. Elena hamar észrevette, hogy pocsék hangulatban vagyok, ezért abbahagyta a teája kevergetését, letette a bögrét, és odajött, hogy megöleljen. Normálesetben ez megnyugtatna, de most korántsem érte el a kívánt hatást. Visszaöleltem, és az arcom a vállába temettem.

(E/3.)
- Még meg sem kérdeztem, hogy merre voltál 150 évig. Mit csináltál? Milyen volt? – a hangja egyre rekedtebbé vált, ez a néhány mondat teljesen lefárasztotta őt. Lehunyta a szemeit és úgy várta a választ a kérdéseire. Damon szavai azonban olyan emlékképeket jutattak Charity eszébe, amikre nem szívesen gondolt vissza, beszélni pedig főleg nem szeretett volna róluk. Nem ebben a pillanatban. Nem ebben az évben. Ha ő azt tudná, hogy mennyire rossz volt neki nélküle…
  De nem hallgathatott a végtelenségig, muszáj volt válaszolnia valamit.
- Leginkább Minneapolis és Chicago közelében szerettem élni.
- Egyszer elutazunk majd oda – köhögte a férfi. – Mihelyst jobban leszek, elviszlek téged, ahová csak szeretnéd – emelte rá a tekintetét.
  Charity-nek könnybe lábadt a szeme. Fájt neki, hogy pont ebben a helyzetben kellett hallania ezeket a szavakat Damontól. Úgy érezte, az eddigi 150 év nélküle haszontalan, elvesztegetett, soha be nem pótolható időszak volt, és már nem volt biztos benne, hogy egyáltalán megpróbálhatják-e még újrakezdeni.
- Ne merj sírni miattam, hallod? – próbált keménynek és érzéketlennek tűnni, mintha nem tudná, hogyan is érez iránta Charity, de igazság szerint tudta, hiszen ő is úgy érzett a lány iránt. Char próbálta visszatartani a könnyeket, ami elég nehezen ment neki, soha nem volt képes eltitkolni a gondolatait. Lehajtotta a fejét, de Damon így is látta. Hirtelen újra összerándult a teste, ugyanúgy, mint már többször is az elmúlt órában. Damon el akarta fojtani az ordítást, de nem túlzottan sikerült neki. Charity gyorsan kiment a fürdőszobába, hogy bevizezze a kendőt, amivel Damon arcát és hasát hűtötte és törölgette egyben. Mire visszaért, már abban a pózban találta a férfit, mint amilyenben a rángások előtt feküdt. Odaült mellé, és a hasára helyezte a kendőt. Néhány percig csöndben voltak mindketten, egyikőjük sem erőltette a társalgást, mire Damon lassan elszenderedett.
  Kicsit később a férfi öccse lépett be a szobába. Beszélni akart Charity-vel, mert tudta ugyan, hogy Bonnie már közölte vele a tényeket, mégis úgy érezte, kötelessége mellette lennie. Arról már nem is beszélve, hogy pont az ő bátyját nem tudják megmenteni a biztos haláltól.
- Rendben vagy? – érdeklődött.
Charity nem értette, hogy miért kérdez tőle egyáltalán ilyeneket, hiszen úgyis tudja rá a választ. Nem, nem volt rendben, ezt mindketten tudták.
- Nem – hajtotta le a fejét, mire Stefan átölelte őt.
- Mennyit romlott az állapota? – kérdezte végül, mikor elváltak.
- Időnként összerándul, gondolom a méreg hatására, egyre gyengébb és rekedt. Hiába mondom neki, hogy ne beszéljen, nem hagyja abba, pedig tudja, hogy nem használ.
- Bonnie mondta, ugye…?
- Igen. Semmi remény nincs, hogy túlélje, igaz? Hacsak nem találunk egy boszorkányt…
- Rose! – kiáltott fel.
- Ő nem boszorkány, nem megyünk vele semmire.
- Charity, ne legyél már ilyen szőke… - csapott a fejéhez. - Rose biztosan ismer boszorkányokat és varázslókat. Hátha van köztük olyan, akit feláldozhatunk.
- Hogy én erre nem gondoltam! Most rögtön idehívom – pattant fel Damon mellől és Stefan kezébe nyomta a borogatást.

Várom a szidást. :$