20. Worst Nightmare Ever

Sziasztok!
Kicsit furcsa volt, hogy dupla fejezetre kevesebb 'lájkot' kaptam. Ez miért van? Mindenki nyaral?:| Mindegy amúgy, annyira nem zavar. 32 ember egyáltalán nem kevés, ezt beismerem és köszönöm is. :)
A fejezetről annyit, hogy megoldódik a rejtély, kiderül, hogy mi történt Damonnal. :) Nekem személy szerint nem tetszik ez a rész, ahogy a következő sem, de (!) szükség volt rá. Még annyit elmondanék, hogy azért kínzom Damont, mert május végén nagyon stresszelős időszakom volt a suli miatt, és valakin ki kellett töltenem a dühömet, és hát pont őt találtam meg magamnak. :D
Megjegyzem, hogy a 25. körüli részeket szerintem a többség szeretni fogja... ;) Legalábbis én szeretem. :DDD Oké, ennyi, olvassatok, kommentáljatok és hagyjatok nyomot magatok után! ;)

(Charity.)
- Szóval azt mondjátok, hogy boszorkány vagy varázsló nélkül Damon meghal? – összegezte Rose az eddig hallottakat.
- Pontosan – bólintott Stefan.
- És az én szerepem a történetben az, hogy?
Biztos voltam benne, hogy nagyon is jól tudja, mit szeretnénk, csak hülyének tetteti magát. Valami nem stimmel. Ha annyira jól elvoltak Damonnal, mint ahogy azt hallottam és láttam is, akkor nem így kellene viselkednie, mikor meghallja, hogy haldoklik. Valamit titkolhat, és én ki fogom deríteni, hogy mit.
- Gondoltuk, ismersz valakit, akit feláldozhatunk, mivel Bonnie közel áll hozzánk és nem ölhetjük meg csak úgy, főleg ha van más módja is, hogy megmentsem a bátyámat. Kérlek, Rose, szükségünk van a segítségedre! – könyörgött neki Stefan. Én csak csöndben álldogáltam a kanapé mögött egy pohár vérrel a kezemben. Továbbra is azon kattogott az agyam, hogy mit rejthet el előlünk ez a nő. Eleve miért jött ide, miután megpróbálta Klaushoz vinni Elenát? Miért költözött pont a lány barátjának a házába? Ez nekem túl zavaros.
- Várj, hadd gondoljam végig! – ült le a fotelba. Párpillanatnyi kínzó néma csönd után Rose felkapta a fejét.
- Jutottál valamire? – suhantam mellé.
- Igen, egy nő, Elaine a neve, azt hiszem. Úgy három éve találkoztam vele, és megmentettem egy őstől. Még nem fizette vissza az adósságát, és amúgy sem egy fontos személyiség.
- Remek. Ha lehet, hozd ide minél hamarabb! – utasította Stefan, mire ő bólintott, aztán köd előtte, köd utána, eltűnt.
  Stefan fáradtan rogyott le a kanapéra. Tudtam, hogy utálja a helyzetet, sosem szeretett embereket ölni, most azonban mégis megteszi a bátyja egészségéért. Körbenéztem, és még csak most tűnt fel, hogy Elena és Bonnie felszívódtak. Biztosan egymás lelkét ápolgatják valahol. Jelenleg egyikőjükre sem voltam kíváncsi.
  Fentről újabb ordítás hallatszott. Akárhányszor történik meg, a gyomrom mindig összeugrik, és tízszer kisebb lesz, mint eredetileg lennie kell. Rühelltem magam, amiért nem tudok rajta segíteni. Stefanra néztem, aki ugyanolyan elkínzott arccal nézett vissza rám, mintha csak egy tükörbe néztem volna. Rápillantottam az órámra – már este hat volt. Este hat, és még mindig nem tettünk semmit. Még mindig ugyanolyan magatehetetlenül üldögélünk itt, és várjuk, hogy egy majdnem teljesen idegen vámpír segítsen nekünk.
  Végül úgy döntöttem, visszamegyek Damonhoz. Ha ezek az utolsó órák, amiket együtt tölthetünk… Itt kell abbahagynom. Reménykednem kell. Bár a remény csal - ha túl erősen hiszel benne, hogy sikerülni fog valami, ő csak fogja magát, cserben hagy, és a lehető legrosszabb fog megtörténni. Én viszont mégis reménykedtem.
  Damon fáradtan kuporgott az egyik sarokban. Az ingje a szoba túlsó végében feküdt, így a hátát a hideg falhoz nyomta. Leguggoltam mellé, és a vállára tettem a kezem. Nem nézett rám, csak előre bámult üveges tekintettel, viszont összerezzent, ahogy hozzáértem.
- Történt valami? – kérdeztem, de nem beszélt. – Damon, baj van? – simogattam a vállát. – Damon, nézz rám! – próbálkoztam, de magától nem mozdult, kénytelen voltam magam felé fordítani az arcát. A sírás fojtogatott ettől a helyzettől.
- Damon, szólalj már meg, kérlek!
  De nem tette. Lassan elengedte magát, és a szeme is lecsukódott. A szíve dobogott még, valószínűleg a kimerültség miatt újra elaludhatott vagy ilyesmi. Nem értek hozzá, egyáltalán azt sem tudom, mitől van ez az egész.
  Húsz perc múlva Rose állított be egy idegen nővel. Feltételezem, hogy ő Elaine. Szegény remegett, már tudta előre, hogy mi vár rá. Szánalmasnak éreztem magam, amiért egy ártatlan embert meg kell ölnöm, de ha ez az ára annak, hogy ő életben maradjon, hát legyen, megteszem. Stefan elővette a holdkövet, és odaadta Elaine-nek. Meg volt igézve, látszott rajta. Legalábbis kétlem, hogy bárki is a vesztébe rohanna egy olyan emberért, akit még csak nem is látott.
  Megkérte Rose-t, hogy morzsolja össze a követ, amíg ő előkészíti a bűbájhoz szükséges dolgokat. Stefan azóta felhívhatta Bonnie-t, mivel időközben ő is megérkezett a jobbján Elenával. Ahogy Elaine elmormolt néhány varázsigét, a holdkőpor csillogni kezdett, aztán valami rózsaszínes-lilás árnyalatú lötty lett belőle. Egy késsel felhasította a csuklóját, aztán az egész alkarját, és a tál fölé tartotta. Bonnie villámgyorsan megkereste a Grimoire-ban az ő varázsigéit, aztán gyorsítva a hatást, ő is elkezdte monoton hangon ismételgetni őket. Az időérzékem odaveszett, amíg ezt csinálták, nem tudnám megmondani, hogy egy hétig tartott, esetleg egy óráig vagy csak tíz percig, mindenesetre nekem nagyon hosszú időnek tűnt. Elena közben Stefan karjaiba vetette magát, és úgy figyelték a boszikat, így kénytelen voltam egyedül álldogálni ott, mint egy idióta…
  A két lánynak már az orrából is patakokban folyt a vér, mikor halkulni kezdtek, aztán Elaine végül összecsuklott. Bonnie közelebb lépett, és összekeverte a rózsaszín holdkő-löttyöt Elaine vérével, majd egy csomó fűszert tett bele, amiket nem tudtam megjegyezni. Fentről újabb fájdalmas kiáltás hangzott. A boszi elmormolt egy utolsó varázsigét, aztán elindult fölfelé Damonhoz. Egy ideig mindenki csak nézett utána, majd mikor a kilincshez nyúlt, Rose és Elena kivételével követtük őt.
  Bonnie odaadta Damonnak a kotyvalékot, amit remegő kezekkel próbált meginni. A fele kilötyögött, de ha beválik, akkor nem számít, hogy mennyit ivott belőle, nem? Mindannyian vártuk, hogy történjen valami, valami olyasmi, mint velem a farkas-harapás után. El sem hiszem, hogy az csak két napja volt, olyan, mintha már egy éve történt volna. Az időérzékem tényleg elég zavaros.
  De Damonnal semmi nem történt. Bonnie karjába kapaszkodott, de lassan újra elgyengült, nekem pedig deja vu érzésem támadt. Az nem lehet, hogy megöltünk egy embert a semmiért.
  Lassan kezdett eljutni a tudatomig, hogy ez az egész varázslás hasztalan volt. Semmit nem használt, ugyanolyan rosszul van, mint eddig. Sírva térdeltem mellé a földre, és próbáltam felrázni, de csak résnyire nyitotta ki a szemét.
  Bonnie észrevette, hogy nincs rá sok szükség, főleg így, hogy tulajdonképpen fikarcnyit sem segített, ezért csöndben kihátrált a szobából. Utólag belátom, hogy igazságtalan voltam vele szemben, de szükségem volt valakire, akit hibáztathatok, és ebben a pillanatban őt találtam meg.
  Mikor leért, hallottunk egy női sikolyt, aztán nem sokkal később pedig egy másikat is. Leszaladtunk megnézni, hogy mi történt. Elena a földön feküdt, a hasába valaki egy kést szúrt. Bonnie minden megmaradt erejét próbálta bevetni valaki ellen, aki épp az egyik ablakot törte ki az esésével. Ez a valaki Rose volt.
  És akkor rájöttem. Ő tette az egészet, végig Elenára fájt a foga, mi csak a kellékei voltunk. Ideköltözött, mint egy szegény, magányos nő, aki százszor megbánta, amit tett, aztán itt jöttem a képbe én. Túl közel kerültem Damonhoz, ezért el akart ijeszteni engem. Erre a leveleket akarta használni, de a terv balul sült el, mivel ideköltöztem. Végeznie kellett velem, ami a farkas segítségével majdnem sikerült is neki. Ha már engem nem tudott kinyírni, ostromolni kezdte Elena másik védőbástyáját, aki ez esetben Damon volt. Csak egy apró részlete maradt a puzzle-nek, amit nem értettem: Damon sebe. Hogy csinálhatta? Talán összefogott valami őssel, akinek sikerült elfeledtetnie vele, miután megsebezte?
  Ezt túl könnyen összeraktam magamban, úgyhogy valószínűleg a felét sem találtam el, de ettől függetlenül tökéletesen felment bennem a pumpa ahhoz, hogy meg akarjam ölni Rose-t.
  Egy hirtelen – vagy legalábbis nem túl rendesen végiggondolt – ötlettől vezérelve megfogtam az első tárgyat, ami kicsit is élesnek tűnt és Rose felé indultam. A boszorkány egyből észrevett, és konkrétan hatástalanított a fejfájós trükkjével. Úgy éreztem, a fejem belülről ezer meg ezer apró darabra törik, emiatt egyből a földre zuhantam. Stefan utánam kapott, de a nő csak ráemelte a tekintetét, mire vele is ugyanaz történt.
  Amíg szűnt egy kicsit a fájdalom, Elena és Rose felé pillantottam. Elena résnyire kinyitotta a szemeit, de Rose már fölötte térdelt, készen arra, hogy felkapja őt onnan, és magával vigye a semmibe. Ekkor a boszorkány felől egy sikoly hangzott föl. A mellkasából egy karó állt ki, de nem Bonnie tette, ő sokkal messzebb volt. Ahogy a nő összeesett, mögötte egy szőke lányt fedeztem fel. Lexi? De hát hogy? Damon megölte őt, nem lehet életben. Stefan ugyanolyan elképedt arccal nézte rég nem látott barátunkat, mint én. Ő úgy vigyorgott ránk, mintha mi sem történt volna.
- Menjetek fel hozzá, én ezt elintézem – legyintett, mire – még mindig tátott szájjal - feltápászkodtam a földről. Villámgyorsan szaladtam fel Damonhoz, aki rosszabbul nézett ki, mint eddig. Valahogy felküzdte magát az ágyára, és ott aludt. Ahogy végigsimítottam az arcán, összerezzent, majd nehezen, de kinyitotta a szemeit. Eddig bírtam sírás nélkül, viszont innentől kezdve a könnycsatornáim egy évezredig biztosan nem fognak működni. Damon megszorította a kezem, már amennyire bírta, és megszólalt.
- Tudod Char, azt sajnálom legjobban, hogy én a pokolba megyek, de te nem fogsz követni soha – suttogta, mire még jobban eleredtek a könnyeim. – Szeretlek – mondta ki ezt az egy szót, amire százötven éve vágytam, aztán lassan lehunyta a szemeit, és a szívverése is fokozatosan lassulni kezdett, míg végül teljesen leállt.
  Kinyitottam a szemem. Körülöttem minden a régi volt, hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történt. Nehezen esett le, hogy ez az egész meg sem történt, csak álmodtam, és senkinek semmi baja nem esett. Damon is mellettem szuszogott épen és egészségesen, csak az én szívem volt kiakadva. A biztonság kedvéért megnéztem a hasát, hogy nincs-e ott a seb, de nem volt. Amikor visszahúztam a takarót, felébredt. Nem érdekelt a következmény, úgy öleltem meg, hogy már semmi sem tudott volna elszakítani tőle. Rajta viszont látszott a reggeli kómás állapot. Egy nyöszörgéssel díjazta, hogy így a nyakába ugrottam, de végül elmosolyodott, és visszaölelt.
- Minek köszönhetem ezt a szívélyes fogadtatást?
- Borzalmas álmom volt – bújtam hozzá annyira, amennyire csak lehetett.
- Elmeséled?
- Rose meg akart ölni minket, ő küldte rám a vérfarkast, de mivel életben maradtam, jöttél te – a hallgatásomból rájött, hogy nem nagyon akarom kimondani, de rákérdezett.
- Meghaltam?
- Igen – válaszoltam. Kaptam egy puszit a fejem búbjára, aztán sóhajtott egyet és a tarkómat kezdte simogatni. Így feküdtünk öt-tíz percig, mikor Stefan rontott be a szobába, mi pedig szétugrottunk.
- Minden rendben veled? – mutatott Damonra. Közben végignéztem rajta. Kócos haj, egy szál alsógatya. Biztos ő is most kelt föl, pedig neki suli van…
- Azt ne mondd, hogy te is azt álmodtad, hogy Rose megölt! – vetette oda öccsének.
- Pedig de.
- Nem foglak megölelni – jelentette ki Damon.
- Benne volt Lexi is? – kérdeztem.
- Igen, a végén – bólogatott Stefan. – Te is ezt álmodtad?
- Én egy egész napot végigálmodtam onnan kezdve, hogy éjjel felébredtem, Rose elköltözött, Damonnak pedig volt egy seb a hasán. Reggel elmentünk Elenának a papírokért, aztán mikor ti is hazajöttetek, Damon már nem volt sehol. Elena megtalálta őt a pincében, felhoztuk, elmondtam a kis természetfeletti-csapatnak a történetet, te elmentél a Lockwood házba a holdkőért, de Bonnie végül nem akarta feláldozni magát…
- …ezért megkértük Rose-t, hogy szerezzen egy másik boszit, de az egész baromság volt, mert nem működött. Bonnie fent hagyott minket, de lent visítást hallottunk, úgyhogy lementünk.
- Elena félholtan, Bonnie éppen Rose és egy másik boszorkány ellen harcol, mi segítünk neki, de a másik boszi beveti a fejfájós trükköt, jön Lexi, leszúrja, és azt mondja, hogy menjünk fel. Én fel is jöttem, de Damon pár pillanaton belül…
- Pontosan! – kiáltott fel Stefan.
- Ti aztán nagyon szerettek engem, ha ilyeneket álmodtok. Neked nem kellene suliban lenned? – nézett az öccsére.
- Elaludtam… Elena átjött reggel, de túl fáradtak voltunk. Ő még most is alszik – felelt.
- Mennyi az idő? – kérdeztem.
- Tíz múlt – pillantott Damon az éjjeliszekrényén lévő karórára.
- Ezért sem mennénk be a suliba. Ricknek küldtem egy üzenetet tíz perce, azt mondta, hogy fedez.
- Most úgy érzem magam, mint egy anyuka – ráncoltam a homlokom.
- Menj és keltsd fel Elenát, elviszem magammal a papírokért. Úgyis kellene az aláírása. – utasította Damon az öccsét, aki válaszként bólintott egyet és kisétált a szobából. Damon rögtön hozzám fordult.
- Anyuka, mi? – kérdezte, miközben fölém helyezkedett.
- Olyan volt, mintha Stefan a fiam lett volna – mondtam, de éreztem, ahogy a hangom beleremeg a közelségétől, meg úgy az egész helyzettől. Belecsókolt a nyakamba, amitől a hideg is végigfutott a hátamon. Végighúzta az ujjait a tegnapi harapásnyomon, aztán felszakítva az amúgy már gyógyuló sebet, újra belém harapott. Nem mondom, hogy nem esett jól, mert az hazugság lenne, de nem akartam most elveszíteni a fejem. Néhány korty után leállt, és pár puszival elrendezte, hogy ne legyen olyan véres az egész vállam. Legördült rólam, aztán fél perc múlva már a fürdőszobai tükör előtt állt.

Véleményeket várom... ;)