13. As I Lay Dying (Part 2)

Sziasztok!
Itt a 13. fejezet. :) 1215 szó, kicsit rövid, de tartalmas. :D
Jobboldalt találtok egy szavazást, még kb. 1 hónapig szavazhattok. Jól gondoljátok át, és aki a 'Valami más'-ra szavaz, az tegye már meg nekem, hogy valahová leírja, hogy mire gondol pontosan! ;) Köszönöm. :))
Jelenleg nincs több mondanivalóm. :D
Jó olvasást mindenkinek!:)))

(Damon.)
  Alaric végigpörgette Isobel jegyzeteit, amik nála voltak, utána Bonnie-t támadtuk le, aki megígérte, hogy utánanéz valami varázslatnak. Épp nála voltunk, amikor Elena hívott.
  Varjúalakban repültem haza, ahogy csak tudtam. Elena és Jeremy a világ két legjobb segítője, még egy haldokló vámpírral sem bírnak el. Hát remek, nem mondom. Fogalmam sem volt, hogy milyen tüneteket várhatok, és mennyi ideje lehet még hátra. Csak arra tudtam gondolni, hogy kell az a rohadt ellenszer.
  Elenáék tényleg rendesen bebújtak Stefan szobájába, még a komód is az ajtóhoz volt téve. Bekopogtam, mire ők előjöttek. Elena elmondott mindent részletesen és a szobáig kísért, aztán Jeremy-vel leléptek.
  Igazából nem tudom, hogy mit gondoltam úgy igazán, milyen állapotban van. Reméltem, hogy ugyanúgy találom, ahogy itt hagytam, de akárhogy is próbálkoztam, nem sikerült kizárnom a gondolatot, hogy teljesen a halálán van.
  Félve nyitottam ki az ajtót. Char az ágy szélén ült. Az első dolog, ami feltűnt, a sápadtsága volt. A bal karján levő seb akkorára nőtte ki magát, hogy már a lassan a vállát is elérte. Mikor rám emelte a tekintetét, könnyes volt az arca. A szemei a sírástól feldagadtak, és fáradtságot és szomorúságot mutattak.
  Melléültem és megöleltem, mire a zokogása felerősödött.
- Csss, nem lesz semmi baj, Stefan még mindig keresi az ellenszert. Nem szabad feladnod! – csitítottam, miközben a haját simogattam. Nem szólt semmit, csak a fejét a nyakamba fúrva sírt tovább.
- Kaphatok vért? – nyögte néhány perc múlva, amikor elálltak a könnyei.
- Egy perc és hozom.
  Lementem a pincébe, hogy szerezzek neki vért, és ha már ott vagyok, megpróbáljam szóra bírni a kutyát is. A kisfarkas behúzódott az ágy sarkába, és amikor benéztem hozzá, gyűlölködve nézett vissza. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt a házat már nem hagyja el élve.
- Biztos nem mondod el a gyógymódot?
- Már elmondtam – köpte a szavakat.
- Majd meggondolod te még magad, Blöki.
  Hallottam a fújtatását, de nem érdekelt. Gyorsan kivettem néhány tasakot a hűtőládából és rohantam velük Charity-hez. Rosszabbul nézett ki, mint mikor lementem. Rázkódott a hidegtől, és bár elaludt, nem lehetett valami szép álma. Lefeküdtem mellé, a hátam az ágytámlának támasztva, és az ölembe húztam. Úgy öleltem át, hogy a karommal takarjam a hólyagos sebet.
  Amikor nem dobálta magát, kiáltozott, sírt vagy nyöszörgött, és csupa értelmetlenséget beszélt. Nem engedhetem, hogy meghaljon, most, hogy annyi év után újra velem van. Ő volt az első és legőszintébb emberi szerelmem…
  Nagyjából két és fél órát töltöttünk így, mikor az az ötletem támadt, hogy belepiszkálhatnék az álmaiba. Mivel Elena mindenről beszámolt, tudtam, mit kell tennem. Visszavittem magunkat 1862-be. Egyből lenyugodott.
  A farkasnak talán igaza van. Meg kell őt ölnöm, Stefan soha nem találja meg azt az átkozott gyógyszert vagy füvet, vagy mit tudom én, mi kell hozzá. Így megkönnyítem a dolgokat, legalább nem szenved annyit. Neki is így lesz a legjobb.
  Valójában tudtam, hogy csak vigasztalni próbálom magam, mert egyszerűen előjött a nyápic énem, de tisztában voltam azzal, hogy nem helyesen döntök, ráadásul egy teljes életre megutálom magam miatta. Eljött a pillanat, amikor a nagy és szívtelen Damon Salvatore sírni kezdett. Nem hiányzott, főleg, hogy 150 éve már nincs szívem. Nem akarom újra átélni mindazt a fájdalmat, amit anno.
  Jeremy karója az éjjeliszekrényen feküdt. Mindent elterveztem. Magamban háromig számolok, és egyszerűen a szívébe döföm a fadarabot.
1… - felemeltem. 2… - a szíve fölé tartottam. Egy óriási könnycsepp csordult végig az arcomon, a szemeim előtt pedig az összes közös emlékünk lepergett. Már majdnem megtettem, mikor Stefan rontott be a szobába. Ideje sem volt meglepődni azon, hogy sírok és konkrétan le akarom szúrni a feleségemet, egyből elhadarta, amit akart.
- Megvan! MEGVAN, érted, Damon? Megszereztem!
  El sem hittem. Mikor minden reményemet elveszítem, az öcsém megtalálja. Kénytelen voltam beismerni, de most ő a nap hőse.
- Mondd már! – dobtam el a karót, és az ingemmel megtöröltem az arcom, amíg nem engem nézett - persze csak úgy férfiasan. Char-t óvatosan emeltem át a párnákra, hogy ne ébresszem fel.
- A vérfarkasunk vére és farkasölőfű keveréke, de egy kis embervér sem árt.
- Remek. Előkészítem a blökit, addig szerezz füvet.
- Damon… Majd elmondhatnád, hogy mit akartál azzal a karóval – szólt vissza az ajtóból.
- Majd elmondom, csak siess már.
  Stefan hamar eltűnt, valószínűleg Elenához vagy a sheriffhez ment beszerezni a növényt. Én addig lementem Colinhoz, és egy vasdarabbal leütöttem, hogy könnyebb legyen megkötözni. Ahogy ez megtörtént, a vállamra kaptam, és felvittem a nappaliba. Leláncoltam az egyik székhez, és egy pohár vízzel képen öntöttem. Egyből magához tért, és már kapott volna a fejéhez, nem értette, hogy miért nő egy púp rajta, és hogy került ide. Aztán persze leesett neki, hogy én voltam a tettes.
- Mi a francot művelsz? – rángatta a láncot.
- Megmentem a barátnőmet – nyomtam a mellkasához egy vasrúd forró végét. Neki nem tetszett, felüvöltött fájdalmában. Szenvedjen csak.
- Hogy akarod pont te megmenteni? Mondtam, hogy nincs más módszer!
- Én meg most jöttem le a falvédőről. Most visszakapod százszorosan azt a kínt, amit Charity-nek miattad kell átélnie. Azután pedig készítek egy finom kis koktélt a véredből, farkasölőfűből és embervérből. Na, mit szólsz az ötlethez? – nyomtam a nyakához az újból felhevített rudat.
- Csak találgatsz, ez nem fog bejönni.
- Rendben. Stefan, ki is mondta neked ezt az információt? – kérdeztem, mivel hallottam az ajtó nyílását.
- Én voltam – sétált be Elijah, mire mindketten meglepődve néztünk rá. Hamar kapcsoltam, hogy nem kellene nyilvánosan elbizonytalanodnom, úgyhogy folytattam.
- Nos, igen, Colin, hadd mutassam be neked Elijah-t, az ősvámpírt. Elijah, ő itt Colin, a kutya.
- Üdv – vigyorgott rá. - Hol van Char? – fordult felém.
- Fent, balra az első – mutogattam neki, ő pedig olyan gyorsan ment fel, hogy csak az ajtó csapódásából tudhattam, merre van.
  Ahogy Stefan megjött, egy tálba összemorzsoltam egy fűszálat. Egy kést beledöftem Colin hasába, aztán a fűből is szórtam rá egy kicsit, majd egy-egy vékony csíkot húztam mindkét alkarján. Vergődött egy darabig, de képes volt visszafogni magát. Ha ez nem volt neki elég, végighúztam a nyakán is. Stefan közben összekeverte a farkasfüvet az embervérrel, már csak arra várt, hogy kedvemre kiszórakozzam magam Blökivel.
  Ejtettem egy mély sebet a mellkasán, de úgy, hogy a szívét épphogy elkerültem. Stefan egy pohárba folyatta a késről lecsöpögő vért, és folyamatosan hozzáadta az eddig elkészült italhoz. Ezt megismételtük legalább ötször.
  Meguntam Colin létezését, már kínozni sem volt olyan vicces. Végignéztem rajta, láttam a rettegő tekintetét, ami még jobban felpezsdítette a vérem.
- Mi az utolsó kívánságod? Tudod mit? Ilyen neked nem létezik – kacsintottam.
  Egyszerűen kitéptem a szívét. Egy utolsó gyenge dobbanásra volt ereje, ezzel egy időben Colin feje is eldőlt. A szívet a tűzbe dobtam, megmostam a kezeimet, és Stefannal felvittük a vérfrissítést Charity-nek.
  Kicsit vidámabbnak tűnt most, hogy Elijah vele volt, de láttam, hogy tovább romlott az állapota. A kezébe nyomtam a kis kotyvalékot, mire ő furcsán, de bizakodva nézett rám, és belekortyolt. Egy másodperc alatt minimum ötszáz imát mondtam el magamban, hogy hasson.
  A színe és az életkedve minden korttyal jobban tért vissza. A sebre néztem, ami ugyanilyen tempóban húzódott össze, és végül egy kis heg formájában állapodott meg az eredeti karcolás helyén. Nyújtottam a kezem, hogy álljon fel, hogy összeszedte-e már rendesen az erejét.
  Az egyik pillanatban azt hittem, hogy el fog esni, mert nem elég erős még, pedig csak a karjaimba dőlve ölelt át, és újra zokogni kezdett. Úgy öleltem vissza, mintha az életünk múlna rajta, már nem érdekelt, hogy Stefan és Elijah is ott vannak.