32. Better Days

Sziasztok!
Kicsit későn, tudom, persze, de mindegy, nem fogok magyarázkodni. Azt azért jó, ha tudjátok, hogy mostanában eléggé elment a kedvem az írástól, legalábbis ennek a történetnek az írásától, nem tudom, miért. Valószínűleg az egyik oka az, hogy alig jön visszajelzés, a másik pedig az, hogy a harmadik évad nekem nem igazán jön be. :( Reméljük, holnap az új résszel javul majd a helyzet, bár nem tudom... Szorítsatok, hogy visszatérjen a kedvem hozzá. :D Még van ugyan pár rész, amit nem töltöttem fel, de komolyan, egész nyár óta alig írtam valamit. Egyszerűen nem megy... :(
Mindegy, nem panaszkodok. BTW ez a fejezet szerintem nem lett olyan szörnyű. Kíváncsi vagyok a véleményekre.

  Caroline már az ágyon ült egy törölközőben, majd mikor meglátta a vért a kezemben, felcsillant a szeme. Az egyiket odaadtam neki, tudtam, hogy túlságosan kiütötte magát ahhoz, hogy ma még el akarjon menni innen emberek vérét szívni.
- Köszi! Egyébként tudnál adni fehérneműt és pizsit? Nem terveztem, hogy ma nem otthon alszom…
- Persze – léptem a bőröndömhöz, és elővettem egy fehér franciabugyit, ami még soha nem volt rajtam, és egy rövidnadrágot hozzáillő pólóval. Magamnak is vettem elő hasonló ruhadarabokat, majd bementem a fürdőszobába. A zuhanyzásból nem csináltam nagy ügyet, 5 perc alatt kész is voltam. Mikor kiléptem, Car az ágyon feküdt és bámult az üres véres tasakra.
- Akarsz beszélgetni? – ültem mellé. Az órára pillantva megállapítottam, hogy még nincs is túl késő, legalábbis a tíz óra nálam mostanában igazán korán van.
- Nem tudom. Igazából nem akarok, de muszáj lesz. Mondj el nekem mindent, amit tudnom kell a vámpírlétről és minden mást, ami körülöttem történik, és én nem vettem észre!
- Hm… először is: nem mondhatod el senkinek. Például tudtad, hogy anyukád egy elszánt vámpírvadász? – kérdeztem, de csak egy nagyon meglepődött arccal találtam szembe magam.
- Az én anyám? Elizabeth Forbes, a sheriff? Egy emberről beszélünk?
- Igen. A Tanács, amiben ő is benne van, a természetfeletti dolgokra koncentrál, főleg a vámpírokra és előszeretettel irtja is őket – kezdtem bele a mesélésbe és hajnali háromig abba sem hagytuk a beszélgetést. Mindent megosztottam vele, amit érdemes tudnia magáról, a környezetéről és az ellenségeiről. Leginkább az Elena-Katherine dolog érdekelte, így sokat beszéltünk arról is, hogy miért nem bízhat abban a ribancban. Emellett attól félt, hogy bántaná Mattet, vagy tenne valamit, ami miatt szakítaniuk kellene. Sok dolgon csodálkozott, például azon, hogy mindenki kedvenc töritanára egy vámpírvadász, vagy azon, hogy Tyler egy vérfarkas-családból származik. Végül a sok új információtól és a nap fáradalmaitól könnyen elaludt mellettem. Bebújtam én is a takaró alá, mire egyből el is nyomott az álom.
  Másnap kivételesen semmi nem történt. Caroline bizonyította, hogy képes lesz nem megölni az embereket vérért, ezért Damon úgy gondolta, nyugodtan hazamehet, csak ne bízza el magát. Az anyjával feltűnésmentesen sikerült behívattatnia magát a házba, úgyhogy mindenki boldog volt. Jó, ez túlzás, de legalább emiatt nem kellett úgy aggódnunk. Stefannak is könnyebb volt végigcsinálnia a verbénás dolgot, így szerencsére pár nap múlva hivatalosan is kijöhet végre a pincéből.
  Damon egész nap ivott, erősebbnél erősebb alkohollal láttam őt mászkálni. Eléggé megviselte Katherine visszatérése. Nem is szívesen környékeztem meg, mivel mindenen felhúzta magát. Este azonban mikor már majdnem elaludtam, betévedt a szobámba és mellém ült. Kinézetre nem tűnt részegnek, sőt, nagyon is józannak, viszont annál nagyobb karikák voltak a szemei alatt. A derekamra tette a bal kezét és nyugtatóan simogatni kezdett, nem mintha megmozdultam volna. A pólóm alá nyúlt, de nem tett semmit, azon az egy helyen maradt csak. Akkor fedeztem fel, hogy a másik kezében van egy kis dobozka. Észrevette, hogy megdobbant a szívem, mikor megláttam, így beszélni kezdett.
- Ezt neked hoztam – nyújtotta felém. – Édesanyámé volt, nagyon szerette. Kitisztíttattam és most szebb, mint új korában – mosolygott, miközben a tenyerembe helyezte a tárgyat. Kinyitottam, és egy ezüst nyakláncot találtam benne. A medál közepe egy kő volt, olyasmi, mint a holdkő, csak kicsiben. Gyönyörű volt.
- Ez csodálatos, de nem fogadhatom el, Damon! Ez egy családi örökség, nem adhatod csak úgy nekem – ültem fel közben.
- Char, te már attól a perctől kezdve családtagnak számítasz, amikor összeházasodtunk, és én most úgy döntöttem, hogy neked adom, úgyhogy kérlek, fogadd el – erősködött. Félretettem a dobozkát az éjjeliszekrényre, és magamra húztam Damont.
- Köszönöm. Ha tudnád, mennyit jelent ez nekem… - nyomtam egy puszit az arcára. Nem volt neki elég, hevesen kapott az ajkaim után. Percekig csókolóztunk, majd mellém dőlt. A mellkasára húzott és a hajammal kezdett játszadozni.
- Mi lenne, ha elutaznánk egy időre? – vetette fel.
- Hová? Mikor? Miért? Kivel? – soroltam a kérdéseimet.
- Messze a problémáktól, lehetőleg egy nyugis helyre, és arra gondoltam, hogy a Stefan-Elena páros is jöhetne, ha akarnak.
- Wow, ez… jó ötletnek tűnik. Még pár hét, és úgyis vége a sulinak, akkor mindenkinek jó lenne. Miért is jutott ez most eszedbe? – kérdeztem rá, mivel úgy gondoltam, hogy okkal kerülte ki azt a kérdést.
- Tudod… amikor eltűntél, nem akartam ott maradni. Katherine viszont erőszakos volt, szinte megtiltotta, hogy megkeresselek. Azóta akárhányszor rád gondoltam, azzal hitegettem magam, hogy azért nem jelentkezel, mert egy önző picsa vagy, aki ha megun valamit, csak félredobja és megy tovább, bár valahol mélyen végig tudtam, hogy messze nem ez az igazság. Az erdőben mondtad, hogy megölte a családodat, és átváltoztatott, miközben végig tudott arról, hogy terhes vagy – nyelt egy nagyot. – Akkor minden átértékelődött bennem, és csak arra tudok gondolni, hogy Katherine egy egyszerű hidegvérű gyilkos, aki soha nem szeretett engem… Ha egy kis szeretetet is érzett volna irántam, nem öl meg téged és a fiamat, nem igaz? És ez a rohadt kurva most megint itt van! 150 évet töltöttem el azzal, hogy utánatok kutatok teljes sikertelenséggel, erre ugyanabban az évben csak úgy felbukkantok. Nem szívesen futnék most össze vele, mert még le találom tépni a fejét – szorult ökölbe a keze.
- Damon… - kezdtem el nyugtatni, de hirtelen semmi mondandóm nem volt, minden egyes gondolatom elszállt, így nem tudtam folytatni.
- Kérlek, ne menj el újra innen! Ha baj lenne, megoldjuk együtt a csapattal – mondta, mire felnéztem rá. Az arca kicsit kipirult és a szemei is zöldesebbek voltak. Általában akkor zöldek, ha legszívesebben sírni kezdene, de nem teszi, mert közönsége van.
- Nem foglak itt hagyni – öleltem át teljesen, eddig csak a mellkasán pihent a kezem. – 1864-ben csak védeni próbáltalak titeket egy jó anyatigris módjára, de rájöttem, hogy egyedül nem tudom legyőzni, ráadásul még Emily is vele volt… ezért hagytalak ott.
- Merre voltál? Soha nem is kérdeztem. Mármint személyesen tőled még nem…
- Greenville, Chicago, Minneapolis, satöbbi – soroltam. Kicsit kezdett ez a beszélgetés egy elég furcsa vonalat felvenni, a mondatai hasonlítani kezdtek a Stefannal közös álmunkban valókhoz, de szerintem nincs még itt az ideje egy szerelmes, romantikus Damonnak. Megszoktam már az álarcot hordó személyiségét.
- Akarsz aludni? – kérdezte.
- Ha te beszélgetni akarsz, beszélgessünk, nekem mindegy – tértem ki a válasz alól, mire ő nyomott egy puszit a homlokomra és elhallgatott. Még közelebb bújtam hozzá, és mélyet szippantva a nyakából lehunytam a szemem, és lassan el is nyomott az álom.
*
  Reggel rosszkedvűen ébredtem. Semmi oka nem volt, legfeljebb a sötét felhők miatt akartam inkább a fejemre húzni a takarót, minthogy felkeljek, de feltűnt, hogy Damon már sehol sincs. Az éjjeliszekrényre pillantottam, a kis dobozért akartam nyúlni, de az sem volt a helyén. Talán álmodtam az egészet? Valószínű. Lehet, jobb is, mivel akármennyire is vágyok rá, tényleg nem vagyok felkészülve egy ilyen Damonra.
  Felvettem a laptopomat a földről és megnyomtam a bekapcsoló gombot. Az ágytámlának – és még néhány párnának – nekidőlve, betakarózva, teljesen kómásan ültem neki internetezni, hogy kicsit felpörögjön az agyam. Ezzel eltöltöttem egy csomó időt, majd dél körül lezuhanyoztam és egy szál köntösben lementem harapni valamit. Elena hangját hallottam a nappaliból, majd csak annyit, hogy felszisszen, és máris érzem a vére illatát. Gyorsan odamentem, azt hittem, valaki bántani akarja, ehelyett békésen üldögélt Stefannal a kanapén. Hogyhogy? Damon kiengedte? És mi volt a vérszag?
- Jó reggelt – ültem le a fotel szélére, így észrevettem, hogy Stefan táplálkozik belőle. A csuklója a fiú szája előtt volt, akinek az erek már alig látszottak a szemei alatt. Nagyon gyorsan belejött a dologba, büszke is vagyok rá.
- Neked is – mondta Elena, miután Stefan elengedte a karját.
- Látom, egyre jobban haladtok. Damon nem is mondta, hogy kienged – néztem Stefanra.
- Ja, mert nem ő engedett ki. Elena volt – mosolygott zavartan.
- Nem fog örülni neki… – húztam a szám.
- De látod, hogy már minden rendben. Nincs értelme odalent lennie – győzködött Elena.
- Jó, nekem mindegy, csak nehogy valaki holtan végezze – emeltem fel a kezeimet.
- Egyelőre nem megyek ki a házból, csak pénteken nézek be Rick és Jenna partijára – magyarázta a terveiket Stefan. – Ha nem bírom, Damon úgyis ott lesz, ő remélhetőleg meg tud állítani.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? Mármint én támogatom, szerintem is ott kellene lenned azon a partin, de biztos, hogy akkor kellene csak emberek közé menned? Szerintem megpróbálhatnánk beledobni téged még most a mélyvízbe. Jut eszembe, kedves bátyád merre van?
- Amikor megjöttem, ő éppen készült elmenni, ha jól tudom a sheriffnek vitt verbénát vagy valami ilyesmi – válaszolt Elena. – Úgy tudja, hozzád jöttem, ezért engedett be.
- Oké, akkor én most megyek, felöltözök, aztán keresek valamit enni. Ha baj van, kiáltsatok – hagytam ott őket.
  Gyorsan magamra kaptam egy fehér topot egy fekete farmerrel, de mivel egyáltalán nem volt melegem, felvettem egy lila kapucnis pulóvert is. Visszamentem a konyhába, de nem vérre vágytam, inkább valami emberi kajára. A hűtőben nagyjából semmi sem volt, így kénytelen voltam egy müzlivel beérni. Amint elkészültem vele, megérkezett Damon is. Előre féltem a reakciójától, amikor meglátja az öccsét a nappaliban, de azért odamentem.
  Levette a dzsekijét, aztán automatikusan a nappali felé vette az irányt. Esélyük sem volt elmenekülni. Amikor észrevette őket, nyugodt maradt, nem is támadt rájuk.
- Azt hitted, nem tudtam, hogy hozzá jöttél? – nézett Elenára szórakozottan, akinek az arcára kiült a meglepettség.
- Ha tudtad, miért engedtél be? – rendezte a vonásait, és dühösen nézett vissza az idősebbik testvérre, aki csak megvonta a vállát és töltött magának egy pohár whiskyt.
- Ettől függetlenül a verbénás dolgot folytatnunk kell – jelentette ki. Stefan bólintott, majd barátnőjét az emelet felé kezdte terelni.
- Tényleg tudtad? – léptem oda hozzá.
- Várható volt, kíváncsi voltam, meddig bírja ki. Tudtam, hogy Stefan a közelében nagyjából vissza tudja fogni magát, ezért sem törődtem vele. Kérsz? – emelte fel az üveget.
- Nem, most reggeliztem. Neked sem kellene ilyenkor innod – jegyeztem meg.
- Ne anyáskodj! – morgott. Nem úgy tűnt, mint aki jó hangulatban van.
- Ez nem anyáskodás, csak józanész. Figyelj, tegnap este voltál a szobámban? – kérdeztem rá.
- Voltam. Miért?
- És mi történt?
- Semmi. Bementem, leültem melléd és elaludtál.
- Igen? Akkor álom volt. Jó – nyugtáztam magamban. Nem is baj.
- Mi volt álom? – kíváncsiskodott.
- Csak beszélgettünk – vágtam rá, mire egy értetlen szemöldökhúzogatást kaptam válaszként. – Arról volt szó, hogy elutazhatnánk egy időre négyen.
- Támogatom az ötletet.
- Elvégre a tied volt – motyogtam, aztán elfordultam, és a szobám felé akartam indulni, de hirtelen előttem termett. Átható tekintete az enyémbe fúródott, letette a poharat és helyette a derekamra helyezte a kezeit. Az ajkai egyre inkább közeledtek az enyéimhez, de nem volt erőm ellenállni. Se erőm, se kedvem nem volt ellenállni neki. Lágyan csókolt meg, és végig ilyen is maradt. A karjaimat a nyaka köré fontam, ő pedig a fenekem alá nyúlva emelt fel, és ráültetett a kanapé támlájára, így kicsit magasabban is voltam, mint ő, ez vicces volt. A hajába túrtam, majd a nyakát vettem birtokba. Apró puszikat nyomtam rá, majd egyre haladva a vállára, beleharaptam. A torkából egy nyögés szakadt fel, én pedig egyre nehezebben tudtam megálljt parancsolni a vámpír énemnek.
  Ebben a pillanatban futott be Elena is a nappaliba. Amikor meglátott minket, kisebb sikoly hagyta el a száját, mire én felemeltem a fejem. Talán hiba volt, mivel az arcom elég véres volt ahhoz, hogy halálra ijesszem őt. Damon is felé fordult, hogy minden oké-e, de Elena csak állt ott, teljesen ledermedt. Megrázta a fejét, és elfordult.
- Csak a táskámért jöttem, mennem kell suliba – kapta fel a kanapé mellett heverő hátizsákot. – Bocsi, hogy megzavartalak titeket ebben a… a lényeg, hogy bocsi. Sziasztok! – viharzott ki a házból.
- Lehet, hogy nem a nappali a megfelelő hely erre – jelentettem ki.
- Megeshet – nevetett. – Na, gyere – emelt le, majd a karjaiban felvitt a szobájába. Ledobott az ágyra, majd fölém mászott, és egész délelőtt ki sem bújtunk onnan.



Caroline pizsije:

Char pizsije: