31. Promise me

Sziasztok!
Utolsó pillanatban, tudom, bocsi... :) 
Juj, megvan az első nemtetszik! :D Na, mostmár teljes értékű blog lettem. :) Viszont nem kaptam magyarázatot, úgyhogy szeretném, ha azt pótolná, aki írta. Felőlem névtelenül is mehet, csak szeretném tudni, hogy mi az oka annak, hogy nem jött be. :) Köszönöm.

(Damon.)
  Már az egész erdőt átfésültem, és éppen az autóm felé tartottam, mikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Char neve villogott, így sietve vettem fel.
- Történt valami?
- Elena elájult és senki nincs itthon, Jeremy nagyjából öt perce ment el, mit csináljak vele?
- Adj neki vizet, mondjuk. Azt hittem, nagyobb vészhelyzet van.
- Jól van, na. Hogy haladsz a kereséssel?
- Sehogy. Az erdőben nincs, most megyek a sheriffhez, hátha tud róla valamit, elvégre az anyja…
- Akkor nem tartalak fel, köszi a tanácsot. Szia, Damon!
- Szia! – tettem le, majd a zsebembe mélyesztettem a telefont. Bepattantam a kormány mögé és elindultam a rendőrségre. Remélhetőleg Liz most is szolgálatban van.

(Charity.)
  Miután végigfektettem az ágyán Elenát, a fürdőszobájából hoztam egy pohár vizet neki, hogy megpróbáljam felébreszteni. Nem gyakran ájulnak össze mellettem az emberek, ezért is hívtam fel Damont. Egy kis vízzel fröcskölni kezdtem az arcát, ami bevált, pár percen belül már ki-kinyitotta a szemeit.
- Hála a jó égnek! – csaptam a homlokomra.
- Ugye nem álom volt? – utalt a videóban látottakra. A hangja rekedt volt.
- Nem – feleltem. – Tessék, ezt idd meg – nyújtottam oda neki a vizet, ő pedig engedelmesen belekortyolt.
- Miért érzem úgy, hogy ez az ájulás már régóta készül kitörni?
- Mert ez az igazság – mondta. – Az utóbbi hónapokban több rémes dolog történt velem, mint az eddigi tizenhét évem alatt összesen. Nem csodálkoznék, ha a szervezetem lassan kezdené megadni magát.
- Ne mondj ilyet! Még fiatal vagy, ráadásul erős. Csak kicsit tarts még ki, nemsokára véget kell érjen ez a sok balszerencse.
- Remélem is, mert már nem tudom, meddig bírom. Damon megtalálta már Cart?
- Nem, még nem. Nincs valami ötleted, hogy hová mehetett volna?
- Talán Mattel van. Remélem, nem bánt senkit, mert Bonnie megölné… - Kedves barátnő lehet ő is.
- Felhívom Damont – jelentettem ki, majd pötyögni kezdtem a számokat.
- Na, most mi történt? – szólt bele.
- Merre vagy? – kérdeztem.
- Most végeztem a sheriffnél, miért?
- Matt házát nézd meg, vagy a Grillt! Elena szerint esélyes, hogy vele van.
- Oké, innen a Grillbe megyek akkor. Egyéb tipp?
- Nincs. Hívj, ha van valami!
- Oké.
- Szia! – tettem le.
- Nem volt rossz 150 évig nélküle? – tűnődött Elena. Egy percig hallgattam, majd válaszoltam.
- De igen, nagyon is.
- Hogy bírtad ki, hogy ne menj vissza hozzá?
- Arra gondoltam, hogy akkor Katherine megölné őket és mindig azt mondogattam magamnak, hogy úgysem bocsátana meg. Így valamivel könnyebb volt, de főleg az segített, hogy Stefannal ugyanúgy barátok maradtunk és találkozgattunk. Na meg Lexi… Náluk jobb barátokat kívánni sem tudtam volna – mosolyogtam. – Ha Lexi még élne… az rengeteget segítene.
- És nem voltál mérges Damonra, hogy általa kellett meghalnia?
- Dehogynem! – nevettem fel keserűen. – Viszont amikor önként kínálkozott a lehetőség, én elszalasztottam, mert fáradt voltam. Későn jöttem rá, hogy jó alkalom lett volna a bosszúra, és mondtam is neki, hogy ne remélje, hogy egy vitával le van zárva az ügy, de utána már nem voltam rá képes, helyette inkább újra belezúgtam – sóhajtottam. Elena tovább fürkészte az arcomat, aztán gondolt egyet és felült.
- Menjünk!
- Állj! – toltam vissza a párnáira. – Hová akarsz te menni?
- Megkeressük Caroline-t! Vagy legalábbis én megyek.
- Dehogy mész! Itt maradsz ezen az ágyon és le sem teszed róla a lábad! Damon keresi őt, és ez pont elég. Ha most mi is elindulunk, csak rontunk a helyzeten. Amúgy is, jobb lenne, ha pihennél.
- De nincs semmi bajom!
- Persze, hogy nincs, csak épp az előbb ájultál el a fáradtságtól és ki tudja még mitől. Nem hiányzik most neked ez az egész. Aludd ki magad és mire felébredsz, Caroline is itt lesz – próbáltam visszatartani a felesleges mászkálástól.
- Jó, talán igazad van, de ígérd meg, hogy azonnal szólsz, ha Damon hív! – kért.
- Megígérem, csak aludj már – terítettem rá a pokrócot, ami az ágya végében volt. Nem kellett öt perc, olyan mélyen aludt, hogy egy ágyú sem ébresztette volna fel. Volt egy babzsákfotel az íróasztala mellett, így jobbat nem találva oda huppantam le. Elővettem a telefonomat, most van időm kipróbálni az összes játékot, ami rajta van. Az egyik fölöttébb tetszett, igaz, hogy semmi értelme, de engem elszórakoztatott. A lényege annyi volt, hogy röptetnem kellett a madarat úgy, hogy ne menjen neki semminek. Egy órán keresztül játszottam rajta és már éppen megdöntöttem volna a rekordomat, ha Damon nem hív fel.
- Megtaláltad? – támadtam le egyből.
- Meg. Gyere a kórház mögötti parkba! Velem nem tárgyal, mivel visszatértek az emlékei. – Szinte láttam magam előtt, ahogy forgatja a szemeit.
- Indulok – nyomtam ki. – Elena! – ráztam meg.
- Mi van már? – nyöszörgött.
- Megvan Caroline, most hívott Damon. A kórház mögötti parkban vannak. Jössz?
- Megyek – pattant ki azonnal az ágyból, felkapta a dzsekijét és rohanni kezdett a nappali felé. – Siess már! – szólt vissza a lépcső aljáról, miközben a cipőjét húzta. Egy másodperc alatt a bejárati ajtónál álltam és onnan vártam rá. Miután elkészült, bezárta az ajtót, majd beültünk a kocsimba. Nem kellett sok idő, máris a kórház parkolójából indultunk a parkba. Mivel tisztán hallottam a hangjukat, tudtam, hogy merre kell mennünk, így elég hamar odaértünk. Caroline teljesen kivirágzott, sokkal jobban nézett ki, mint eddig bármikor. Magabiztosan állt Damon kocsijának dőlve, és már indult volna felém, mikor meglátott, de ahogy észrevette Elenát, hátrálni kezdett.
- Ne gyere közelebb! – nézett rá fenyegetően, de a félelem is jócskán helyet kapott a tekintetében.
- Caroline, mi történt? – kérdezte a barátnője meglepetten.
- Ne engedd, hogy hozzám érjen – kérlelte Damont.
- Persze most már jó vagyok, mi? – pillantott rá gúnyosan.
- Caroline, jól vagy? – léptem mellé. Még mindig olyan gyűlölködően nézett Elenára, aki tanácstalanul ácsorgott pár méterre tőlünk.
- Te tetted ezt velem – sziszegett rá.
- Hogy mi? – ocsúdtunk fel mindhárman.
- Ó, ne! – kiáltottam fel, mikor leesett, hogy miről is beszélt Caroline. Már tiszta a kép.
- Megöltél, Elena! Ha nem akartál a barátom lenni, megmondhattad volna a szemembe, talán megértettem volna úgy is!
- Nem, az biztosan nem én voltam.
- Katherine – döbbent le Damon, majd utána Elena is. Én addigra már abban is kételkedtem, hogy nem álom-e ez az egész.
- Azt mondtad, adjam át a Salvatore testvéreknek és Charnak, hogy „a játék indul” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
- Caroline, aki megölt téged, az nem én voltam, hanem Katherine Pierce – nyelt egy nagyot Elena.
- De ugyanúgy nézett ki, mint te. Ez hogy lehetséges?
- Ő a hasonmásom. Vagyis inkább én vagyok az ő hasonmása. Róla csak annyit, hogy egy hazug ribanc – mordult fel Elena.
- Ő is vámpír? – kérdezte, mire mindhárman bólogatni kezdtünk. – Hány éves?
- Sok – felelt Damon. - Valamikor az 1400-as évek végén született.
- Vigyetek haza! Most! – Láttam, hogy nem sok kell egy hiszti kitöréséhez.
- Hát haza biztosan nem foglak vinni. Addig úgysem tudsz bemenni, amíg Liz nem hív be – jelentette ki hűvösen Damon.
- És megmondanád, hogy akkor hová a jó francba akarsz vinni? – fordult felé Caroline.
- Bármilyen meglepő is, hozzánk – mosolygott cinikusan, mire a lány csak hátat fordított neki.
- Char? Nincs valami más megoldás? – nézett rám.
- Sajnos nincs. Ha ez vígasztal, jöhetsz az én szobámba, így nem is kell találkoznod Damonnal.
- Te is velem leszel? – enyhült meg az arckifejezése.
- Ha szeretnéd – mosolyodtam el. Damon eközben beült a kocsiba, és idegesen dudált ránk, amit mindhárman egy dühös pillantással jutalmaztunk.
- Rendben, menjünk – vett egy nagy levegőt, majd beült a hátsó ülésre.
- Damon, az én kocsimmal mi lesz?
- Holnap visszajössz érte.
- Vagy vigyél haza engem – mondta csöndesen Elena. Még mindig alig tért magához az előbbiek után.
- Kérlek, ne hagyj vele kettesben! – könyörgött Car Damonra utalva.
- Elena, ülj be, hazaviszlek én. Char, te menj haza Barbie-val – oldotta meg Damon az ügyet.
- Oké – egyeztek bele a lányok, aztán helyet cseréltek. Elena szinte még az ajtót sem húzta be, Damon máris elindult.
- Menjünk, Car – indultam előre. Csak remélni tudtam, hogy nem találkozunk emberekkel.
- Miért én? – kérdezte, mikor már az út háromnegyedét megtettük.
- Ezt csak Katherine tudja. Caroline, egyet nagyon jegyezz meg: amíg nem tudod uralni a vérszomjadat, emberek közelében ne vegyél levegőt!
- Oké, megpróbálom – ült be az anyósülésre. Az úton végig csöndben voltunk, ő a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon, én meg csak próbáltam kizárni azt, hogy Katherine újra itt van. A Salvatore-ház ajtajában jutott eszembe, hogy van egy kis probléma.
- Caroline, valamit elfelejtettünk… - kezdtem bele, mire érdeklődve nézett rám. – A ház Elena nevén van, hogy az ilyen Katherine-félék ne tudjanak bejönni és sajnos addig te sem tudsz, amíg be nem hív… Felhívom Elenát. Akarsz vele beszélni?
- Nem, még mindig nem bízok benne igazán.
- Értem – nyomtam meg a zöld Hívás gombot. Elena két másodperc után fel is vette.
- Igen? – hallottam a nyugtalan hangját.
- Be tudnád hívni Caroline-t így telefonon keresztül? – nevettem zavartan.
- Ööö… Gyere be vagy menj be, vagy nem tudom, hogy mondjam, de a lényeg az, hogy bemehetsz, Car. – Direkt beszélt hozzá, tudta, hogy hallja. Caroline óvatosan lépte át a küszöböt, aminek örömére mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.
- Köszi, Elena, működött.
- Szívesen. Sziasztok – tette le. Bementem Car után, aztán felvezettem a szobámba. Ő elment zuhanyozni, addig én a konyhába mentem, hogy keressek valami kaját. Tökmindegy volt, hogy vér vagy rendes étel, mivel úgy korgott a gyomrom, hogy azt hittem éhen halok. Damont is ott találtam, a bárpultnál ücsörgött egy üveg whisky társaságában.
- Te mi jót csinálsz itt? – néztem be a hűtőbe. Nem reagált semmit arra, hogy ott mászkáltam, ezért kezdtem beszélni hozzá.
- Mint látod, semmit – kortyolt bele az italba. Semmi jót nem sejtettem, biztos voltam benne, hogy Katherine miatt iszik.
- Baj van? – ültem mellé.
- Nem, nincs semmi. – Jobbnak láttam nem firtatni az alkoholizálása okait.
- Kérlek, ígérj meg nekem valamit! – mondtam halkan, ő pedig kíváncsian nézett rám. – Ne engedd, hogy újra tönkretegye azt, amit felépítettünk. Ígérd meg nekem, hogy nem fogod hagyni, hogy közénk férkőzzön! Ígérd meg, hogy nem fogunk újra eltávolodni egymástól, mert bár nem tudom, mi is van most velünk, nem akarlak elhagyni miatta, és nem akarom, hogy a kapcsolatunknak vége legyen. Kérlek, ígérd meg, hogy ez nem fog megtörténni! – néztem azokba a jégkék szemekbe, amik napról napra elvarázsoltak. Talán valami melegséget fedeztem fel bennük, de mire igazán megfigyelhettem volna, a gyengédséget felváltotta a keserűség, majd újra a melegség vette át a helyet.
- Kérlek, Damon – suttogtam.
- Megteszek mindent – válaszolt elcsukló hangon. Nekem ennyi bőven elég volt, könnyes szemekkel kapaszkodtam a nyakába. Ő csak kis fáziskéséssel ölelt vissza, majd mélyet szippantott a dzsekimből.
- Köszönöm – motyogtam, és elengedtem. Leszálltam a bárszékről, és két zacsi vérrel elindultam vissza a szobámba.