30. Reality can hurt you

Sziasztok!
Itt a 30. fejezet. :) Nincs sok hozzáfűznivalóm, kicsit Elenacentrikus lett, meg Caroline, persze, de ezt gondolom sejtettétek.:) A következő is hasonló lesz. :)
Jó olvasást és előre is boldog karácsonyt minden olvasómnak! :)<3

(Charity.)
  A legrosszabbra felkészülve megnyitottam az üzenetet és olvasni kezdtem a tartalmát.
„Hoppá, a kis szőkeség sem a régi már. Csak nézd meg a videót és mindenre rájössz. Jó szórakozást hozzá!”
  Előre féltem megnyomni a Lejátszás gombot, de messze nem voltam olyan rettegésben, mint az eddigi üzeneteknél.
  A videóban Caroline rátámadt egy nővérre, utána pedig elfeledtette vele. Caroline, mint vámpír? Ez viccnek is rossz. Ha kívülről láttam volna az eseményeket 1864-ben, magamra is így tekintettem volna… Furcsa egy szituáció, Caroline-nak pedig nagyon nehéz lesz ezzel megbirkóznia. Vajon ez lenne a vészhelyzet is, amiről Elena írt?
- Damon! – léptem be a szobájába, de nem találtam ott senkit.
- Lent vagyok – szólt a nappali felől, úgyhogy arra vettem az irányt. – Mi történt? – kérdezte, miközben az arcom fixírozta. Biztosan elsápadtam egy kicsit.
- El tudod képzelni Caroline-t vámpírként?
- Miről beszélsz? Nem, nem tudom elképzelni Barbie-t vámpírként – nézett rám furcsán, mintha megőrültem volna. Na, nem mintha az olyan messze lenne.
- Tessék – adtam neki oda a telefont.
- Baszki! – Ez volt a teljes mértékben tartalommal teli véleménye. Gyorsan felvette a dzsekijét és maga után húzott a kocsijáig. Pár perc múlva már a negyedik emeleten rohantunk a lány terme felé. Elena az ajtó mellett gubbasztott, majd mikor meglátott minket, kicsit felcsillant a szeme.
- Bent van? – kérdezte egyből Damon.
- Nincs. Eltűnt. Biztos, hogy nem az orvosok engedték ki, mert annyira azért nem hozta rendbe a véred, tehát fogalmam sincs, hogy merre lehet – fakadt ki, én pedig átöleltem.
- Char, te most vigyél haza vért, menj el Rickhez, és kérd el tőle a verbénát, utána menj haza és keverd a vérbe a verbénát, majd add oda Stefannak! Elena, téged hazaviszlek, én pedig megkeresem Barbie-t – adta ki az utasításokat Damon.
- Tudjátok, mi történhetett vele? – kérdezett Elena, mintha sejtené, hogy többet tudunk, mint amennyit elárultunk. Egy darabig hallgattunk, én lehajtottam a fejem, így Damonra maradt a magyarázkodás.
- Tudjuk – felelt. Elég röviden lerendezte a válaszadást, de gondolhatta volna, hogy Elena nem fog megelégedni ennyivel.
- És beavatnátok engem is?
- Miután végeztem Stefannal, átmegyek hozzád és elmondok mindent – jelentettem ki. – Most pedig mindenki csinálja a dolgát! – tereltem őket a lift felé, én magam pedig a kissé kihalt lépcsőházban rohantam le az alagsorba. Amint elhaladtam a Patológia felirattal ellátott terem mellett, kirázott a hideg. Sosem értettem, hogy egyesek mit látnak ebben a szakmában, mert persze, amit a filmekből láthatunk, mind szép és jó, de élesben már máshogy megy a dolog. Stefan orvosnak készült az 1960-as években, és a patológiai tanulmányainak része volt a boncolás is. Egyszer kíváncsi voltam a menetére, így megigéztem Stefan vizsgáztatóját, hogy engedjen be, amíg bemutatja a műveleteket. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy én ilyenekre vállalkoztam.
  Rögtön a véradó szoba mellett volt a raktárféleség, ahová a lecsapolt vért teszik. Senki nem járt arra, mindenki a függönyökkel teli teremben zsúfolódott össze, így könnyen be tudtam lopakodni a zacskókért. Felkaptam egyszerre annyit, amennyit össze tudtam fogni anélkül, hogy lepotyogtak volna, és már indulni akartam, amikor hallottam, hogy egy orvos vagy nővér épp az ajtónál matat. Visszadobtam a tasakokat a helyére és kiugrottam az ablakon.
  Mikor hallottam, hogy becsukják maguk után az ajtót, miután kimentek, visszamásztam, és a vérrel elindultam hazafelé. Az erdőn keresztül mentem, hogy ne lásson meg senki, így viszont kétszer olyan hosszú volt az út. Vámpírgyorsasággal szaladtam a házig, de így is tartott legalább tizenöt percig.
  Egyből a pincébe mentem, hogy beledobáljam a zacskókat a hűtőbe, és csak akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem a verbénát. Nem igaz, hogy nincs itthon belőle… Tökmindegy. Beköszöntem Stefannak, villámgyorsan elmagyaráztam a történteket, aztán rohantam, hogy megkeressem Ricket.
  Őt szerencsére a házában találtam. Neki is vázoltam a tényeket, mire ő készségesen belerakta egy szatyorba a virágokat. Nem húztam az időt, visszamentem Stefanhoz, hogy elkezdjük ezt a diétaféleséget. Azt tettem, amit Damon mondott: kiöntöttem a vért egy nagy pohárba, és belemorzsoltam a verbénát. Levittem Stefannak, aki nem nyávogott mellé, hősiesen itta a maró folyadékot. Mikor végzett vele, a földre dobta a poharat, hanyatt vágta magát az ágyon, miközben próbálta elfojtani az ordítást. Olyan rossz, hogy nem tudok neki segíteni!

(Elena.)
  Damonnal autóba ültünk, és elindultunk a házunk felé. Közben kérdezősködni kezdtem, mert nagyon zavart, hogy kimaradtam valamiből, ami szerintem rám is nagymértékben tartozik.
- Mondd már el, hogy mi van Caroline-nal! Kérlek! – könyörögtem, de meg sem rezzent. – Damon, ne csináld már! Akkor legalább Stefanról mondj már valamit!
- Stefan jól van – kaptam meg a szokásos tömör választ.
- Akkor ma már találkozhatok vele?
- Nem. Amúgy azt üzeni, hogy szeret – grimaszolt. Még mindig nem tudom, miért kell elnyomnia az érzelmeit, tudom, hogy ő is szereti Charityt attól, hogy nem vallja be.
- Miért nem?
- Mert annyira azért még sincs jól.
- Damon, mondj már valami konkrétat, mert komolyan mondom, hogy ha valami hegyes tárgy közelébe érünk, leszúrlak vele! – fenyegettem, de csak a szemét forgatta. Nem gondoltam komolyan, de már régóta érik bennem ez a kijelentés.
- Nem őrjöng, de ha elengedném, az első embert letámadná, aki szembe jön vele.
- És meddig fogjátok ott tartani? Vagy egyáltalán mi a tervetek most vele? – kérdeztem, hátha kapok egy rendes választ.
- Minden nap kap embervért verbénával, ami hozzászokatja mindkettőhöz, így nehezebb lesz legyőzni őt és azt még nem tudom, hogy ez meddig fog tartani. Valószínűleg addig, amíg elmúlik a késztetése, hogy kitörje a nyakad, ha meglát – mosolygott gunyorosan Damon. Szerintem élvezi…
- Szerintem segítene neki, ha vele lehetnék – morogtam.
- Hát látod, ezt kétlem. Azzal csak annyit érnénk el, hogy megölne, fogd már fel, Elena! Persze ha meg akarsz halni, csak nyugodtan, tudod az utat – emelte fel a jobb kezét, amit én csak egy fújtatással tudtam díjazni.
- Akkor térjünk vissza Caroline-ra. Elmondanád végre, hogy mi történt vele? Ne hagyd ki azt sem, hogy te miért is tudsz róla!
- Majd Charity elmondja és lelkiztek egyet, az én feladatom az, hogy megtaláljam a kis szökevényt.
- Ilyenkor annyira utállak – fordultam inkább az ablak felé, de nem volt jó, mert tükröződött és így is láttam.
- Jobb is, ha utálsz – mondta halkan.
  Az út további részében egyikőnk sem szólalt meg, én dacból, ő pedig azért, mert tudja, hogy idegesít a Caroline-dolog. Tudnom kell, hogy mire számítsak… Talán már haldoklik valahol valami idióta vámpír karmai között, aki éppen engem akar és mindez csak azért, mert én vagyok a Petrova-hasonmás… Az lett volna a legjobb, ha az az átkozott Katherine tényleg meghal 1864-ben, sőt, még hamarabb.
  Damon kitett a házunk előtt, majd egy szó nélkül tovább is hajtott. Nagyon remélem, hogy sikerül megtalálnia Caroline-t. Jennával nem találkoztam a házban, biztos vásárol vagy Rick házában vannak, ellenben Jeremy a konyhában ült és rajzolgatott. Mióta Anna meghalt, nem is igazán láttam, hogy rajzolt volna, úgyhogy ez most kicsit meglepetésként ért.
- Jeremy, szia! – mentem oda hozzá. – Hát te?
- Hát én.
- Egy farkas? Miért pont egy farkas? – néztem rá a papírra, ami már tele volt radírfoszlányokkal.
- Ja, semmi különös, csak kicsit rákaptam a vérfarkas témára. Tyler egyre idegbetegebb mostanában, szerintem már nincs messze az átok beteljesülése.
- Az hiányzik még, egy új vérfarkas… - motyogtam, miközben elővettem a jéghideg narancslevet a hűtőből.
- Baj van, Elena? – tette le a ceruzát.
- Baj? Csak az van – öntöttem tele egy poharat. – Kérsz? – emeltem fel a dobozt.
- Nem, köszi. Akarsz beszélgetni?
- Annyira nem. Majd talán később, megvárnám, hogy Damon mire jut Caroline-nal.
- Miért? Mi van vele? – vonta fel a szemöldökét. El is felejtettem, hogy ő erről még nem tud. Ami azt illeti, én se sokat.
- Eltűnt a kórházból. Damon és Char tudják, hogy miért, de Damon nem hajlandó elmondani, azt hajtogatja, hogy majd ha Charity átjön, elmeséli… Nem értem, miért nem képes ő elmondani. A másik meg a Stefan-ügy. Félek, hogy nem sikerül leállítaniuk.
- Dehogynem sikerül, csak légy türelmes! Stefan mindig jó srác volt, ez sokat segít a helyzeten – mosolygott.
- Köszönöm! – mentem oda hozzá és átöleltem. Percekig álltunk úgy, egy igazi tesós ölelés volt tele érzelmekkel. Azt hallottam valahol, hogy ahányszor szívből átölelsz valakit, annyi nappal hosszabb lesz az életed. Az én életem nem ezen múlik, hiszen tudom, hogy nem sok van már hátra. Stefan és Damon nem lesznek ott mindig, hogy megmentsenek, vagy épp nem lesznek elég erősek hozzá… és ez az, ami igazán aggasztott. A napok, amiket Stefan nélkül töltök, hasztalanok, ezért is idegesít így, hogy nem találkozhatok vele most, ebben a nehéz időszakban.
  Nehezen engedtem el az öcsémet, de vissza kellett térnem a valóságba. Úgy döntöttem, felmegyek a szobámba és megpróbálkozom a naplóírással, hogy teljen az idő, míg Char ideér.

(Charity.)
- Menj el, ne nézd a szenvedésemet – köhögte Stefan. – Kérlek – nyögött, miután látta, hogy nem mozdulok.
- Nem hagylak magadra – jelentettem ki magabiztosan. Ő mindig velem volt, bármi bajom is volt éppen, így nem hagyhatom egyedül kínlódni. Remegett a fájdalomtól, de akkor sem adott ki semmiféle hangot, maximum nyögött egyet-egyet. Néhány perce tartott ez a gyötrődés, mikor hallottam a bejárati ajtó csapódását, aztán közeledni valakit a cella felé. Damon benézett az ajtó rácsos részén, aztán megszólalt.
- Charity, gyere ki! – A hangja nyugodt volt, bár inkább szenvtelen, mint kedves.
- Kérlek – szuszogott Stefan. Sóhajtottam egyet, megszorítottam a kezét és követtem Damont a nappaliba.
- Nem kellene végignézned – mondta.
- De… - kezdtem bele a védőbeszédembe, de félbeszakított.
- Menj át Elenához és mondd el neki, hogy mi történt, én addig megkeresem Caroline-t.
- Jó, oké… Sok sikert! – mosolyogtam rá halványan. A tekintete felváltva járt az ajkaim és a szemeim közt, majd egyre közelebb hajolt hozzám. A szívem kicsit felgyorsult, mikor összeértünk. Átkarolta a derekam, én pedig a nyakát, így megszüntetve azt a kicsi teret is magunk között. Egy időre sikerült elfeledtetnie velem a problémákat, amik körül veszik az életünket, de mint minden jónak, ennek is véget kellett érnie.
- Ne veszítsük el a fejünket – suttogott a nyakamba.
- Ja, nem kéne – mosolyogtam. – Akkor én most megyek – mondtam, de nem mozdultunk, ugyanúgy öleltük egymást tovább. – Most már tényleg – engedtem el két perc múlva. – Akkor, szia! – bontakoztam ki a karjaiból, aztán felkapva a kocsikulcsomat elindultam a ház mögé.
- Szia – hallottam még Damon hangját magam mögött. Beültem az autóba, aztán nemsokára már a Gilbert-ház előtt parkoltam le. Becsöngettem, mire Elena egyből ajtót is nyitott. Kicsit úgy festett, mint egy zombi, de ezt inkább nem említettem előtte. Kíváncsi lennék, mikor aludt utoljára egy jót ő is.
- Végre itt vagy! – állt el, hogy be tudjak lépni.
- Én is örülök neked! – vontam fel a szemöldököm.
- Bocsi, de Damon nagyon felhúzott és azóta kicsit ingerültebb vagyok mindenkivel – kezdett el magyarázkodni.
- Az megesik.
- Gyere, menjünk a szobámba – húzott a lépcsőhöz. Fent becsukta magunk mögött az ajtót és leültetett az ágyra.
- Tehát… Nem tudom, mondjam vagy mutassam? – néztem rá félve.
- Melyik a rosszabb?
- Mindkettő elég rossz.
- Akkor mutasd! – vágta rá.

(Elena.)
- Akkor mutasd! – döntöttem gyorsan a két lehetőség közül, mire a telefonját húzta elő a zsebéből. – Mit akarsz a telefonnal? – kérdeztem.
- Tessék – nyomta a kezembe. Egy üzenet ismeretlen számról.
„Hoppá, a kis szőkeség sem a régi már. Csak nézd meg a videót és mindenre rájössz. Jó szórakozást hozzá!”
- Egy videó? – néztem fel, ő pedig bólogatni kezdett. Felkészültem mindenféle módszerre, amivel kínozhatják Caroline-t a felvételen, de ehelyett mást kaptam. Caroline ivott egy ápolóból, majd elfeledtette vele. Vámpír – csak ez az egy szó visszhangzott a fejemben, és már kezdtem azt hinni, hogy beleőrülök. A színek összefolytak a szemeim előtt és teljesen homályosan láttam mindent. Lassan azt a kevés fényt is felemésztette sötétség, és önkívületi állapotban csuklottam össze.