29. Something happened to us

Sziasztok! Itt a 29. fejezet. Rövid, de így tudtam megoldani, hogy úgy legyen, ahogy én szeretném. Köszönöm az 5 kommentet és a chatbe írtakat, figyelembe fogom venni a hozzászólásaitokat.

  Nem sokáig töltöttük az időt a kórházban, Elenát hazavittük, utána a Salvatore birtok felé mentünk. A kocsival hátul parkoltam le, ahol a két srác autója is állt, aztán egyből a pincébe rohantam.
  Stefan fájdalmas tekintetével találtam szembe magam, ahogy benéztem a rácsos ablakon. A szívem összeszorult tőle, tudtam, hogy most magánál van. Damon a hűtőládánál megállt, onnan várta, hogy végezzek Stefannál. Egy sóhajt követve benyitottam a cellába. A fiú nem tett semmit a menekülése érdekében, csak hátradőlt az ágyon, és a fal felé fordult. Bezártam magam után az ajtót, aztán melléültem. A kezem az alkarjára helyeztem, hogy érezze, hogy vele vagyok, ez amolyan jelbeszéd volt közöttünk. Pár percig egyikőnk sem mondott semmit, aztán végül én törtem meg a csendet.
- Emlékszem, hogy régen te voltál a vérengző testvér, és mindig Damon vagy én próbáltalak téged átállítani az állati vérre. Soha nem fogadtad meg a tanácsainkat, ugyanúgy irtottad tovább Mystic Falls lakosságát, de egy nap jött Lexi. Ő volt az, akinek sikerült teljesen megváltoztatnia téged, pedig semmit sem csinált, egyszerűen csak elmondta a tapasztalatait. Emlékszem arra a napra is, amikor bemutattad őt nekem. Első perctől kezdve kedveltem, biztos voltam benne, hogy egyszer még legjobb barátnők leszünk, és hála neked, ez így is történt. Stefan, kérlek, amikor újra megérzed a vér illatát, gondolj Lexire! Gondolj arra, hogy ő mit mondana, ha így látna téged! – A végére már majdnem könnyeztem, ahogy sorban leperegtek előttem a közös emlékek, de én erős akartam maradni. Stefan a hátára fordult, megfogta a kezeimet, majd a mellkasára húzott. Ő az igazi Stefan, őt szeretném én visszakapni.
- Sajnálom, Charity! Ez az egész olyan nehéz! Amikor megéreztem Elena illatát, és hallottam lüktetni az ereiben száguldó vért, elvesztettem a fejem. Nem tudom, hogy mit tegyek – csordult ki egy könnycsepp a bal szeméből. Felemelkedtem, és az ujjaimmal letöröltem az arcáról.
- Ez nem a te hibád. Mi mind itt vagyunk és segítünk neked – mosolyogtam rá. – Tudom, milyen rossz ez a helyzet, de ha engem is megríkatsz, csak rontasz rajta! – nevettem keserűen. Annyira segíteni akartam neki, de ötletem sem volt, hogy mit kellene tennem.
- Tudod, hogy mivel segíthetnél?
- Mire gondolsz? – vontam fel a szemöldököm.
- Verbéna. Állatvér. Minden egyes nap.
- Nem foglak lebénítani azzal a szarral! Ne reménykedj!
- Pedig Stefannak igaza van – hallottam Damon hangját magam mögött. Hátrapillantottam, karba tett kézzel, szigorú tekintettel dőlt az ajtónak.
- Akkor sem fogom verbénával mérgezni a legjobb barátomat, Damon!
- Ne hidd, hogy a nyáladzós, Lexire gondolós terved be fog válni! Ha elborul az agya, csak a vérre fog gondolni és nem fogja érdekelni, hogy te mire kérted!
- És szerinted az a megoldás, hogy legyengíted?
- Ha kap vért is, csak szinten tartja magát, nem legyengül! – csattant fel.
- Rendben – fújtattam. – De nem állatvért kap, hanem embervért, hogy szokja – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Ők csak egy sóhajjal díjazták, aztán Damon egyedül hagyott minket.
- Tényleg sajnálom – vetette be a kiskutyaszemeket Stefan.
- Mondtam már, hogy nem tehetsz róla. Én most megyek, később majd visszajövök – mosolyodtam el, ő pedig bólintott egyet. Megszorítottam a kezét bíztatásképp, aztán kimentem a cellából. Gondosan visszazártam, és egy zacskó vérrel a szobám felé indultam.
  Fent elhasaltam az ágyon, bekapcsoltam a laptopomat, és fordítgatni kezdtem. Túl sok kedvem nem volt hozzá, viszont ez kicsit eltereli a gondolataimat. Kezdésnek egy-két szerződést és levelet fordítottam olaszról angolra, majd jöttek a hosszabb dolgok. Pár óra elteltével rendesen elálmosodtam, a figyelmem jócskán lankadt, és a párna is sokkal vonzóbbnak tűnt, mint eddig bármikor. Nem volt erőm odahúzni magamhoz, így jobb híján a karomra hajtva a fejem el is aludtam.

(Damon.)
  Rossz előérzetem volt. Nem épp Stefannal kapcsolatban, inkább valami más közeledtét éreztem, valami gonosz és megfékezhetetlen erőt… Remélhetőleg egyszerűen csak paranoiás lettem, de ha a megérzéseim nem csalnak, nemsokára nagy szenvedés részesei lehetünk, csak türelmesen ki kell várnunk az érkezését.
  Nem tudtam a híradóra koncentrálni, végig ezen az érzésen gondolkoztam. Nem jutottam semmire, ami megmagyarázhatná és fogalmam sem volt, mi lehet az, ami ennyire démoni. Arra figyeltem csak fel, amikor a lány haláláról beszéltek a tévében, akit Stefan ölt meg az erdőben. Azt hiszik, állattámadás volt. Tulajdonképpen ez hülyeség, mert biztosra veszem, hogy tudják, mi tette ezt, csak nem akarják beavatni a fél világot a vámpírok létezésének rejtelmeibe.
  Le akartam vezetni a feszültségemet. Átmentem Charity szobájába, hátha rá tudom venni arra, hogy bújjunk ágyba, de hiába, ugyanis éppen aludt. Legalább most nem hajnalban feküdt le, bár mivel a laptopja is be volt kapcsolva előtte, gondoltam, hogy nem tervezte az elalvást. Elmentettem az addigi munkáját, majd kikapcsoltam és leraktam az ágy mellé. Óvatosan megfordítottam, hogy a párnákon legyen a feje, aztán annál is óvatosabban átöltöztettem pizsamába. Nagyon kiüthette már magát, ha erre sem ébredt fel. Betakartam, aztán elvonultam zuhanyozni.
  Negyedóráig folyattam magara a hideg vizet, különösen jól esett a bőrömnek. Végül elzártam, megtörölköztem, majd a boxer-sort szerelésemben visszamentem Charityhez. Ugyanúgy aludt, mint mikor otthagytam. Gondoltam egyet és melléfeküdtem. Ez sem keltette fel, ezért úgy voltam vele, hogy arra sem ébred majd fel, ha átkarolom. Igazam volt. Automatikusan a mellkasomba fúrta a fejét és szuszogott tovább. Jó érzés volt így feküdni. Mellette el tudtam felejteni azt a furcsa érzést és helyette a régi emlékek jutottak eszembe, mint például az első csókunk, az első éjszakánk együtt, az esküvőnk és a nászéjszakánk… Talán az volt a legjobb mindközül.
  Másnap délután Char telefonjának rezgésére ébredtem, mivel pont a fenekem alá kellett kerülnie annak is. Morogva vettem elő és néztem rá a képernyőre: üzenetet kapott Elenától. Lemondóan simítottam végig a haján, mivel úgy éreztem, a mai sem lesz egy nyugodt nap, aztán megpróbáltam felébreszteni.
- Char – mondtam a nevét halkan.
- Mi az? – nyöszörgött, de nem nyitotta ki a szemeit.
- SMS Elenától – adtam oda neki a készüléket, ő pedig olvasni kezdte.

(Charity.)
- Char – hallottam Damont a fülembe motyogni. Pedig olyan jót álmodtam…
- Mi az?
- SMS Elenától – adta a kezembe a telefonomat, én pedig megnyitottam az üzenetet.
„S. O. S. Gyertek a kórházba, Caroline-ról van szó, fontos, szépen kérlek, siessetek!” – olvastam el magamban, aztán látva Damon kérdő tekintetét megmutattam neki.
- Menjünk, Damon! – ültem fel. Ekkor tűnt fel csak, hogy én tegnap a gép előtt hasalva aludtam el, ráadásul ruhában és nem pizsiben.
- Szerinted mi lehet a baj? – kérdezte.
- Fogalmam sincs. Te öltöztettél át? – mosolyogtam.
- Attól függ, hogy le akarsz-e majd fejezni, ha azt mondom, igen.
- Nem akarlak – nevettem, miközben elővettem egy bugyit és egy pólót a tegnapiak helyett. – Nem egyszer láttál már ruha nélkül.
- Akkor igen, én voltam – vigyorgott.
- Köszönöm.
  Damon válaszként bólintott egyet és kimászott az ágyból, én pedig bementem a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem és elvégeztem a többi reggeli dolgomat is, aztán indulásra készen mentem át Damon szobájába. Útközben újra rezegni kezdett a telefonom. Megnyitottam az ismeretlen számról jött üzenetet és olvasni kezdtem.

(Damon.)
  Én is visszamentem a saját szobámba, hogy felöltözzek, amíg Char elkészül. Ugyanolyan ruhákat választottam, mint mindig. Egy fekete hosszú ujjú ing egy sötét farmerrel. Bőven kész voltam, mikor ő még valószínűleg sehol sem tartott, így lementem megnézni Stefant. Aggasztott ez a helyzet, ami most vele történik. Mindig azt akartam, hogy természetes életet éljen, de nem ilyen vérszomjjal egybekötve. Az ágyon ülve találtam, hátát nekidöntötte a hideg falnak, és nézett a semmibe. Arra sem reagált, mikor bementem hozzá.
- Hogy vagy? – kérdeztem, mire fájdalmas arccal nézett rám.
- Nem jól. Ég a torkom, és ha megtehetném, most azonnal lecsapolnék valakit. Elena hogy viseli?
- Van most más baja is, ami eltereli a figyelmét – jelentettem ki, majd látva az értetlenséget kiülni az arcára, folytattam. – Caroline-nal foglalkozik. Tegnap bementünk hozzá, adtam neki vért, hogy jobban legyen, de valami történt, mivel az előbb Charity kapott egy üzenetet, hogy siessünk a kórházba.
- Ja, éreztem rajtatok a kórházszagot. Szerinted mi lett vele?
- Fogalmam sincs… Lehet, hogy több vér kellett volna neki? Nem tudom, majd kiderül.
- Kérlek, add át Caroline-nak, hogy jobbulást kívánok, és Elenának, hogy szeretem – nézett maga elé. Rendesen megsajnáltam.
- Rendben. Most megyek.
- Damon! Mikor kezdjük a verbénás dolgot?
- Ha hazajöttünk, kezdhetjük. Ricknél van az összes verbénánk, úgyhogy most nem megy. Be kell még mennem érte – feleltem, mire ő bólintott egyet. – Akkor, szia!
- Szia! – köszönt el keserűen, én pedig becsuktam az ajtót. Akármennyire is próbálom tagadni magamban, egyre testvériesebb érzések kavarognak bennem, és ez nem tetszik. Csak lenne már vége ennek a sok balhénak körülöttünk, hogy visszaállhassak a régi Damon szerepébe… Az volt az igazán szórakoztató. Ha lehetőségem adódna, magam mögött hagynám Mystic Fallst és elutaznék valami nagyobb városba, ahol kedvemre kiélhetem magam.
  Fent előkerestem a kocsikulcsot, aztán elfoglaltam egy fotelt a nappaliban, és csak néztem magam elé. Nem is gondoltam semmire, nem akartam most semmin sem agyalni. Körülbelül 5 perc után zökkentett ki a semmittevésemből Char hangja.
- Damon!
- Lent vagyok – szóltam neki, ő pedig lejött hozzám. – Mi történt? – kérdeztem a hulla fehér arcát látva.
- El tudod képzelni Caroline-t vámpírként?