26. Masquerade (Part 2)

Sziasztok!
Tudjátok, én komolyan nagyon imádlak titeket a sok lájkért, meg minden, de baromira elszomorít, hogy kettő darab kommentet kaptam az előző fejezethez. Elmondhatnátok, hogy mi ennek az oka. Ha valami nem tetszik a történettel kapcsolatban, azt is nyugodtan kifejthetitek, a kommentár nem kifejezetten dicséreteknek lett kitalálva, ráadásul még nyár van (igaz, utolsó nap, de...), tehát a sok tanulnivalóra sem foghatjátok. Örülnék, ha bizonyítanátok, hogy nem hiába írok. : ) Köszönöm. (egyébként névnapom van. ha ez számít valamit. :D)
Mindenesetre jó olvasást, és komolyan jól esne néhány szó az új fejezethez, bár felőlem a régebbiekhez is írhattok. ;) Köszönöm, ha ezt végigolvastad.

  Addig beszélgettem Stefannal, amíg lassan teljesen lement a Nap, és a Hold vette át a helyét. Közben Jenna és Alaric is megérkeztek és egész este egymást ölelgették, szokatlanul szerelmes pillantásokat vetve a másikra. Stefan társaságát lassan felváltotta Damon, aztán csatlakozott Elena is.
- Eljegyezték egymást – mosolygott Elena, miközben sokkal inkább magának beszélt, mintsem nekünk.
- Komolyan? Akkor ezért falják így egymást – fintorgott Damon.
- Aha, de nem szóltam semmit, ők akarják majd bejelenteni, és ha megtudják, hogy kifecsegtem, leszedik a fejem. Az igazi leánykérés majd pénteken lesz a Grillben, azért nem húzták fel a gyűrűt sem, mert Caroltól nem tudnának megszabadulni, ha meglátná – mondta Elena anélkül, hogy kérdeztünk volna bármit is.
- Majd úgy teszünk, mint aki meglepődik – vonta meg a vállát, aztán megitta a pezsgőt, ami épp a kezében volt. Elena már készült egy újabb monológot mondani, de a telefonjának csörgése félbeszakította.
- Szia, Matt! – vette fel furcsa arckifejezéssel a telefont, mintha Matt nem hívná fel őt csak úgy.
- Elena, Caroline autóbalesetet szenvedett, itt van a kórházban, most műtik, kérlek, gyere be! – hadarta a srác, és még így, telefonon keresztül is lehetett hallani a hangján, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy sírva fakadjon.
- Jézusom, azonnal indulok, ne aggódj, Matt, minden rendben lesz! – tette le, majd felénk fordult. – Caroline ba…
- Hallottuk, szedjük össze Stefant és menjünk – vágott a szavába Damon, szemével máris az öccse után kutatva. Ahogy meglátta, egyből rohant is hozzá, vázolta a helyzetet, aztán Stefan kocsija felé indultunk. Damon egyből a kormány mögé ült be, szinte letépte magáról az álarcot és Stefan felé nyújtotta a kezét, jelezve, hogy kéri a kulcsot. Ő készségesen odaadta neki, és fél perc múlva már a kórház előtt szálltunk ki, és rohantunk a sürgősségire.
  Matt idegesen toporgott az ajtó mellett, ami mögött a barátnőjét műtötték, majd nagyot sóhajtva indult el felénk, amikor meglátott. Elena bátorítóan megölelte a srácot, ő pedig bizonytalanul ölelt vissza, de látva, hogy Stefan bólint egyet, nyugodtan szorította meg a derekát. Pár perc múlva Matt ugyanolyan ideges lett, mint amilyen az érkezésünk előtt volt, és fel-alá kezdett mászkálni a folyosón. Mi négyen csak leültünk egy-egy székre, és hátradőlve vártuk, hogy valaki kijöjjön abból a teremből. Negyedórányi tétlenség után Elena felhívta Bonnie-t és a sheriffet, én pedig lementem kávéért magamnak és Stefannak. Bonnie-val egyszerre értünk fel a többiekhez, az ajtó pedig pont abban a pillanatban nyílt ki, amikor odanyújtottam a fiatalabbik testvérnek a kávéját. Egy negyvenes éveiben járó orvos jött ki egy fiatal nővér társaságában, Matt pedig egyből sietett hozzájuk, hogy megtudja, mi lett a szöszivel.
- Doktor úr! Mi van Caroline-nal? Rendbe fog jönni?
- Maguk a hozzátartozói? – nézett körbe rajtunk.
- A barátai vagyunk – felelt Stefan.
- Nos, a lánynak még mindig nem teljesen stabil az állapota, ezért felvisszük az intenzívre. Sok csontja eltört, és a fején is található egy elég nagy seb, és ha felébred, valószínűleg sokkos állapotban lesz, így ha kérhetem, ne essenek pánikba, ha nem lesz teljesen magánál. Az altató hatása még kitart reggelig, tehát azt tanácsolom, menjenek haza és jöjjenek vissza holnap a barátnőjükhöz. Rengeteg pihenésre lesz szüksége, kérem, ne nyaggassák, ha felébred, és egyszerre maximum ketten mehetnek majd be hozzá. Értik? – vette le a szemüvegét, mi pedig egységesen bólintottunk.
- Most nem látogathatjuk meg? – kérdezte Matt, ezzel egy időben Liz Forbes is befutott.
- A kollegáim felviszik egy kórterembe, aztán néhányan benézhetnek hozzá, de ne számítsanak semmire. Most ha megbocsátanak, lenne egy kis dolgom – mondta, majd utat tört magának. A sheriff pár méterrel arrébb elkapta és ugyanezeket végigkérdezte, majd csatlakozott hozzánk. Pár perc múlva már egy emelettel feljebb ültünk és néztünk magunk elé egy kórterem előtt. Matt és Liz bementek Caroline-hoz, mivel ők állnak hozzá a legközelebb.
- Mi lenne, ha most visszamennénk, és holnap jönnénk vissza a szöszihez? – kérdezte Damon. – Úgysem ébred fel reggelig.
  Tulajdonképpen Elena és Bonnie meggyőzése volt csak nehéz, de végül ők úgy döntöttek, a barátnőjük mellett maradnak, így Stefan is csatlakozott hozzájuk. Engem már könnyű volt rávenni, hogy hagyjam itt ezt a komplett halottasházat, és térjek vissza a bálozó népség közé. Damon szólt Liznek, aki megértő volt, belátta, hogy nekünk nem kötelességünk ott maradni.
  A Lockwood birtok tömve volt emberekkel, már sokkal többen voltak, mint mikor eljöttünk. Alaric egyből felénk kezdte húzni Jennát, ahogy megpillantott minket. Vidámnak tűnt, amit nem is csodálok, ha Jenna tényleg igent mondott neki.
- Damon, Char, hát ti? Kibékültetek? – engedte el újdonsült menyasszonya kezét, hogy megöleljen minket.
- Miért, eddig nem voltak jóban? – kíváncsiskodott Jenna.
- Volt egy kis nézeteltérésünk, de már minden rendben – karolta át a derekamat Damon. – Ti is boldogabbnak tűntök a megszokottnál – jegyezte meg, mintha nem tudna semmit.
- Ja, hát igen, nem mondhatok még semmit, de majd úgyis megtudjátok. Pénteken a Grillben, négykor. Legyetek ott! – somolygott Rick.
- Persze, ott leszünk – bólintottam.
- Csodás. Rick, egy tánc? – nézett kiskutyaszemekkel Jenna a férfire.
- Hányadik ez már? – nevetett. – Na, jó, menjünk. Majd találkozunk – pillantott ránk, és máris eltűntek a tömegben. Egy ideig néztünk utánuk, aztán szembefordultam Damonnal és az öltönye alá nyúlva a mellkasára tettem a kezem.
- Te mikor kérsz fel engem? – kérdeztem vigyorogva.
- Tudod, hogy nem vagyok jó táncos – húzta a száját.
- Azt te csak hiszed – adtam egy puszit a nyakára, majd hosszas gondolkozás után mégis beadta a derekát.
- Nos, akkor… megtisztelne egy tánccal, Sparks kisasszony? – hajolt meg előttem úgy, mint rég.
- Örömmel, Mr. Salvatore – nevettem fel, miközben a tenyerébe helyeztem a kezem.

(Damon.)
  Hihetetlen, hogy mit vált ki belőlem ez a lány. Mióta felbukkant Mystic Fallsban, nem vagyok önmagam, sokkal jobban hasonlítok a régi, emberi Damonra, és ez nem jó így. Komolyan nem hiszem el, hogy ilyen könnyen meg tudtam neki bocsátani, hogy 150 évig nem tudtam arról, hogy terhesen lépett le, és aztán egész éjjel szeretkezni vele. Talán hiba újra beleszeretni, de egyszerűen nem tudom magam kontrollálni a közelében, és ha vele vagyok, az sem érdekel, ha az öcsém bámul minket. Néha úgy érzem, olyan vagyok, mint az a reménytelenül szerelmes fiú, aki 1863-ban voltam, és bár biztosra veszem, hogy ennek valami nagyon rossz vége lesz, talán még szeretek is így érezni.
  Igaz, hogy soha nem voltam jó táncos, de az egy helyben állós, dülöngélős koreográfia még nekem is ment. Én már azon is csodálkoztam, hogy annyi év után még emlékeztem arra a táncra, aminél a Miss Mystic Falls versenyen Stefant helyettesítettem, mondjuk azt mindenkinek ismernie kellett az 1800-as években, főleg a jómódú családok tagjainak.
  Elég sokan voltak rajtunk kívül a tánctéren, és folyamatosan cserélődtek is körülöttünk az emberek, míg végül alig páran maradtak csak. Lassan hazament mindenki, gondolom, későre jár már. Az időérzékem elhagyott, de úgy igazán nem is érdekelt, mert túlságosan jól esett ott állni Charityvel egymást átkarolva a parkett közepén. Végül ő emelte fel a tekintetét, és szólalt meg először.
- Haza kéne mennünk. Carol biztos átkoz minket, hogy már csak ránk kell várnia – nevetett.
- Szóljunk neki, hogy hívhatja a takarítóit?
- Szerintem nem kell, mivel minden mozdulatunkat figyeli a második emeletről – bökött felé óvatosan, hogy ne vegye észre, és mikor felnéztem, tényleg ott állt. Integettem neki, mire ő is felragasztott egy műmosolyt az arcára és visszaintett. Elmutogattam neki, hogy mi is megyünk, mire felcsillant a szeme és eltűnt az ablakból.
- Menjünk – vettem elő a kocsikulcsot, Char pedig bólintott egyet és elindult az autó felé.
  Néhány perc alatt hazaértünk, nem aggódtam a sebességkorlát átlépése miatt, eléggé ráültem a gázra. Közben rájöttem, hogy most, hogy Stefan kocsija nálam van, nekik valószínűleg egészen hazáig kell gyalogolniuk a kórházból. Nem baj az, nem árt egy kis séta nekik sem.
  A házban nem égett a villany sehol, és a kiabálásra sem válaszolt senki, ami arra engedett következtetni, hogy egyedül vagyunk.
- Megyek, le kellene zuhanyoznom – vette le az álarcát.
- Ja, azt hiszem, nekem is – követtem a példáját, aztán mindketten az emelet felé vettük az irányt.
  Én előbb végeztem, mint ő, de nem is voltam álmos. Lementem a nappaliba, és unalomból begyújtottam a kandallóban, majd leültem a kanapéra. Az ülésből könyöklés, és végül hanyatt fekvés lett. Valamikor elaludhattam, mert arra eszméltem fel, hogy Char mellém ült a földre, a fejét pedig a derekamnak döntötte. Ezt alapvetően nem vettem volna észre, hozzászoktam már, hogy lányok vannak körülöttem, de a haja birizgálta a hasam, ami egy elég kényes terület rajtam.
- Nem akartalak felébreszteni – nézett rám bocsánatkérő szemekkel.
- Én meg nem akartam elaludni. Legalábbis nem itt. Te mit csinálsz idelent? – érdeklődtem.
- Passz – rántotta meg a vállát. – Nincs kedvem egyedül ücsörögni fent, jobb itt veled, még akkor is, ha alszol. Ha aludni akarsz, szólj, és békén hagylak.
  Megfogtam a kezét, és felhúztam a kanapéra. Az egyik lábát átvetve rajtam a derekamtól valamivel lejjebb ült. Tartottam egy pármásodperces helyzetfelmérést: éjszaka van, nincs itthon senki, Char rajtam ül és unatkozik, én is unatkozok, és ez csak egy dolgot jelenthet.
  Végigsimítottam a combján, miközben ő minden mozdulatomat figyelemmel kísérte. A kezeim lassan felértek a csípőjéhez, ám nem állított meg a bő póló, amit viselt – benyúltam alá, és folytattam az utat. Ő felfogta, hogy mire készülök, levette magáról a felsőt és a földre dobta azt, így fedetlenné vált a teljes felsőteste, és már csak a bugyija takart bármit is a testéből. Lerángatta rólam a rövidnadrágot és vele együtt a gatyát is, aztán rám nézett és elmosolyodott. Ismertem ezt a mosolyt, mindig is előszeretettel használta ellenem. Megbújt benne a vadság és féktelenség, már majdnem olyan volt, mint Katherine-é.
  Értettem a célzást, letéptem róla a bugyit, ő pedig rám ült. Tetszett, hogy ő irányítja a dolgokat, és nekem szinte semmit sem kell tennem. Mikor már majdnem elértünk a csúcsra, magamhoz húztam, majd pár csók után fordítottam a helyzeten, így ő került alám. Elég kevés helyünk volt a kanapén, de valahogy megoldottam, és mozogni kezdtem. Egyikőnk sem bírta sokáig, néhány sikolyt és nyögést követően mindketten kielégülten pihegve nevettünk egymásra.
  A vállára hajtottam a fejem, ezáltal szinte érezhettem a szívverését és a vére száguldozását az ereiben. A fogaim megnyúltak, a szemeim átváltoztak, és csak nehezen tudtam visszafogni az ösztönnek és a vágynak élő vadállatot magamban.
- Harapj meg – suttogta csukott szemmel. Biztos megérezte rajtam a feszültséget. Mindenesetre nekem sem kellett kétszer mondani, nem tudtam tovább ellenállni a csábításnak. Közelebb másztam a nyakához, elsimítottam onnan pár kósza hajtincset, majd lassan közelítve végül a fogaim átszúrták a puha bőrét. A forró vére szinte perzselte a torkom, és én imádtam ezt a fajta perzselést, de abba kellett hagynom, ha nem akartam Charityt halott-halottként látni. Lepuszilgattam a seb körül a vért, hogy ne folyjon szét és áztassa el a kanapét, aztán megvártam, míg rendeződnek az arcvonásaim. Char lágyan és teljes komolysággal csókolt meg, de közben mégis elvigyorodott.
- Ez jól esett – nevetett fel.
- Ja, ez állati volt – túrtam a hajába, és a homlokom az övének döntöttem.
- Fel kéne mennünk, mielőtt Stefanék hazaérnek. Tudod, szombat éjszaka van és Rick eljegyezte Jennát, tehát nem hiszem, hogy Elena nélkül jön…
- Ó, szerintem mindketten láttak már ilyet.
- Akkor is – erősködött, mire én újra a seb környékét kezdtem puszilgatni, így végül ottmaradtunk. Pillanatokon belül a bejárati ajtó nyílását, majd csapódását hallottuk.
- Damon, Charity, itthon vagytok? – kiabált Stefan, a lány pedig már válaszolt is volna, de befogtam a száját. Lehet, hogy rossz ötlet volt, mert mivel senki sem jelzett neki vissza, a nappali felé vette az irányt. Ahogy meglátott minket, elvörösödött, egyből a szeme elé kapta a kezét és sűrű bocsánatkérések közepette kiment. Mi csak nevettünk rajta. Végül leszálltam Charről, hogy összeszedjem a ruhákat, majd hang nélkül, vámpírgyorsasággal rohantunk fel az emeletre.
- Megmondtam – vigyorgott rám, miután becsuktam az ajtót. Otthon érezte magát a szobámban, hanyatt vágta magát az ágyon és onnan nézett engem.
- Legközelebb hallgatok rád – másztam fölé, és ha nem csörren meg a telefonom, talán újrakezdtük volna a lent történteket.
  Mégis ki hív engem hajnali négykor? Morogva léptem a szekrényhez, és kezdtem kutatni a vállfán lógó öltönyöm zsebeiben a telefon után.