25. Masquerade (Part 1)

Sziasztok!
Bocsánat, amiért megint csak a nap végén tudom hozni a friss fejezetet, de nem voltam itthon. :) Egyébként szerintem nem lett olyan rossz, és végre úgy tűnik, kezd kialakulni valami a főszereplőink között. :D Bár ne vegyetek semmit se biztosra, ki tudja, mit tervezek még velük.. :D Befejeztem a locsogást, olvassátok és hagyjatok valami nyomot magatok után, jó? Pleeeeease. :)

  Legalább estig fel sem keltünk volna, ha Stefan és Elena dél körül nem jönnek be a szobába teljesen gyanútlanul, aztán a kuncogásukkal fel nem ébresztenek. Morogva nyitottam ki a szemem, aztán megpróbáltam kibújni Damon öleléséből. Ha villámokat tudtam volna szórni egy pillantásommal, ők már nem élnének. Mikor a takarót nyakig felhúzva félig feltápászkodtam, Damon visszarántott és megcsókolt.
- Megvolt a műsor, szóval vagy húzzatok innen vagy mondjátok el, hogy miért vagytok itt! Ajánlom, hogy nyomós oka legyen! – mondta, de közben ki sem nyitotta a szemét.
- Igazából csak azt hittük, hogy eltűntél, mivel nem voltál a szobádban, és egész nap nem találkoztunk veled – felelt Elena.
- Legközelebb figyelj a hangokra – morgott. – Nem hiszem, hogy olyan csöndesek voltunk – jelentette ki, mire elvigyorodtam és átöleltem.
- Oké, akkor… további jó… akármit is csináltok – tolta ki Stefant az ajtón, aki eddig ledöbbenve, de mosolyogva ácsorgott barátnője mellett, aztán becsukta az ajtót. Még hallottam a nevetésüket a folyosón, aztán nem bírtam tovább fent maradni, Damon mellkasába fúrtam a fejem és hamar el is aludtam.
  Délután háromkor a telefonom csörgése ébresztett fel. A villogó kijelzőn Steve neve állt, így egyből gondoltam, hogy mi lesz a témánk.
- Szia, Steve! – szóltam bele, és reméltem, hogy a mellettem fekvő Damon is hallja, és segít elrendezni.
- Szia, azért hívlak, mert tudni szeretném, hogy eljössz-e velem akkor a bálba. – A vonal másik végéről is tisztán érződött, hogy zavarban van. Damonra pillantottam, aki épp abban a pillanatban ült fel. Határozottan megrázta a fejét, aztán magára kezdett mutogatni, amiből arra következtettem, hogy ő akar a kísérőm lenni ma este.
- Izé, bocsi, de a barátaimmal megyek. Ettől függetlenül majd beszélhetünk – vágtam ki magam, bár ekkora hülyeséget is ritkán hall az ember kifogásként, még Damon is kérdően vonta fel a szemöldökét.
- Ó, oké, persze. Remek. Akkor, szia! – tette le, mielőtt bármit mondhattam volna. Visszaraktam a telefont az éjjeliszekrényre, aztán fáradtan a hajamba túrtam, és lelkiekben próbáltam rávenni magam arra, hogy felálljak és elinduljak készülődni vagy legalább rendbe hozni magam.
- Szóval a barátaiddal? – gyűrt maga alá egy félmosoly kíséretében.
- Most mondtam volna, hogy éjszaka kipróbáltuk a békülős szexet és bejött?
- Most úgy… megharapnálak – nyelt egy nagyot. – De nem teszem, mert a ruhád nem takarja el a nyakad, egy sál pedig hülyén nézne ki. Oké, azt hiszem, szereznem kell vért. – Úgy tűnt, már nem is nekem, hanem inkább magának beszélt. Legurult rólam, majd egy sornyi káromkodás után valahogy magára csavarta a vékony takarót, majd utána én is ezt tettem a lepedővel. Átosontunk az ő szobájába, hogy összeszedjük az éjszakai ruhákat. Damon felöltözött, majd bement a fürdőszobába, és egy kupacba hordta a ruhadarabokat az ágy szélére, én addig végighasaltam az ágyán.
- Charity! – kiáltott a fürdőszobából.
- Mondd!
- Ha egyszer majd nem tudnád, hogy mit adj nekem ajándékba, itt egy tipp: alsónadrág – mutatta a szétszaggatott darabot, mire elvörösödtem. – Ez a harmadik, ami általad jutott erre a sorsra.
- Jó, oké, ezt megjegyzem. Ajándék Damonnak: alsónadrág. Feljegyzés tárolva – vigyorogtam rá.
- A pólómról már nem is beszélve! Te gyakoroltad a ruhaszaggatást? Csak mert profi szinten űzöd – dobta mellém pár perc múlva az egykor pólóként szolgáló rongydarabot, majd lassan összegyűjtötte a többit is, amik szerencsére épen és egészségesen megúszták az éjszakai szórakozásunkat. Utánamentem a fürdőszobába, mert hiányzott a közelsége. Kicsit zavaró, de mióta kibékültünk, az iránta érzett hiányérzetem teljesen felerősödött.
  Kérdőn nézett rám, mire én csak odamentem hozzá és átkaroltam a derekát és a mellkasára hajtottam a fejem. Visszaölelt, aztán kaptam egy puszit a homlokomra.
- Öltözz fel és menjünk le. Ha gondolod, csinálok valami reggelit. Vagyis inkább uzsonnát…
- Oké, keresek valami göncöt.
  Valahogy éreztem, hogy nem tudom elkerülni Elena izgatottságát és kérdésözönét. Igazam volt. Nem kellett várnom rá 30 percet sem, ahogy kiléptem az ajtón, találkoztam vele. Hatalmas vigyor terült szét az arcán, már kezdtem azt hinni, hogy ő jobban örül annak, hogy kibékültem Damonnal, mint én.
- Úgy örülök nektek! Szeretném, ha beavatnál a részletekbe. – kezdte mindenféle körítés nélkül, amint a nyakamba ugrott.
- Most? Ehetek előbb valamit? Elég éhes lettem – mosolyogtam.
- Jaj, persze, azt hiszem, Mr. Hősszerelmes épp lent sürög-forog – nevetett, én viszont elég furán nézhettem rá, mert rögtön abbahagyta. Hősszerelmes? Elena összekeveri őt Stefannal, Damon nem az a típus, akire azt mondanám, hogy hősszerelmes.
  Hívtam a leányzót is, hogy jöjjön velem, de valami halaszthatatlan dolga akadt, amit mindenképpen meg kellett beszélnie Stefannal. Igazából nem érdekelt, tudtam, hogy nincs is semmi dolga, csak egyedül akar hagyni Damonnal, amiért végül is hálás voltam neki.
  A konyha felől rántottaillat szállt, a gyomrom pedig azonnal hangos korgásba kezdett. Követni kezdtem az illatot, és hirtelen úgy éreztem magam, mint Scooby-Doo vagy Bozont a mesében. Damon háziasabb, mint azt valaha gondoltam. Nem vette észre, hogy ott állok az ajtóban, így meg tudtam figyelni, hogy mennyire van otthon ebben a világban, és azt kell mondanom, hogy olyan volt, mintha egész életében ezt csinálta volna.
- Te megtanultál főzni? – szólaltam meg, mire ijedtében hátrafordult, és majdnem leverte a serpenyőt. Oké, legközelebb csinálok valami zajt, hogy hallja, ha jövök, és lehetőleg ne rémüljön halálra tőlem.
- Ha a rántottát már annak nevezed, akkor igen, de igazából még mindig nem vagyok az a szakács-beállítottságú ember.
- Pedig elég otthonosan mozogsz itt.
- Százötven év az százötven év, főleg, ha egy rántottáról van szó – tette át a tojást egy tányérra, majd öntött egy pohár narancslevet. Felültem a pulthoz, ő pedig elém tolta a tálcát, amire pakolt.
- Köszönöm! Imádlak ezért.
- Csak ezért? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, nem csak ezért. Te, ez nagyon finom lett!
- Ismétlem, százötven év… - mosolyodott el végre. – Char, akkor leszel ma az én párom? Mármint tudom, hogy egy segg vagyok, de nem vehetjük úgy, hogy nem mondtam semmit, amikor Elenának meséltél az új barátodról? – ült le velem szembe. – Nem akarom, hogy vele menj el – vágott komoly arcot, mire muszáj volt nevetnem.
- Damon, ott voltál, mikor mondtam neki, hogy nem vele megyek, nem igaz? Amúgy sem mondtam neki soha igent, csak látni akartam a reakciódat.
- Hogy mi van? – emelte fel a fejét vigyorogva, és láttam a szemében, hogy ezért még kapni fogok. Nem is baj, egyenesen várom.
- Bocsi – húztam össze magam.
- Üdv, fiatalok – jött be a konyhába Stefan, aztán egy villát kivéve a fiókból leült mellém és beleevett a kajámba.
- Veled meg mi történt? – néztem rá.
- Ja, nem neked csináltam! – húzta el előle a tányért Damon féltékeny fejjel. Vicces látvány volt.
- Éhezek. Nagyjából három napja szinte csak vért ittam és konkrétan éhezek. Mindjárt éhen halok – szaladt a hűtőhöz, aztán elővett mindent, amit egy szendvicsbe bele lehet tenni.
- Miért nem ettél semmit? – kérdezte a bátyja.
- Próbálok átszokni az emberi vérre és le kell gyengítenem magam annyira, amennyire csak szükséges, hogy ne öljem meg Elenát. Ezért teszek verbénát a kávémba is, ha eddig nem tűnt volna fel – hadarta, miközben félig elkészítette a szendvicsét is.
- Elena merre van? – húztam vissza magam elé a tálcát, mivel Damon még mindig úgy nézett az öccsére, mint egy idiótára.
- Hazament, mert Rick és Jenna mondani akarnak valami fontosat.
- Biztos összeköltöznek – mosolyogtam.
- Felesleges, Rick tulajdonképpen már ott lakik. Vagyis nem lakik ott, csak folyton ott van. Vagy ha nem Rick van ott, akkor Jenna van Ricknél.
- Stefan, nyugodj le és egyél inkább – veregette hátba Damon, ő pedig megfogadta a tanácsot és elhallgatott.
- Köszönöm a finom reggelit – ittam meg a mellé készített narancslevet. – Felmegyek és elkezdek készülni. A hajam tiszta káosz – forgattam a szemeimet, Damon pedig elém lépett, átfogta a derekamat, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Pár pillanatig így álltunk, láttam Stefan furcsa tekintetét, ami jó értelemben mondható csak furcsának, és már vártam, hogy Damon mikor fejezi ki komolytalanságát.
- Na, gyerünk, az én párom legyen a legszebb – fordított meg, aztán a fenekemre csapott. Visszacsaptam, és amíg a saját hátsójával foglalkozott, gyorsan felszaladtam, mielőtt egy kész harc bontakozott volna ki.
  Előkerestem a ruhát és a maszkot, amit direkt erre a bálra vettem, aztán bevonultam a fürdőszobámba. Első dolgom volt, hogy jó alaposan lezuhanyozzak, amivel legalább egy félórát eltököltem. Utána először a hajamat próbáltam kibogozni, majd miután ez sikerült, besütöttem, hogy szabályos hullámok legyenek benne. Lefixáltam, aztán következett a smink. Megszenvedtem vele, de nagyjából a tizennegyedik próbálkozásra sikerült egyformára megcsinálni a szemem, és már csak a szempillaspirál hiányzott róla. Hát igen, a cicasmink sosem volt az erősségem, de mindig imádtam magamon, így megérte kínlódni vele. Az ajkaimra vörös rúzst kentem, aztán felvettem a ruhát és hozzá egy fekete csipkés, emiatt eléggé átlátszó magassarkút. Feltettem az álarcot, és a tükörképemmel megelégedve elindultam a nappaliba.
  Stefan és Damon már ott vártak, mindketten öltönyben, és egy-egy maszkban. Csodálkoztam, hogy Elenát nem láttam velük, de biztosan felvesszük majd út közben. A fiúk tágra nyílt szemekkel bámultak rám, amíg lementem a lépcsőn, így már kezdtem félni, hogy mikor esek hasra a saját lábaimban és gurulok le eléjük, de ez csodával határos módon nem történt meg.
- Hogy nézek ki? – fordultam körbe, mikor leértem.
- Túl jól a bátyámhoz – kacsintott Stefan, mire Damon szikrázó szemekkel nézett rá, aztán ámulattal vissza rám. Nem hittem volna, hogy ennyire sikerült beletalálnom a dolgokba, de most már büszke vagyok magamra.
- Szexi vagy – vigyorodott el kajánul.
- Köszönöm. Indulunk? – kérdeztem.
- Persze. Elena otthon várja, hogy érte menjünk – mondta Stefan, ezzel válaszolva az előbbi ki nem mondott kételyeimre.
- Csodás. Fiúk, nem viszek táskát, valaki elrakná a telefonomat? – fordultam feléjük, mikor már majdnem a kocsinál voltunk.
- Add ide, majd én elteszem – nyúlt érte Damon, mire én készségesen a kezébe helyeztem a készüléket, ő pedig a zakója belső zsebébe helyezte.
  A Gilbert-házig nem tartott sokáig az út. Elena már az ablakban várt ránk, úgyhogy igazán zökkenőmentesen sikerült odaérni Lockwoodékhoz. Bemutatkoztam Carolnak, aki egyből jött, hogy üdvözölje Damont – nem, a többiek annyira nem érdekelték –, majd hamar ott is hagyott minket. A sheriffet is felfedeztem a lépcsőnél beszélgetni, de úgy tűnt, most is szolgálatban van, mivel a szokásos egyenruha volt rajta. Elena és a fiúk egyből elindultak az épület felé, de nekem eszembe jutott, hogy én még nem vagyok behívva, ezért megvártuk Tyler Lockwoodot, hogy mikor a házba indul, beszélgetni kezdjünk vele a bejutásom érdekében. Tyler gyanútlanul betessékelt minket a hatalmas terembe, amire nem mondanám, hogy nappali, mert egy átlagos nappali legalább ötször beleférne, de hát ez van, ha az ember a város polgármestere.
  Úgy döntöttem, elindulok felfedezni a helyet. Elena nem tudott elszakadni Bonnie-tól és Caroline-tól, a két fiú pedig eltűnt, így egyedül vágtam neki – ennyit a tervről, miszerint nem távolodunk el egymás mellől. Emlékeztem még, hogy milyen volt a birtok anno az 1860-as években, és kénytelen voltam megállapítani, hogy semmit sem változott azon kívül, hogy modernebb lett. Az udvar hatalmas volt, és egy kisebb tó is volt a végében. Az egész hely parkszerűen volt kialakítva, a vékony, macskaköves utak szélén bizonyos közönként egy-egy kovácsoltvas gyertyatartó állt. Néhány padot is tettek le, ezek szerint gyakran vannak itt rendezvények. Mondjuk nem mintha ez eddig is kérdéses lett volna. Hirtelen egy ismerős arcot fedeztem fel a tó mellett ácsorogni zsebre dugott kézzel. Steve.
  Mintha megérezte volna, hogy bámulom, felém fordult, elmosolyodott, és integetni kezdett.
- Steve, szia!
- Charity, jó, hogy itt vagy – ölelt meg. – Mikor érkeztél? Hol vannak a barátaid? – kérdezgetett.
- Nagyjából tíz perce és már fogalmam sincs, ki merre van. Egyedül vagy?
- Nem, egy lánnyal jöttem, de azt mondta, el kell mennie valahová.
- Értem. Na, megyek, ott az egyik barátom, megkérdezem, merre járnak a többiek – indultam el vissza az épület felé, mivel láttam Stefant arra kószálni. Gyorsan utolértem, mielőtt Steve bármit mondhatott volna. Semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, mivel jóformán semmi közös témát nem tudtam kitalálni.
- Char, nem láttad Elenát? – kérdezte, mikor melléértem.
- Tíz perce még Caroline-nal és Bonnie-val beszélgetett bent.
- Akkor jó. Te hol voltál?
- Körbenéztem, hogy mennyit változott ez a hely, és közben találkoztam Steve-vel.
- Áh, Steve. Rossz előérzeteim vannak vele kapcsolatban, szerintem tényleg nem kellene vele találkozgatnod – nézett mélyen és komolyan a szemembe.
- Igazából semmi kedvem sincs vele lenni, főleg a mai nap után – legyintettem, mire elmosolyodott.
- Jut eszembe, hogy csináltad? Mivel tudtad rávenni Damont a békülésre?
- Ez az én titkom – kacsintottam.
- Ne már, mondd el! Kíváncsi vagyok – nevetett, én pedig elmeséltem neki a történetet.