24. Every night is another story

Sziasztok!
Itt a 24. fejezet. :) Fura, hogy már ilyen soknál tartunk... :)
Az epizódról annyit mondanék (kicsit SPOILER), hogy a békülés mindig nagyon édes (SPOILER VÉGE), és 2565 szavas, ha minden igaz. Ez elég soknak számít nálam, kb 4 word oldal lett. :) Véletlenül jött ki így, de ha már itt tartunk, megemlíteném, hogy a blog szerdán lett féléves. :DD Február 10-én került fel az első fejezet. :) Több mondanivalóm nincs, jó olvasást! <3

  Miután Stefan lelépett, megágyaztam, aztán a fürdőszobába vonultam elvégezni a szokásos reggeli teendőimet. Akkor esett csak le, hogy ma még péntek van, tehát Stefan megint nem ment suliba. Hát, feltételezem, hogy Alaric fedez majd neki, hogy tudja, miért maradt itthon.
  Egészen felfrissülve léptem ki a zuhany alól, majd egy törölközőt magamra csavarva indultam el keresni valami ruhát. Feltúrtam a bőröndömet, mire találtam egy sima Nike melegítőnadrágot, és hozzá egy kinyúlt fekete pólót. A hajammal nem csináltam semmit, kivételesen még jól is állt. Nem mintha számítana bármit is.
  Visszaültem a laptopom elé, hátha találok több iratot, amit lefordíthatok, addig sem kell a tegnapon agyalnom. Bár végül is nem is olyan nagy baj, hogy Damon tud róla, legalább egyszerűbb a dolgom, könnyebben véghezvihetem a tervemet, miszerint nem engedem, hogy újra egymásba szeressünk. Igen, ez egy jó nézőpont.
  Addig teltek-múltak az órák, míg csaknem teljesen besötétedett. Lecsaptam a laptopot, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a telefonom és a pénztárcám egyedüli társaságában elindultam a Mystic Grillbe.
  Normál tempóban lépkedtem az utcákon. Általában kihalt minden errefelé, de ezen alkalommal több fiatalokból álló csoporttal is találkoztam, bár elég ritka volt közöttük a józan ember. Nem féltem még a pislákoló fények ellenére sem, így viszonylag könnyen és hamar elértem a célomat. Péntek este lévén elég sokan tartózkodtak a bárban, de a közelgő vizsgaidőszak miatt messze nem voltak annyian, mint pár hete a sulibulin. Matten kívül több pincér is dolgozott, de senkit sem ismertem közülük.
  Leültem egy bárszékre és az ott heverő itallapot kezdtem nézegetni. Intettem a hozzám legközelebb álló pincérsrácnak, hogy rendelnék, mire ő közelebb jött.
- Egy Bellinit kérek – mutattam az itallap koktélos részére.
- Kettő lesz – lépett mellém egy férfi. Végigfuttattam rajta a tekintetemet: rövid szőkés hajú, kék szemű, borostás pasi. Farmert viselt egy egyszerű fehér inggel, melynek a felső két gombját begombolatlanul hagyta, ami még vonzóbbá tette őt. Nagyjából minden nő esete, és ezt valószínűleg tudta is magáról.
- Ilyen szép nő hogyan ücsöröghet egyedül péntek este egy bárban? Ha van pasid, biztos egy idióta, ha képes téged egyedül hagyni. Amúgy Steven Mitchell vagyok, de hívj csak Steve-nek – mosolygott. Én annyira leblokkoltam, hogy csak fél perc után tudtam bármit is reagálni.
- Charity Sparks.
- Hm… Nem túl gyakori név, de nagyon szép. Vársz valakit? – mutatott a mellettem levő székre, jelezve ezzel szándékait.
- Nem, ülj le nyugodtan – mosolyogtam. Hasonlított kicsit Nathanre, majdnem ugyanígy ismerkedtem meg vele is, és mind modorában, mind kinézetében ilyen volt.
- Szóval akkor elárulod, mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte, miközben a pincér letette elénk a két koktélt.
- Nem vagyok egyedül, már te is itt vagy – bújtam ki direkt a válasz elől.
- Szerelmi bánat? – kérdezősködött.
- Olyasmi – válaszoltam. – Kicsit összekaptunk.
- Akarsz beszélni róla? – komorodott el kicsit.
- Nem túlzottan. Inkább mesélj magadról! Te mit csinálsz itt egy jó nő nélkül?
- Jelenleg nem élek párkapcsolatban, bár szeretnék egy barátnőt. Nemrég költöztem ide New Yorkból, mivel a nagymamám halála után én örököltem a házát, így nem is ismerek még sok embert. Rendezvényszervező vagyok, és bár New Yorkban felmondtam, már találtam itt is egy kisebb munkát: én szervezem a holnapi Lockwood-féle álarcosbált. Tényleg, eljössz? Mármint van már párod?
- Nem, nincs – feleltem kisebb tűnődés után. Kétlem, hogy Damon ajánlata még mindig áll.
- Lenne kedved eljönni velem? Carol azt mondta, bárkit elhozhatok.
- Igazából nem terveztem, hogy elmegyek.
- Pedig jó lesz! Gondold meg, lehet, hogy lenne egy jó kis estéd – nyaggatott.
- Még alszom rá egyet, rendben?
- Rendben – bólintott mosolyogva. – Nos, mesélsz nekem magadról? Lefogadom, hogy izgalmas életed van. Ugye nem veszed bunkóságnak, ha megkérdezem, hány éves vagy?
- Ó, hidd el, semmi érdekfeszítő nincs az életemben és természetesen nem probléma, 20 éves vagyok. És te?
- 27 leszek pontban két hét múlva.
- Boldog szülinapot előre is, ha elfelejteném – vigyorogtam Steve-re. – Hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat.
  Steve ezek után még legalább egy óráig beszélt mindenféle átlagos dologról, és közben eszembe se jutott se Damon, se más, ami elronthatja a kedvem, de ahogy megláttam, hogy mennyi az idő, rájöttem, hogy a sok eszemmel senkinek nem szóltam, hogy eljövök otthonról, így már lehet, hogy aggódnak értem. Legalábbis Stefan. Úgy érzem, Damonnak jelenleg az is mindegy lenne, ha elütne egy vonat.
- Steve, nézd, haza kellene mennem. A barátaimnak nem szóltam, hogy ide jövök, és már biztos odavannak értem.
- Hazavigyelek? – ajánlotta fel. Végül is nem jönne rosszul, ha meg baj van, vámpír vagyok elvégre.
- Azt elfogadnám, köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. Felállt, letette a pénzt a poharak mellé, aztán elindultunk kifelé. Az autója a parkolóban állt, ami egy nagy fekete Audi volt. A sötét éjszakában elég rosszfiúsan hatott, de feltételeztem, hogy egy szőkésbarna rendezvényszervező nem akar velem semmi rosszat tenni, úgyhogy beszálltam. Végig én navigáltam a Salvatore birtokig, állítása szerint még sosem járt ezen a környéken. Egy gyors telefonszámcsere után elbúcsúztunk, ő elindult visszafelé, én pedig be a házba.
  Jól sejtettem, Stefan valóban tiszta ideg volt, mikor hazaértem. Elenával üldögéltek a konyhában, jobban mondva Elena ült és nézte a fel-alá mászkáló barátját. Ennek nem lesz jó vége.
- Sziasztok – ültem Elena mellé.
- Te meg hol a fészkes fenében jártál? – torkollt le Stefan.
- Csak a Grillbe szaladtam el – vontam meg a vállam.
- És nem tudtál volna szólni nekünk vagy legalább egy rohadt cetlit hagyni magad után? Azt hittük, hogy bajod esett. A telefonodon is hiába kerestelek, csak az üzenetrögzítő kapcsolt. Attól, hogy Damon haragszik rád, nem kellene azt hinned, hogy senkit nem érdekel, ha csak úgy eltűnsz! – kiabált.
- Bocsi, bocsi, bocsi, tényleg – húztam össze magam. – Biztos lemerült. Már jó ideje nem töltöttem.
- Mit csináltál te a Grillben egyedül?
- Ma mindenki ezt kérdezgeti? Mit csináltam volna? Ittam.
- Mennyit? És kivel?
- Csak két koktélt és egy pasival.
- Milyen pasival? – csatlakozott Elena is a vallatáshoz.
- Steve Mitchellel.
- Helyes volt? – vigyorgott rám.
- Aha.
- Most ismerted meg? Vigyáznod kellene az idegenekkel, sosem tudhatjuk, hogy mit akarnak – aggodalmaskodott Stefan.
- Ő csak annyit, hogy menjek el vele holnap a bálba – mosolyogtam.
- És mit mondtál? – kérdezte Elena. Hallottam, hogy Damon közeledik, ezért direkt válaszoltam így:
- Igent. – És itt lépett be a konyhába. Magam sem tudom, miért csináltam ezt, semmi értelme nem volt.
- De te nem Damonnal mész? – nézett felváltva rám és az említett személyre Stefan.
- Velem biztosan nem – csapott le egy poharat a pultra. Csodálkoztam, hogy nem tört el.
- Pontosan ezért mondtam igent – néztem Stefanra, mire Damon csak morogva távozott. Ezután jutott el az agyamig, hogy így már kénytelen leszek elmenni a bálba, ráadásul egy olyan emberrel, akit egy órája ismertem meg. Valahogy csak túlélem, nem igaz?
  Bár még igazán korán volt, fáradtságra hivatkozva megléptem Stefanék további kérdései elől, és a fürdőszobába vettem az irányt. Hosszasan szemeztem magammal a tükör előtti mosdókagylóra támaszkodva, míg megállapítottam, hogy nem tetszik, amit látok. Nem a felszínnel van igazán bajom, bár mostanában eléggé felpuffadt az arcom a sok bőgéstől, plusz a szemeim alatt is kész olimpia van már, hanem sokkal inkább az érzéseim és a gondolataim nem tetszettek, arról nem is beszélve, hogy nem itt kellene tartanom. Ha egy évvel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy hogyan képzelem el a jövőmet, biztosan nem azt mondtam volna, hogy a Salvatore ház lakója leszek. Úgy terveztem, hogy visszanézek Chicagóba, találkozom Williammel, talán még egy irodát is szerzek ott magamnak, ahol dolgozhatok, hogy ne a hálószobám legyen folyton elárasztva papírokkal. Pár éve írónak készültem, próbálkoztam is vele, de végül egyik művemet sem vittem el egy kiadóhoz sem, bár ezen már változtatni akartam. Mielőtt idejöttem, több céget is kinéztem magamnak, de kétlem, hogy ezt az álmomat meg tudnám valósítani, legalábbis jelenleg nem vagyok abban a helyzetben. Talán egyszer majd véget ér ez a borzalom, ami körülöttem van, és akkor majd visszatérhetek a régi elképzeléseimhez.
  Gyorsan lezuhanyoztam, közben pedig elgondolkoztam a holnapon. Még lemondhatom, sőt, tulajdonképpen még nem is bólintottam rá az ajánlatra, csak Damon miatt mondtam ezt Stefanék előtt. Rossz érzésem volt, ami eddig mindig bejött, most viszont egyszerű paranoiának könyveltem el magamban, és nem foglalkoztam vele. Mindegy, elmegyek a bálba, ha nem tetszik, haza jövök, ennyi. Jól fogom magam érezni Steve-vel.
*
  Nagyjából három órát aludhattam, mire Stefan rontott be, hogy szedjem össze magam és menjek le a nappaliba, amíg ő és Elena összehívják az egész csapatot. Érdekes, már nem is emlékszek, mikor volt olyan, hogy én itt lettem volna, de ő nem. Kifésültem a hajam és megmostam az arcom – ebből állt a nagy készülődésem. A hosszú pólót kisimítottam magamon, majd úgy, ahogy voltam – abban az egy pólóban, plusz egy bugyiban – elindultam le. Sajnos hamarabb végeztem, minthogy bárki is ideért volna, ezért egyedül maradtam Damonnal. Készítettem egy kávét magamnak, mivel a többiek nem kértek, de eleve úgy be voltak pörögve, hogy már nem is hiányzott nekik. A kis bögrémmel üldögéltem a kanapén törökülésben, mikor Damon is megunta az ablakból való kifelé bámulást. Öntött magának egy félpohárnyi whiskyt, majd azzal együtt leült velem szembe. Nem mertem a szemébe nézni, mert féltem, hogy vagy látok benne valamit, ami még jobban összetör, vagy én nem bírom ki, hogy ne szorítsam le a földre, és tartsam ott, amíg meg nem bocsát, ellenben éreztem magamon a kíváncsi tekintetét. Vagy ha nem is kíváncsiság, valami hasonló volt. Aztán nem bírtam tovább, mindig is utáltam, ha valaki bámul, így vettem a bátorságot és felemeltem a szemeimet. Annyit értem el vele, hogy egyből másfelé fordította a fejét. Ez így elég kínos.
- Mindenkit felhívtunk, tíz perc és itt lesznek. Jeremy nem jön, elég, ha Rick el tud lógni, félig-meddig úgyis nálunk lakik – jött le Elena megszakítva ezzel a pillanatot.
- Elmondanátok, hogy mi történt? – kértem őket.
- Majd amikor mindenki itt lesz. Nekem nagyon éjszaka van ahhoz, hogy milliószor végigmondjam a történetet – felelt a lány kicsit idegesen.
- Oké, várok.
  Türelmesen kivártam azt a tíz percet, ami nem mellesleg félóra lett a végén, majd mikor már mindenki idegesen fészkelődött a nappaliban, Stefan belekezdett a mesélésbe.
- Most, hogy mindenki itt van, kezdhetjük is. Tehát: Rose éjjel felhívta Damont, hogy sürgősen beszélni akar velünk, pár perc és ideér. Negyedóra múlva valaki csöngetett, Damon ajtót nyitott, de csak Rose élettelen teste fogadta a küszöb előtt, a zsebében egy papírlappal, amin ez állt: „Túl sokat tudott.” Tehát Rose rájött valami fontos dologra, amit meg akart velünk osztani, ezért megölték, ami azért is durva, mert Rose nagyjából 500 éves vámpír volt.
  Mondanom sem kell, mindenkinek leesett az álla. Hajnali négykor ez elég sokkoló hír, főleg, ha tudod, hogy miattad kellett ténylegesen meghalnia.
- Ez szörnyű. Ki lenne képes ilyet tenni? – tette fel az amúgy költői kérdést Bonnie.
- Bonnie, eddig szinte minden támadónk képes lett volna ilyet tenni – közölte vele nyugodt hangon Damon, miközben a poharát vizslatta, nem mintha bármi különös is lenne rajta.
- Sajnálom – szólaltam meg.
- Nem a te hibád! – kiáltottak fel többen is, ami jól esett, de sajnos nem volt igaz.
- Tehát nagyon ajánlom, hogy mindig nézzetek a hátatok mögé, legyen nálatok mindenféle fegyver ilyen esetekre – tanácsolta Stefan. – Most pedig mindenki menjen haza, aludjátok ki magatokat, a bállal kapcsolatban pedig annyit szeretnék kérni tőletek, hogy legyünk mindig egymás közelében, senki ne távolodjon el a csapattól, és mindig legyetek legalább ketten! Rendben? – Mindenki egyetértett vele, szépen lassan pedig elindultak hazafelé. Elég kómás állapotban voltak a történtek ellenére is, ezt mondjuk nem csodálom, az utóbbi időkben nem igazán tudtuk kedvünkre kialudni magunkat.

  Stefan és Elena visszamentek a fiú szobájába, hogy kipihenjék magukat, én viszont még beszélni akartam Damonnal. El akartam neki mondani az érzéseimet, de azzal is megelégedtem volna, ha meghallgat.
- Damon, kérlek, beszéljük meg a dolgokat, mert ez így nagyon rossz! – törtem rá a fürdőszobájában.
- Mit akarsz rajta megbeszélni? Szerintem már kiveséztük a témát, több hazugságra pedig nincs szükségem.
- Te azt gondolod, hogy minden, amit eddig mondtam, hazugság volt? – döbbentem le. Ilyen már nincs…
- Hogy bízzak meg benned, ha egy ilyen fontos dolgot, ami úgy hiszem, mindkettőnkre tartozik, eltitkoltál előlem? Szerinted ez nekem most milyen?
- Damon, én tudom jól, hogy fáj, de kérlek, ne csináld ezt velem, mert beleőrülök – halkultam le. – Én csak azért döntöttem úgy, ahogy, mert ismerlek, és tudom, hogy csináltál volna valami hülyeséget, amivel kivívod Katherine haragját.
- Az biztos, hogy nem hagytalak volna eltűnni a fiammal.
- Honnan veszed, hogy fiú volt? – néztem rá furcsán.
- Ugyan már, Charity, az enyém, még jó, hogy fiú… - forgatta a szemét.
  Ezen mosolyognom kellett, de hamar túlléptünk az idilli családias hangulaton, újra vitatkozni kezdtünk. A veszekedés vége az lett, hogy egymás szájának harapdálása közben a fenekem alá nyúlva felültetett a mosdó szélére, derekát pedig a lábaim közé préselte. Egyikünket sem foglalkoztatta a külvilág, és az sem érdekelt, hogy Stefan vagy Elena is bármelyik percben ránk nyithat. Egy rövid pillanaton belül már majdnem minden ruhadarabtól megszabadítottuk a másikat, rajtam csak a melltartó és a bugyi, rajta pedig az egyre szűkösebbé váló alsónadrág maradt. Az idegeim pattanásig feszültek, ahogy a bugyimmal szórakozott, gondosan ügyelve arra, hogy elkerülje azt a bizonyos pontomat. Remegve karmolásztam a hátát, közben ő úgy döntött, hogy a nyakamat is birtokba veszi az őrjítően puha ajkaival. A vámpír énje kezdett eluralkodni rajta, de még türtőztette magát, csak kisebb karcolásokat ejtett rajtam, amik pár pillanaton belül be is gyógyultak. Miközben a melltartómat kapcsolta ki, a szemembe nézett, és bár a megnyúlt szemfogai kegyetlen hatást adtak, én mégis láttam az emberi, pimasz, de imádnivaló Damont a felszín alatt. Úgy tapogattam a kidomborodó ereket a pirosló szemek alatt, mintha én nem ugyanilyen lennék. Elkapta az egyik kezem, a szájához emelte, és belecsókolt a tenyerembe. A melltartót a földre dobta, majd kéjes tekintettel nézett végig rajtam. A karjaimat a nyaka köré fontam, és boldogan csókoltam meg a férfit, akibe immáron több mint 145 éve menthetetlenül szerelmes vagyok, aztán végighúztam ujjaimat a mellkasán, amit ő csak egy rekedt nyögéssel díjazott. Nem hagyta, hogy büntetlenül megússzam ezt a lépést, mivel miután végeztem, a nyakamtól lefelé kisebb-nagyobb puszikkal halmozott el egészen addig, amíg az utolsó rajtam maradt ruhadarabig ért. Ott abbahagyta, majd visszafelé is megtette ezt az utat. Egyre kényesebb területeket fedezett fel, én pedig már az élvezet és a türelmetlenség miatt hátrahajtottam a fejem. Nem tudtam, meddig bírom cérnával a kis akcióját, de abban biztos voltam, hogy már nem sokáig tudom visszafogni magam. Ahogy felért az arcomhoz, egy szenvedélyes csók közepette jelzésként belemarkoltam a formás kis fenekébe, mire ő elvigyorodott és lehúzta rólam a bugyit. Én sem tétováztam, mivel ha nem akartam ott helyben összeesni, le kellett tépnem róla a gatyát. Felemelt, és a hideg falhoz nyomott, ami nagyon jól esett a forró testemnek. Kapaszkodásképpen újra átfontam karjaimat a nyakán, lábaimat pedig a dereka köré kulcsoltam, ezzel egy időben ő is belém hatolt. Felsikkantottam a gyönyörtől, ami szétáradt a testemben, amire egy félmosoly és egy „ugye, hogy tökéletes vagyok?”- fajta szemöldökhúzogatás volt a reakciója. Megcsókoltam és olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak lehet, érezni akartam minden egyes porcikáját. Minél jobban mozgott, az agyam annál inkább kikapcsolt, így arra sem emlékszem, hogy mikor és hogyan jutottunk el a szobámba, de úgy őszintén szólva hidegen hagyott. Akkor tértem csak magamhoz, amikor Damon teljes súlyával rám nehezedett és megcsókolt, miközben hüvelykujjával az arcomat kezdte simogatni.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el, tényleg! – kezdtem, de az ajkaimra helyezte mutatóujját.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam – suttogta, majd a nyakam kezdte puszilgatni.
- Megbocsátasz?
- Gondolkozom még, túl jó volt ez a veszekedés ahhoz, hogy ne veszekedjünk tovább – mondta, mire felnevettem. Igaz, ami igaz, az ilyen veszekedések fantasztikusak.
- Veszekedhetünk még – jelentettem ki ártatlan hangon. Damonnak sem kellett több, az elkövetkező órákban újra és újra végigjátszottuk az előbb történteket, ezúttal kihagyva a kezdeti vitát.

Véleményeiteknek örülnék.... :D