01. Pilot

Sziasztok! :)
Régóta írogatom már ezt a kis történetemet - aminek egyébként címe sincs -, de csak most értem meg arra, hogy elhatározzam, fel is teszem az első epizódot. Lehet, hogy egy-egy rész rövidebb lesz a kelleténél, de igazából nem bontottam szét a történetet, csak írtam, írtam, írtam. Ezért lehet, hogy lesznek unalmasabbak, de higgyétek el, a történet szempontjából fontosak ezek is. :) Vágjunk is bele!

  Miután az összes csomagot behordtam az új lakásomba és ki is pakoltam, a hasam egy jó hangos kordulással jelezte, hogy elég rég vettem már magamhoz táplálékot. A hűtőládához mentem, és kivettem belőle néhány tasaknyi vért. Igen, vámpír vagyok. Új életet kezdek Mystic Fallsban – ezúttal remélem, hogy jobb vége lesz, mint 160 évvel ezelőtt.
  Nem volt túlságosan feltöltve a készletem. Elhatároztam, hogy másnap teszek egy kis látogatót, fel kell fedeznem az itteni kórház kínálatát. Ezzel a gondolattal leoltottam a villanyt a konyhában, lezuhanyoztam és szó szerint beestem az ágyamba. Amilyen álmos voltam 20 perccel ezelőtt, immáron nehezen ment az alvás. Hiába – a tusolás mindig ezt teszi velem. Fél óra forgolódás után jutottam el oda, hogy ebből elegem van. Magamra kaptam egy nadrágot, és egy pólót, felhúztam a kedvenc tornacipőmet, bedobtam a telefont, a kulcsaimat és az egyéb fontos dolgokat a táskámba és elindultam. Nem volt különösebb célom, csak le akartam fárasztani magam egy kicsit. Utam a kórházba vezetett. Miért is ne? Legalább spórolok magamnak egy kitérőt. Bent megakadt a szemem a kávéautomata előtt ácsorgó lányon. Ismerősnek tűnt. Amikor megfordult, a vér megfagyott az ereimben. Nem hittem a szemeimnek. Nem vagyok egy szerencse-mágnes, de ennyire nem lehet mostoha velem a sors. Ott állt velem szemben, tettette, hogy ő is meg van lepődve. Látszólag nem értette, miért bámulom úgy, mint aki szellemet látott. Lehet, hogy Katherine Pierce memóriája is véges? Vagy csak egy trükk? Ekkor jött az újabb csapás – megjelent Damon Salvatore is. Ránézett arra a bestiára, majd róla rám vándorolt a tekintete. Szemei elkerekedtek. Itt döntöttem úgy, hogy mennem kéne, végül is nem az az eredeti célom, hogy Katherine-t bámuljam egész éjjel. Lassan elindultam, mindketten mozdulatlanul néztek utánam. Mikor éreztem, hogy látóterükön kívül vagyok, vámpírsebességgel száguldoztam le az alagsorba. Egyszer egy hideg kezet éreztem a derekamon. Ijedtemben felsikkantottam és ugrottam egyet.
- Nyugodj meg, csak én vagyok – hallottam gúnyos hangját. Ezer közül is felismerném... – Mi volt ez? Mit keresel Mystic Fallsban?
- Még te kérdezed, hogy mi volt ez? Azt hittem, Katherine Pierce már 1864 óta egy retkes sírban haldoklik!
- Egy: akit te láttál, nem Katherine volt; kettő: nincs a sírban; három: nem válaszoltál a második kérdésemre.
- Hát ki, ha nem Katherine? Csak megismerem azt, aki miatt még ma is élek!
- A neve Elena Gilbert. Nem tudom, mi fűzi hozzá, de ki fogom deríteni. Te pedig még mindig nem válaszoltál a kérdésemre - türelmetlenkedett.
- Reménykedtem, hogy új életet kezdhetek itt új emberekkel, de úgy látom, a tervem már az első napon kudarcba fulladt – fújtattam.
- Nem értem, mi bajod van a régi életünkkel. Szerintem baromi jó volt! Nem emlékszel, milyen közeli kapcsolatban voltunk mi ketten? – szembe fordított magával, így kénytelen voltam a szemeibe nézni. Végigsimított az arcomon, másik kezével eltűrte néhány tincsemet a szememből, aztán közelebb húzott magához és hosszadalmas puszit nyomott ajkaimra. Mozdulni sem tudtam, és ezt ő úgy vette, hogy nincs ellenemre a dolog. Magabiztosabban csókolt meg, én pedig ösztönösen engedtem a végzetemnek. Nem tudom, mennyi ideig tartott – talán néhány másodpercig, talán néhány percig – az időérzékem, és persze minden más érzékem is teljesen elhagyott.
- Remélem most már eszébe jutott, milyen jól is múlattuk az időt, Sparks kisasszony!
- Attól nem kell félnie, Mr. Salvatore, eddig is tisztán emlékeztem minden egyes pillanatra. Beleértve azt a napot is, amikor úgy döntött, Pierce kisasszony jobb társaság lesz önnek, mint én.
Felkaptam néhány tasakot, és azzal a lendülettel faképnél hagytam a férfit, akit minden egyes gonosz tette után sem vagyok képes eléggé gyűlölni...
  Gond nélkül kijutottam az épületből, a hazautat nagyjából egy perc alatt tettem meg. Reméltem, hogy ez a kis incidens elég ahhoz, hogy aludni tudjak. Csöndben folytak a könnyeim. Hiba volt ide visszajönnöm. Gondolhattam volna, hogy nem hagyták el Mystic Fallst. Már mindegy. Egy új lakásra már nem lenne okos döntés pénzt kiadni, szóval itt kell maradnom. Damon társaságát viszont megpróbálom nagy ívben kerülni.


Nos, ez lenne a kis bevezető fejezet. :) A történet szempontjából nagyon fontos lenne, hogy írjatok néhány kommentárt, ugyanis ebből tudom meg, hogy megéri-e folytatnom bloggeren. :) Úgyhogy gyerünk! ;)
Köszönöm!