02. Wrong to be in Love

Sziasztok!
Ez eléggé Damon-mentes fejezet lett, úgyhogy nem várom el a sok Tetsziket, de kénytelen voltam így feltenni. Valamivel hosszabb lett, mint az előző, a következő részben viszont már több Damonra számíthattok. Köszönöm a 4 embernek, akik rányomtak a Tetszikre, valamint Killának a kommentet. :)

  A reggel hamar elérkezett. Nem húztam be a sötétítőt, így reggel a napsugarak szinte perzselték a bőröm. Félreértés ne essék, van gyűrűm, de a hőség és fény ellen nem nagyon tudok vele harcolni. Mire sikerült valahogy olyan pózba kerülnöm, hogy a Nap már nem ért, nem tudtam visszaaludni. Ránéztem az órára, ami 10:45-öt mutatott. Nyöszörögve előkaptam néhány - szerintem - összeillő ruhadarabot és elvánszorogtam a fürdőszobába. Rendbe tettem magam és lementem a konyhába.
  Dél körül beültem a tévém elé, végignéztem az összes csatornát. Semmi értelmeset nem találtam, így maradt az egyik brazil szappanopera. Pattogtattam magamnak kukoricát, majd ledőltem és unott arccal csipegettem belőle, amíg a sorozatnak vége nem lett. Elég lapos egy műsor, bár biztosan van, akit érdekel Fernando José élete.
  Jobb híján nekiálltam takarítani. Takarítani, ugyan már… Inkább csak pakolásztam. Takarításnak itt nyoma sem volt. Már teljesen belefeledkeztem, amikor a csengő éles hangja visszahozott a jelenbe. Kinyitottam az ajtót, és szinte ugrottam egyet a meglepetéstől. Nem tudom megszokni ezt az Elena-dolgot.
- Szia! – köszönt félénken, de sugárzott belőle a kedvesség.
- Szia! – az én hangom közel sem hallatszott kedvesnek, akármennyire is igyekeztem. – Mit szeretnél? – talán ez már jobban sikerült.
- Éppen egy barátnőmhöz indultam, csak eszembe jutott, hogy meg kellene látogassalak. Tegnap jól rám ijesztettél a kórházban. Egy idő után persze leesett, hogy összekeversz vele, már igazán megszokhattam volna. Aztán Damon is mondta, hogy ismeritek egymást még abból az időből és… Hát izé, én sajnálom…
- Igen, tudod engem is ő tett azzá, ami vagyok – egy pillanatig haboztam, hátha nem tudja, miféle lényekkel lóg együtt, de ha már Katherine-ről tud, akkor biztosan elmondták neki.
- Úgy érted, Katherine változtatott át? Miért?
- Gyere beljebb és elmesélem – álltam el az ajtóból. Beinvitáltam a nappaliba, ő pedig tisztes távolságban foglalt helyet tőlem, mintha érezné, hogy nem bízom benne teljesen. Igaz, ami igaz, emberszaga van, a vére pedig felettébb csábítóan hat rám.
- Szóval…
- Mint azt gondolom, te is tudod, 1863-ban érkezett meg Katherine Mystic Fallsba. Azelőtt elválaszthatatlanok voltunk Damonnal és Stefannal. Stefan amolyan igaz barátom volt, Damon pedig… Még mindig fura kimondani, de ő a férjem volt – mosolyodtam el keserűen. - Én szerettem Damont és úgy éreztem, ő is engem. Olyan rég együtt voltunk! Folyton terveztük a közös életünket: házasság után gyerekek… Minden olyan tökéletesnek tűnt. És megérkezett Pierce kisasszony, hogy tönkretegye az életemet. Elvette a legjobb barátomat és a jövőmet. Teljesen össze voltam törve. Rátett egy lapáttal, hogy Katherine sorban ölte meg a családom összes tagját, aztán vámpírt csinált belőlem, mint ahogyan az életem két legfontosabb személyéből is. Csupán azért, mert nem tűrte, hogy hozzájuk tartozom. Túlságosan az sem segített, hogy kedves párom hezitálás nélkül Katherine-t választotta helyettem – az öklöm akaratlanul is görcsbe rándult. – Röviden ennyi a történetem.
- Én… Igazán sajnálom. Damon sohasem említette, hogy lett volna felesége vagy egyáltalán bárkije Katherine-en kívül. Róla persze ismerünk már néhány történetet.
- Te most jársz Damonnal, ugye? – nem akartam ennyire nyíltan rákérdezni, de kibukott belőlem. Elena fülig pirult.
- Nem, nem, dehogyis… Nem! Nekem Stefan a mindenem. Damonra egyáltalán nem tekintek úgy… – tiltakozott.
- Ó – mosolyodtam el halványan. – Stefan rendes srác.
Valamiért örültem, hogy nem Damonon lóg egy Katherine másolat.
- Ideje mennem. Örülök, hogy beszélhettünk és tényleg sajnálom, amit az a nő tett veled, veletek, de én nem ő vagyok - csak bólintottam egyet, majd mindketten felálltunk. Könnyes búcsút váltottunk, Elena lelépett, én pedig újra egyedül maradtam a házban. Nem telt el sok idő, újabb látogatóm érkezett. Amilyen kicsi ez a város… Az ajtóban Stefan állt. Mikor megpillantottam, egyből elálltam az útból, jelezve, hogy bejöhet. Bent az első dolgom volt, hogy egy jó kis csontropogtató ölelést zúdítsak rá.
- Én is örülök neked – nevetett fel.
- Hiányoztál! Ha tudnád, mennyire hiányoztál… - vigyorogtam rá.
- Te is nekem – finoman eltolt magától, hogy lássa az arcomat.
- Neki gondolom eszébe sem jutottam, miután leléceltem tőletek.
- Egy ideig nem értette, de Katherine miatt hamar – itt elhallgatott. Érezte, hogy nem szabad kimondania, ha nem akarja, hogy itt helyben eláztassam az ingét.
- Túltette magát rajtam – fejeztem be suttogva. Stefan direkt nem válaszolt.
- Hallom, találkoztál tegnap Elenával és a bátyámmal is.
- Igen. Nem mondom, jól megleptél! A vér meghűlt bennem Elenától. Jut eszembe, szinte nincs egy órája, hogy elment. Damon pedig elég arrogáns…
- Elena itt járt?
- Igen. Bocsánatot kért, hogy rám hozta a frászt, én meg elmeséltem, mi történt 1863-ban. Elfelejtettetek megemlíteni engem neki – próbáltam rá csúnyán nézni, de soha nem sikerült. Stefanra nem.
- Sajnálom – mosolygott. – De mesélj, mi történt veled Minnesotában?
  Elmeséltem az eddigi életemet nagy vonalakban, amivel el is ment az idő. Beszéltem neki a városokról, a barátaimról és ellenségeimről is egyaránt.
- Te mikor és hogyan kerültél ide?
- Tudod, évente néhányszor vissza-visszajártam, hogy ellenőrizzem, rendben van-e a birtok. Egyszer, amikor itt voltam Zach-nél, meghallottam, hogy baleset történt a hídnál. Odamentem, hátha tudok segíteni – tudod, orvosnak készültem. Megpróbáltam kihúzni az embereket a kocsiból, de a szülők könyörögtek, hogy a gyerekeik életét mentsem inkább. Így megláttam Elenát és az öccsét. Nem tudtam eldönteni, hogy káprázik a szemem, álmodok vagy tényleg Katherine jött vissza Mystic Fallsba. Akárhogy is, emberszaga volt, ezért kihúztam valahogy és elvittem a kórházba az öccsével együtt. Mire visszaértem, már túl késő volt, a szüleit nem tudtam megmenteni. Egész nyáron figyeltem őt, aztán úgy döntöttem, beiratkozok az itteni suliba, így legalább könnyebben nyomon tudom követni és kideríteni, hogy mi köti őt össze vele. És aztán összejöttünk.
- Ó, de édes vagy – mosolyogtam. – Damon is Elena miatt jött?
- Igen, és egyben kínozni engem. Szerencsére már letett a hogyan-szakítsuk-szét-Stefant-és-Elenát-tervről, úgyhogy most a legnagyobb problémám vele kapcsolatban az, hogy folyamatosan tele van a ház idegen lányokkal, akik tele vannak harapásnyomokkal.
- Az szép! – nevettem. Nem tudott érdekelni, úgyis kitörli a memóriájukat. Legalábbis reméljük, hogy van még annyi esze…
- Lexiről hallottál valamit? Már egy éve nem találkoztam vele.
Stefan részéről csak a néma csend hallatszott, gondolom sikerült eltalálnom, és a mi barátnőnket valaki megölte. Pedig ő volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismertem. Ha megtalálom a gyilkosát, letépem a fejét és elégetem.
- Ki volt az?
- Mit gondolsz?
- Fogalmam sincs, Katherine?
- Damon.
Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy tehette ezt Lexivel???
- És mi a franckarikának nézte ki pont őt magának?
- Ez egy hosszú történet. Nagyjából önvédelemből csinálta. Charity, nekem mennem kell, Elena nagynénje, Jenna meghívott vacsorázni és eléggé időben vagyok – pillantott az órájára.
- Akkor siess, nem szeretném, ha miattam késnél el, végtére is, én untattalak a történetecskéimmel.
- Nem untattál, én élveztem – nyomott egy puszit az arcomra, megígérte, hogy majd hív, és elviharzott.


Szóval, még egyszer: Megértem, ha nem kapok sok visszajelzést, de ha lennétek olyan kedvesek, legalább a Tetszik-Nem tetszik gombokat használjátok! Köszi.:)