05. The Past

Sziasztok!
Másfél hét után itt az ötödik rész is. :) Azt hiszem, nem akartam hozzáfűzni semmi különösebbet, szóval nem húzom az időt. :) Olvassátok! ;)

- Mi a baj? – kérdeztem a rémült Elenát, aki még mindig engem fixírozott.
- Téged megharaptak – meredt a combomra. Most nekem kell felvilágosítanom? Ez olyan kínos… Stefan még kapni fog ezért.
- Elena… – kezdtem.
- Damon tette? Bántott? – észrevettem, hogy amikor Damonról van szó, felfújja magát és olyan, mint egy dühös kismacska.
- Elena…
- Miért csinálta? És…
- Elena, megengeded, hogy végigmondjam? – vágtam közbe, ő pedig egy bólintással jelezte, hogy elhallgat. – Tudod, a vámpír-szex kicsit eltér az ember-ember vagy ember-vegavámpír szextől. Lehet, hogy ez egy halandónak fájna, de egy halhatatlannak annál nagyobb élvezetet jelent – ez nekem biztosan sokkal kínosabb volt, mint neki. Csak találkozzak azzal a fiúval…
- De te vámpír vagy, akkor nem kellett volna begyógyulnia?
- Egy másik vámpír harapásának a gyógyulása több időt vesz igénybe, mintha a hasamba döfnék egy kést.
- Sajnálom – Elena arca egyre jobban hasonlított egy paradicsomra.
- Nyugi, nem tudhattad. Stefan nyilván nem tenne ilyet veled, ezért nem mondta el – mosolyogtam rá kedvesen.
- Most el tudnék süllyedni.
- Nincs rá okod – nevettem. Amíg magyaráztam, fel is öltöztem, úgyhogy kimentem a fürdőbe. Kifésültem a hajam, majd egy copfba fogtam össze. Fogat mostam, letisztítottam az arcom, és útra készen léptem be a szobába.
- Mehetünk? – Elena színe nem sokat változott…
- Persze.
*
Jenna, Elena nagynénje otthon volt, így bemutatkoztam neki. Kedves nő, de talán már csak ő nem tud arról, hogy milyen lények veszik körül nap mint nap. Fent, útban Elena szobája felé nekiütköztem egy oszlopnak. Vagyis… Jeremynek. Megint.
- Óh, már megint így futunk össze? – nevetett Jeremy.
- Úgy tűnik, ez már így marad.
- Ti ismeritek egymást? – nézett ránk Elena.
- Futólag. Tegnap délután hazakísértem Stefant, visszafelé pedig szó szerint belebotlottam Jeremybe.
  Elena szobája nagyon mutatósan volt berendezve. A főszíne a rózsaszín és a bézs – bár a rózsaszínből kevesebb volt. Az ablakban kispárnák hevertek, elmondása alapján ott szokott írni a naplójába. A szoba közepe felé egy elég nagy franciaágy állt, rajta rengeteg párna és plüssállat. A szekrénysor bézsszínű, jó kis csajos darab. Az ággyal szemben a szekrényhez tartozó fésülködőasztal volt berendezve. A tükörre egy csomó fényképet ragasztott, főleg olyat, amin a családjával vagy a barátaival látható. Az éjjeliszekrény is passzolt a többi bútorhoz. Egy kislámpa, két könyv és egy toll hevert rajta. A szekrény egyik polcán állt egy nem túl nagy, de nem is kicsi tévé, mellette DVD-k sokasága. Levett néhányat, amiket vagy nem látott még, vagy egyik kedvence. Találomra ráböktem az egyikre, mivel egy kis részletét sem láttam még semelyiknek. Mostanában nem néztem túl sok filmet. Elég sok rossz élményem volt már, és akárhányszor elmentem egy moziba, esetleg kölcsönzőbe, mindig eszembe jutottak olyan emlékek, amiket legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből. Sajnos ez lehetetlen, talán örökké kísérteni fognak.
  Elena bekapcsolta a tévét, aztán a DVD lejátszót is. Szerencsétlenkedett egy darabig vele, amin csak pirulva elnevette magát, de mikor megelégeltem, odaléptem hozzá és segítettem neki. Nem, nem vagyok valami nagy elektronikai zseni, de 'megpróbálhatjuk' alapon megnyomtam néhány gombot, mire a lejátszó engedelmesen bekapcsolt, majd bevette a lemezt. Elena hálásan nézett rám.
- Látod, csak én kellek ide – nevettem rá.
- Te vagy a megmentőm!
Elenával végignéztünk két filmet, mindkettő paródia volt eszméletlen nagy baromságokkal, amik végül is viccesek voltak, csak néha kicsit morbidok. Közben egy-egy jó nagy adag jégkrém társaságában elmesélte nekem az életét nagy vonalakban, hogy milyen volt a suli hercegnőjének lenni, hogy nem volt buli, amin ő ne lett volna ott, hogyan veszítette el a szüleit egy autóbalesetben, és hogy tulajdonképpen Stefannak köszönheti, hogy ezt túlélte. Mesélt arról, hogy mennyien hitték, hogy ő Katherine, és mennyien akarták ezért megölni. Elmondta, hogy Isobel Flemming az édesanyja és a nagybátyjának hitt John Gilbert az igazi édesapja, akikről nem mondhatnám, hogy túl jó a kapcsolatunk. Isobel Katherine csatlósa, John pedig egyszerűen utál, mert valami ősi naplóból megtudta, hogy vámpír vagyok - röviden ennyi. Megkért, hogy én is beszéljek neki az életemről, de nem erőlteti, hogy feltépjem a múlt sebeit. Azoknak a sebeknek már olyan mindegy.
- Hol éltél eddig?
- Tulajdonképpen beutaztam Észak-Amerika nagy részét. Miután elszöktem innen, Greenville-ben kötöttem ki. Tudtam, hogy úgy gondolják majd, hogy messzebb mentem, ezért is választottam ezt a helyet. Soha nem talált ott rám senki. Úgy 10-15 évet éltem ott, de miután az új családom legtöbb tagja meghalt, úgy döntöttem, ideje mozdulni. Knoxville városát választottam új célpontnak. Ezen a környéken valamivel több időt éltem, aztán rátaláltam Chicagóra. Itt töltöttem életem nagy részét, aztán a legjobb barátom bejelentette, hogy elutazik Kanadába, én pedig kétségbe estem. Nagyon jóban voltunk, már-már kezdte elfeledtetni velem a múltat. Segített, hogy ő sem szívlelte Katherine-t vagy, ahogy ő hívta, Katerinát. Felajánlotta, hogy mehetnék vele, de visszautasítottam. Megbeszéltem vele, hogy Minneapolisig útitársak lehetnénk, ugyanis így már nincs sok értelme maradnom. Amikor megérkeztem, elég unszimpatikus hely volt, de az emberek nagyon közvetlenek voltak velem. Kerestem egy olcsóbb szállást, ahol meghúzhatom magam. Megismertem Nathant, akibe pár hét alatt beleszerettem, és volt egy olyan érzésem, hogy ő is hasonlóan érez irántam. Egy darabig el tudtam titkolni előle, hogy mi vagyok, de rájött. Jobb ötlet híján átváltoztattam. Miután megbékélt magával, visszatért hozzám. Évtizedekig éltünk együtt, de tavaly megölték. Nem bírtam így sokáig Minnesotában, a gondolataim újra Mystic Falls körül forogtak, ezért visszaköltöztem ide. Így kötöttem ki itt.
- Érdekes történeted van – mosolygott. – Van kedved mesélni arról, hogy milyenek voltak a fiúk 1860 körül? – kérdezett rá félénken. Először haboztam, de végül igent mondtam.
- 1862 szeptemberében ismertem meg őket személyesen. A családunk hasonló befolyással bírt a városban, és az apáink régóta kedvelték egymást. Sokszor hallottam, amikor arról beszélgettek, hogy hozzá akarnak adni Stefanhoz. Akkor még nem igazán találkoztam velük, de egyáltalán nem volt kedvem hozzámenni senkihez, főleg, hogy Stefan még fiatalabb is nálam. Ezt apáink is belátták idővel anélkül, hogy egy árva szót szóltam volna, és az is zavarta Giuseppe-t, hogy az idősebb fiának még mindig nem talált menyasszonyt. Megegyeztek, hogy Damon felesége kell, hogy legyek.
  Ezután több rendezvényre is elkísértük anyámmal édesapámat, így sokszor találkoztam a fiúkkal. Stefan eleinte nem volt szimpatikus, mindig azt az embert láttam benne, akihez hozzá kellett volna mennem, ráadásul nem láttam benne a kockázatot, érted? Mindig a rosszfiúkat preferáltam inkább, szerettem a veszélyt, ezért is tetszett meg első perctől kezdve Damon. Kicsit pimasz volt, de igazi úriember.
  Egyre többször szöktünk ki beszélgetni, néha Stefan is csatlakozott. Ekkor kerültem közel hozzá, vele legjobb barátok lettünk. Neki mondtam el mindent, amit senkinek sem szabadott, ő pedig soha nem adta tovább a titkaimat. Damonnal pedig egészen különleges kapcsolat alakult ki közöttünk.
  A legtöbb pár csak azért volt együtt, mert a szülei kényszerítették rá, de mi szerettük egymást. Minél jobban megismertük a másikat, annál messzebbre mentünk el. Először csak szóban udvarolt, aztán puszik, csókok és minden egyéb. Volt, hogy éjjelente kiszöktem hozzá, ilyenkor a cselédünk, Olivia fedezett – Stefanon kívül csak ő tudott arról, hogy nem csupán a szülői parancs miatt megyek feleségül Damonhoz.
  Az esküvőt elnapolták, mert egy ideig fontosabbak voltak a hatalmi harcok – mindenki védte a saját helyzetét, esetleg magasabb pozíciót akart a ranglistán. Szerencsére nem figyeltek arra, hogy mi mit csinálunk, sokkal jobban lekötötte őket a politika, úgyhogy amíg ezzel foglalatoskodtak, mi különvonultunk és kedvünkre szórakoztunk. Találtunk egy kis tisztást az erdőben, ami mellett egy pici vízesés is volt. Sokszor mentünk oda, ha romantikára vágytunk, esetleg magányra egy-egy kisebb veszekedés után. A kis patak különlegessége az is, hogy mindig ott terveztük a jövőnket.
   A politikai viták lecsendesedése alig ért véget, amikor Giuseppe közölte, hogy az esküvőre minden készen áll, három nap múlva meg is tarthatjuk azt. A nagy napunkon közel sem volt minden tökéletes. Illetve egy ideig minden gyönyörű volt, de a jókedvünk – legalábbis az enyém – messze nem tarthatott sokáig.
  Nem tudtuk, az apáink kiket rendelhettek oda az esküvőre, így egyszer csak Pierce kisasszonyba botlottunk. Stefan épp velünk volt, mivel valamit segítenie kellett behozni. Ekkor jött oda Katherine, hogy gratuláljon nekünk. Bemutatkozott, elmondta, hogy Atlantából érkezett, és otthont keres, mivel a szüleit elveszítette egy tűzesetben. Giuseppe befogadta, jót tett ez a Salvatore-k hírnevének.
  Amikor a fiúk meglátták, elveszítették a józan eszüket. Damon türtőztette magát, mégsem jön ki jól, ha az ember a saját esküvőjén csalja meg a feleségét, Stefan is viszonylag kulturáltan csorgatta utána a nyálát.
  Az esküvő után néhány nappal Giuseppe és Landon – ő volt az apám – felvetették egy családi vacsora alkalmával, hogy lassan egy gyermek születésének is itt lenne az ideje. Mi csak pirultunk, nem voltunk az olyan helyzetekre felkészülve, hogy a szüleinkkel beszéljük meg az ilyen dolgokat.
  Egy darabig egész jól megvoltunk Katherine társaságában, de minden megváltozott, amikor egy este gyanútlanul beléptem Damon szobájába.
  Hiba volt. A póz, amiben találtam őket, elég félreérthetetlen volt. Damon meztelen felsőtesttel feküdt az ágyon, Katherine pedig akkor még ruhában ült rajta és simogatta, csókolgatta, aztán láttam, ahogy az erek elfeketednek a szemei alatt, és beleharap a férjem nyakába. Halk sikollyal kísérve ejtettem ki a kezemből a teát, amit Damonnak szántam, ez pedig hangos csattanással ért földet. A számunkra elképzelhető legjobb hírt akartam neki elmondani, de ezek után feleslegesnek éreztem magam.
  Damon odakapta a fejét és meglátta a rémült arcom, Katherine önelégülten mászott le róla, így odasietett hozzám. Forgott körülöttem a világ, majd minden elsötétült. Még hallottam Damon aggódó hangját, aztán teljesen elvesztettem az eszméletemet.
  A saját ágyamban tértem magamhoz, ezért azt hittem, csak egy rossz álom volt, jelezve, hogy túl sokat féltékenykedek. De ahogy meghallottam Katherine hangját, minden reményem odaveszett. Ott várta a szobámban, hogy felébredjek. Úgy tett, mintha barátnők lennénk, játékos arccal lépett közelebb, kézen fogott és maga után húzott. Bevezetett a szüleim szobájába, ahol rémes látvány várt.
  Egy csepp vér nem maradt a testükben, tudtam, hogy az ő műve. Elborzadva néztem rá, könyörögtem, hogy mondja el, miért tette ezt. Nevetve felelt, miszerint azért ölte meg őket, hogy tudomásul vegyem, nincs itt semmi keresnivalóm, jobban tenném, ha mérföldekre költöznék és békén hagynám a testvéreket, majd ő elszórakoztatja őket.
  Nekiesett a nyakamnak, aztán a vérző csuklóját a számra tapasztotta. Esélyem sem volt nem lenyelni. Amikor érezte, hogy elég vért nyeltem már, könnyedén kitörte a nyakam. Ahogy felébredtem, Katherine már nem volt velem.
  Ahogy besötétedett, elmentem Stefanhoz, csak ő tudta, hogy hová költözök és mi az oka. Damonnal töltöttem előtte az éjszakát. Miután megtudtam, hogy Katherine vámpír, sejtettem, hogy valamiféle természetfeletti képességgel vette rá Damont arra, hogy engedjen a csábításnak. Legalábbis én ezzel hitegettem magam és azóta sem tudom, hogy mi is az igazság.
  Az éjszaka folyamán beszélgettünk, de nem tűnt fel neki, hogy bármi is megváltozott volna rajtam.
  Néhány percre kiosontam, hogy megkeressem Emilyt, mert időközben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy boszorkány. A szobájában azonban nem találtam sem őt, sem Katherine-t. Gyorsan szétnéztem, hátha találok valamit, ami olyan, mint az ő gyűrűje. Hamar találtam egy Katerina feliratú dobozkát tele ékszerekkel. Kivettem az első gyűrűt, ami a kezembe akadt, eldugtam, és visszamentem a férjemhez, nehogy gyanakodjon.
  Reggel nem vártam meg, hogy felébredjen, írtam neki egy rövid levelet, amiben megkértem, hogy ne keressen, csak foglalkozzon Pierce kisasszonnyal, és vigyázzon magára és az öccsére, aztán egy másikat Stefannak: leírtam, hogy hová megyek, és azt is, hogy vége van, ha Damonnak elmondja. Persze vele ezek után is összefutottunk néha, általa ismertem meg Lexit is, akivel nem tudom, találkoztál-e. Innen pedig tudod a történetet – bólintott.
- Mit akartál közölni Damonnal? Csak mert lehet, hogy mindent megváltoztathatott volna.
Hallgattam, egy szó sem jött ki a torkomon. Igaza van, minden megváltozhatott volna, de semmi jó nem sült volna ki belőle.
- Hiábavaló lett volna, hogy Damon megtudja, ugyanis ha Katherine valamit nem akar, akkor azt mindenki köteles tudomásul venni. Ha mégsem, megöli. És én nem akartam meghalni.
- Ebben teljesen egyetértek, ő mindenre képes… Értékelem, hogy megnyíltál nekem – mosolygott halványan. – Ha gondolod, csinálhatnánk valami vidámabbat.


Véleményeket szívesen fogadom, lehet ez jó vagy rossz... egy Tetszik-Nem tetszik gombbal is megelégszem. ;)