37. The Plan

Sziasztok!
Tudom, későn, de legalább... :D Sorry.

- Biztos, hogy nem tévesztetted el a házszámot? – hitetlenkedtem. Még soha nem töltöttem el egy napot sem egy ehhez hasonló házban. Legalábbis nem nagyon emlékszem, hogy lett volna ilyen.
- Igen, biztos. Menjünk be – pattant ki, és a csomagtartóhoz lépett. Kiszedte a négy bőröndöt, ami ott volt, amiből kettőt ő vitt be, kettőt pedig én.
- Miből vetted te ezt a házat? – néztem körbe. Gyönyörű volt belülről is, a modern tökéletesen vegyült el a régies dolgokkal.
- Mire van az igézés, ha nem az ilyenekre? – vonta fel a szemöldökét. – Különben meg van elég pénzem, hidd el – vigyorgott.
- Jó, akkor most már elmondanád, hogy mit keresünk mi itt?
- Arra várnod kell holnapig. Nem akarsz szétnézni a ház mögött? Szerintem tetszene – dobta le a dzsekijét egy székre.
- Mutasd az utat – mosolyogtam. Elindult előttem, egyenesen a hátsó ajtó felé. Nem egy átlagos ház volt, az már teljesen biztos. A hátsó ajtó igazából egy üvegajtó volt, ami egy nyílt teraszra vezetett. Ez még semmi, miután jobban körülnéztem, egy kis füves terület után már csak homok és a tenger látszott. A házhoz saját tengerpart járt. Jobb már nem is lehetne.
- Na, milyen?
- Imádom, basszus!
- Hoztál fürdőruhát, ugye? – kérdezte, mintha ez annyira természetes lenne.
- Miért hoztam volna? Nem mondtad, hogy ide készülünk.
- Akkor elviszlek vásárolni – jelentette ki könnyedén, mire leesett az állam. Valami nem stimmel.
- Furcsa vagy – állapítottam meg, majd követtem vissza a házba. – Egyébként én nem hoztam valami sok pénzt magammal, úgyhogy lehetőleg ne a legdrágább boltot válaszd ki, mert még elsírom magam egy-egy szépség árától.
- Persze, hogyne – mondta ártatlan hanggal, ami gyanús volt. Valamiért úgy éreztem, hogy nem érdekli, mit kértem tőle, és csak azért is a márkás cuccokhoz fog vinni.
*
- Nálad ez jelenti a nem drágát? – vettem le a napszemüvegem, hátha csak rosszul láttam az árcédulát. Nem figyeltem, hogy milyen bolt ez, de ezek szerint tényleg meg sem hallotta a kérésemet.
- Ne foglalkozz az árával, ami tetszik, fogd meg és vidd be felpróbálni. Nem azért hoztalak el, hogy a pénz miatt aggódj – nyomta a kezembe a rózsaszín-fehér-fekete bikinit, amit épp néztem.
- Hát jó, de ha hazaérünk, ki fogom fizetni. – Erre már csak egy szemforgatást kaptam. Összeszedtem vagy ötöt is, de csak három állt rajtam tűrhetően. Egy sötétkék-barna bikini, egy fehér tankini és egy bézs színű laza egydarabos fürdőruha. Személy szerint az volt a kedvencem, mert különleges volt, még soha nem láttam senkin olyat. Amíg én ezeket próbáltam, Damon begyűjtött néhány strandruhát is, amikben a nők 70%-a mászkált odakint. Nehezen, de beleegyeztem, ugyanis sajnos láttam az árcédulákat. Miből fizetem én ezt ki? Mármint nem vagyok szegény, de azért ennyi fizetést én sem kapok… Fizetésemelést kellene kérnem.
  Ezen ő csak nevetni tudott, aztán a pulthoz lépve – még mielőtt bármit is szólhatott volna -, megigézte az eladólányt.
- Damon, mi van, ha volt biztonsági kamera? – nyaggattam út közben. – Ha a nyakamra hozod a rendőrséget, esküszöm, nem fogod sokáig tudni, hogy milyen nemű vagy.
- Nem volt, ellenőriztem.
- Remélem is. Mi ez a sok táska? Magadnak is vásároltál? – vigyorogtam a csomagtartóban heverő táskakupac láttán. Damon vizes fürdőnadrágban? Éget a vágy, hogy lássam.
- Is. Nagy része a tied.
- Tessék?
- Vettem néhány nyáriruhát, satöbbit neked is – vonta meg a vállát.
- Egyre gyanúsabb vagy – szűkítettem össze a szemeimet.
- Nem tudom, mire gondolsz – pakolta be az újabb táskákat, majd beszálltunk a kocsiba, és elindultunk valamerre. Az órára néztem – negyedhat. Úgy tűnik, ezek a boltok tovább vannak nyitva, mint a Mystic Fallsiak.
- Mindegy. Következő megálló? Megyünk vissza a házhoz?
- Hacsak nincs valami jobb ötleted. – Megráztam a fejem.
- Még mindig nem hiszem el, hogy abban a házban leszünk négy napig. Hogy jött neked ez az utazás pont most?
- Holnap mindent megtudsz, ígérem. Inkább azon gondolkozz, hogy mit szeretnél csinálni ma este.
- Mi lenne, ha felvenném az egyik új fürdőruhámat, meg te is egy fürdőnacit, aztán kimennénk a partra? – vigyorogtam. Tényleg nagyon szeretném látni egy vizes gatyában.
- Amit csak akarsz – felelt. Hirtelen azt hittem, a gondolataimra válaszolt, aztán rájöttem, hogy nem így történt. Szerencse. Csak az hiányzik az egekig érő egójának.
- Előtte nem eszünk valamit? Kezdek éhes lenni.
- Már azt hittem, sosem kérdezed meg – nevetett. – Van egy jó pizzéria két utcával lejjebb, ismerem a tulajdonosát. Megfelel?
- Tökéletes – mondtam, és ezzel egy időben a hasam is korogni kezdett. – Na, tessék.
- Jézusom, mint akit éheztetnek – csapott a fejéhez, mire elnevettem magam. Lassan megérkeztünk a pizzériához, amiről Damon beszélt. Leparkolta a kocsit, aztán bementünk. A vendégeket élőzene, hangulatos világítás és sok gyönyörű, nem mindennapi virág várta. Még szabad hely is volt, amin meglepődtem. Az ember azt hinné, egy ilyen hely tömve lesz, és mégsem.
  A pincér várt néhány percet, mielőtt odajött volna, hogy kiválasszuk az italt és a pizzát.
- Üdvözlöm önöket Chicho Pizzériájában. Mit hozhatok? – nézett előbb rám, aztán Damonra.
- Nekem lesz egy kóla – kezdtem el.
- Nekem is, a pizza pedig egy normálméretű Görög lesz – fejezte be Damon.
- Öntetet kérnek hozzá? – tekintett fel a noteszéből.
- Tartármártást, ha lehet – válaszoltam. A pincér bólintott, jegyzetelte a hallottakat, majd újra felnézett.
- Más valamit hozhatok?
- Nem kérünk semmit, köszönjük – mondta Damon, a pincér pedig magunkra hagyott minket.
- Annyira nem ideillően vagyok öltözve… - jegyeztem meg, miután láttam egy idősödő asszonyt, amint rosszallóan végigmér.
- Ne foglalkozz vele, láttak már rosszabbat. Különben is, jól nézel ki.
- Köszönöm, de ez nem nyugtat meg. Ez itt az első napunk, én meg egyből leégetem magunkat.
- Te bolond vagy. – Ennyit fűzött csak a dologhoz, én pedig nem is ragoztam tovább, bár továbbra is éreztem a nő lenéző tekintetét magamon.
- Mit keresünk mi itt? De most komolyan… Mi az, amit annyira titkolsz előlem? – próbáltam kihúzni belőle némi infót – sikertelenül.
- Charity… hányszor mondjam el, hogy várj holnapig? – forgatta a szemeit. – Viszont van valami, amit szeretnék neked adni – nyúlt a zsebébe, és egy kis dobozt nyújtott felém. Olyat, amibe valamilyen ékszert szokás tenni, például egy nyakláncot vagy karkötőt.
- Ezt meg miért kapom? – mosolyogtam, miközben a kezembe adta. Kinyitottam, és egy nyakláncot találtam benne, aminek a medálja a ’Blondie’ szócska volt, ami Szöszit jelent.
- Megláttam és te jutottál róla eszembe – viszonozta. Szokatlan volt mostanság, hogy bárkivel ilyen kedves lett volna, ezért a régi idők ugrottak be egyből. Mindig kaptam tőle valamit, hetente többször is; persze egy nyaklánc miatt nem hihetem egyből, hogy újra ugyanolyan kapcsolatban vagyunk, és ugyanúgy szeret, mint anno.
- Köszönöm – mondtam végül, ő pedig bólintott egyet. – Megtennéd, hogy…? – mutogattam el neki, hogy kapcsolja be a nyakamban, majd hátat fordítottam neki és felemeltem a hajam.
- Persze – emelte felém, és beakasztotta a kapcsot.
- Köszönöm.
- Nincs mit – felelt, mire leengedtem a hajam, és visszafordultam. – Van valami, amit szeretnél csinálni holnap?
- Nos, hát kideríteni azt, hogy miben mesterkedsz, de azon kívül nincs túl sok ötletem. Valószínűleg a parton süttetném magam.
- Az megoldható – jelentette ki lazán, közben a pincér kihozta a kólát.
- Egy perc és hozom a többi rendelést is – pakolta le, majd visszament a pulthoz. Visszaérve letette elénk a pizzát az öntettel, két tányérral és evőeszközökkel, és újra magunkra hagyott minket. A pizza után Damon kifizette a számlát, és visszamentünk a kocsihoz.
- Van kedved egy fagyihoz? Meghívlak – kérdezte, mielőtt beültünk volna.
- Ööö… Persze – mosolyogtam zavartan.
- Gyere, az utca végén van a legjobb – mutatta, én pedig mellé sétáltam, és lassan arrafelé kezdtünk lépkedni. Egyre furcsább volt ez a nap, mintha csak egy álom lenne. Damon is… túl kedves, és törődő… valami van a levegőben, mert ez így nem normális. Mit keresek én itt egyáltalán?
- Szóval… Virginia Beach? Van itt valami ismerősöd a pizzéria tulaján kívül?
- Nincs. Vagyis van, de most nincs itt – felelt. Úgy tűnt, ennyiben akarja hagyni a dolgot.
- Az övé a ház? – faggattam tovább.
- Nem, az az enyém. Ő csak rendben tartja, ha nem vagyok itt – rántotta meg a vállát.
- Wow, úgy látom, még mindig nem ismerlek eléggé – nevettem.
- Az jó, akkor valamit jól csinálok – vigyorgott. Pillanatokig csöndben lépkedtünk, csak néhány utcazenészt hallottunk, és néhány embert beszélni, ahogy elhaladtak mellettünk, majd újra megszólalt. – Az egyik oka annak, hogy idehoztalak az, hogy szeretném, ha Elenával is itt lennétek, amíg Klaus Mystic Fallsban lesz. Ez a hely elég messze van tőle, és nem hiszem, hogy eszébe jutna itt keresni titeket. Lehet, hogy Ricket is utánatok küldöm majd. Szeretném, ha biztonságban lennétek – halkult el. Komoly volt, ezt éreztem rajta.
- Köszönöm – álltam meg az út közepén és öleltem át jó szorosan. – Jól esik a törődésed. Nagyon – suttogtam a nyakába. Tudtam, hogy nem volt erre felkészülve, ezért nem lepett meg, hogy nem válaszolt rá semmit. Nem is baj, én megelégszem azzal is, ha nem taszít el magától. Végül lassan felemelte a kezeit és a derekamra helyezte őket. Így álltunk ott néhány percig, majd vettem egy mély levegőt, leengedtem a karjaimat, és újra sétálni kezdtünk.
- Szívesen – mondta, miután már megtettük az út felét. – Számíthatsz rám. Istenem, de nyálas vagyok – tette hozzá morogva. Ezt most tényleg kimondta? Tényleg így gondolja?
- Nem vagy nyálas, inkább rendes.
- Még rosszabb – grimaszolt, amin csak nevettem. Időközben odaértünk a cukrászdához, és mivel itt sem voltak túl sokan, úgy döntöttünk, beülünk ahelyett, hogy az utcán mászkálnánk vele. Én elfoglaltam egy asztalt, amíg Damon hozott egy-egy kelyhet mindkettőnknek.
- Cseresznye? Honnan tudtad, hogy arra vágytam? – esett le az állam, mikor megláttam a vanília- és cseresznyegombócokat. Kezdtem félni, hogy gondolatolvasó lett belőle.
- Megérzés, gondolom – válaszolt egyszerűen. – Régen az volt a kedvenc gyümölcsöd.
- Köszi – mosolyogtam, ő pedig leült velem szembe. Még mindig emlékszik ilyen apróságokra?

*

  Félnyolc körül úgy döntöttem, kimegyek a partra. Vittem magammal egy pokrócot, amit leterítettem a homokba, majd lefeküdtem és csak néztem az égre. A Nap már majdnem teljesen lement, de még így is nagyon meleg volt.
  Negyven percnél többet nem feküdtem úgy ott, mikor Damon alakját véltem felfedezni a ház felől. Póló nem volt rajta, csak egy fürdőnadrág. Úgy tűnik, a kívánságaim most valóra válnak.
  Csöndben végignézett rajtam, majd leült mellém.
- Imádom ezt a fehéret rajtad – vigyorodott el. Látszott, hogy a gondolatai valahogy úgy folytatódhattak, hogy „de jobban odalennék, ha nem lenne rajtad semmi”, és valamiért én ezt nem bántam. Még tetszett is a gondolat.
- Akkor nem áll bénán?
- Vannak még ilyen hülye kérdéseid? – forgatta a szemeit. – Jól nézel ki, tudod te is. Hányszor kell még elmondanom ahhoz, hogy elhidd végre?
- Damon… - suttogtam. Mondani akartam valamit, de nem tudtam elmondani neki, amit akkor éreztem. Miért kell rám ilyen hatással lennie másfél évszázad után is? Miért akarom annyira megölelni?
- Nem jössz a vízbe? – kérdezte pár perc után.

*

- Oké, ez volt az eddigi legjobb – fújtam ki magam. Az óceánból a fürdőszobába mentünk, onnan pedig az ágyba. Három menet egymás után… de még milyen menet!
- Egyetértek – mondta elfúló hangon. – Wow… ez… mikor szoktam én el ettől? – nézett rám kérdő tekintettel, mire felnevettem.

- Ezt határozottan ki kell pihennünk.
- Szerintem is. Gyere ide – emelte fel a takarót, majd miután szorosan hozzábújtam, magunkra terítette azt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy mindketten egy álomvilágba kerüljünk.

Várom a véleményeket...... ;) BTW a házról majd kaptok több képet is, csak kicsit késő van már. :D