38. I can't fight it anymore

Sziasztok!

Sok mondanivalóm nincs, a fejezet azért csúszott két napot, mert elég durván lebetegedtem, plusz ez a szombati tanítási nap is egy nagy hülyeség, úgy, ahogy van. Mindegy.

Fejezetről: - SPOILER LEHET - végre megtudjuk, Damon mit akart, éééés valamivel romantikusabbra sikerült, mint terveztem. Én nem vagyok vele annyira megelégedve, de nem tudok jobbat. - Spoiler vége.

A végén találtok majd képeket a házról is. 

  Reggel az égető napsugarak ébresztettek fel minket. Damon nyöszörögve résnyire nyitotta a szemeit, majd egy kis fészkelődés után szorosabban ölelt át, mint ahogy addig voltunk. Ez a legjobb érzés a világon; ha tudod, hogy valaki olyannal kezded a napot, akit szeretsz, és talán még ő is viszontszeret.
- Mit csinálunk ma? – motyogta a nyakamba bújva.
- Elmondhatnád, hogy miért vagyunk itt – nevettem.
- Azt majd este – mászott fölém, majd megcsókolt. – Délután találkoznom kell a barátommal, aki eddig karbantartotta a házat, tegnap küldött egy SMS-t, hogy itt van a városban. Megleszel addig nélkülem?
- Talán kibírom valahogy. Addig is… - haraptam a szám szélét, miközben a lábaimat Damon dereka köré fontam.
- Jó tervnek tűnik – csókolt bele a nyakamba.

*

  Amint egyedül maradtam a hatalmas tengerparti házban, úgy döntöttem, kimegyek napozni inkább. Hoztam magammal egy könyvet, amit még azelőtt kezdtem el olvasni, hogy Mystic Fallsba költöztem volna, azonban akkoriban eléggé el voltam havazva a lefordítandó dolgokkal, hogy örültem, ha nem kell betűket látnom. Most viszont jól esett kikapcsolódni, így hát lefeküdtem egy napozóágyra, kezemben a könyvvel.
  Alig voltam kint húsz percig, mikor megcsörrent mellettem a telefonom. Stefan.
- Szia! – szóltam bele.
- Szia! Zavarok? – kérdezte először.
- Dehogyis, Damon most úgysincs itt, valami barátjával találkozik. Hogy vagytok?
- Mi jól. Ti? – kérdezte. A hangsúlya furcsa volt, mintha ezzel valamire célozna.
- Nem tudom, mire gondolsz, de megvagyunk.
- Ó, akkor… akkor oké. Elijah járt itt nagyjából egy órája, azt üzeni, hogy hívd majd fel. Valamiért nem tudott elérni.
Uh, igen… valamiért.
- Rendben. Nem mondta, hogy miről van szó?
- Nem. Elég bizalmatlan velünk – húzta a száját.
- Hát… nem hibáztathatod érte.
- Mesélj, hogy telik a nyaralásotok? – váltott témát.
- Eddig minden rendben – vontam meg a vállam. Nem értettem, miért van mindenki annyira oda.
- Ennyi? Char, nekem részletek kellenek! – fakadt ki.
- Milyen részletek? Megérkeztünk, elmentünk vásárolni, pizzázni, utána… felavattuk a házat és a tengerpartot, aztán aludtunk és folytattuk tovább. – Tudtam, hogy előtte mondhatok ilyeneket, nem akad ki, ha a szerelmi életemről beszélek.
- Az már valami. Várj, amíg… ja, bocsi, ezt nem mondhatom el – hallottam a gonosz nevetését.
- Érjek haza egy darabban, olyat kapsz… - vigyorogtam. – Hiányzol.
- Te is nekem. Főleg most… Találkoztam amúgy Katherine-nel.
- Mit mondott?
- Semmi újat. Előadtam neki a „szakítottunk Elenával” című színdarabot. Szerintem bevette, úgyhogy minden rendben van. Kivéve persze azt, hogy így nem lehetek vele… - sóhajtott. – De nem baj, ennyit kibírunk, nem igaz? – Szomorúnak hangzott, amit meg tudtam érteni. Mielőtt bármit mondhattam volna, hallottam, ahogy valaki ledobja a kulcsait az asztalra. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki volt ez.
- Ne aggódj, nem tart sokáig.
- Köszi. Nem tartalak fel tovább, hallom, hogy Damon ott van. Biztos van jobb dolgotok is. Jó szórakozást, és sok sikert, Damon! – mondta. Tudta, hogy a bátyja hall mindent.
- Ugye nem mondtad el neki? – szólalt meg.
- Nem, nem mondtam. Mennem kell, van egy vendégem, aki nem tűnik túl türelmes típusnak. Sziasztok! – nyomta ki.
- Készen állsz? – mosolyodott el Damon. Egy fehér póló volt rajta egy fekete fürdőnadrággal, és eszméletlenül nézett ki.
- Naná! – ugrottam fel, majd a könyvet a tornácon levő asztalra tettem.
- Elviszlek egy közeli szigetre motorcsónakkal, úgyhogy lehet, nem ártana, ha felvennél valamit a bikinire.
- Most elfelejtetted, hogy a vámpírok nem fáznak meg, de oké. Mit vegyek fel? – indultam be a házba, egyenesen fel a hálóba, ő pedig követett.
- Valami szépet? – mosolygott az ajtókeretnek dőlve.
- Kisegítő, köszönöm – forgattam a szemem egy halvány mosollyal az arcomon. – Ez jó lesz? – vettem elő egy lenge ruhát, amit tegnap vett nekem.
- Nem sokkal melegebb, de megfelel. Szerintem hozz valami felsőt is. Tim szerint fázni fogsz, amíg odaérünk.
- Tim? Ő az, aki rendet tartott a ház körül?
- Igen. Ez a blézer szerintem jó lesz, láttam néhány embert ilyenben sétálni az utcán – nyújtott át egy fehér blézert. Tényleg nem volt rossz.
- Köszi, ez pont jó lesz – vettem át, majd felöltöztem.
- A kikötő egy utcával lejjebb van, addig gondolom, el bírunk menni gyalog is – mondta, én pedig bólintottam.
*
  Damonnak – vagy Timnek – igaza volt, az oda-út május lévén tényleg elég szeles volt. Nem hideg, de szeles. Damon karórája szerint hatkor érkeztünk meg a szigetre, ami a partról nézve lakatlannak tűnt. Érdekes…
- Sajnálom, de ezt fel kell tenned – emelt fel egy piros sál- vagy kendőszerű anyagot.
- Muszáj? – néztem rá bociszemekkel, de ez nem hatotta meg. Bólintott egyet, majd felhelyezte a kendőt, hogy ne lássak át rajta vagy alatta.
- Gyere – fogta meg óvatosan a kezem, mintha félne a reakciómtól, majd vezetni kezdett. Két percig sétálhattunk, mikor megállt, és végre hajlandó volt leszedni rólam azt a vackot.
- Úristen! – kaptam a szám elé, ahogy kinyitottam a szemem. Nem messze a parttól egy kétszemélyes asztalt helyeztek el, hozzá természetesen két székkel. Az asztal megterítve, középen egy szál vörös gyertya, mellette hozzáillő rózsaszál egy átlátszó vázában. A terítő fehér volt, és az asztal körül kisebb lámpások és fáklyák voltak felállítva. Mindenre számítottam, csak erre nem.
- Nem tetszik? – Hirtelen a hangja aggódóvá vált.
- Damon… mi… Jézusom… már hogy ne tetszene? – Alig tudtam összehozni ezt a pár szót.
- Akkor… akkor jó – könnyebbült meg. – Gyere – vezetett az asztalhoz, majd leültünk. Kihúzta a székemet is, igazi úriemberként viselkedett. Néhány pincért láttam tőlünk távolabb dolgozni, majd az egyikük odajött hozzánk egy üveg pezsgővel a kezében. Öntött mindkettőnk poharába, és elmondta, hogy mi lesz az étel, a sorrend, és hogy ha szükségünk van valamire, csak szóljunk. Ahogy eltűnt, Damon felém fordult. – Char… nem tudom, te mit érzel… de muszáj elmondanom, már nem bírom magamban tartani. Szeretlek. Szeretlek, mióta csak az eszemet tudom, és szerettem volna összehozni valamit, ami bizonyítja ezt. Mármint… mennyire nézed ki belőlem, hogy csak úgy ilyen vacsorákat rendezek? – nevetett fel kínosan. – Szóval… ki tudja, mennyi időnk van még, főleg Katherine-nel a városban. Szerettem volna, ha tudnád, hogy állok jelenleg. Nem kell reagálnod most azonnal. Jó, azért nem lenne rossz, ha valamit mondanál, de ne hamarkodd el. Csak tudd, hogy… szeretlek. – Az aggódó arckifejezés újra átvette a helyét, és kicsit hadart is – nem beszélve az összevisszaságról, de nekem nagyon tetszett. Imádtam. Az asztal sarka nem akadályozott meg abban, hogy szó nélkül átöleljem a nyakát és megcsókoljam. Ő eleinte hezitált, valószínűleg fel sem fogta, hogy mi történt, de hamar magához tért, majd az egyik keze a hátamra vándorolt, míg a másik a derekam felé vette az irányt.
- Szeretlek – mosolyogtam rá pár perc múlva. A keze után nyúltam, hogy megszorítsam azt.
- Katherine nem szakíthat el minket egymástól, igaz? – Valami szikrát láttam a kék szemekben kipattanni, ami a reményt és bizalmat tükrözte. Ez egy tündérmese. 1864 óta nem láttam őt ilyennek.
- Soha – vigyorogtam. – Azért hoztál el ide, hogy szerelmet vallj? – döntöttem oldalra a fejem.
- Talán – mosolygott. – Igazából lenne még valami. – Ha nem ismerném olyan jól, nem mondtam volna meg, hogy kezdett elpirulni, ám az arca mégis rózsaszínesebbnek tűnt az átlagosnál.
- Tudod, én még soha nem találkoztam senkivel, aki olyan hatással lett volna rám, mint te. Sajnálom, hogy annyit szenvedtél miattam, sajnálom, hogy annyiszor bántottalak meg, és sajnálom, hogy téged hibáztattalak amiatt, hogy egy szörnyeteg lett belőlem. Tudom, hogy nem vagyok éppen az a pasi, akit az apák a lányukkal szeretnének látni. Tudom, hogy messze vagyok a tökéletestől, de abban teljes mértékig biztos vagyok, hogy te vagy az, akit örökké szeretni fogok, és akivel le szeretném élni az életemet, legyen az egy nap vagy egy évszázad, akár az örökkévalóság, és tudom, hogy legutóbb nem sült el valami jól, én szeretném újra megpróbálni. Charity Dorotha Sparks, hozzám jössz feleségül? – nyitotta ki az apró dobozt, amit eddig még észre sem vettem, hogy nála lett volna.
  A szemem teljesen könnybe lábadt, és egyre nehezebb volt elhinnem, hogy ez nem csak egy újabb álom. A lábaim remegni kezdtek, és ha nem lenne alattam egy szék, most bizonyára könnyedén összecsuklanának alattam. Alig bírtam visszafojtani a könnyeket, miután kimondtam azt a szót.
- Igen.

-