06. An Old Friend

Kiegészítést itt találtok: http://kingofpainandhurt-infos.blogspot.com/

 Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni az új részre, de kicsit elszámítottam magam. :$
Vigasztalásképp elmondanám, hogy 2150 szavasra sikeredett, tehát úgy másfélszer hosszabb a tőlem megszokott fejezetektől. :)
Valamint hozzáteszem, hogy lassan elkezdem bonyolítani a történetet. ;) Mondjuk talán ezt még egy kis átvezetésnek is hívhatjuk, de azért...

Mindegy, nem húzom az időt, majd eldöntitek ti, hogy minek tartjátok! :D
Jó olvasást! :)

 (jobb minőségért katt rá.)

  Másnap reggeltől estig dolgoztam - fordító vagyok egy chicagói cégnél. Az évek során elég sok nyelven megtanultam, így összekötöm a kellemest a hasznossal. Szerencsére a mai technológia megengedi, hogy a világ bármely pontjáról el tudjam küldeni a főnökömnek a kész munkát. Általában csak leveleket fordítok, néha egy-egy könyvet is, ha szükséges.
  Harminc két- vagy többoldalas levél és majdnem egy fél könyv – 340 oldalas! – után jutottam el arra a szintre, hogy én ezt már nem bírom tovább. Elküldtem az eddigieket Williamnek, aztán elmentem a Grillbe, mert úgy voltam vele, hogy még egy betű és rosszul leszek.

  Ezt elpanaszoltam Mattnek is, és kész csoda, de Caroline most nem lógott ott. Ellenben ahogy Matt munkaideje lejárt, belépett az ajtón Jeremy, Elena kisöccse is. A pulthoz vezette útja, hogy kérjen egy kólát. Ahogy összeakadt a tekintetünk, elmosolyodott és elfoglalta a mellettem levő széket.
- Fura, most nem a megszokott módon találkozunk – mosolygott szélesen.
- Hát igen, meglepő – nevettem.
- Vársz valakit? Mert akkor elmehetek innen.
- Ó, nem, nem, csak kiszellőztetem a fejem. Ma egész nap leveleket fordítottam, és már kezdtem bekancsítani a sok betűtől.
- Itt az emberek a piától kancsalok, szóval tökéletes helyválasztás!
Jeremy egy kis beszélgetés után gyorsan lelépett, de nem sokáig maradtam társaság nélkül. Elena, Stefan és Damon hármasa hamar felváltották a lány testvérét. Damonnal egész jól viseltük egymás társaságát. Elena elkotyogta nekik, hogy beszélgettünk erről-arról, így kaptam néhány csípős beszólást, de nem túlzottan érdekelt. Örültem, hogy legalább a múltkori grilles incidensünket nem emlegeti fel folyton a csapat, és még Damon sem vágta tönkre az idegrendszeremet vele. Stefan felvázolta az eseményeket: most, hogy a farkasok megjelentek, mert igen, megjelentek – nem tudtam, hogy léteznek még -, és meg akarják törni a Nap és a Hold átkát, Elena, a hasonmás vére kell nekik. De nem csak nekik, a világ legöregebb vámpírja, Klaus is Elenát akarja. Előkerült valami Rose nevű nőszemély, akivel Damon elég szoros kapcsolatba került, miután az egyik ősvámpír letépte az ő Trevorja fejét. Az már egy másik kérdés, hogy ezután miért terelte az útja pont a Salvatore házba… Szép kilátások! Az ős is itt van jelenleg a városban, és ki tudja, kinek az oldalán áll. Mit ne mondjak, már csak Katherine hiányzik a kis csapatunkból! Bár van egy olyan érzésem, hogy lesz szerencsénk találkozni vele is.
- Azt akarjátok mondani, hogy a világ legidősebb vámpírja rám vadászik? Ráadásul a farkasok is?
- Nem is te lennél, Elena – veregette hátba Damon. – Most mi lesz? Stefan, nincs kedved szólni a mókusbarátaidnak? Bár nem hiszem, hogy segítenének azok után, hogy kiirtottad a családjaikat.   Damon poénján csak én mosolyodtam el, Elena és Stefan most túlságosan aggódtak ahhoz.
- Nem vagy vicces! – torkollta le Elena.
- Üdvözletem! Csatlakozhatok? – hallottam egy hangot a székem mögül, mire mindenki megkövülten nézett a férfira. Megfordultam, és egy ismerős arccal találtam szembe magam.
- Elijah – visítottam és a nyakába ugrottam.
- Charity! Jó veled újra találkozni – köszöntött csöndesen, ahogy szokott.
- Nem láttalak már vagy ötven éve. Hogy kerülsz te Mystic Fallsba?
- Akadt egy kis dolgom – pillantott Elenára, aztán a fiúkra, akik még mindig mozdulatlanul, tágra nyílt szemekkel bámultak minket.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezte Elena.
- Együtt éltünk Chicagóban, amíg el nem kellett utaznom Kanadába – válaszolt csöndesen Elijah.
- Miért vagytok ennyire meglepődve?
- Ja, semmi, csak nem tudtuk, hogy te már csak ősökkel haverkodsz – legyintett Damon.
- Ős? Elijah az ős, akiről beszéltetek? – raktam össze a képet.   Ez most sokkolt. Régen nagyon jó barátok voltunk Elijah-val. Sokat jelentett, hogy átsegített az összes problémámon. Tudtam, hogy erősebb, mint én vagy Katherine, de nem sokat beszéltünk arról, hogy őt ki, mikor és hogyan változtatta át. Ehelyett elvitt a környék összes báljába, lakhattam vele és mellette elfelejtettem a fájó múltat. Legjobb barátom helyett volt legjobb barátom.   És ugyanez az ember van most itt velünk. Ő az ős, akitől mindenki, talán még Katherine is fél. Olyan büszke vagyok rá!   Ahogy végigpillantottam a csapaton, Damon szemében mintha némi féltékenység lobbant volna fel. Lehet, hogy csak bemesélem magamnak, mert képes vagyok ezt tenni, de ha jól láttam, akkor nem értem. Ne legyen féltékeny, neki úgyis ott van Rose! Az már mellékes, hogy én mit csinálnék fordított helyzetben, bár feltehetőleg semmi jót.   Rendeltünk egy pizzát, de csak Elena és én ettünk belőle. A fiúk feszültségét szerintem még egy kilométerrel arrébb is érezték az emberek. Elijah nyugodt volt, és úgy cseverészett velünk, mintha nem is Elena vagy Katherine kellene neki. Persze Damon – mint mindig -, most is nagyon tökösnek érezte magát, minden válasza rosszindulatúan csengett. A helyében nem engedném meg magamnak ezt a hangnemet egy ősvámpírral szemben. Néha próbáltam finoman célozni is erre, de nagyon nem vette a lapot, még tahóbban viselkedett.   Elijah-val hamar leléptünk, beszélnem kellett vele. Hazakísért, így behívtam egy kis csevegésre.
- Damon? Komolyan? Még mindig nem vagy túl rajta? – a hangja hitetlenül csengett.
- Amint látod. De hagyjuk őt. Te mit csinálsz itt?
- Egyelőre még nem árulhatom el, de bízhatsz bennem.
- Ugye nem lesz bajuk?
- Ha Katerina előkerül, akkor nem. Klausnak ő kell, persze ha minden kötél szakad, megfelel a hasonmás is. Személy szerint szívesebben látnám Katerina kivégzését, mint a szerencsétlen Elenáét. Nem tehet róla, hogy Petrova-vér kering az ereiben.
- Ígérd meg, hogy az első sorból nézhetem végig, ahogy meghal! – tudom, ez elég morbid. Mondjuk kicsit átértékelődött már számomra a morbid szó fogalma az évek során. Ha róla van szó, nem állok senki útjába, aki ki akarja őt végezni.
- Mindenképpen – bólintott a régi mosollyal az arcán. – Lassan mennem kell.
- Nem maradsz éjjel? Ránk férne egy kis beszélgetés, nem gondolod? – marasztaltam.
- Ma dolgom van, de összefuthatunk a héten, ha nem lesz semmi elintéznivalóm.
- Rendben, akkor majd találkozunk – kísértem el az ajtóig, majd egy ölelés után be is csuktam mögötte.
  Soha nem gondoltam, hogy látom még őt, arra pedig nem is gondoltam volna, hogy pont ilyen körülmények között. Zuhanyzás közben elgondolkoztam azon, miket is tudok az ősökről. Érdekes dolgok jutottak eszembe, olyanok, amikről nem hittem, hogy hasznát vehetem az életben. Eldöntöttem magamban, hogy délelőtt benézek Stefanhoz, aztán bedőltem az ágyba és egyből el is aludtam.
*
  Bekopogtattam a Salvatore panzió hatalmas ajtaján, hátha meghallja a kicsit túl hangos zene ellenére is, aki bent van. Stefan néhány pillanaton belül ki is nyitotta, miközben a háttérben eltáncolt előttem valaki egy melltartó- tanga-párosításban. Gondolom nem Elena volt az…
- Ez meg ki?
- Fogalmam sincs, de szerintem ő sem tudja, Damon már azt is kitörölhette a memóriájából. Gyere be! – tárta ki előttem az ajtót. Kénytelen voltam a nagy nappalin keresztül átmenni, ugyanis csak ez az egy út vezet a konyhába, ahová Stefannal be akartunk ülni. A nappalival csak az az egy problémám volt, hogy Damon ott tartotta a pizsamapartit a csajokkal és a whiskysüvegekkel. Damon épp az emelet korlátján kívül táncolt, a lányok pedig szétszéledve az egész házban. Ha jól számoltam, voltak úgy öten-hatan. Mindjükön tisztán éreztem az alkoholt anélkül, hogy közelebb jöttek volna. Épp beléptem volna a konyhába Stefan után, mikor Damon előttem termett, és szenvedéllyel teli tekintettel a szemembe nézett, majd néhány másodpercnyi hatásszünet után magához vont és megcsókolt. Egy kis részem viszonozta volna, de a józanabbik győzött, így elszakadtam tőle és nem olyan erősen rácsaptam az ajtót. Fél percnél tovább nem szomorkodott rajta, már hallottam a hangját messzebbről:
- Ki a következő? – mire mindegyik lány odatáncolt hozzá, és önként ajánlották fel neki a vérüket.
- Te komolyan Elijah-val voltál Chicagóban? – ráncolta a homlokát.
- Igen, miért nehéz ezt elhinni?
- Nem mondott valamit a tervéről?
- Klaust emlegette, és hogy Elenának nem lesz baja, ha Katherine-t sikerül megszereznie, ugyanis Klausnak ő kell, de megfelel a hasonmás is. Azt viszont nem árulta el, hogy mi a pontos tervük.
- Akkor elő kell kerítenünk Katherine-t.
- Valaki Katherine-t emlegette? – lépett be Damon egy üres vértasakkal, és mivel nem válaszoltunk, folytatta. – Char, jövő szombaton álarcosbál lesz a Lockwood famíliánál. Leszel a párom? – olyan részeg volt, hogy alig tudta egy szuszra elmondani az egészet, de tudtam, hogy valamennyire azért önmaga.
- Miért mennék én el?
- Mert egy jó poén lesz! Egy kis vérfrissítés? – nyomta az orrom elé a zacskót.
- Add ide! – kaptam ki a kezéből, majd a bárszékről leszállva egy poharat vettem le a polcról.
- Akkor jössz velem? – könyökölt elém.
- Még gondolkozok rajta – húztam le a pohár tartalmát, aztán Damon megunta a társaságunkat, és visszament a lányokhoz.
- Elmész vele? – kérdezte Stefan, miután Damon bezárta maga mögött az ajtót.
- Fogalmam sincs, talán igen – ültem vissza a székemre. – De térjünk vissza az ősökre. Elijah egy beszélgetésünk során elmondta, hogy az a vámpír, aki iszik egy ős véréből, erősebb lehet. Ősvámpír vérének kell a szervezetben lennie, aztán a szívbe kell döfni egy egyszerű fakarót. Ugyanúgy megy, mint az embereknél. Meghal, feltámad, egy ideig erősebb lesz. Pontosan nem tudom, mennyi ideig. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen fontos infó lehet valamikor.
- Láttál már erre példát?
- Tulajdonképpen nem, de Elijah már elmesélt néhány ilyen történetet.
- Értelek. Mégis mennyire lesz erős az adott vámpír?
- Szinte annyira, mint egy ős.
- Az jó. Az nagyon jó. Azt nem tudod, hogy Klaust hogyan tudjuk megölni?
- Nem, Klausról nem igazán beszéltünk. Egyszer találkoztam vele Chicagóban, de azóta sem hallottam róla.
- Hogy néz ki?
- Hm… Ha jól emlékszem, szőke göndör haj, kék szemek, és izmos. Mármint nagyjából annyira, mint ti, külsőleg persze. Kicsit borostás volt, hát nem tudom, mennyit változott az 1900-as évek óta.
- Köszönöm! Most rohanok, el kell mondanom Elenának – viharzott el a telefonjával.   Kedves, engem meg itt hagy egy csapat agymosott lánnyal és egy részeg vámpírral. Igazán kedves, mondhatom.   Damon hamar pótolta a társaságomat, megpróbált rávenni, hogy csatlakozzak, jól fogom magam érezni. Ezt még magam sem hittem el, tudom, hogy csak azért csinálja, hogy kicsit elfelejtse Katherine-t és a sok bajt, ami történik körülötte.   Úgy döntöttem, inkább sétálok egyet a park környékén, talán beugrom a kórházba némi vérért. Rossz, ha az ember rákényszerül a tasakos vérre, de még mindig jobb, mint Stefan mókusdiétája, ahogy Damon emlegeti mindig. Volt néhány évem, amíg megpróbáltam betartani, de szörnyen ízetlenek, ráadásul én sajnálom is szegény állatokat. Mikor megéreztem az emberi vér szagát, egyből elborult az agyam, és kis híján megöltem a lányt, aki már amúgy sem élt volna sokáig orvosi ellátás nélkül. Kellett neki leesni a lépcsőn. Tehát a mókusdiéta felejtős, és egy ilyen picike városban mégsem ölhetem meg az egész lakosságot állattámadásnak álcázva.   Felvettem a dzsekim, majd a táskámmal együtt elindultam a kórházba. Beköszöntem Damonnak remélve, hogy eljut a tudatáig, aztán hagytam becsapódni magam után az ajtót. Elgondolkoztam az álarcosbálon. Végigpörgettem magam előtt a lehetőségeket, és már majdnem arra jutottam, hogy hagyom a francba, nem megyek el, mikor elhaladtam egy ruhabolt kirakata előtt. Egy csipkés, fodrokkal tarkított minit tettek épp ki, és belehaltam volna, ha nem megyek be. Láttam néhány álarcot is a falon, és az árcédulák azt jelezték, hogy nem éppen dísznek vannak kitéve. Némelyiknek elég magas kis ára volt.
- Elnézést, megnézhetném azt a ruhát közelebbről, amelyik most került a kirakatba? – léptem a pulthoz.
- Természetesen, ott hátul még van belőle több méretben is – mutatott az üzlet végébe. – Ha gondolod, fel is próbálhatod.
- Köszönöm.   Levettem a két legkisebb méretet és bevittem a próbafülkébe. A nagyobbal kezdtem, de mivel az majdnem lecsúszott rólam, felhúztam magamra a kisebbet. Tökéletesen állt, nem szorított sehol és nem is esett le. Választottam hozzá egy fekete, tollas álarcot, majd kifizettem. Igen, leszek Damon Salvatore párja a bálban.   Már nem volt kedvem elmenni a kórházba, úgyhogy hazasétáltam és folytattam a fordítást, ahol abbahagytam.   Nagyjából 50 oldalnyi unalom után nyújtóztam egy nagyot és ránéztem az órára. 9 óra 10 percet mutatott, így lementem az esti véradagomért, majd lezuhanyoztam, fogat mostam és újból átolvastam, amit írtam. Már kikapcsoltam a laptopot, és kapcsoltam volna le a villanyt, amikor szárnysuhogást hallottam, aztán egy károgó hangot az ablak felől. A madár csőrével bökdöste az ablakot, én pedig odaléptem, és kinyitottam neki. A következő pillanatban Damon ült a párkányon belül. Egy-két perc csönd után szólalt meg.
- Fáj a fejem.   Ezen elmosolyodtam. Ezért jött ide, hogy ezt bejelentse?
- Elfogyott a vér?
- Nem, csak… Nem tudom. Az mi? – mutatott a szekrény ajtaján lógó mai szerzeményemre. – Ezek szerint a válaszod…?
- Igen – csuktam be az ablakot. Damon magához húzott és a derekamat ölelve csókolt meg.
- Ezt nem kellett volna, ugye? – pillantott rám még mindig fogva tartva. Nem válaszoltam, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom. Talán nem kellett volna, de mégis jó volt. Ezt persze már nem akartam bevallani, úgyhogy csöndben maradtam, és csak megvontam a vállam.
- Mi ez a piros folt a homlokodon? – söpörtem arrébb a haját, hogy megnézhessem.
- Nekirepültem egy fának – morgott, mire olyan hangosat kacagtam, hogy a világ másik végén is hallhatták az emberek. – Nem vicces.
- Hogy csináltad? Elvileg vannak olyan jók a reflexeid, hogy ki tudd kerülni őket, nem? – nevettem még mindig.
- Elvileg. Csak az a baj, hogy részegen nem működik annyira – morgott. Mosolyogva kibújtam az ölelésből és az éjjeliszekrényhez léptem, ugyanis megláttam egy papírfecnit, amit egész biztos, nem én tettem oda. Kihajtogattam és elkezdtem olvasni.


Várom a véleményeket. :)