09. My First Kiss

Sziasztok!
Indítottam múltkor egy szavazást a jövőbeli Stelena fejezetről, aminek végül nem lett túl rossz az eredménye. Kicsit megosztottam az olvasókat, 25-ből 10 ember szeretne Stefan szemszöget, 5 Elenát, 2 E/3. személyűt, és 8 egyáltalán nem kíván Stelenát olvasni. (Őket sajnos el kell keserítenem, mert a Stefanra szavazók kicsivel többen voltak.) Valószínűleg ez a fejezet a 16. körül várható majd. :)
Az újról nem tudok mondani semmit, talán kicsit elnagyoltam, de lehet, hogy csak nekem tűnik úgy. Fele flashback rész, úgyhogy aki szereti az ilyeneket... :)
Véleményeket egy Tetszik-Nem tetszik formájában IS várom. ;)
Jóóóó olvasást.:)

(Charity)
  Damon hamar megunta a beszélgetésemet Williammel, amiről elmondhatom, hogy sikeres volt. Kaptam sok munkát és még Damont is sikerült valószínűleg féltékennyé tenni. Ez már jelent valamit.
  Ahogy az ajtócsapkodásból hallottam, elhagyta a házat, aztán úgy másfél óra múlva keveredett csak vissza, akkor viszont kissé idegesnek tűnt. Úgy tépte fel az ajtót, mint egy őrült, amit nem igazán értettem, mivel csak beszélgettünk Rose-zal. Ha eltekintek attól, hogy ő szabadította rám Katherine-t azzal, hogy vért adott neki, és jelenleg ő Damon házimacskája, egész rendes nő.
- Ti meg mit csináltok? – nézett ránk dühösen.
- Minek tűnik? – kérdeztem vissza.
- Csak beszélgetünk – felelt Rose.
  Damon fura arcot vágott, de nem kérdezősködött, inkább sarkon fordult és bezárta maga mögött az ajtót. Nemsokára Rose is követte őt, mert egyre inkább álmosodott. Egy sóhajtás kíséretében én is bezártam a szerkesztőt, aztán lecsuktam a laptopot.
  Stefan szobája kényelmes volt, talán azért, mert látszott is rajta, hogy valaki lakik ott. Szétnéztem a könyvespolcon, hátha találok valamit zuhanyzás utánra, de így sem sokáig bírtam nyitva tartani a szemem, nemhogy még az olvasáshoz. Bevonultam a fürdőszobába és 20 perc után ki is másztam a forró vízből. Megtörölköztem, és felvettem egy hálóinget bugyival. Amikor kiléptem a fürdőszobából, Damon a bőrkanapén ülve várt engem. Még mindig nyugtalannak tűnt, de láttam rajta, hogy próbálja leplezni. Mellé ültem, hogy kiderítsem, mi a baja.
- Mi történt? – kérdeztem aggódva, féltem, hogy valami nagy baj történt.
- Mit csináltatok, amíg nem voltam itt? – felelt kérdéssel a kérdésre.
- Beszélgettünk, miért?
- Rose nem hajlandó elmondani, hogy hogyan lettetek ilyen jóban, főleg, úgy, hogy azt láttam rajtad, hogy szívesen megtépnéd, ha nem lenne nálad 400 évvel idősebb.
- Damon, ez komoly? Azt hittem, hogy valaki megsérült vagy meghalt, vagy nem is tudom, erre bevágod, hogy azért vagy egész este ilyen savanyú, mert nem tudod, hogy miről beszéltünk Rose-zal, amíg te Isten tudja mit csináltál??? – csattantam fel.
- Igen. Szóval?
- Áthívtam, hátha tud segíteni egy program telepítésében, és közben elkezdtünk mindenféléről dumálni.
- Aha, jó. Tudod mit? Hagyjuk. Amúgy ha tudni szeretnéd, Rose már nem alszik velem. Tulajdonképpen félig már egy barátjánál, valami Slater nevű gyereknél lakik.
  Nem válaszoltam. Tudom, hogy ő is tudja, hogy legszívesebben éjjel-nappal vele lennék, de most reálisan kell gondolkodnom, nem adhatom fel a büszkeségemet, mert az biztos, hogy Damonnál ez nem lenne több néhány éjszakai kalandnál.
  Damon a szemembe nézett, én pedig voltam olyan hülye, hogy nem fordultam el, és a szemeitől az összes gondolat elszállt a fejemből egy pillanat alatt. Ennyit az ésszerűségről.
  Teljes alakkal felém fordult és az ajka egyre közelebb került az enyémhez. A szívem egyre hevesebben dobogott és boldogan húztam volna magamhoz, hogy gyorsítsam az eseményeket, de teljes mértékben lebénultam alatta. Ebben a pillanatban megcsörrent az átkozott telefonja, ám ő kinyomta, majd az ágyra dobta azt, így már semmi nem akadályozta meg abban, hogy szája az enyémre tapadjon és utat törjön magának. Végigdőltem a kanapén, és a hajába túrva húztam magammal őt is. A csók közben mindkettőnkből halk sóhajok szakadtak fel, és ha az előbb azt mondtam, hogy minden gondolatom eltűnt, akkor azt megszorozva tízzel talán érthetővé válik, hogy mennyire volt tele a fejem azzal az idétlen rózsaszín köddel.
  Érezni akartam, megérinteni a teste minden egyes apró részletét, és tudtam, hogy ezzel ő sincs másképp. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem magam, mint egy tini az első csókjánál. Pont úgy, mint 1863-ban.
*
(Benjamin Lockwood polgármesterré választása utáni bál, 1863, Mystic Falls)
- Olivia, hozd be kérlek a kék ruhát, amit az apám hozatott! Ha minden igaz, a vendégszobába rakták az új darabokat.
- Igenis, Miss Sparks – hajtott fejet, és loholt is, hogy teljesítse a kérésemet, majd mikor visszajött, sebesen föl is adta rám a ruhát. Amíg a fűzővel babrált, kicsit megdorgáltam:
- Mondtam már neked, hogy nyugodtan hívj Charity-nek, amikor apámék nincsenek itt. Tudod jól, hogy barátomként tekintek rád.
- Legközelebb úgy lesz – láttam halvány mosolyát a tükörben.
  Olivia folytatta a fűzőm ráncigálását, én pedig a gondolataimba mélyedtem. Damonra gondoltam, vajon ő készül már az esti bálra? Vajon lesz alkalmunk kettesben maradni, hogy beszélhessünk? Reméltem, hogy igen. Vajon ő is annyira várja ezt a találkozót, mint én?
  Olivia rántott egy nagyot a derekamon, amivel engem is sikerült visszahoznia a jelenbe. Rendbe hozta a ruhámon a gyűrődéseket, majd leültetett a fésülködőasztalomhoz, hogy egy kis arcpírt kenjen rám, és a hajamat kifésülje. Amíg ezzel foglalatoskodott, nem szóltunk egy szót sem.
  Ahogy végzett, engedélyt kért, hogy elmenjen, én pedig egy köszönet kíséretében elengedtem. Olivia fejet hajtott, és sűrű léptekkel viharzott ki a szobámból.
  A szüleim teljes harci díszben érkeztek meg, csak engem kellett felvenniük a lovaskocsival, máris mehettünk a Lockwoodék báljába. Édesapám politikus lévén természetesen egyik díszvendég volt, és vihetett minket is magával. Mivel nekünk jót tett, ha találkozunk a Salvatore családdal, nem volt kérdés, hogy otthon maradunk-e vagy sem. A végigdöcögött út után végre boldogan és türelmetlenül nyújthattam ki végtagjaimat, szemeimmel egyből Damont és Stefant keresve. Ők épp az egyik szabadtéri asztalnál ültek Giuseppe-vel, aki egyből kiszúrt minket, és felállt, hogy üdvözöljön. Rutinból nyújtottam kezet, hogy megcsókolja, ahogyan anyám is, apámmal pedig kezet fogtak és megveregették egymás vállát. Így indultunk el a táncterem felé, ahol Benjamin legkisebb fia, Marcus mindenkit egyenként köszöntött.
  Időközben Damon és Stefan is csatlakozott hozzánk, és miután a szüleink elmentek, hogy gratuláljanak Benjamin Lockwoodnak, Damon fel is kért táncolni. Igent mondtam, mire ő a derekamra tette a kezét, én az enyémet a vállára, és lassan, ritmusszerűen ringatózni kezdtünk. Amíg a lábaink bírták, táncoltunk, aztán elhatároztuk, hogy kimegyünk egy eldugottabb helyre. Megkértük Stefant, aki mosolyogva egyezett bele, hogy fedezzen nekünk. Csöndben lépkedtünk egymás mellett a kertben, nem volt szükség szavakra, azok nélkül sem éreztük magunkat kínosan.
  Senki nem figyelt ránk, ezért könnyen el tudtunk bújni a fák mögött. Találtunk egy rönköt, amire ráülhettünk. Majdnem telihold volt, így tökéletesen láttunk mindent az egyik tisztáson. Egy ideig csak csodáltuk egymás arcát, aztán az övé egyre csak közeledett az enyémhez, és azt vettem észre, hogy egyáltalán nem ellenkezek, még úgy sem, hogy pontosan tudom, mire készül. Egy úrilány nem engedhetné meg ezt magának, de tettem én akkor magasról a szabályokra. Ha akarom őt, és ő is akar engem, semmi nem akadályozhat meg minket, senki nem változtathatja meg az érzéseinket.
  Az ajkaink találkoztak, a szívem pedig egyre gyorsabb tempót diktált, és annyira dobogott, hogy már rendesen vártam, mikor akad ki és áll le. De nem tette. Ez volt az első csókunk minden értelemben. Az emberek többsége azt állítja, hogy rettenetes volt az első csókja, ellenben a mienk tökéletesnek tűnt akkor is, most is. Talán ez azért van, mert a mai fiataloknál már gáz, ha tizennégy éves korukban még nem volt legalább öt pasijuk… Miért sietteti mindenki annyira a szerelmet? Tizennégy éves korban nem a fiúkkal kellene foglalkozniuk.

  Damonnal egyszerre váltunk el, számomra olyan volt, mint egy igazi filmben. Hozzábújtam, ő pedig szorosan átölelt. Így ülhettünk a fatörzsön néhány percig, óráig – teljesen elveszítettem az időérzékemet -, amikor Stefan hangját véltem felfedezni a fák mögött. Csöndesen szólongatott minket, úgy, hogy mi meghalljuk, de senki más ne.
  Azonnal fölpattantunk, hogy megtaláljuk Damon öccsét. Stefan keresése nem volt egy hosszú folyamat, néhány másodpercen belül egymásra akadtunk.
- Végre, hogy megvagytok! Édesapád be szeretne mutatni titeket valakinek, és engem bízott meg azzal, hogy kerítselek elő. Char, bűzlesz Damon kölnijétől! – legyezte az orra előtt a levegőt.
- Nem tudod, hogy kinek? – kérdezősködött a bátyja.
- Nem, azt nem mondta. Gyertek, mutatom az utat! – indult el Stefan, majd követtük mi is. Damon kézen fogott, úgy mentünk, amíg az erdőben jártunk.

  Apám ugyanott állt, ahol Stefan hagyta. Odamentünk hozzá, természetesen tartva a távolságot, nehogy lebukjunk. Türelmetlenül pillantott ránk, majd az egyik asztal felé tessékelt minket.
- Nem tudom, Stefan mondta-e, de be akarlak mutatni a leendő férjeddel együtt egy nagyon távoli rokonunknak – mondta halkan. Mi válaszként csak bólintottunk.

  Ez a rokon tényleg nagyon távoli lehetett, hiszen soha nem is hallottam a nevét, és egyetlen családi fotón sem volt rajta. A neve Harrison Normand, és elmondása szerint Alabama államból jött, hogy megismerje Mystic Falls és környéke történelmét. Nem is tudtam, hogy ilyen fontos lehet ennek a kisvárosnak az a csöppnyi történelme, őt mégis érdekelte.
  Leültünk hozzá, apámnak viszont mennie kellett tovább, mert rengeteg emberrel kellett még beszélnie. Stefan is lelépett, hogy Giuseppével beszélgessen, így hárman maradtunk. Harrison egész jó társaság volt, de olyan félóra után az apám annyira sietett volna haza, mint akit megcsíptek.

  Amikor senki, de senki nem figyelt, nyomtam egy puszit Damon arcára, aki alig akart elengedni, végül mégis kénytelen volt. Anyámmal alig bírtuk követni Landont a kocsiig.
  Otthon Oliviának mindenről beszámoltam, amíg segített átöltözni. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen cseléddel áldott meg a sors, aki megtartja minden titkomat, és segít bármilyen problémámmal megküzdeni. Olivia egy kész főnyeremény.
  Alig vártam már, hogy végre ágyba kerülhessek, és elaludjak, ugyanis teljes mértékig biztos voltam benne, hogy éjjel Damon Salvatore lesz az álmaim középpontjában.
*
(Jelen.)
  Nem szívesen szakítottam meg a csókot, mégis kénytelen voltam megtenni, ha nem akartam újra elveszíteni a fejem – ezúttal alkohol nélkül. Damon nem kérdezett, néhány másodpercnyi döbbenet után – gondolom, ez nem gyakran esik meg vele - egyszerűen csak felállt, lazán megeresztett egy félmosolyt, ami azt sugallta, hogy fogom én ezt még máshogy is gondolni, majd kisétált a szobából.
  Beletelt egy kis időbe, mire magamhoz tértem, és eljutottam arra a pontra, hogy ideje elfoglalnom Stefan ágyát. Mielőtt elalszom, mindig összefogom a hajam, ez most sem történt másképp. Ezután nyugodtan húzhattam magamra a takarót.
  A szívem még mindig erősebben vert, nem csak a pár perccel ezelőttiektől, hanem úgy az egész naptól. Hosszú volt, szinte olyan, mintha azt a halott lányt nem is ma, hanem legalább három-négy napja találtuk volna meg. Ránéztem az órára, ami hajnali félkettőt mutatott. Kimerültségemben azonban hamar lenyugodott a szívem is, és elnyomott az álom.

Véleményeket várom. :)