08. Bad News

Sziasztok!
Ahogy azt már észrevehettétek, szerkesztgettem kicsit az oldalt... Nekem így jobban tetszik, de hát kinek melyik a jobb, ugye... A véleményeket várom ezzel (is) kapcsolatban bármilyen formában. ;)
A 8. fejezetről nem tudok sokat mondani... Ez az első Damon-szemszögös rész, ööö... Nem tudom, mennyire találtam el, de tök mindegy. :')))
Ha valami eszembe jutna - bár ma már biztos nem egy ilyen hosszú nap után... -, akkor azt pótolni fogom. :)

- Körbenézek a környéken, hátha van erre valami gyanús alak – jelentette ki, és gyorsan el is indult. Stefan velem maradt, és próbált beszélgetni, de nekem nem volt túl sok hangulatom hozzá. Rászóltam, hogy hallgasson el, és megöleltem, mire a hátam kezdte simogatni csöndben. Így ültünk a kanapén addig, amíg Damon vissza nem tért.
- Találtam egy kis embervért nem messze – tépte fel az ajtót. – Vagyis nem is olyan kicsit – húzta a száját.
- Nézzük meg – pattant fel Stefan, és mindkettőnket maga után húzott. – Damon, mutasd az utat!
  Nagyon ideges lett a vér-témától, amit azzal magyarázott, hogy az már nem állapot, ha valaki szórakozik velünk, ráadásul ártatlan embereket öl hozzá. Egyetértek vele.
  Mivel mindhárman képesek voltunk olyan gyorsan menni, ahogyan egy ember soha, most ki is használtuk ezt a képességünket. A hely, ahová Damon vezetett minket, tényleg nem volt messze a házamtól. Az erdő közepén, egy tisztáson találtuk magunkat, ami egy igazi romantikus film tökéletes helyszíne is lehetett volna, ha egy tizenéves lány holtteste nem rondít bele a képbe. A vére csábító volt, erősen kellett koncentrálnom, hogy rá ne vessem magam. Erről Stefannak sem lehetett más véleménye, ugyanis a szemei alatt hamar megjelentek a feketedő erek.
- Hogy…? Az előbb még csak vér volt itt! – méregette Damon óriási szemekkel a lányt.
- Nézzétek, a nyaka! – mutattam rá.
- Ez nem vámpírharapás – jegyezte meg Stefan, miután visszaváltozott az arca.
- Valószínűleg most először halt meg valaki igazi állattámadásban itt – mondta Damon. – Talán egy medve vagy hegyi oroszlán kaphatta el, kiharapta a nyakát és elvitte a búvóhelyére, utána visszahozta. Nem kérdezed meg a mókusokat, Stefan? Mondjuk, valószínű, hogy nem segítenének pont neked.
- Mi van, ha valaki pont azt akarta, hogy azt higgyük? Vagy ha ez egy jelzés, hogy nem épp egy teadélutánra vágyik? – Stefan figyelmen kívül hagyta Damon megjegyzését.
- Túl sok krimit olvasol, jobb lenne, ha áttérnél valami szelídebb műfajra – hurrogta le Damon az öccse elméletét, pedig szerintem van benne igazság.
- Ne felejtsd el, hogy a rejtélyes üzenetküldőnk tudott arról, hogy lefeküdtetek és tudta, hogy este elmész hozzá, és újra részeg vagy. Különben miért írta volna azt, amit írt? A második pedig bizonyítja, hogy komolyan kell vennünk a dolgot, egy ilyen halálesetet nem vehetünk félvállról – érvelt Stefan.
- Igaza van – csatlakoztam, mire Damon csak megforgatta a szemét.
- Szólok a sheriffnek, hogy megtaláltuk a lányt – tárcsázott.
  A sheriff néhány percen belül megérkezett, addig mi leültünk egy-egy fa tövébe és vártuk őt. Én azt hittem, hogy férfi, ehelyett egy negyvenes szőke nő közeledett, majd kezet rázott Damonnal. Úgy láttam, hogy elég jól ismerik egymást, mert a beszélgetésük számomra bizalmasnak tűnt. A nő szerintem nem tudja, hogy Damon egy vámpír. Kicsit elbambulhattam, mert amikor felnéztem, a sheriff előttem guggolt, és kétféle növényt nyújtott felém.
- Üdvözlöm, Elizabeth Forbes sheriff vagyok. Szeretném, ha ezt a két füvet mindig magával hordaná – hát persze, verbéna. -, akár készíthet belőle teát is, vagy a medáljába teheti, a lényeg, hogy magánál legyen. Érti? – ez a nő azt hiszi, hogy valami fogyatékos vagyok?
- Igen, értem. De milyen füvek ezek? – tettem az ártatlant.
- Verbéna és farkasölőfű.
- Miért olyan fontos, hogy nálam legyenek?
- Nagyon egészségesek. Szeretjük, ha mindenki biztonságban van errefelé – erőltetett egy mosolyt az arcára, miközben az egészségről beszélt. Feltartottam neki a táskám, hogy csak ejtse bele, aztán megköszöntem. Még szerencse, hogy magammal hoztam, nem?
  Felajánlotta, hogy hazavisz minket, amit el is fogadtunk. Elmondtam neki a címemet, és mindhármunkat kitett ott. Ahogy beértünk, kérdőre vontam Damont.
- Tudja ez a nő, hogy ti is vámpírok vagytok?
- Nem, csak én is a Tanács tagja vagyok, elég sok vámpírt öltem már meg nekik.
- Ahogyan Lexit is – húztam a szám.
- Igen, őt is. A lényeg, hogy fedezem magunkat a Tanács előtt – zárta le a témát.
- Nincs valami csipeszetek vagy kesztyűtök véletlenül? – kérdeztem fintorogva.
- Miért? – nézett rám furcsán Stefan.
- Ki akarom szedni a verbénát a táskámból, mielőtt teljesen megmérgezi az egészet. Mondjuk szerintem már ki is dobhatom… Remek – a táskám bűzlött a vasfűtől. – A farkasölőfű nem a vérfarkasok ellen van?
- De igen. Tudod, a Lockwoodok. Habár Liz nem tudja, hogy ők azok.
  Sokáig beszélgettünk a farkasokról és a titkos „imádómról”, de Stefannak hamar mennie kellett. Elena apja, John visszajött a városba és ez állítólag semmi jót nem jelenthet. Jenna, Elena, Jeremy és Alaric is teljesen ki vannak akadva miatta, ezért kellett közéjük valaki, aki nyugodtan tudja kezelni az ilyen helyzeteket, így egyedül maradtam Damonnal a házban.
- Ha gondolod, jöhetsz hozzánk megint éjjel. Én szívesen látlak – jelent meg az arcán az a kaján félmosoly.
- Nem tudom, lehet, tényleg jobb lenne úgy – komorodtam el, és egy pár percnyi mérlegelés után végül megszólaltam. – Rendben, megyek.
- Örülök – vigyorodott el szélesen. – Szedd össze a ruháidat, és ha gondolod, mehetünk is.
  Hat óra körül érkeztünk meg a Salvatore házba. Amikor beléptünk, a nappaliban egy eléggé lengén öltözött nő állt. A haja olyan, mint Alice Cullennek, az alakja tökéletes és a szaga alapján biztos, hogy nem ember. Közben leesett, hogy a híres Rose áll előttem egy szál selyemhálóingben. Damon feszülten figyelt, szerintem várta, hogy mikor tépem meg a kis barátnőjét. De egész nyugodt maradtam.
  Amikor észrevett minket, kicsit elpirult és felvett egy köntöst, aztán odajött bemutatkozni.
- Szia! Rose vagyok – mosolygott, és kezet nyújtott.
- Charity – fogadtam el.
- Én nem is zavarok tovább. Ha kellenék, a szobádban leszek – kacsintott Damonra, amit én elképedve néztem végig. Kecsesen felment a lépcsőn és eltűnt az ajtó mögött. Ha képes lennék ölni a tekintetemmel, lehet, hogy Rose már nem élne.
- Ez meg mi volt? – fordultam Damonhoz.
- A szobámban alszik – mondta érzelemmentes arccal egy vállvonás kíséretében. Kedvem lett volna felpofozni.
- Imádok veled lenni… Folyton sikerül valami olyat csinálnod, ami miatt elfelejtem, hogy mi is a valódi oka annak, hogy itt vagyok! – nem viccnek szántam, de ő mégis mosolygott rajta.
- Akarod, hogy elküldjem?
- Nem – hát hogy a fenébe ne akarnám? Ennyire pasinak lenni…
- Biztos?
- Biztos. Stefan még Elenával van? – tereltem a témát.
- Igen és valószínűleg vele is marad. Most le akarod tépni a fejem, ugye?
- Miből gondolod?
- Morcosnak tűnsz, és gondolom, hogy ennek mi az oka. Nem tudtam, hogy így lesz.
  Nem válaszoltam, csak ledobtam magam a kanapéra. Remek éjszakának nézünk elébe: Stefan itt hagyott Damonnal és Rose-zal. Még jó, hogy nem csak Damon szobájában van hely, legalább nem kell ott aludnom. Felhívtam Stefant, hogy várható-e, hogy még éjjel hazajön, de azt mondta, hogy Elenával marad, ezért elkértem tőle a szobáját mára.
  Örültem, hogy magammal hoztam a laptopomat, így elvonulhatok fordítani, ha unatkozom. Mivel nem akartam Rose-zal találkozni, megkérdeztem Damont, hogy van-e itt internetkapcsolat. Szerencsére a válasz igen volt, tehát elfoglaltam Stefan szobáját a táskámmal együtt. Bekapcsoltam a gépet, aztán megnyitottam a szövegszerkesztőt és kinyitottam mellé azt a szörnyen unalmas könyvet is. Vonakodva kezdtem el, de hamar rájöttem, hogy most különösen gyorsan haladok, amitől kedvet kaptam ahhoz, hogy lefordítsak akár egy egész könyvtárnyi könyvet. Nos, ennyit nem sikerült, de azt az egyet befejeztem pár óra alatt.  Skype-on bejelentettem ezt Williamnek, és megkértem, hogy küldjön még néhány fordításra való anyagot, ha lehet, minél hamarabb. Damonnak sikerült pont arra belépnie, hogy nevetgélek a laptopom előtt, aminek a képernyőjéről egy csúnyának nem mondható harmincas pasi nevetett vissza rám. Damon arcáról sütött a féltékenység. Gondoltam, ha már lúd, legyen kövér, úgyhogy még rátettem egy lapáttal, úgy beszéltem Williammel, mintha nem is tudnám, hogy ő bent van.
*
(Damon)
  Tudhattam volna, hogy Rose-t el kell küldenem, mielőtt Charity-t ide hozom, de nem, nekem természetesen most sem kellett gondolkoznom, mielőtt csinálok valamit. Rám jellemző szerencsével Rose egy nem túl sokat takaró hálóingben várta, hogy hazaérjek, és ez rohadtul nem segített a helyzetemen, Charity elég feldúlt lett.
  Na, jó. Miért is érdekel engem, hogy mit gondol a szerelmi életemről? Ő úgysem túl fontos része az életemnek.
  Ez baromság volt, oké. Nyilvánvaló, hogy boldognak érzem magam a közelében, még ha ez nem a régi is már.
  Visszagondoltam 1864-re, mint már annyiszor tettem, és eszembe jutott minden egyes fájdalommal töltött pillanat, amit nélküle töltöttem. Eszembe jutott az utolsó éjszakánk, az utolsó szavak, és az első napok nélküle. Senki sem tudta, merre van, kivéve a kedves öcsémet, akinek ezúton is köszönöm, hogy titokban tartotta. Ha szólt volna, talán esélyem lehetett volna egy normális életre. Lehet, nem hallgattam volna rá, mert Katherine bűvölete erősebb lett volna, de ha megpróbált volna komolyan beszélni azzal a hülye fejemmel, most biztosan nem itt tartanánk.
  Elég az érzelgősségből, Damon, ez nem neked való!

  Charity a laptopja társaságában bezárkózott Stefan szobájába. Nem kérdeztem, mit csinál, nem mentem utána, gondoltam jobb, ha most hagyom lenyugodni. Felmentem Rose-hoz, aki már egy farmer-póló összeállítást viselt, úgy ült az ágyamon, de még így is túl jól nézett ki. Legszívesebben letepertem volna és egész éjszaka… Jó, ezt most kell kivernem a fejemből.
- Ez elég ciki volt. 500 év alatt nem sokszor kerültem ilyen helyzetbe – hajtotta le a fejét.
- Hát igen, ez határozottan az volt. Szeretném, ha elkerülnétek egymást, mielőtt valakinek bántódása esne. Nem szeretnék cicaboxot.
  Rose elég furán nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy ez mit jelenthet, pedig eddig azt hittem, a női agyban elég jól kiismerem már magam.
- Most ezzel mire célzol?
- Mindegy, a lényeg, hogy ne nagyon keresd a társaságát – zártam le a témát, majd bekapcsoltam a tévét. Miután elég idő eltelt ahhoz, hogy Char biztosan lenyugodjon, átmentem hozzá. A laptopja előtt hasalt, és vidáman nevetgélt valami pasival a webkamerán keresztül. Lehet, hogy Charity nyugodt lett, én viszont nagyon nem. Valami olyat éreztem, amit utoljára Isten tudja mikor. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi lehet, mindenesetre nagyon dühítő volt, ahogy a gyomrom összeszorul az idegtől, és legszívesebben földhöz vágnám abban a pillanatban az egész laptopot. Char egyre jobban érezte magát ezzel a szépfiúval, és úgy tett, mintha nem is állnék az ajtóban, úgyhogy itt jött el az idő arra, hogy lelépjek, ha nem akarok kárt tenni a házban.
  Felvettem egy bőrdzsekit, szóltam Rose-nak, hogy később jövök és elindultam a semmibe. Az utam a Mystic Falls végét jelző táblához vezetett, ahol nem kellett sokat várnom egy önkéntes véradóra, hamar szembe jött velem egy autó. Eljátszottam a szokásos trükköt, miszerint úgy teszek, mintha elütött volna, aki vezette a kocsit. Ebben legalább szerencsém volt, és egy elég csinos huszonéves nő volt az áldozatom.
  Egyből kipattant a kocsiból és remegő kézzel jött hozzám, hogy megnézze, élek-e, és már ütötte is be a mentők számát. Nem hagytam, hogy megnyomja a zöld gombot, egy gyors mozdulattal máris ő volt alattam, én pedig tökéletes pozícióban ahhoz, hogy kiszívjam a vérét az utolsó cseppig.
  A testét ott hagytam, majd visszamentem inkább a házba. Olyan rég ittam friss embervért, hogy most teljesen feltöltődtem, és százszor erősebbnek éreztem magam, még akkor is, ha nem a kedvenc vércsoportomat kaptam.
  A házban két női hang csapta meg a fülem: Rose és Charity. Megmondtam neki, hogy kerülje el messzire! Ennyit nem lehet megérteni?


Véleményeket várom egy sorral lejjebb... ;)